Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-11 / 215. szám, péntek

KULTÚRA iÚJSZÓi 1992. SZEPTEMBER 11. JB magyar tanítási MM nyelvű iskolákat _ _ MgM látogató diákok //# • nem akarják tanulni a szlovák nyelvet." ,/i szlovák nyelv a magyar anyanyelvű diákok számára nem idegen nyelv!" „Nem kielégítő a magyar tanítási nyelvű iskolákban szlovák nyelvet oktató pedagógusok szakmai felkészültsége." „d magyar tannyelvű iskolák diákjai nem tudnak (jól) szlovákul." Az utóbbi időben elszaporodtak az ilyen és ehhez hasonló kijelentések nemzetiségi kisebbségünkkel kapcsolatban. Ha .diákjaink nem akarnak szlovákul tanulni, s ráadásul olyan tanárok tanítják őket, akiknek a felkészültsége igen hiányos, ebből logikusan következik, hogy azok a szegény magyar diákok nem is tudhatnak szlovákul. Pedig, amint azt az utóbbi időben neves személyiségek is hangoztatták: „Az államnyelvet igenis alaposan és jól meg kell tanulniuk!" Csakhogy, ha minden — még az értelmi képességekkel csak gyéren megáldott — magyar diák is tökélelesen megtanulna szlovákul, tulajdonképpen ki vallaná magát azután magyarnak? Nálunk ugyanis a kisebbségek jogaival kapcsolatos nemzetközi normák nem engedélyezik a kisebbségek anyanyelvének elnyomását, még kevésbé a kisebbségek erőszakos asszimilálását, beleolvasztását a többségi nemzetbe. De hát hol vannak itt az asszimilálásra tett kísérletek? Sehol! Egyszerűen csak „törődnek" velünk... Mi lehet a válaszunk az efféle „törődésre", melyet mi — talán érthető módon — igen érzékenyen veszünk tudomásul? A sajtó hasábjain kívül nemigen van lehetőségünk reagálni ezekre a számunkra érthetetlen megnyilvánulásokra. Hiszen például minden logikával merőben ellenkezik az a hazug és bántó állítás, hogy a hazai magyar diákok nem akarnak szlovákul tanulni. Közel négy évtizednyi szlováktanári pályafutásom valóban gazdag tapasztalatai alapján állítom, hogy a gimnáziumi és más középiskolai tanulók igen jelentős hányada (60-90 százalék) főiskolákon és egyetemeken kívánta folytatni (és folytatta) tanulmányait, s ezért ezek a diákok különös gonddal tanulták a szlovák nyelvet. De ugyanezt tették azok is, akik valamely munkahelyen kívántak dolgozni érettségi után. Teljes felelősséggel kijelenthetem, hogy TÖRŐDNEK VELÜNK... és indokolt követelésünket, hogy hazánkban létesüljön a legkülönfélébb szakterületekre kiterjedő felsőoktatási intézmény — magyar oktatási nyelvvel. Reményeink barométere jelenleg nem sok jót mutat. Nem csupán az oktatásüggyel, hanem kisebbségi életünk számos egyéb területével kapcsolatban is. Én magam csak egy csekélyke terület problematikáját igyekeztem felvázolni. De azért bátorkodom megjegyezni: Ha végre-valahára a szlovák nyelv oktatásának tanterve és a tankönyvek a világszerte immár évtizedek óta sikeresen alkalmazott, a nyelv kommunikatív funkciójának kihangsúlyozására épülő koncepció alapján fognak elkészülni, melyek majd — a íilológia követelményeinek megfelelően — figyelembe veszik, hogy a szlovák nyelv a magyar diákok számára igenis idegen nyelv, ha majd az illetékesek az új koncepcióval kapcsolatos módszertani ismeretekkel különféle módon (szemináriumok, előadás-sorozatok, új kiadású korszerű módszertani könyvek formájában) megismertetik a magyar tanítási nyelvű iskolák szlovák szakos pedagógusait, ha majd a legkorszerűbb tanítási segédeszközök (videokazetták és videomagnók, számítógépes nyelvoktatási programok stb.) kellő mennyiségben a magyar pedagógusok rendelkezésére állnak, ha minden eszközzel támogatni és nem elkedvetleníteni fogják a magyar diákokat és pedagógusokat, akkor remélhető, hogy a magyar diákok mindenki teljes megelégedésére nagyon szépen (a jelenleginél is szebben) fogják beszélni nem az államnyelvet (hiszen az államnak, mint elvont fogalomnak nyelve nincs, csak az itt élő nemzetnek és nemzetrészeknek van anyanyelvük), hanem egyszerűen a szlovák nyelvet. Akkor majd nemzeti kisebbségünk elfogadja, hogy valóban törődnek vele... SÁGI TÓTH TIBOR A FELCSILLANÁS REMÉNYE SANTA FERENC HATVANÖT EVES Az Élet és Irodalom öt évvel ezelőtt azzal köszöntötte a hatvanadik életévét betöltő Sánta Ferencet, hogy „immár nemcsak művei váltak közüggyé, hanem a megíratlanok is." Az alkotói továbbszárnyalást óhajtó várakozás kapott hangot ebben a megállapításban — az évtizedek óta hallgató íróval szemben. Szelíd feddésnek is tűnhetett az önmagával szembeni szigor emlegetése, ami úgymond leginkább az olvasót sújtja. Másutt talányosnak nevezték az alkotói jelenlét lolyamalos hiányát, azt hangsúlyozva, hogy egyetlen műve sem utal íolytathalatlanságra. Az okok mélyebbre nyúló feltárása azonban elmaradt, mármint az alkotáslélektani mozzanatok mögött sejthető társadalomszemléleti válság feszegetése. Pedig a hetvenes évek végén jelzés értékű lehetett volna, hogy Esterházy Péter Termelési regényében Sánta Ferenc — korábban oly népszerű — Húsz órájának egyes alakjai szólásaikkal az irónia hangvételével köszönnek vissza. Nos, a regény sorsának ilyetén alakulása mindenképpen a Sántaművek „folytathatóságának" alaposabb körüljárására szólító intés volt. Erre hallgatva előbb-utóbb alighanem ebbe a fénykörbe kerüllek volna a tartós megtorpanás írói belső megélésének tünetei is. S most a rendszerváltás után már bizonyos, hogy mindenképpen közelebbi megvilágításba helyeződtek volna Sánta Ferencnek a hatvanas évek elején született regényei, azok egymáshoz való viszonyának kérdései. A harmadik, egyben utolsó, ez időből származó regényének megjelenésével (Az áruló) vette kezdetét ugyanis Sánta Ferenc elhallgatása. Lehet, hogy a kritikusok körében voltak is ilyen irányú késztetések. De nyilván riasztóan hatott a sejtelem, hogy talán már akkor, a hatvanas évek közepén, s később egyre inkább a saját világ- és társadalomképével meghasonló alkotói vívódás törte meg Sánta Ferenc írói lendületét. Persze ma, a rendszerváltás körülményei között már könnyen felfedezhetők és feltételezhetők az erre utaló jelek. Gondoljunk csak a szóban forgó regények ábrázolásmódjának összehasonlításából adódó következtetésekre. Az 1963-ban megjelent Ötödik pecsét erkölcsfilozófiai beállítottságában a meditáló ábrázolás életszerűséggel párosult. Az írót a realizmus megújításának szándéka vezérelte. Épp erre figyelt fel Tőzsér Árpád, amikor az Irodalmi Szemle 1964-es évfolyamában a könyvről irt recenzióját a szlovákiai magyar berkekben megindult irodalmi vitákhoz kapcsolódó hozzászólásnak szánta. Egyébként minden valószínűség szerint Tőzsérnek ez az írása — melyben a realizmust földhözragadt mindennapiságként értelmező szemlélettel és írói gyakprlattal szállt szembe — az egyedüli szlovákiai magyar Sánta-rellexió. A Húsz órát társadalomfilozófiai "igyekezet hatja át, a magyar parasztregény hagyományait követve az „intellektuális realizmus" (ahogy egyik kritikusa írja) jegyében született. Az Áruló viszont már történetfilozófiai parabolaként az elvontság magasabb régióiban maradt. Felvetődik a kérdés: vajon nem ezután kerítette-e hatalmába az írót az az érzés, hogy minduntalan félúton rekedt, a többféle írói nekirugaszkodás végül is áthághatatlan gátakba ütközött. Konkrétság és elvontság, konstrukciók és eleven valóságképek között cikázva nem nyilalt-e bele a felismerés, hogy csak a tényleges társadalmi valóság talaján állva teremthető hiteles irodalmi valóság? A filozófiai ábrázolás különféle alkalmazásának igyekezete nem volt-e egyfajta önigazoló elrugaszkodás a valódi társadalomkép vállalásától? Vajon nem itt, önnön írói alapállásában érezve ellentmondásokat jutott-e alkotói zsákutcába? „A Húsz órában az alapkérdés, a társadalmi-politikai rendszer fel sem merül" — hangzott el nemrégen a budapesti rádió Kossuth klub című műsorában ez a megállapítás. A Perújrafelvétel címet adta a szerkesztő annak a beszélgetésnek, amelyet Kéry László politológussal és Szilágyi Mádon kritikussal folytatott — a Húsz óráról. A kereszttűzbe került mű a politikai programregény minősítést kapta, minthogy a szerző lemondott a teljes igazság ábrázolásáról a részigazságok akkor roppant katartikus erejű felmutatásának lehetőségéért. Tehát szerintük a Húsz óra valójában a kádári kiegyezéspolitika irodalmi kivetülése. Elismerték viszont, hogy emögött is a közösségi szolgálatra sarkalló, belsőleg megszenvedett írói ösztönzések munkáltak. Az is elhangzott, hogy Sánta Ferenc regénye a népi irodalom számottevő esztétikai értékekei közé tartozik. Mégis úgy tűnt, a beszélgetés merev válaszfalat állított az elmarasztalt írói társadalomszemlélet és az irodalmi alkotás öntörvényűsége közé. Sánta Húsz óráját értékelve a hangsúlyok önkéntelenül is az életmű egészére ránehezedő tehertétellé váltak. Sőt, a népi irodalom hagyományainak meglétéről is túlontúl sommás ítélkezések hangzottak el. Nyilván számolni kell — Sánta Ferenccel kapcsolatban is — a vélemények kiéleződésével. Végül is az életmű megszakadása épp most teszi időszerűvé a kérdést: Sánta Ferenc alkotóművészete megmarad-e — hallgatásával együtt — mind kétségtelen mind pedig vitatott értékeket hordozó írói sorsdrámának, vagy még meglepetéseket tartogat a gátszakadás utáni megkésett alkotói felcsillanás reménye... KISS JÓZSEF „A MŰVEKNEK ÉS A GYERMEKEKNEK MEG KELL SZÜLETNIÜK..." MOLNÁR GYÖRGY LEGÚJABB FILMJÉRŐL Már csak azt kell tisztázni, „Milyen körülmények között?" Molnár György nyolcvannál több tv-játék és a Vörös vurstli című játékfilm rendezője, azt mondja: „Bár természetesen én is tudnék panaszkodni, nem teszem. Velem mintha az lenne a baj, hogy valahol, valahova fordítva vagyok bekapcsolva... " Hogy ez mit jelent, arról olvashatnak az alábbiakban. — Negyvennyolcas születésű vagyok, szóval, negyvenkétévesen, 1990-ben, úgy kerültem bele a mind inkább tőkés jellegű hazai filmgyártásba, mint Pilátus a Crédóba. Pedig tulajdonképpen tízéves koromtól filmrendező szerettem volna lenni. Ma is jól emlékszem, hogy az elhatározás Balatonfüreden született, egy vakáció alkalmával, mikor szüleim elvittek az Országúton című filmre, amely annyira tetszett nekem, hogy azonnal döntöttem jövendő pályámat illetően. És ettől kezdve semmi sem tudott eltántorítani választásomtól. Persze, azért akadtak kerülőutak is Molnár György pályáján, míg valóban filmkamera mögé állhatott. De soha rosszabb, sikertelenebb kerülőutakat! Molnár György már több mint egy tucat rangos külföldi fesztiváldíjat nyert tv-játékaival, előbb zenésművekkel, később drámaiakkal. Egyik műve bekerült a New York-i Modern Művészetek Múzeumába is, s első játékfilmje, a Vörös vurstli alig néhány hete Ezüst Rózsát nyert egy rangos nemzetközi filmfesztiválon. Most fejezte be második játékfilmje, az egyelőre még Anna filmje-ként szereplő mű felvételeit, s már csak az utómunkálatok vannak hátra. A történet Esterházy Péter írásain, elsősorban a Hrabal könyvén és A szív segédigéin alapszik. Az író szabad kezet adott neki a történet összegyúrásában és ahol szüksége volt rá, segített is a történet és a dialógus írásában. Az Anna filmje arról szól, hogy Annának el kell döntenie, megszülje a mai körülmények között negyedik gyermekét, vagy sem. Nem titok, hogy sok gondolkozás, vajúdás után úgy dönt, hogy vállalja a negyedik gyereket. Amíg azonban eddig eljut, óriási utat tesz meg a jelenben és a múltban — az események negyvenéves DIÓHÉJ Bizonyára tetszik ismerni a játékot: néhány tucatnyi, papírból kivágott kártyát arccal lefelé az asztalra rakunk, majd felfordítjuk őket, egyenként. Ám csak egy pillanatra: éppen csak megnézzük. melyik kártya mit ábrázol, s visszatesszük a helyére. A képeken lehetnek repülőgépek, kerti szerszámok, ősállatok. Bármi. A lényeg, hogy minden képből két egyforma van, s mindegyiknek a párját keressük. Akinek jó a memóriája, megjegyzi, melyik kép hol fekszik. Az nyer, aki több képpárost elvisz. Mondanom sem kell, utálom a pexesót. Nem csoda, tizenéves fiam mindig megver. Csekély vigasz, hogy nem csak engem, az anyját is, a szomszédot is, a rokonokat is. Hiába, nekünk lefelé húzódik a penész a befőttre, az ő agya még friss és tiszta. Ennek ellenére nem engedem trafik közelébe, ahol ezeket az utálatos játékokat árulják. Nem tudom, Mečiar gyerekkorában volt-e pexeso, hogy Slobodník, Mjartan urak, vagy Keltoéov.á asszony játszik-e a gyerekeivel. Hogy Húska úr meg tudjae különböztetni a tervgazdálkoPEXESO dást a piactól. Az ő dolguk, mondhatnók. Van azonban egy szörnyű sejtelmem: az új kormány tagjai szeretik a pexesót. A nagy játékmester kirakósdijában valahogy így párosulnak a lapok: demagógia — demagógia; cenzúra — valós kép Szlovákiá-' ról; szocialista realizmus — nemzeti realizmus; öncenzúra — önmérséklet; kritizálod a minisztert — a szlovákság ellensége vagy; kulturális stratégia — kulturális filozófia; önrendelkezés — az állam egységének megbontása.. Az ember azt hitte volna, negyven év keservfes fejtágítása után végre elfeledhetjük a rosszízű, penészes, avítt, megnyomorító fogalmakat. Minő tévedés! A kétéves vakáció után újra beültetik az iskolapadba, s verik a fejébe a régi jó, bevált szlengeket, jelszavakat. Igaz, némj változtatással, egy-egy szó áttöltésével, az értelmező szótár átfogalmazásával. Ami olykor csak új" szinonimák fölfestéséig terjed. Csak egy baj van ezzel az új pexesóval: ebben a játékban az a nyerő, akinek rossz a memóriája. Aki sok lapot kitakar és sok párhuzamot, hasonlóságot, átfedést felismer, azt előbb-utóbb megpróbálják kizárni a játékból. (kövi) időhatáron belül bonyolódnak és ez sajátos stílust követelt a rendezőtől. A formailag is nehéz produkció megszületéséhez szellemileg is komoly támogatást és segítséget biztosít dr. Schulze Éva, a Pro 25 tv-produceri iroda vezetője, akivel Molnár György először dolgozott együtt, mégis hosszan tud a vele végzett munka hasznosságáról beszélni. Molnár Györgynek vannak állandó színészei is, de mindig kíváncsi az új arcokra, az új színészekkel való közös munkára. Az Anna filmje címszerepét Ráckevei Anna alakítja, férjét Cserhalmi György, a többi szerepekben Tímár Éva, Végvári Tamás, Csomós Mari, Haumann Péter, Margitai Ági, Palásthy Bea és mások álltak Kardos Sándor operatőr kamerája elé. Molnár György azt mondja: — Ami a film hangvételét illeti, úgy látszik velem valami baj van. Mintha valahol, valahova fordítva lennék bekapcsolva, egyszerűen fordított csavarra járok. Mikor mindenki optimista, sőt hurrá optimista volt, én általában szomorú, vagy tragikus kimenetelű történeteket forgattam. Most, amikor széles körben dúl a pesszimizmus, optimista kicsengésű műveket forgatok, ugyanis meggyőződésem: akármi történik is, a műveknek és gyermekeknek meg kell születniük. Az élet élni akar Az Anna filmje a tervek szerint a Magyar Filmszemlén kerül először közönség elé. Addigra Molnár György túl lesz egy színházi bemutatón. Ugyanis — nem előzmények nélkül — ismét színpadi rendezést vállalt: Pozsgai Zsolt fiatal író, Szeretlek, cirkusz! című művét állítja színpadra. És persze más tervei is vannak. — De ezekről legkorábban megvalósulásuk közben beszéljünk — mondja és búcsúzik, mert a vágószobában várják... FENYVES GYÖRGY környezetemben (saját iskolámban, ahol négy szlováktanár volt), s a környék magyar tanítási nyelvű iskoláiban, melyeket régebben elég gyakran látogattam, nem találkoztam olyan szlovák nyelvet oktató pedagógussal, aki ne felelt volna meg a szakmai követelményeknek. Ezt annál inkább megelégedéssel tapasztaltam, mert az Ipoly vidékén közismert a magyar nemzetiségű lakosok számbeli fölénye. Azt a tarthatatlan állítást, hogy a szlovák nyelv a magyar anyanyelvű diákok számára nem idegen nyelv, nehéz kommentálnom. A nyelvtudomány (filológia) ugyanis anyanyelvet és idegen nyelveket különböztet meg. A magyar diákok anyanyelve a magyar, a többi (összes) nyelv — számukra — idegen nyelv, tehát a szlovák is. A szlovákok számára a magyar nyelv talán nem idegen nyelv? Legyintve azt állítani, fölényeskedő módon, hogy „a magyar diákok nem tudnak szlovákul", egyszerűen félrevezető és rosszindulatú! Ha így lenne, nem tudom, hogyan lennének képesek a legkülönfélébb szlovák oktatási nyelvű főiskolákon és egyetemeken a magyar diákok oly szép számban sikeresen tanulni, a szükséges ismereteket megszerezni, és tanulmányaik befejezése után a legkülönfélébb (nem is kis jelentőségű) posztokon helytállni? Mindez persze nem cáfolja azt a jogos