Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-11 / 188. szám, kedd

MOZAIK . ÚJ SZŐ 1992. AUGUSZTUS 11. I 1

11 'I in — KOZVELEMENYKUTATASI EREDMÉNYEK A CSEH-SZLOVÁK KAPCSOLATOKRÓL A Közvélemény-kutató Intézet 603 tizenőt év feletti lakost kérdezett meg a Cseh Köztársaságban és 562-t Szlovákiában. Negyvennégy százalékuk tartja a csehek és szlovákok közötti kapcsolatokat lényegében barátságosnak, kifejezetten barátságosnak pedig a cseheknek 26, a szlovákoknak 25 százaléka. Mind a csehek, mind a szlovákok kétharmada érzi úgy, hogy nagyon jó, illetve jó személyes kapcsolat fűzi őt a másik nemzethez tartozókhoz. Csehországban a megkérdezettek 25 százaléka minősítette nagyon jónak ezt a kapcsolatot, s ugyanez az arány jött ki Szlovákiában is. Jónak a csehországiak 39 százaléka, a szlovákiaiaknak pedig 44 százaléka tartja a személyes kapcsolatokat. A Cseh Köztársaságban a megkérdezettek 29, Szlovákiában pedig 25 százaléka nem tartja sem jónak, sem rossznak. A közvélemény-kutatásból kiderült, hogy a Cseh Köztársaság polgárainak 23 százaléka áll szlovákokkal rokonságban, 51 százalékuknak pedig barátaik és ismerőseik vannak a másik országrészben. A szlovákiai megkérdezetteknek 25 százaléka áll valamilyen rokoni kapcsolatban csehekkel, csak barátaik és ismerőseik 53 százalékuknak vannak. A felmérés eredményei azt mutatják, hogy mindkét országrészben ugyanolyanok a személyes kapcsolatok, mint az 1992es májusi felméréskor voltak, vagyis az utóbbi két évben a legjobbak. A szlovák megkérdezettek 20 százaléka olvas rendszeresen csehül, 55 százalékuk elvétve, a cseh lakosoknak pedig 8 százaléka olvas rendszeresen és 44 százaléka olykor szlovák könyveket, illetve folyóiratokat. AMPUTALT VILÁG UGYAN in FOHAJTAS A SZULOFOLDON Keresett interjúalanyként többször is felbukkant az utóbbi időben a hazai magyar lapok hasábjain Skultéty Csaba neve. A Szabad Európa Rádió volt munkatársának egyénisége — az ott eltöltött, több mint harmincéves hírszerkesztői és kommentátori múlttal — már önmagában, élményeinek súlyával is kivételes vonzerőt gyakorol tájainkon az olvasóra. Ráadásul, pályája a szlovákiai magyarság köréből indult. Az Ung vidéki Nagykaposon született 1920. december 31-én. Ügyvéd apjának háza az akkori járási székhelyen af-, féle szellemi-politikai centrumnak számított. Kisgyermekként Mécs László térdén is lovagolt, az akkoriban odakerült pap költő ugyanis keresztapja lett. Édesanyja — akinek Móricz Zsigmond is bókolt — irodalmi ízlésévei jóbarátjuk, Grosschmidt Géza kassai szenátor fiának, Márai Sándornak a könyveiről véleményt tudott nyilvánítani. Skultéty Csabát a szülei a kassai és a beregszászi állami gimnázium helyett — kifogásolva azok szellemét — a késmárki német gimnáziumba járatták, majd 1938—39-ben Ungváron érettségizett. A háborús években a pesti közgazdasági kar hallgatója volt. 1945 januárjában a szovjet csapatok őt is „malenkij robotra" hurcolták, ahonnan sikerült megszöknie. Egy ideig Jócsik Lajos (az egykori Sarlós) áttelepítési kormánybiztos titkára, majd a magyar külügyminisztérium pozsonyi összekötője lett. Prágán keresztül 1947-ben elhagyta Magyarországot, Párizsban telepedett le, s aztán került a Szabad Európához. Fordulatokban gazdag, viszontagságoktól sem mentes életútra tekinthet vissza Skultéty Csaba. Emlékeit a legteljesebben minden valószínűség szerint az a terjedelmes mélyinterjú tárja fel, amely — több folytatásban közölve — tavaly az Unió című magyarországi folyóirat hasábjain látott napvilágot. A beszélgetés egyébként a Budavári Palotában, a Történelmi Interjúk Tárában készült. Joggal, mert számos részlete — így például a Jócsik Lajos közelségében eltöltött időszak felelevenítése — történelmi forrásértékű. Számomra mégis valahogy a gyermekkor felidézésének van igazi varázsa. Talán azért is, mert legutóbbi — a pozsonyi Szabad Újságban megjelent beszélgetésben — gyermekéveibe visszaröppenve jelentette ki Nagykaposról: „Ez a város már nem ugyanaz a város... Ahogy végigmentem Kiskaposon, összeszorult a szívem, ezeket a rettenetes tömbházakat másutt is fel lehetett volna építeni." Igen, de azért ennek is története van, mely a hatvanas években kezdődött. Akkor, amikor a kiskaposi városrész — amelynek utcáját ő kisiskolásként, hóban, fagyban naponta négyszer járta végig — már szintén nem volt azonos a húszas, harmincas évek képével. Az ötvenes évek végén a szövetkezeti tagokká vált kiskaposi gazdák először érezhették meg, hogy a paraszti verejtéknek is van civilizációs íze, a parasztházak egyszer csak hirtelen kitágultak, a lim-lommal teli kamrába a szerelők szinte órák alatt pompás fürdőszobát varázsoltak. Itt, vasárnap délelőtt a családfő, miközben lezuhanyozta a kertvégi tágas, de délig üres csűrben újrarendezett széna porát, egy kicsit még saját gazdájának is érezhette magát. Azon a kiskaposi, akkor már aszfaltozott utcán jól megfért egymás mellett a szaporodó személyautók száguldása a delelőre hazatérő tehéncsordák lomhaságával. Ezt a Kiskapost Skultéty Csaba nem ismerhette meg, mert az idő tájt nem látogathatott haza. Ekkor hozta a városka vezetősége a döntést, az emberek háta mögött, Kiskapos lebontásáról. De milyen ravaszul: arra hivatkozva, hogy a neonfényes tömbházak adnak majd igazi, Nyugatra emlékeztető, csak a filmekből ismert városi jelleget Nagykaposnak. Igaz, akkortájt a hruscsovi cirkuszmutatványok az egy főre eső állítólagos vajfogyasztásban is felfedezni vélték Nyugat lemaradását és a közeli kánaánt. A paraszti béketűrés végül is belenyugodott a döntésbe, de ki-ki alighanem belső könnyekkel küszködve költözött el az új köntösbe öltözött, de lebontásra ítélt ősi házból. Nyilván nem olvasták, de alighanem belülről átérezték, amit Graham Green írt arról, hogy ilyenkor eltűnik az ember életének egy darabja, „... s csupán a kín őrzi az emlékezetben, mint az amputált végtagot." Igaz, az újonnan emelt családi házak sora villanegyedre emlékeztet, olyanra, amilyet akkortájt a Magyar Televízióban már mind gyakrabban bemutatott, lehet hogy éppen a müncheni filmstúdióban készült krimikben láthattak a kaposiak. Csakhogy akkoriban ott Nyugaton a francia Joel de Rosnay már „tízparancsolatba" foglalta a településpolitika sokszínűségének megóvását, az oktalan városnövelés elkerülését és az NSZK-ban, ahol Skultéty Csaba élt, Peter Dienel terveket készített a településfejlesztés ember- és közösségközpontúvá tételére. Miért is ötlik fel mindez? Joggal háborgunk a kártevésen. Azonban az elmúlt negyven évben nemcsak rombolás történt. Az önkény és az erőszak mögött ott munkált az emberi értékteremtés és egy jobb élet utáni vágy is. Valahogy ez mintha manapság csak úgy elfelejtődne. De nem a több mint hetvenéves Skultéty Csaba nyilatkozataiban. Azokban ugyanis tetten érhető az elismerésért Nyugaton keményen megküzdő értelmiségi főhajtása — földijei, a kétkezi kaposiak igyekezete iránt... KISS JÓZSEF ff MOLDOVA ^Mf GYÖRGY félelem. A lépcsőn leérve körülnézett, fejük fölött, hatnyolc méteres magasságban, az úttestbe beékelt rácsok résein pászmákban esett be a fény, a látvány a tankönyvekben látott történelmi festmények megvilágítására emlékeztette Borsost. Burkolótéglákat és habarcsot pakoltak egy fémcsónakba, elindultak vele a körút alatti vonalon, a keskeny oldalsó padkán lépkedve kötéllel húzták maguk után. Borsos félt, hogy gumicsizmája megcsúszik az iszaptól síkos járdán, és beleesik a szelvény folyókájában rohanó szennyvízbe, tudta, hogy a társai nehezen emelnék ki. A biztonság kedvéért néha megérintette a fölverődő sárral beborított falat. Egy elágazásnál letértek és egy mellékágon folytatták az útjukat, a szelvény alig volt magasabb egy méternél, csak erősen meggörnyedve lehetett közlekedni benne. Néha egy-egy csobbanást hallott, patkányoktól tartva kimeresztette a szemét és előrehajolva figyelte a zavaros vizet, de csak egyik-másik csatlakozó oldalágon csúszott be egy-egy nagyobb darabba összeállt hordalék, ételmaradékok úsztak a felszínen. A fiú úgy gondolta, már évek óta vonszolják maguk után a csónakot —a valóságban alig húsz perc telt el —, mikor a brigádvezető jelezte, hogy álljanak meg. Egy napszinten tenyésző fa mélybe lehúzódó, vastag gyökerei szétfeszítették a csatornaszelvény falát, a megbomlott téglaburkolatot kellett kicserélniük, mintegy tíz négyzetméteres felületen. Munkájukat megnehezítette, hogy az alacsony vágatban csak meggörnyedve dolgozhattak, és körülöttük megrekedt a nehéz levegő. Borsos nem akarta, hogy már a kezdet kezdetén lógással gyanúsítsák, megfogta a vésőt és a kalapácsot, teljes lendülettel látott neki a bontásnak, de a társai leintették: — Ne hajtsál ennyire! Tíz perc alatt kikészülsz. Borsos bólintott és alkalmazkodott a többbiek ritmusához, két mozdulat között szünetet tartott, nekitámaszkodott a falnak. A munka néha arra kényszerítette, hogy négykézlábra álljon, karja megmerült az iszapban, ruhája hamarosan átázott. Úgy tűnt neki, hogy alig haladnak a munkával, de már egy órával a műszak előtt szólt a brigádvezető, hogy fejezzék be és induljanak el viszszafelé. — Mi történt — kérdezte értetlenül. — Ki kell mennünk. Jön az eső, egy pillanat alatt elborítja a víz a csatornát. — Ezt honnan tudjátok? — Aki egypár éve már lent dolgozik, az megérzi, hogy mikor változik a légnyomás. Megfürdött és átöltözött, munkaruháját az öltözőben hagyta. Szeretett volna hazamenni a szállóba, de a brigád áthívta egy közeli kocsmába. Borsos ismerte annyira a szokásokat, hogy belássa; nem térhet ki az invitálás elől, meg kell rendelni társainak a munkába állásnál szokásos kört, az „einstand"-ot. Egy-egy korsó sört és egy fél konyakot hozott ki mindenkinek, ő maga is velük ivott, rögtön a fejébe szállt, most érezte meg, mennyire megnyomta a csatorna párás levegője. Otthon lefeküdt és aludt néhány órát, kilenckor kellett jelentkeznie a pályaudvari postakirendeltségen. A műszak vezetője felírta a nevét egy lajstromba, letétbe elkérte a személyi igazolványát, aztán átkísérte a raktárba, egy kézikocsit bízott rá. Jóindulatúan vállon veregette: — Jó volna, ha letennéd a targoncavezetői vizsgát. Onnan hiányzik a legtöbb emberem, és te is jobban kereshetnél. Borsos élőbb a belső rendezgetésnél segített, a nappali műszak összevisszaságot hagyott maga után, aztán éjfél után kivezényelték a csarnokba, a postavonatokkal érkező szállítmányokat fogadták. A rakodók létszáma a szükségesnek alig a felét tette ki, így egy pillanatra sem lazíthattak, az utolsó fordulóknál Borsos térde már meg-megbicsaklott a fáradtságtól. Mikor végeztek, átment az irodába és felvette a pénzt, megállapodott a főnökkel, hogy a műszakbeosztáshoz alkalmazkodva, két nappal később újra beáll. A pályaudvari nagy óra fél ötöt mutatott, már nem lett volna értelme visszatérni a szállásra, engedélyt kért az éjjeliőrtől, hogy az öltözőben alhasson egy órát. Nem az éjjeliőr keltette fel, hanem egy kövér, már fiatalon kopaszodó postás. Egy doboz desszertet emelt ki valamelyik csomagból, Borsost is megkínálta vele, de a fiú megrázta a fejét, a nehéz alvástól háborgó gyomra nem kívánta az édességet. Átment a zuhanyozóba, a postás utánajött, leült a sarokba és hosszasan bámult rá. A fiú elfordult, de el volt szánva rá, hogy ha ajánlatot tesz neki, megveri. Megreggelizett a pályaudvari büfében, utána, hogy magához térjen, gyalog tette meg a munkahelyére vivő út egy részét, de időnként így is vörös foltok villództak a szeme előtt. Társai látták, hogy szokatlanul sápadt, valósággal belediktáltak egy pohár pálinkát. Az erős ital egy időre felélénkítette Borsost, de később fokozottabban tört rá a fáradtság. Az előző napi szakaszra tértek vissza, folytatták a burkolatjavítást. Borsos egyre nehezebben emelte a vésőt és a kalapácsot, a néhány perces szünetekben sem tudta kipihenni magát, összeszorított fogakkal dolgozott tovább, délben félig önkívületben zuhanva kapaszkodott ki a csatornából. Hazafelé tartva bement egy takarékfiókba és betétkönyvet nyitott. Minden pénzét berakta, magánál csak kétszáz forintot tartott. Úgy számolta: egy-két hónap alatt összegyűlik annyi, hogy a szállóból átköltözhet egy albérleti szobába, ily módon többé nem volna kötve a Csatornázási Művekhez, és más munkahelyet kereshetne magának. (folytatjuk) ELŐKERÜLT GOEBBELS TELJES NAPLÓJA A moszkvai központi levéltárban megtalálták Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere naplójának eddig ismeretlen, teljes változatát. Egy német történészre) akad! a 47 éve rejtőző, páratlan leletre 92 kis sárga dobozban, mégis a tudósok legnagyobb felháborodására elsőként a hírhedt brit szélsőjobboldali történész, David Irving hozza nyilvánosságra. A The Sunday Timesszal kötött hatszámjegyű szerződés alapján még ez év második felében a hetilap megkezdi a napló részletekben való közlését. Érdekes, hogy a lap még egyszer egyáltalán szóba állt Irvinggel azok után, hogy 1983-ban beugratta őket és később hamisnak bizonyult Hitler-naplót jelentetett meg az újság hasábjain, ami annak idején világraszóló botrányt okozott. A „top secret' megállapodásra a The Independent lett figyelmes és a lap a múlt héten nagy terjedelemben foglalkozott az ügy- • gyei. Felháborítónak tartja mind a The Sunday Times és Irving szerződését, mind egyáltalán azt a tényt, hogy a moszkvai archívum beengedte falai közé azt a történészt, aki Hitler legszenvedélyesebb védőügyvédje, és egész eddigi pályafutását annak szentelte, hogy bebizonyítsa, a Führer nem tudott a Holocaustról, a zsidók megsemmisítése Himmler műve volt. Goebbels naponta készített naplófeljegyzéseket 1924 nyarától 1945. április 29-ig, két nappal azelőttig, hogy ő és (elesége meggyilkolták öt gyermeküket, majd a berlini bunkerben maguk is öngyilkosságot követtek el. Nem sokkal azelőtt praktikusan a teljes naplót üveglapokra — a mikrofilm elődjére — másoltatta, hogy megőrizze az utókornak. Ennek a szándéknak megfelelően a bejegyzések nem rögtönözhettek, a sorok kőzött kell olvasni. A napló több kötete már korábban is megjelent, 750 oldalon adták ki az 1924 tavasza és 1941 júliusa között írott részeket, amelyek azonban olyan „csekély jelentőségű" eseményekről, mint Ausztria annektálása vagy Csehszlovákia szétdarabolása, nem tesznek említést. Az 1944-es események krónikája eddig nem jelent meg. A The Idenpendenl neves történészeket idéz David Irving sötét személyiségéről. Hugo Trevor-Rope. aki Goebbels naplójának korábban kiadott részeinek szerkesztője volt, így nyilatkozott: „

Irving tehetséges és eredeti kutató, de nincs meg a hitele... Mindazonáltal, kíváncsi vagyok, mi log történni, mert Irving álláspontjával ellentétben a Goebbäs-naplö világossá teszi, hogy Hitler volt a végső megoldás első támogatója." A Holocausttal foglalkozó londoni Wiener Library igazgatóhelyettese szerint: „

David Irving vitatja a gázkamrák létezését. Bárki, aki szóba áll vele, ugyanígy meg van fertőzve." A The Sunday Times főszerkesztője nem védekezik, ellenkezőleg, mint mondja, „Inring és az ő politikai nézetei lényévnyi távolságra vannak egymástól. Tudomásul kell azonban venni, hogy Irving olyan technikai jártassággal bír, amellyel egyetlen más brit tőténész sem rendelkezik". Irving szinte jobban beszél németül, mint angolul és másoknál sokkal könnyebben lud kisilabizálni német kéziratokat. A forrásokat viszont megengedhetetlen nagyvonalúsággal kezeli: korábban „Hitler háborúja" című műve szerkesztése során egyszerűen nem vette figyelembe a Goebbels-napló már akkor is ismert részének azon feljegyzéseit, amelyek elárulnák, hogy Hitler tudott a zsidók elgázositásáról. A The Independent lényegében azzal vádolja a The Sunday Timest, hogy megvesztegették a moszkvai Központi Kormánylevéltárt, amely 2500 font értékben mikrofilmolvasót fogadott el a laptól. Ezzel vásárolta meg a The Sunday, hogy In/inget egyáltalán beengedték a Goebbels-iralok közé, sőt, bár eredetileg mindössze nem egész 90 oldal tanulmányozására volt „jogosítványa", gyakorlatilag valamennyi üveglaphoz hozzájut — holott eredetileg a Müncheni Levéltáré az exkluzív jog. Az 54 éves fáradhatatlan Irving tetemes energiái fektet Hitler rehabilitálásába. Sok előadást tart, ezek egy részén a közönség taps helyett Sieg Heil felkiáltással köszönti. Az elmúlt év novemberében egy londoni találkozón kijelentette: Hitlerről szóló könyvének átdolgozott változatát most ő maga adja ki. Ebben egy sort nem fog írni a Holocaustról, mert ,nem léi kimondani azt az igazságot, amelyet mások nem mernek kinyomtatni". London, 1992 július R. HAHN VERONIKA