Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-12 / 189. szám, szerda

1992. AUGUSZTUS 12. ÚJ SZÓ, KULTÚRA 6 FILMJEGYZET ELEMI ÖSZTÖN Freud', a pszichoanalízis atyja, ha jól emlékszem, a filmkészítést nem sorolja az'alapösztönök közé. Elenyészően kicsi tehát a valószínűsége annak, hogy Paul Verhoeven rendező filmkódolt génekkel jött a világra. Ennek ellenére mostanság már nagyon a vérében van a szakma. Az új filmjét kísérő hatalmas botrány alapján bizonyára senkinek nem kell magyarázni, vajon melyik ösztönt vette bonckés, illetve stílusosan szólva jégvágókés alá a holland származású rendező. Saját bevallása szerint a film egyik fő célja, hogy összehozzák az évszázad — finoman fogalmazva — legerotikusabb erotikáját. Nem foghatjuk rá, hogy túlzott művészi ambíciók fűtik, de azt mindenesetre elérte, hogy a mozik előtt hosszú sorok kígyóznak. S minden bizonnyal ez volt a másik cél. Egy jó szimatú rendező figyelmét nem kerülhette el, hogy a pszichológusok, pszichiáterek és pácienseik, különösen, ha legalább egyikük valamilyen lelki defektusban szenved, mindig is nagy vonzerőt jelentettek a vásznon. A legfrissebb darabok közül példaként említhetjük A bárányok hallgatnak című Oscar-díjas amerikai filmet az emberevő dr. Hannibal Lecterrel, a pár évvel ezelőttiekből pedig Az éjszaka csendjét Roy Scheider és Meryl Streep emlékezetes alakításával. Itt van tehát az újabb „lélekdoktor", a gyönyörű, intelligens, gazdag, szőke bombázó, Catherine Tramell (

Sharon Stone), aki mellesleg sikeres írónő. Annyira sikeres, hogy egyes rajongói szinte készpénznek veszik minden sorát. Egyik könyvében az öregedő rocksztárt szeretője a legintimebb pillanatban jégvágóval darabolja fel. Nem sokkal ezután az irodalom valósággá válik. Az áldozat: egy öregedő rocksztár, Catherine barátja. A rendőrség a nyomozást Nick Curranre bízza. Úgy látszik, elmúltak már azok az idők, amikor a rend őrei tiszta lelkű, modern gáncs nélküli lovagok voltak. Michael Douglas Nick Curranje iszik, kábítószerezik, hivatásbeli túlbuzgósága folytán néhány ártatlan ember halála szárad a lelkén. Személyi problémáit — minő véletlen! — pszichológusnővel kénytelen kezeltetni. De hát a bűn mozgatórugóit az érti meg igazán, aki bele tudja magát élni a bűnöző lelkivilágába. Érdekek és vad ösztönök csapnak össze a törvény két oldalán. Veszélyes szakadék fölött egyensúlyoz üldöző és üldözött. De vajon melyik szerep kié? Paul Verhoeven egészen a film végéig kétségek között hagyja a nézőt, jobban mondva még akkorra is tartogat egy-két rendhagyó meglepetést. Szóval egy percig sem unatkozunk. A film ritmusa a rendező előző munkáját, Az emlékmást idézi. Semmi stagnálás, őrületes rohanás az egész film, dinamikus képsorokkal. Csak győzzük kapkodni a fejünket. Ebben a szédületes tempóban a szereplőknek még az ágyban sincs idejük megpihenni. Az események annyira magukkal sodorják a filmet, hogy már nem marad idő néhány izgalmas kérdés megválaszolására, a főszereplők tetteinek okait illetően. Kaptunk egy lebilincselő, feszült, fülledt atmoszférájú thrillert — amelyben a mélylélektan csak a felszínen úszkál. MISLAY EDIT FAGYOS NYAR KANIKULABAN PRÁGAI BESZÉLGETÉS BERNARD GIRAUDEAU FRANCIA SZÍNÉSZ-RENDEZŐVEL „Én most kiváltságos helyzetben vagyok..." (Karel Kouba felvétele) Bemard Giraudeau Fagyos nyár című rendezésének, amely az idei Arany Prága tévéfesztiválon fődíjat kapott, egy magányos, elbizonytalanodott, a világ zajától távol élő huszonéves fiú a főhőse, aki anyja halálos ágyánál döbbent rá: nem a halál az igazságtalan, hanem a félelem és a várakozás, amely megelőzi azt. Ezért segít minden asszonyon, akitől levelet kap, és ez a felismerés nyit neki utat az orvos felé is, aki a film utolsó kockáin otthagyja kisvárosi otthonát és kiköltözik a_ fiúhoz. Bemard Giraudeau 1947-ben született La Rochelle-ben, s mert kikötővárosról van szó, a hajókig hamarabb eljutott, mint a színpadig vagy a karheráig. Húszévesen kezdett el önálló életet élni — egy többszintes óceánjáró fedélzetén. Tengerészként ismerte meg az egész világot, s csak akkor amikor végképp megunta a kalandos utazásokat, akkor kezdett el színházban játszani. Előbb otthon, a szülővárosában, majd Grenoble-ban, 1971-től pedig Párizsban. Hogy tehetségére idejében felfigyeltek, azt az is bizonyítja, hogy 1973-ban már Jean Gabin partnere a Két férfi a városban című filmben. Ezt követte aztán az Ettore Scolával forgatott Szerelmi szenvedély, majd olyan filmek főszerepét kapta meg, mint a Barbárok utcája, A bíró, akit Sheriffnek hívtak vagy A medúza éve. A Fagyos nyár című tévéfilm a harmadik rendezése, de az első, amelynek a forgatókönyvét is ő maga írta. — A tájról, az öböl menti mocsaras vidékről, a tenger hatalmáról, a dagály és a szél erejéből ugyanolyan tisztelettel beszél a filmben, mint La Rochelle fáradt asszonyairól. Párizsi létére meglehetősen szoros kapcsolatban állhat a természettel. — La Rochelle gyermek- és ifjúkorom legszebb éveit jelenti számomra — onnan jutottam el, jókora kerülővel, Párizsba. Huszonegy éve, hogy ott élek már, de a lelkem mélyén még most sem érzem párizsinak magam. Nem véletlen, hogy mind a három filmemet félreeső helyen forgattam. Én a várost valahogy nem tudom megszokni, ott még a kapcsolatteremtés terén is gondjaim vannak. — Egy-egy forgatásra hogy szokott felkészülni? Milyen módszerekkel dolgozik? A Fagyos nyár láttán ugyanis arra következtetek: a tájnak, a természetnek korábbi filmjeiben is dramaturgiai funkciója lehet. — Előbb fényképezőgéppel járom be a tájat. Készítek vagy három-négyszáz fotót, aztán fogom a kis kézi kamerámat és videoszalagMeghalt egy asszony La Rochelle közelében. Egyedül élt, senkije sem volt már, nádas széli, elhagyott kis viskójába csak a szél és a lenyugvó nap szokott benézni. Nem érhette őt váratlanul a halál. Legszebb ruhájában fekszik megfésülködve, ágya mellett, az éjjeliszekrényen szellőrózsák, arcán a megnyugvás finom mosolya. Pár héttel később „elmegy" egy másik asszony is. Ugyanilyen szépen, ugyanilyen titokzatosan. Ott fekszik a fa alatt, nem messze a házától, arcán a megbékélés jól látható jele, kezében kicsi kis virágcsokor. A harmadik asszony holttestét a nádasban találják meg. Ott ring a csónakban fekete ruhában, mellén, a tenyere alól szellőrózsák néznek az ég felé. Az árulkodó jel, amely arra enged következtetni: ezen a tájon a halált megrendelésre hozza el valaki. De ki lehet az, és mitől félti vajon az idős asszonyokat? Rendőrfelügyelő és kórboncnok nyomoz a „valaki" után, de sehol egy ujjlenyomat, az orvos pedig hallgat. Már a hatodik asszonyt temetik, amikor elmondja: levegőinjekciót kapott mindegyikük, gyilkosságról beszélni azonban ostobaság lenne. Szenvedésmentes, fájdalom nélküli haláluk időpontját és módját ugyanis ők maguk választották meg, a „segítséget pedig egy fiatal fiútól kapták. Saját kérésükre, előre megfontolva, még mielőtt kórházi elfekvőbe vagy az aggok házába kerültek volna. ra veszek mondjuk öt-hatórás anyagot, és ez alapján döntöm el, hol, milyen helyszíneken fogok forgatni. Egyébként a zenét is alapos megfontolás után választom ki. A Fagyos nyárhoz például egy chilei indián barátom komponált zenét, de úgy, hogy előbb levetítettem neki a videoanyagot. Amikor a színészekkel dolgoztam, már kész volt a zene és a forgatás szüneteiben, hogy pontosan érezzék, mit várok tőlük, ezt hallgattattam velük. — Első két filmje, az Egy különös férfi és A kísértet arca miről szólt? — A várakozásról. Én ugyanis nem tudok kivárni; soha semmit. Vagy megkapom, elérem azonnal, amit akarok, vagy már megyek is tovább, és attól fogva nem érdekel a dolog. A várakozás egyenesen hőstettnek számít áz én szememben, ettől függetlenül mégis azt mondom, ezzel is úgy vagyok, mint a városi léttel. Elfogadom, dé nem szeretem. — A rendezés régi vágya volt? Vagy egyszerűen adódott egy lehetőség, amellyel élni tudott? — Nem, évek óta érett már bennem a gondolat... tudja, aki annyi rendezővel dolgozik, mint én, az előbb-utóbb maga is szeretné megpróbálni. Még csak azt sem mondhatom, hogy színészként keveset dolgoztam, mert nem lenne igaz. Sok filmben játszottam, és színházban is rengeteg szerepet kaptam, de egy idő után valahogy minden kevésnek tűnt. S akkor elolvastam Simoné Demalson regényét, A kísértet arcát, és megéreztem, ez az a könyv, amelyből filmet lehetne csinálni. Feleségem, Anny Duperey, akit már nemcsak színésznőként ismer a francia közönség, hanem tollforgató emberként is, szintén elolvasta a regényt és tőle is csak biztatást kaptam. Jó, jó, de kivel íratom meg a forgatókönyvet? — kérdeztem tőle. Majd velem, felelte és pár nappal később már el is utaztunk Párizsból, fel a hegyekbe, hogy senki se zavarjon bennünket. A filmnek aztán akkora sikere lett, hogy a következő lehetőségre már nem is kellett várnom. Bevittem a forgatókönyvet és minden támogatást megkaptam, amivel csak számolhattam. A tévében tehát zöld utam van, de ha mozifilmet forgatnék, azzal több gondom lenne. Párizs háromszáz mozija közül százötven biztosan amerikai filmet vetít. Ez tarthatatlan helyzet! Ha játékfilmmel állnék most elő, a forgalmazók biztosan elkeserítenének, mert nekik sem a francia film kell, hanem az amerikai. Az Egy különös férfi című munkámnak sem örültek. „Mit gondol, hányan fognak erre jegyet váltani, nekünk ez teljes ráfizetés lesz" — mondták, mire én azt feleltem: majd ha a francia film is évi négy és fél millió frankot kap reklámra, mint az amerikai, akkor nem lesz mitől félniük. Persze, mondhat az ember bármit, a végső szó akkor is a forgalmazóké. — A közép—kelet-európai országokban hasonló a helyzet. — Jó, rendben, gazdagítsuk egymás kultúráját, de akkor az amerikai mozik miért nem vetítenek európai filmeket? Ez rettenetesen boszszant engem. Kint jártam New Yorkban nemrég, néztem a nagy mozik műsorát, de európai rendezőktől egyetlenegy alkotást sem vetítettek. — A Fagyos nyár sikere, gondolom, most újabb rendezésre sarkallja. — Én most kiváltságos helyzetben vagyok. Azt csinálok, amit akarok. Ennél nagyobb sikert a mai pályánkon aligha érhet el az ember. Ha úgy tartja kedvem, színházban játszom, ha rendezni akarok, akkor rendezek, ha filmszerepre vágyom, akkor kamera elé állok. Pár nappal ezelőtt még Dél-Amerikában, az Amazonas menti őserdőkben forgattam. Most pihenni fogok, mert úgy érzem: megérdemlem. SZABÓ G. LÁSZLÓ AZ ELSŐ KAZETTA ÚJ EGYÜTTESÉVEL KÉSZÍTETT MŰSORT SZVORÁK KATALIN Nem is olyan régen adtunk hírt róla, hogy megalakult a Bekecs együttes. Az autentikus magyar népzene elhivatott művelői álltak össze, hogy a Kárpát-medencében élő népek, népcsoportok zenéjének sokszínűségét és közös vonásait is bemutassák. Figyelemmel kell kísérnünk munkájukat, hiszen az együttes egyik muzsikusa a kassai Kanóc Csaba, szólóénekesének pedig elég, ha csak a nevét írom ide: Szvorák Katalin. Szvorák Katalin több nagylemeze és kazettája után ismét piacra került egy újabb hanghordozója, június elején jelent meg a Bekecs együttes bemutatkozó kazettája. Ebből az alkalomból kérdeztük meg az énekesnőt, mit.hallhatunk műsorukban? — A kazetta elsősorban reklámcélokat szolgál, frissen alakult zenekarunknak ugyanis szüksége van arra, hogy szerte az országban és külföldön is megismerjenek, a meghíváshoz pedig első lépésként ízelítőt kell adnunk abból, mit tudunk produkálni. Magánkiadású kazettánk anyagát a Yellow Stúdióban rögzítettük, s egyben dokumentálja azt a pillanatot, amely zenekari műhelymunkánkra jellemző az induláskor. A Bekeccsel ugyanis teljesen visszakanyarodtunk az autentikus népzenéhez. Kazettánkon többek között vasvári verbunk és friss, bonchidai dallamok, széki névnap-köszöntő, kalotaszegi keserves, szatmári klarinétmuzsika hallható, azonkívül furulyával kísért zoborvidéki dalok és dudanóták. Ez a népzenei anyag képezi muzsikálásunk alapját, stílusunk kiindulópontját. — Hol maradtak a Duna-táji közös haza dallamai? — Természetesen nem feledkeztünk meg a KeletSvájc, a Kárpát-medence népzenéjéről, de mert mégiscsak kezdő zenekar vagyunk, ránk is várnak a tanulás, összeszokás fázisai, melynek első állomásán az autentikus magyar népzenei anyaggal birkózunk meg. Természetesen a következőkben tágítani fogjuk a dunatáji teret, s készülő CD-lemezünk erről meggyőzheti majd híveinket. — Idézzük föl, kik is a zenekar tagjai, s szóljunk a kazettán közreműködőkről is. — Vavrinec András, aki hosszú évekig a Hegedős együttes prímása volt, 1975 óta foglalkozik hangszeres népzenegyűjtéssel és -feldolgozással. Kanóc Csaba a kassai Csámborgóból került hozzánk, a Bekecsbe, Nagy András pedig a Mente együttes bőgőse volt korábban, s hadd tegyem hozzá, kiváló orgonista is, sőt, ami ritka, hangszerrestaurálással foglalkozik. A zenekar negyedik tagja Csávás Attila, ő Budapesten végzett klarinétszakon. Fúvóshangszereken és brácsán játszik. Valamennyien közreműködtek már több nagylemezen is. Új kazettánkon hallhatjuk Juhász Zoltánt dudán és furulyán játszani, a Méta zenekarból pedig Nagy Zsolt brácsás működik még közre. — További terveitek? — Nehezen indult idei évünk, de mégis sikeresnek nevezhető. Az év elején — még'a Bekecs megalakulása előtt — Bécsben, Pozsonyban, Párizsban és Németország több városában koncerteztem. Két hétig Juhász Zolival a sevillai magyar pavilonban léptünk föl. E hónapban még egyszer kiutazunk Sevillába a magyar napokra műsort adni. A márciusban alakult Bekeccsel kemény stúdiómunka folyt, majd néhány dunatáji fellépés után Németországban mutatkoztunk be nagy sikerrel. Koraősszel visszavárnak minket a németek egy európai rádiós fesztiválra, innen majd egyenesen Norvégiába készülünk, ahol az oslói rádióban készítenek velünk stúdiófelvételeket. — Itthon mikor láthatunk benneteket? — A fiúk már jártak Nagyfödémesen, meghívást kaptak az ottani néptánctáborba. Komáromban is volt egy bemutatkozó koncertünk, a további meghívások időpontjait pedig folyamatosan rögzítjük. Szeretném szülőföldemen bemutatni új csapatomat. Sok sikert! BROGYÁNYI JUDIT (Koncz Zsuzsa fotója)