Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-02 / 207. szám, szerda

7 INTERJÚ ÚJ SZÓ. 1992. SZEPTEMBER 2. OMLÁSOK ÉS FEHÉR FOLTOK SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS TURCZEL LAJOSSAL Turczel Lajos irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár ma hetvenöt éves. A hét és fél évtized önmagában is tiszteletet parancsoló, ám Turczel tanár urat, úgy hiszem, nem elsősorban leélt éveiért illik tisztelni. Szerteágazó, hallatlanul szívós következetességgel és alapossággal végzett munkája, életműve, amelyet mintegy tucatnyi kötetben publikált, s amelyet a csehszlovákiai magyar irodalomért, művelődéstörténetért végzett és végez ma is, teszik Turczel Lajost azzá, ami: mindannyiunk tanár urává. Pozsonyi lakásában, ahol beszélgetünk, elég egy pillantást vetni íróasztalára: a teleírt kéziratlapok tanúsága szerint a tanár úr hangyaszorgalommal dolgozik. • Irodalomtörténész, kritikus, publicista, tanulmányíró, egyetemi tanár. Melyiket vállalja élete vezérfonalául? Melyik terület áll szívéhez legközelebb? - Az irodalomtörténet-írás, a mür veíődéstörténet, természetesen. A hatvanas évektől kezdve ez a legfontosabb eleme életemnek, úgyszólván mindent erre tettem fel, erre összpontosítottam minden erőmet. Elsősorban azért, mert rettenetesen sok fehér folt volt múltunkról a közemlékezetben, s szerettem volna minél többet eltüntetni ezekből. Másrészt, mivel 1917-ben születtem, közvetlen ismereteim, élményeim vannak ebből az időből. Már gimnazistaként érdeklődtem az irodalom, a közélet, a politika iránt, s közvetlen élményeim is erre a pályára „taszítottak", s később arra késztettek, hogy az első köztársaság kisebbségi életét vizsgáljam. Érsekújvárban végeztem a gimnáziumot, s olyan kedves tanáraim voltak, mint például Krammer Jenő, aki egy abszolút tiszta ember volt, olyan emberi jellemmel, tulajdonságokkal, hogy az már szinte öngyilkosságszámba megy. Már akkor, ötödikes, hatodikos koromban kezdtem publikálni, az akkor nagyon szinvonalas napilapban, a Magyar Újságban. Kerékpáron Nagysallóra tizenhárom magyar - ez volt a címe annak a riportszerűségnek, de írtam verseket is, novellákat is. Máig emlékszem egy Írásom kezdetére, amelyet a Tábortűz (akkori középiskolai •cserkészlap) közölt, s amely így kezdődött: A szőkevizű Ipoly partján fekszik Szalka, Szlovenszkó legszebb és legmagyarabb faluja. A szülőfalumról volt szó, amelyet ma is nagyon szeretek, mert nagyon erős szálakkal kötődik a magyar történelemhez, irodalomhoz. Innen írta Tinódi .,A Szalka mezőn való viadalról" szóló versét, vagy itt született százötven éve Csepregy Ferenc, a két háború közti magyar cserkészet egyik legismertebb alakja, Radványi Kálmán, aki „Ipolyszalkai nyelvjárás" címmel a falu nyelvjárását feldolgozta. Ez volt az első nyelvjárási munka, amely hangtani, mondattani és szótani szempontokat is feldolgozott. • Tanár úr szerint vannak-e rossz korok? Sokan mondják manapság, hogy rossz korban, rossz helyen születtünk. Mi erről a véleménye? -1917-ben születtem, tehát az első világháború dúlása idején. Kétéves koromban, amikor kezdtem eszmélni, már „kisebbségi" ember voltam, s az is maradtam, kisebb megszakítással máig. Egész életemben „élvezhettem" a kisebbségi élet „áldásait". • ön idősebb, mint Csehszlovákia. Gondolt-e valaha is arra, hogy egyszer így végzi az ország, hogy szétesik? - Nem gondoltam erre, tudniillik Csehszlovákia jogállamként indult. Ezt én többször hangsúlyoztam, hogy már az első éveiben (ez főleg Masaryknak volt köszönhető) jóformán csak a kisebbségi politika volt az ami ezt megkérdőjelezte. Pedig a kisebbségi törvények is európai rangúak voltak. Hogy mást ne mondjak, a nyelvtörvényt is betartották; a húsz százalékos limit fölött adott jogot. Akkor a törvényeket is kiadták magyarul, még a vasutaknak is külön magyar közlönye volt. Nem lehet összehasonlítani azokkal a rettenetes megszorításokkal, amelyeket most csináltak, s amelyekre el lehetünk készülve, és ezzel a nevetséges felfogással, hogy a többségi nemzetet védik a kisebbség ellen, amikor Dél-Szlovákiában a magyar tanulók jelentős része szlovák iskolába jár, a vegyesházasságok révén nagy a beolvadás. Égbekiáltó bűn, - Mint mondtam, művelődéstörténész is vagyok, s a sport beletartozik ebbe a területbe. Éppen az idén fejeztem be egy negyven-ötven oldalas tanulmányt a magyar közművelődésről az első Csehszlovákiában. Itt bukkantam bele a hatvanas években folytatott kutatásaim során minduntalan a sportba. A korabeli napilapokban kutatva (rengeteg napilap volt nálunk az első köztársaság idején - volt olyan időszak, amikor 9 napilapunk volt!), ami dzsungelmunka volt, minduntalan sportcikkekbe ütköztem. Végül csináltam egy mellékes jegyzetet, amiből összeállt ez az anyag. Tíz-tizenöt év után megdöbbenve tapasztaltam, mekkora jegyzet gyűlt össze. Egyszerűen vissza kellett rá térni. Kár, hogy nem jelenhetett meg előbb, amikor még olcsóbb völt a könyvkiadás. • Érintsük egy kicsit az elmúlt negyven évet. Ez az időszak a tanár úr számára sem volt mindig felhőtlen... Hatvannyolcat követően törölték a pártból. otrombaság, amit most művelnek velünk. • Tanár úr sok irodalomtörténeti munkát publikált. A kérdés kicsit olyan, mint amikor a hóhért akasztják, mégis megkérdezem: bízik-e benne, hogy valaha is megíródik a csehszlovákiai magyar irodalom története? - Remélem, hogy meg fogja írni valaki. Nagyon merész kijelentés amit most mondok, de hosszú idő óta, betegeskedve, én jómagam is elszántam magam arra, hogy a két háború közti irodalomtörténetet megírom. Szerénytelenül mondom, nálam senki alaposabban nem ismeri ezt a kort. Ezért is merészeltem egyik könyvemnek azt a címet adni, hogy „Hiányzó fejezetek". Egyik kedves tanítványom a kötet megjelenésekor írt recenziójában meg is csipkedett érte, pedig tényleg olyan fehér foltokról van szó, olyan dolgokról, amikre jóformán senki nem emlékszik már. Talán tudsz róla, hogy éppen most dolgoztam fel a magyar sportéletet Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. A két háború közti sportéletnek az a jelentősége, hogy megvalósult benne az önigazgatás. A polgári Csehszlovákia rövid kezdet után nemzetiségi alapon szervezte meg a sportéletet. A csehszlovák sportszövetséggel elvileg egyenrangú német, magyar, zsidó és lengyel szövetség volt. • Hogyan jutott el egy, az irodalomtörténet szemszögéből nézve talán periferikusnak tűnő, kérdéskörhöz? Lőrinc János felvétele - Igen, és tizenöt évig a nevemet sem lehetett leírni az Új Szóban. Szilvásy József ezalatt három könyvemről is írt recenziót, amiért ki is nevették a lap akkori vezetői. Az írások végül a Népszabadságban jelentek meg. Egyébként nagyon érzékenyen érintett a dolog, hiszen engem már diákkoromban is szocialistának neveztek (szociális érzékenységem okán akkoriban Ehrenburg könyvét ismertettem az iskolában, szociográfiai irodalmat, egyebet). A háború utáni üldöztetésekről a román fogságban szereztem tudomást, ahová időnként beszivárogtak a drótkerítésen keresztül román lapok, s mivel jó latinos voltam, s franciául is tanultam, el tudtam olvasni, mi történik itthon. Mélységesen megdöbbentett a dolog, hisz említettem, a polgári Csehszlovákia kíritt az utódállamok közül demokratizmusával. Talán ezért hittem el én is a negyvennyolcas fordulat humánumát, nem is sejtve, hogy moszkvai irányítással történik. A háború utáni vad, magyarellenes kampány olyan volt, mint amilyen a közelmúltban zajlott. Ehhez képest negyvennyolc valóban demokratikus változásnak tűnt. Én egyébként úgy gondolkoztam, hogy minden kornak és rendszemek voltak gyermekbetegségei, ilyen volt a kereszténység történetében az inkvizíció is, egyszóval azt gondoltam, ez kinőhető. Ennek a gondolkodásnak volt egy „mellékkövetkezménye" a Két kor mezsgyéjén című kötetem, amelyben a hagyománypolitika korlátai és a tilalmak ellenére úgy írtam meg a két háború közti kisebbségi életet, olyan erőviszonyokkal, ahogyan az a valóságban létezett. Figyelmeztettek, ne adjam ki a könyvet, mert elintéznek miatta. Az volt a szerencsém, hogy hatvanhétben jelent meg, a hatvannyolc-hatvankilenc között megjelent könyveket mikroszkóp alatt vizsgálták... Szerencsére, csak töröltek, mert ha kizártak volna, mehetek valami raktárba dolgozni. • Évekig meghagyták mégis tanszékvezetőnek. - Igen, bár én ezt nagyon előnytelennek tartottam a tanszék számára. Mint „törölt", nem vehettem részt a tudományos tanács munkájában, fontos döntések születésénél nem lehettem jelen. 1970 januárjában jelentkeztem a dékánnál, s kértem a leváltásomat, annál is inkább, mivel jeleztem, van a tanszéken egy kollégám, aki engem rangban is megelőz, párttag is. Téged akarunk, mondta a dékán, s hiába mondtam el minden év elején, maradnom kellett. Csak öt év múlva húzták elő valakik azt a rendeletet, amely szerint a „töröltek" nem maradhattak vezető pozícióban. • Banális kérdés: hiányzik a katedra tanár úrnak? - Én nagyon szerettem a pedagógiát, főleg a középiskolai tanítást, mert a gimnazisták még alakíthatók. De az egyetemen is. Csakhát az már rettenetesen nehéz volt. A magyar tanszék tagjai nagyon le voltak terhelve. Több beadványt is benyújtottam, hogy a magyar tanszékkel kapcsolatban az úgynevezett tankötelezettséget ne szabják meg az általános norma szerint. A szlovák tanszéken vannak olyan asszisztensek, akik a leíró nyelvtan mondattanában vezetnek szemináriumokat. Nálunk Jakab István az egész leíró nyelvtant és azon kívül még két diszciplínát viszi Vagy Zeman Lászlónak például olyan tankötelezettsége volt, hogy a nagy tanszékeken négy-öt tanár csinálta ugyanazt! így nem lehet egy-egy szakterületen intenzíven meggyökerezni. Nagyon bosszantott is a Szabad Újságban nemrég megjelent cikk „a beteg magyar tanszékről", amely szörnyű igazságtalan írás volt. 9 Tanár úr többször írt küldetésről, messianizmusról. Félretéve a fogalom pejoratív értelmét, elfogadná, ha valaki azt mondaná önről: küldetéses ember? Vannak emberek, akiknek küldetésük van, életüket áldozzák valamire... - Nem mondanám, hogy küldetéses ember, mert ez így nagyon ünnepélyesen hangzik, de tény, hogy az irodalmi munkámat valóban küldetésként végeztem, tudatában annak, hogy az itt élő kisebbségi magyarságnak szüksége van arra, hogý a szörnyű omlások után, amelyek bekövetkeztek, visszaálljon az öntudata, s lehetőleg erősödjék. Ilyen szempontból tartottam én küldetésnek a munkámat. Némileg megcsúfolta ezt a küldetést a történelem, hisz a felszabadulás után kihajtották innen az értelmiséget, alig lézengtünk itt egypáran. Ebben a helyzetben kellett, itodalmat teremteni. A ti generációtok ezt a helyzetet nehezen érti meg, akkoriban nem lehetett söpréseket végezni, s kimondani, ezek gyenge dolgok. Amikor aztán felszabadult a kritikaírás, nehéz volt ezzel szembenézni. Mikor megteremtődtek az objektív kritikaírás lehetőségei, ezért is nem tudtam tovább kritikát írni. Persze, meg lehetett volna tenni azt, hogy csak a jó irodalomról, a jó írókról írtam volna. • Mégis érvényes, hogy rossz korban, rossz helyen...? - Amiket végigéltem jómagam is, igen. • Tanár úr, köszönöm a beszélgetést, és további jó egészséget és munkakedvet kívánok. KÖVESDI KÁROLY VISSZHANG ISMÉT A HELYSÉGNEVEKRŐL Égyre több szó esik a helységnevekről. Úgy tűnik, pusztába kiáltott szó a miénk, amikor visszaköveteljük községeink, városaink eredeti nevét. Követeléseink jogosultságára álljon itt két példa. Amikor 1966-ban magamra öltöttem a zöld zubbonyt, szinte természetesnek tűnt, hogy Hradec Královéban az ezrednél, sok magyar van. íratlan szabály, hogy a zsoldot az első kimenő alkalmával el kell költeni. Mi magyarok, miután végigjártuk a múzeumot, a könyvtárat, (ahol meglepően sok magyar könyv volt), beültünk az egyik kávéházba, hogy teljesítsük „hazafias kötelességünk", azaz elköltsük az egész zsoldot - mi másra, mint sörre. Igen ám, de a sors másként döntött. Alighogy leültünk és rendeltünk, odajött az asztalunkhoz egy kedves, idős bácsi és megkért bennünket, hadd szórakozhasson már velünk. Szó szót követett. Amíg én szóval tartottam a bácsit az állam nyelvén, barátaim mit sem törődve az egésszel, magyarul társalogtak egymás között. A bácsi rákérdezett: maguk szlovákok vagy magyarok? Megmagyaráztam neki, hogy Szlovákia déli részéről vagyunk, de magyar nemzetiségűek, Nové Zámky, Štúrovo, Sládkovičovo környékéről. A városokat azért neveztem hivatalos nevükön, hogy a cseh anyanyelvű bácsinak érthetőbb legyen. Ô hihetetlenkedve csóválta a fejét, megjegyezvén, hogy a magyar határ közelében ilyen nevű városok nincsenek, és megkérdezte, tudjuk-e, hol van Érsekújvár, Párkány, Diószeg, Vágsellye? Hát persze, vágtuk rá szinte kórusban. Szegény öregúrnak nem fért a fejébe, hogyan változhattak meg a helységnevek, azóta, amióta ő ezt a vidéket mint katona őrizte. Abban az időben ilyen fura helységnevekkel nem találkozott. Talán mondanom sem kell, hogy nem sikerült elköltenünk az első zsoldot. Leszerelésem után, 1968-ban az Érsekújvári Jnb felkérésére Kalecký Tibor vezetésével megalapítottuk a járási újságot, melynek első száma 1968. november 17-én jelent meg szlovák-magyar mutációban, majd 1969. január 1-jétől önállósult a magyar kiadás, melynek szerkesztője voltam. Eleinte szabadon használhattuk a magyar helységneveket. A „konszolidáció" kezdetekor azonban a hivatalos helységnevek bevezetésekor kezdtek jelentkezni az igazi gondok. Mivel a járási újság a tavaszi fordulóban többek között beharangozta a Szimö - Udvard labdarúgó találkozót is, gondoltam, magam is megnézem e neves rangadót, habár különösebben nem rajongok a futballért. A pályára igyekezvén, Szímőn, a szülőfalumban, megállított egy idős drukker és rám ripakodott: mondd te gyerek, nem tudod, hogy mit írsz az újságba? Már régóta készülődtem az Udvard elleni mérkőzésre, erre te azt írod, hogy Dvory nad Žitavou-val mérjük össze erőnket. Hát mi a fenét keressek én ott, amikor azt se tudom, hol van az a falu! Hiába próbáltam csitítani a szurkolót, nem és nem akarta elhinni, hogy egy és ugyanazon faluról van szó. Kell-e a fentiekhez kommentár? Szerintem aligha! Legalább annyit harcoljunk ki, hogy mindennapi nyelvünkben használhassuk az eredeti helységneveket, írásban és szóban egyaránt. NAGY ANDRÁS