Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-24 / 226. szám, csütörtök

7 LAPOZGATÓ 1992. SZEPTEMBER 24. TANULSÁGOS VISSZAPILLANTÁS A SZLOVÁK KÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYÁRÓL SZÓLÓ VITÁRA AZ EGYSÉGESÜLÉS ELSZALASZTOTT LEHETŐSÉGE Csütörtökön a pozsonyi vár Alkotmánytermében (azelőtt lovagterem) ünnepélyesen aláírták a Szlovák Köztársaság Alkotmányát. A történelem ezt minden bizonnyal Szlovákia egyik legjelentősebb napjaként tartja számon, amelyen megvalósul 24 év után az, amit már az 1968-as szövetségi alkotmánytörvény is kinyilatkoztatott, tehát a köztársaságok jogát az önálló alkotmányra. « Szlovákia lakosainak millió szempárja a tévé képernyőjére meredt. Többségük talán jó érzésekkel. Nem voltak kevesen azonban azok sem, akik ezt vegyes érzelmekkel fogadták, főleg a nem szlovák nemzetiségű képviselők soraiban. Nyilván azokról az állampolgárokról van szó, akiknek az érdekeit a Szlovák Nemzeti Tanácsban a magyar képviselők vállalták (a szavazáskor kivonultak a teremből), a KDM képviselői (ellene szavaztak) és a DBP képviselői közül négyen (tartózkodtak a szavazástól). így hangzik a kérdés: Eleget tetlünk-e azért, hogy a Szlovák Köztársaság Alkotmányával mint az alapvető törvénnyel azonosuljon minden képviselő és állampolgár? Nem lehetett volna-e az alkotmányjogi folyamatot jobban kihasználni a fennálló feszültségek tompítására az ellenzék egy része és a győztes DSZM között, annak az egységnek a megteremtésére, amelynek az elérését „a fejlődés főbb alapelveinek egysége" terén éppen a DSZM oly gyakran követeli? Aki figyelemmel kísérte az alkotmány változtatásaira tett javaslatokkal kapcsolatos szavazást, megfigyelhetett egy sztereotip helyzétet. Az SZNT bizottságainak közös előadója, M. Sečánsky felolvasta a javaslatot, ezután javasolta vagy nem javasolta az elfogadását. A szavazás eredménye mindig az ő óhajának megfelelően alakult, s mindig bizonyos pontos arányban, de nagy többséggel az ellenjavaslattal szemben. Ez önmagában természetesen nem bizonyít semmit, a demokratikus szavazás ezt lehetővé teszi. Nem szabad viszont csodálkoznunk a magyar pártok képviselőinek elkeseredésén sem. Minden javaslatuk mintha egy falba ütközött volna. Ők önfejűen rohamozták a falat, s a DSZM (az SZNP-vel, olykor a DBP-val együtt) — bocsánat, az SZNT plénuma javaslataikat önfejűen visszaverte. Sokatmondó az igazságügyi miniszterasszony, K. Tóthová elégedetlensége körüli epizód is. A miniszterasszony azzal volt elégedetlen, ahogyan az SZNT a bírók kinevezéséről szóló törvénycikket jóváhagyta. Tiltakozott, Mečiar kormányfő mellé állt, másképp nem kezdődhetett volna újra víta. A plénum, illetve annak nagyrésze, főleg a DSZM képviselői teljesen másképpen szavaztak, mint néhány perccel azelőtt, amikor a törvénycikk szövegéből kihagyták az újonnan kinevezett bírákra vonatkozó ötéves próbaidői. A DSZM, de az SZNP is azt szerette volna, ha a Szlovák Köztársaság Alkotmányát a képviselők nagy többsége szavazta volna meg. Talán ezért is ültették át a nyilvános szavazás formáját, amikor is az SZNT elnöke nevén szólít minden képviselőt s az felállva válaszol az előírt szöveggel. Természetes, hogy a lélektani nyomás e formája nem ijesztette meg azokat a képviselőket, akiknek komoly fenntartásaik voltak az alkotmánytörvény javaslata ellen. S hogy a politikai nyomás bizonyos formájáról volt szó, kikövetkeztethető az elfogadott formulák szövegezéséből is. A képviselőknek a szavazáskor így kellelt válaszolniuk: „A Szlovák Köztársaság Alkotmányáért szavazok" vagy „A Szlovák Köztársaság Alkotmánya ellen szavazok". Azok, akik az előterjesztett alkotmánytörvény-javaslat ellen szavaztak — habár más törvényjavaslatot támogattak volnas —, rossz fénybe kerültek, illetve kellett volna, hogy kerüljenek, mintha bármilyen szlovák alkotmány ellen foglaltak volna állást. A szeriózus formulának inkább így kellett volna hangzanía: „A Szlovák Köztársaság előterjesztett alkotmányára szavazok". A KDM képviselői ezért is válaszoltak a következő szöveggel: „A Szlovák Köztársaság előterjesztett alkotmánytörvény-javaslata ellen szavazok". Az is érdekes volt ebben az összefüggésben, hogy az SZNT elnöke csak azoknak a képviselőknek köszönte meg a szavazást, akik támogatták az alkotmányt. A többieknek nem. Ebben a kontextusban lehet értelmezni a DSZM szerdai mítingjéről érkezett híreket, ahol is a résztvevők egy része arra a kérdésre, hogy „miért nem adja vissza képviselői mandátumát Ján Čarnogurský?", hangos kiáltozásokba kezdett: „viszszahívni, visszahívni!" Nem volt szokás, s úgy látszik, ma sem az, hogy az ilyen mítingeken a DSZM képviselői demokratikus érzelmeikel és gondolatvilágukat csiszolják. Máskülönben Michal Kováč, a Szövetségi Gyűlés elnöke, akinek ez közvetlenül a munkaköri kötelességei közé tartozna, ebben az esetben elhatárolta volna magát az ilyen antidemokratikus követelményektől. Ehelyett azonban párthíveihez csatlakozott, s azt nyilatkozta, hogy jó lenne, ha a KDM elnöke komolyan elgondolkozna ezen. A Szlovák Köztársaság Alkotmányának elfogadását tehát nem nagyon használták fel a nemzetiségi viszonyok, valamint az ellenzék és a DSZM közötti kapcsolatok megnyugtatására. Pedig nem is olyan sok kellett volna ehhez. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek erre más lehetőségek. Annál inkább, hogy minderre Szlovákia jövője érdekében van szükség. BOHUMIL OLACH Národná obroda, 1992. szept. NEM TUD RÓLUNK A szlovák önállósulási és önrendelkezési törekvésekkel párhuzamos az a törekvés, amelyet a szlovák sajtó a leggyakrabban a „Szlovákia láthatóvá tétele" kifejezéssel jelöl. Ez a téma foglalkoztatja a Szlovák Nemzeti Párt hetilapjának cikkíróját is, aki az alábbi írást Berlinből küldte a lapnak. Csehszlovákia politikai élete állandóan vonza a világsajtó érdeklődését, különösen a júniusi választások után. Az egyes lapok reakciói különbözőek, egyesek szkeptikusak, mások pártatlan és objektív tájékoztatásra törekszenek, s olyanok is vannak, amelyek szándékosan torz, negatív képet festenek Szlovákiáról. Nem sokkal a választások után váratlanul éppen déli szomszédainktól, •a magyaroktól jutott számunkra megértés a Népszabadság című napilapban. „A Nyugat hibái" című cikk szerzője óvja a nyugati politikusokat attól, hogy ignorálják a hazánkban bekövetkezett új államjogi helyzetet, főleg annak tudatában, hogy az ilyen hozzáállás mit eredményezett a volt Szovjetunióban és a volt Jugoszláviában. A szerző úgy vélekedik, hogy Csehszlovákia nemzeteinek meg kell hagyni a lehetőséget, hogy maguk keressék meg további létezésük új formáit, s a Nyugatnak a kialakult helyzetet el kellene fogadnia. Hasonló hangnemű a Le Figaro cikkírójának írása is. Az 1918-ban létrejött közös államot mesterséges létesítménynek tartja, s hozzáteszi, hogy ebben a szövetségben a szlovákok már nem hajlandók tovább a másodhegedűs szerepét játszani. Kevésbé pozitív az új államjogi elrendezés problémáihoz a német sajtó véleménye, amely túlnyomórészt a cseh vagy a csehszlovák irányvonalat támogatja. A szlovák törekvések meg nem értésének a szándékát nyilván két tényező befolyásolja. Az egyik Németország bűntudata a második világháború kirobbantásáért, s ezzel összefüggésben Cseh- és Morvaország megszállása, annak minden következményével. Ez a tény a németek Achilles-sarkának tűnik, amely aggályokat okoz a németeknek, hogy ha a szlovák kérdéshez pozitívan viszonyulnának, ez a cseheknél a cseh—német közös múlt értékelését veszélyeztethetné. Az, hogy Szlovákia a háború éveiben Németország szövetségese volt, a német fél számára a másik fékező tényező a szlovák államiság támogatását illetően. Egyes buzgólkodók ugyanis nem volnának restek összefüggéseket keresni a jelen s az 1939—45-ös időszak között. A szlovákellenes újságírói kirohanások legeklatánsabb példája Fritz Beer Nekrológ egy beteljesületlen álomról az államról című írása, amelyet a berlini Der Tagesspiegel című független napilap közölt 1992. július 10-én. Nem szándékszom ítélkezni Beer úr fölölt, aki az idősebb generációhoz tartozik (1911-ben született Brünnben), Csehszlovákiái 1939-ben hagyta el, s valószínűleg fogalma sincs a hazánkban kialakult helyzetről. Az viszont elengedhetetlen, hogy A VILÁG a Der Tagesspiegel hajlandó kritikátlanul közölni torz és hamis nézeteit. Az íráson szinte végigvonul az a gondolat, hogy a szlovákok elégedetlenségének az egyedüli oka kisebbségi komplexusuk (amit a szerző Hamupipőke-komplexusnak nevez), s tehetetlenségük felvenni a versenyt a „cseh lendülettel, irammal, energiával és érvényesüléssel". De a dolgok lényegéről, arról, hogy a csehek nem tartották be a két nemzet egyenrangú helyzetére vonatkozó megállapodásokat, szót sem ejt. Beer úr továbbá kiemeli az ország gazdasági fejlettségét a húszas és a harmincas években, s „s a számtalan befektetést" a szlovák iparnak a cseh ipar színvonalára való emelése érdekében. De elkerülte a figyelmét, hogy ez a felemelkedés milyen formát öltött Szlovákiában, ahol kb. 300 000 szlováknak el kellett hagynia a hazáját, s Franciaországban, Kanadában, az USA-ban és Ausztráliában keresni megélhetőségi lehetőséget, mialatt kb. ugyanannyi cseh talált munkát Szlovákiában. A szerzőnek az a megállapítása, hogy 1918-ban Szlovákia az ipari termelésben csak 18 százalékban részesedett, bár a szlovákok Csehszlovákia lakosságának 30 százalékát képezték, szintén némi kiegészítést igényel. Azután, hogy a szlovákiai gyárakat leszerelték, a szlovákiai ipari termelés még nagyobb arányban csökkent. Érthető, hogy a júniusi szabad választások eredménye sem Beer úr elképzeléseinek megfelelő. Ez viszont nem jogosítja fel ől arra, hogy a szlovák választópolgárokat durván sértegesse, hogy „banánra és nyugati sportkocsikra vágyakoznak, valamint a munkanélküliségi rendszer és a sztressz megnyugtató biztonsága után". Főleg ezért adták szavazataikat, a szerző véleménye szerint a „demagóg, exkommunista, csehellenes, magyarellenes, sőt antiszemita politikusra". Értsd: Mečiar úrra. Ehhez az abszurditáshoz csak azt fűzhetem hozzá, hogy a Mečiar személyéhez fűzött jelzőkhöz a teljesség kedvéért még hozzátehette volna a „kannibáli" kifejezést is. Nem emlékeztetnek vajon ezek a magasztos kifejezések az ötvenes és hetvenes évek politikusainak és újságíróinak kommunista szókincsére? S Beer úr állítólag mint nyugati újságíró a BBC és a német lapok számára dolgozik. A cikk befejező részében a szerző óva int a szlovák politikai reprezentációtól, amely állítólag „szárnyaszegett és tapasztalatlan", ellentétben a cseh vagy csehszlovák értelmiséggel, amely a szerző szerint „tapasztalt munkaerőkből áll, demokratikus hagyományokkal és nyugat-európai orientációval rendelkezik". A Der Tagesspiegel hasonló nézetek terjesztésével aligha járul hozzá a nemzetek közötti megértéshez. Ahhoz, hogy a lap valóban hitelesen és első kézből tájékoztathassa olvasóit Szlovákiáról, az szükséges, hogy nevezzen ki állandó, pártatlan tudósítót Pozsonyban. Csak a szlovák kormány tagjaival s a koalíciós pártok képviselőivel készített beszélgetések alapján nyújthatna a német közvéleménynek hiteles tájékoztatást a Szlovákiában történtekről. MÁniA BUSSE (Berlin) Slovenský národ, 1992. szept. 15. A MAGYARORSZAGI NEMZETISÉGEK A hivatalos magyarországi statisztikai adatok szerint a legnagyobb létszámú nemzetiségi kisebbséget Magyarországon a romák képezik, a számuk 700 000. Nagyságrendben utánuk a németek következnek (200 000), majd a horvátok (90 000). A románok száma 15 000, a szlovákoké 10 000. Négyezren vannak a szlovének, s ugyanennyien a szerbek is. Magyarországon a kormány összesen tizenhárom nemzeti kisebbséget és etnikai csoportot tart nyilván. Ezeknek a létszáma együttesen meghaladja az egy milliót, s ez a Magyar Köztársaság lakosságának 10 százalékát teszi ki. Ezt a statisztikát még pontosabbá teheti a zsidó közösség, amelynek a létszámát csak Budapesten mintegy százezerre becsülik. 1992, 38, szám. Az óidat anyagát Összeállította KULCSÁR TIBOR Meg lehet javítani, de a szétszedése és az összerakása nagyon sokba fog kerülni... (Andrej Sekela rajza) KÁR, HOGY ÍGY TÖRTÉNT A Smena egész oldalnyi terjedelmű beszélgetést közöl Róbert Ficoval, a Demokratikus Baloldal Pártja képviselőjével a Szlovák Nemzeti Tanácsban a szlovák alkotmányról. A képviselő az alkotmányjogi bizottság tagja, polgári foglalkozását tekintve a Szlovák Köztársaság Igazságügyi Minisztériuma Jogi Intézetének a dolgozója. • Az alkotmány elfogadásáról folytatott vitában nézeteltérés keletkezett a magyar képviselők és a DSZM között. On szerint az MKDM és az Együttélés képviselőinek a magatartása jogos volt, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a plénum egyetlen egy módosító javaslatukat sem fogadta el? — A DSZM és az MKDM, valamint az Együttélés viszonyának a problémáját kissé más összefüggésekben kell látnunk. Már az alkotmányjogi bizottság ülésén számos javaslattal lépett fel Fehér Miklós képviselő, de ezeknek a túlnyomó része egyszerűen elfogadhatatlan volt. Személy szerint nem értek egyet azokkal a véleményekkel, hogy a törvény nem biztosítja a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok jogai védelmének megfelelő szintjét. Tudatosítanunk kell, hogy ezeket a jogokat nemcsak az alkotmány második fejezetének 4. szakasza tartalmazza, hanem gyakran más pontok is, például az alapvető szabadságról és jogokról szóló krészben. • Ezeket a problémákat próbálták meg áthidalni Zselenák József képviselő javaslatával. — Ez a javaslat a más pártok képviselőivel való tanácskozások után született meg, s éppen azért lett volna elfogadható, mert a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok helyzetével kapcsolatos részleteket, vonatkozásokat egy külön alkotmánytörvényben javasolta egységesíteni, (gy lehetőség nyílt volna a további tárgyalásokra s a szélesebb konszenzusra, amelynek keretében az alkotmánytörvény nagyon elfogadható módon kifejezhette volna a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok jogait. Az előterjesztett javaslat leifogadható lett volna, s amennyiben támogatást nyer az SZNT-ben, a szavazás végeredménye egészen másképp alakul. Már magát azt, hogy az MKDM és az Együttélés képviselői nem vonultak volna el, győzelemként könyveltem volna el. Kár, hogy így történt. • Az önök pártjának egyes képviselői tartózkodtak a szavazástól, a magyar képviselők nem vettek részt, s a KDM képviselői ellene szavaztak. Fenntartásai prizmáján keresztül miként vélekedik a kereszténydemokraták álláspontjáról? — A KDM-nek az alkotmányjogi bizottságban két képviselője van, de úgy tudom, hogy ők nem vettek részt aktívan az alkotmánytervezet szövegének az előkészítésében. Ami magát a szavazást illeti, nemcsak a KDM képviselőinek voltak kifogásaik az alkotmány megtárgyalásának a módja, az időhiány és maga a szöveg ellen. Szerencsétlen volt a név szerinti szavazás is, s bár erről a plénum demokratikus szavazása döntött, nem értettem vele egyet, mert nyomást gyakorolt a képviselőre. Fontos volt viszont eldönteni, hogy ezek a kifogások elegendő érvet jelentenek-e az előterjesztett javaslattal szemben. Személy szerint más fontos körülményeket is figyelembe vettem: a DBP erős értelmiségi bázisának köszönhetően módunk van befolyásolni más képviselők nézeteit is, és sok dolgot sikerült is már átültetnünk. A legnagyobb győzelmünknek azt tartom, hogy sikerült azoknak a törvénycikkeknek az érvénybelépését elhalasztani, amelyek ellentétben voltak a szövetségi törvényekkel. A mi hozzáállásunkat a szavazáshoz mindez befolyásolta, valamint az, hogy tudatosítottuk a Szlovák Köztársaság Alkotmányának a jelentőségét. Ami a KDM képviselőit illeti, az ő érveik, amelyek miatt „az alkotmány előterjesztett javaslata" ellen szavaztak, nyilván ei ősebbek voltak, mint a mellette szólók. Értékelem, hogy abban a légkörben, amelyben az alkotmány elfogadására sor került, szabadon kinyilvánították a véleményüket. Ha volt rá okuk, hogy a javaslat ellen szavazzanak, álláspontjukat el kell fogadni s nem kriminalizálni. RÓBERT KOTIAN Smena, 1992. szeptember 17.