Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-17 / 220. szám, csütörtök

5 PUBLICISZTIKA 1992. SZEPTEMBER 18. A „NAGY ÖSSZEKACSINTÁS" A FLOTTA TÖRTÉNETE - VITÁK TENGERÉN KERESZTÜL Borisz és Leonyid. Kéz a kézben, férfias szláv csókokat váltva, karonfogva, egymás hátát tapogatva, mosolygósan, elégedetten. Borisz és Leonyid, vagyis Jelcin orosz és Kravcsuk ukrán elnök a Krim egyik pompás kormánydácsáján fotósok, filmesek kereszttüzében, amint éppen eldöntik a Fekete-tengeri Flotta sorsát, majd odakanyarítják aláírásukat a megállapodásra, amely véget vet egy, hosszú hónapok óta fortyogó orosz-ukrán testvérvitának legalább három esztendőre. Megtörtént hát. A nagy testvér rábólintott arra, hogy Ukrajna is tengeri hatalom legyen, hogy a végleges szétosztásig együtt hajózzanak. Moszkva és Kijev „összekacsintott", és kicsípte a 300 hajóból álló Feketetengeri Flottát az államközősségi erök kötelékéből, közös orosz-ukrán irányítás alá vonta, fenntartva a főparancsnok és a parancsnoki kar leváltásának és kinevezésének jogát. Az átmeneti állapot 1995-ig tart, ez idő alatt dolgozzák ki a részleteket, hogý a végleges szétválasztás után hány anyahajót, torpedórombolót, tengeralattjárót, repülőt és helikoptert látnak el ukrán, illetve orosz felségjellel, melyik kikötő, parti bázis, lőszerraktár, javítódokk kinek a tulajdonába kerül. Kijevi döntés A Fekete-tengeri Flotta több mint két évszázados története 1783-ban kezdődött, amikor Katalin cárnő, aki hálószobájában éppúgy legyőzhetetlennek bizonyult, mint a Törökországgal vívott háborúban, megalapította hajóhadát a frissen megszerzett Fekete-tenger vizeinek és partvidékének védelmére. Az orosz nacionalista erők ezt a tényt nem győzik hangsúlyozni, amikor háborognak az ukrán követelések miatt. Szerintük ugyanis a flotta orosz volt és orosznak kell maradnia. Az ukránok viszont azt mondják: a volt szovjet hadiflotta hajóinak többsége Ukrajnában készült, ukrán acélból, ukrán hajógyárakban, bázisaik jó része a Krím partvidékén van, vagyis Kijev az igazi örökös. Az örökhagyót már aligha lehet megidézni, legfeljebb tetemrehívásról beszélhetnének, hiszen a birodalom már a múlté. Katalin cárnő impériuma éppúgy, mint Leniné. Nincs más kiút, mint a kompromisszum, és ezt - ha későn is, de - az ellenzékével szüntelenül harcban álló Jelcin és Kravcsuk is felismerte. Pedig voltak viták... Április 5-én Kravcsuk elnök az ukrán védelmi minisztérium alá rendeli a flottát, és állományát ukrán nemzetiségű tengerészekkel kívánja feltölteni, a tiszteket, tiszteseket kötelezi arra, hogy esküdjenek fel az ukrán alkotmányra. A flotta tisztikara bojkottálja a parancsot. Két nappal később Jelcin - szintén elnöki rendelettel - orosszá nyilvánította a Fekete-tengeri Flottát. Az ok: a meggondolatlan ukrán döntés nyomán irányíthatatlanná válik a hajóhad, fellobbannak az állomány nemzetiségi ellentétei, romlik a harckészültség. Oroszország és Ukrajna nyíltan szembekerül egymással - az államközösség többi tagállama nyugtalanul, kárörvendve, irigyen, vagy épp a törékeny szövetséget féltve szurkol a szlávok párviadalán. Bekiabálnak a küzdőtérre, főként arra biztatva a feleket, hogy ne egymás közt döntsék el a kérdést az ököljog alapján, vigyék inkább gondjukat az államközösségi csúcs színe elé. Kijev továbbra is köti az ebet a karóhoz... Csók és pecsét Kravcsuk kijelenti: ,,Az erőnk abban van, hogy minden döntésünk összhangban áll az államközösségi szerződésekkel." És még csak nem is pislant közben. Az orosz alelnök, Ruckoj tábornok villámlátogatást tesz Szevasztopolban, a Feketetengeri Flotta fellegvárában, és az őt mentőangyalként üdvözlő tengerészeket biztosítja: ,,A flotta orosz volt és orosz marad, és ez vonatkozik a partmenti kikötőkre is." Kijev felháborodik, az alelnököt azzal vádolja, hogy kijelentéseivel Ukrajna területi épségének megnyirbálására buzdít, megsérti egy független állam érdekeit és annak politikáját. Teszi ezt annak ellenére, hogy Jelcin elnök többször kijelentette: a Krímfélsziget jövője - amit mellesleg Hruscsov jókedvében „jelentéktelen ajándékként" nyújtott át Ukrajnának - ukrán probléma, és Oroszország nem kíván beavatkozni a szuverén Ukrajna belügyeibe. A flotta hovatartozásáról folytatott vita megreked az állóháború iszapjában. Április végén Odesszában elfogadnak egy dokumentumot, amely befagyaszt minden olyan lépést, ami fokozhatná a flotta körül kialakult feszültséget. Szakértői munkacsoportokat alakítanak, amely kidolgozná a flotta állományának, polgári alkalmazottainak állampolgári, politikai, szociális jogait biztosító intézményrendszer körét - állampolgári hovatartozástól függetlenül. Ezzel egy időben elfogadnak egy tervezetet a fekete-tengeri térség atomfegyvermentessé és békeövezetté nyilvánítására. Egy hónappal később a flotta katonai tanácsa megvádolja Kijevet az orosz-ukrán kapcsolatok megrontásával, a feszültség fokozásával, tekintve, hogy az ukrán védelmi miniszter parancsa szerint csak ukrán nemzetiségűeket kívánnak behívni tengeri szolgálatra. Furcsamód mindössze egy nappal később, május 21 -én úgy döntenek Moszkvában, hogy eljött az ideje az orosz haditengerészet létrehozásának. Annál is inkább, mert a volt Szovjetunió haditengerészeti erőinek 90 százaléka Oroszország tengeri határain belül horgonyoz, és Moszkvának érdeke, sőt kötelessége, hogy garantálja a tenger kincseinek kiaknázását, biztosítsa a tengerhajózás biztonságát és védje az ország halászati zónáit. És igy hullámzott a napiparancs-, rendelet-, nyilatkozatháború egész nyárom, augusztus elejéig, amikor is Jelcin és Kravcsuk elnök - ezután már csak Borisz és Leonyid - kézfogással, csókkal és aláírásokkal pecsételték meg a Fekete-tengeri Flotta-jövőjét és mellesleg a szláv testvériséget, amelynek egyetlen vesztese Fehér-Oroszország, amely ugyan nem tengeri hatalom, de igencsak zokon vette a túlzott barátságot Oroszország és Ukrajna között, kirekesztettnek érezve magát a hajdani szláv trojka vérszövetségéből. A minszki parlament tiltakozott is gyorsan a megállapodás ellen, Suskevics elnök még szabadságát sem volt rest megszakítani, hogy hallassa hangját a törvényhozás előtt és értésre adja: Belorusszia nehezményezi Oroszország és Ukrajna döntését annak a flottának az ügyében, amelyet végül is a volt Szovjetunió köztársaságai segítettek felépíteni és harckészültségben tartani. Hamu alá kapart Moszkva és Kijev egyelőre nem válaszol a vádakra - sem a féhérorosz ellenvetésekre, sem a föltehetően most megfogalmazódó államközösségi panaszokra. Egyelőre megelégszik azzal, hogy egy időre sikerült hamu alá kaparni az orosz -ukrán szembenállást, lélegzethez juttatni a két elnököt, akiknek épp elég dolguk van az otthoni gondokkal. A külvilág előtt mindenesetre létrejött és csókkal-öleléssel megpecsételődött az orosz-ukrán testvériség, amely gátat emelt a Jelcin és Kravcsuk ellen támadó hazai és államközösségi ellenfelek megtorpantására. A krímbeli kormánydácsa, Muhalatke egykor majd arról lesz híres, hogy helyszíne volt az orosz-ukrán megbékélésnek. A jövőképen tulajdonképpen nem sokat ront, hogy még mindig nem dőlt el: a tegnapi szovjet kormányüdülő - a szóbeszéd szerint Gromiko szeretett rejtekhelye - orosz vagy ukrán kézre kerül-e. Muhalatka lakossága - kivétel nélkül gránitarcú, sportos férfiakról van szó - úgy vélekedik, hogy ez teljesen mindegy. Ők eddig is itt laktak, hogy védelmezzék az „üdülőket", ezután is itt maradnak. Parancs az parancs. FÖLDVÁRI GÉZA A SCHRACK KÍNÁLATA MEGDUPLÁZOTT TELEFONVONALAK A fejlett piacgazdaságú országokban a gazdasági döntésekhez nélkülözhetetlen információáramlást magasfokú adatátviteli és hírközlési rendszer biztosítja. Ezekben az országokban telefon nélkül jóformán el sem képzelhető az élet. Nem csoda tehát, hogy a I00 lakosra jutó telefonállomások száma jóval meghaladja a nálunk, illetve Közép-kelet Európában megszokott szintet. Svédországban például a mi 15 telefonállomásunkkal szemben 68 állomás jut 100 lakosra (egyébként ez a legmagasabb szint világviszonylatban). Nos, a hazai telefonhelyzet kedvezőtlen alakulása jól példázza lemaradásunkat e téren is. Ráadásul a helyi hálózatok annyira túlterheltek, hogy a hálózat további bővítése a legjobb szándék ellenére is szinte megvalósíthatatlan próbálkozásnak tűnik. Erről legtöbbet egyébként a telefonra várakozók zöme tudna mesélni. A posta és a távközlési igazgatóság távlati tervei között ugyan szerepel, hogy 2000ig megkétszerezik a telefonállomások számát, a jelenlegi zsúfoltság azonban már most megkérdőjelezi ennek kivitelezhetőségét. A napjainkban egyre komolyabb problémákat okozó telefonhiány enyhítésére kínál érdekes megoldást az osztrák-svéd Schrack cég, amely áz adatátviteli és telekommunikációs rendszerek gyártásában tartósan jelen van a szakma élvonalában. Tavaly óta már nálunk is működik kirendeltsége a cégnek, és jó néhány belföldi partnerrel sikerült kapcsolatokat kialakítania. A gyártási kooperáción túl a Schrack Datacom által kifejlesztett digitális telefonrendszer komoly előrelépést jelenthet a hálózati kapacitás-gondokkal küszködő hazai telefonhálózat problémáinak megoldásában. A PCM2 illetve PCM4 névre hallgató termékük ugyanis lehetővé teszi, hogy az eddigi telefonvonalak kapacitását megduplázzák, vagy megnégyszerezzék. A készülékek felszerelé, se után egy-egy telefonvonalon kettő vagy négy telefonkészülék is működtethető egyidejűleg, mégpedig úgy, hogy nem zavarják egymást. Ezenkívül a készülék lehetővé teszi, hogy a hívásokat és a beszélgetéseket is külön-külön regisztrálják, illetve számlázzák. A cég nemrégiben a prágai IFABO nemzetközi irodatechnikai szakvásáron is bemutatkozott termékeivel. Nem ismeretlen a hazai piacon, mivel a Csehszlovák Államvasutak telefonhálózata egy részének digitálizálásával már letette a névjegyét. Ha a hazai telefonhálózat zsúfoltságát teljes mértékben nem iš tudja feloldani, a PCM2 vagy a PCM4 alkalmazásával jelentősen bővíthető lesz a telefonhálózat kapacitása. Anélkül, hogy ehhez rendkívül beruházásigényes új kábelvezetékeket kellene lefektetni, illetve új telefonközpontokat kéne építeni. Természetesen ezt is el kell majd végezni, de a sürgető gondok enyhítésére a Schrack ajánlata több mint ésszerű megoldás. Beszerelése alig egy hónapot vesz igénybe, s az ára sem túlságosan magas, mintegy 30 ezer korona. Ha figyelembe vesszük a telefonhoz jutás hazai lehetőségeit, a vállalkozók számára ez a megoldás talán nem is annyira drága. -tszlMOLDOVA GYÖRGY félelem kapuba Borsos biccentett, és elindult kifelé. Gondolatban már rég felkészült arra, hogy az asszony előbb-utóbb eltűnik majd életéből, de úgy képzelte, hosszú idő telik el addig, lassan és fokozatosan szűnik meg a kapcsolatuk. Nekivágott a város felé vezető útnak, közben felidézte utolsó találkozásaikat, próbált visszaemlékezni valamilyen mozdulatra vagy hangsúlyra, mellyel Zsóka előre jelezte volna a szándékát. Csak egyetlen olyan gesztusra emlékezett, melyre fel kellett volna figyelnie: mikor a most is rajta levő inget kapta tőle, az asszony sokáig nézett rá vizsgáló pillantással, és a megszokottnál is szorosabban öltelte magához - feltehetőleg búcsúajándéknak szánta. A hirtelen szakításban Borsos mégis érzett valami reményt, mintha az érzelmek titkos tartalékai nem használódtak volna el a veszekedések sorozatában, hanem, mintegy jégbe dermedve, várnák a feltámadást. Elképzelhetetlennek találta, hogy többé már ne találkozzék Zsókával. A dosszié fedele átnedvesedett a kezében az izzadtságtól; hogy nem mutathatta meg az aszszqnynak, feleslegesnek érezte a verseit. Keze már mozdult volna, hogy a papírköteget bedobja egy szemétládába, aztán visszafogta magát. Arra gondolt: Zsóka sem akarná, hogy elpusztítsa ezeket az írásokat. Elhatározta, ha megjelenik a kötet, az első példánnyal leutazik Mezőszegre, és megkeresi az asszonyt. Vásárolt két üveg literes bort, az egyiket megitta hazafelé a vonaton, a másikkal kiült a sufni elé. Ültő helyéből belátott szállásadója ablakán: a család épp vacsorához készülődött a konyhában. Ilyenkor, vasárnap este, öt is át szokták hívni. Borsos ma el akarta kerülni a találkozást velük, hogy ne vegyék észre ottlétét, nem gyújtotta meg a villanyt. A háziasszony egy gőzölgő fazekat emelt le a tűzhelyről, és az asztal mellé hívta a családot, ettől a képtől Borsost most is megcsapta a kirekesztettség bánata, tekintetét a sötét hegyoldal felé fordította. Újra és újra meghúzta az üveget, de a bor alig hatott rá. Bent leoltották a lámpákat, csak a televízió kékes, remegő fénye világított tovább. Szállásadója kijött levegőzni, körbesétált az udvaron, ellenőrzésül lenyomta az utcai kapu kilincsét, sóhajtozva a fűre vizelt, aztán visszament a házba. Borsos lefeküdt, de egy benn rekedt légy röpködött a sufniban, neki-nekiütközött az ablaküvegnek, nem bírta hallgatni, felkelt és agyonnyomta, ujját undorodva a pizsamájába törölte. Mikor felriadt, azt hitte, már hajnalodik, de a vekker még csak három órát mutatott.. Amit vissza akart fojtani magában, most a sötétben feltört benne: a fájdalom Zsóka elvesztése fölött, önkínzó képeket idézett maga elé, látta, ahogy az asszony mosolyogva, különféle pózokban szeretkezik a férjével, fogai összekoccantak a kíntól. A párnát összehajtotta a feje alatt, és próbálta másfelé terelni a gondolatait.' Valami vigasztaló emléket keresett, de múltjából egyetlen boldogító jelenet sem emelkedett ki. Felgyújtotta a lámpát, és olvasni próbált, de aztán letette a könyvet, figyelte a lassan világosodó ablakot. A hónap utolsó szerdáján Borsos felvette honoráriumát a szakszervezeti székház pénztárában, utána a megszokott módon átment a társasággal a közeli kisvendéglőbe. Úgy gondolta, kihasználja az alkalmat, és átadja a kéziratot Káplárnak. A sarokba húzódva figyelte a kibontakozó vitát, mely mind indulatosabbá vált, ahogy a résztvevőket feltüzelte az ital. Egymás szavába vágva replikáztak, és sértegették partnerüket. Sorra hangzottak fel hivatalban lévő és hatalmon kívüli, ellenálló politikusok, írók és újságírók nevei - gyakran megemlítették Martint és a „Jelzőtűz"-et is. Szinte mindegyik szóba kerülő személyiséget árulással, nemzetpusztítással, a szovjet szuronyokra támaszkodó hatalom kiszolgálásával vádolták, de a támadások mintha rokonszenvet keltettek volna irántuk, valamelyik vitázó előbb-utóbb a védelmükre kelt. A fiú el akarta kerülni, hogy belekeveredjen a veszekedésekbe, de Németh, a szerkesztő - alulmaradva egy szócsatában színvallásra kényszerítette: - Te, ne ülj itt úgy, mint egy Buddha, mondd ki te is, hogy mit gondolsz! - Én nem ismerem azokat, akikről ti beszéltek. -Te is itt élsz, nem? Annyit neked is kell tudnod, hogy legalább véleményed legyen az ország legfontosabb ügyeiről. - Annyit sem tudok. Németh összehúzott szemmel nézett vissza rá: - A magyar ember nem sumákol, hanem kiáll nyíltan az igazság mellett. Ez cigánykodás! - mondta megvetően, és elfordult. Borsos összerázkódott a sértéstől, de nem tudta, hogy mit kellene válaszolnia. Nem akart botrányt, azt bizonygatta magának, hogy a szerkesztő kifakadása mögött nem rejlik olyan provokáció, melyért neki kötelessége volna visszavágni. Németh a „cigány" szót csak a köznyelv eredeti tartalmától megfosztott fordulataként használta, mint ahogy a „zsidó" Kerkahidason is a „kereskedő" megfelelője volt. Később azonban fel kellett adnia ezt az önvigasztaló magyarázatot, mert mind gyakrabban terelődött a szó a cigányságra - gyors ütemű szaporodását, bűnöző hajlamait a magyar nemzétet fenyegető halálos veszélyek közé sorolták. Borsos nem akarta bevallani a származását, úgy gondolta, ha megtenné, elveszítene minden alapot, hogy ehhez a körhöz tartozhasson, és lemondhatna az egyetlen, nehezen megtalált megjelenési lehetőségről is. Hasztalanul igyekezett feltámasztani magában az önbizalmat, hogy vitába szálljon a szidalmazókkal, hiába ismételgette apja régi mondását: „én büszke vagyok rá, hogy cigánynak születtem", úgy érezte, a rejtőzködés kínálja számára az egyetlen esélyt, hogy előre juthasson. Hogy megóvja maradék önérzetét, elhatározta: a kötet megjelenése után szakít ezzel a társasággal. (folytatjuk)