Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-07 / 185. szám, péntek

KULTÚRA .0/szói 1992. AUGUSZTUS 7. „ATÖBBLETET, AZ ARÁNYT, A MÉRTÉKET, A GONDOLATOT ÉS A SZÉPET" A KASSAI POLGÁROK A KOMAROMI BASTYA SZINHAZBAN A komáromi Bástya Színház második évadának bemutatóján nyilvánvalóvá lett, hogy az egykori komáromi erődítményrendszer hatos bástyájának építészetileg tiszta formái által bezárt tér, horizontális és vertikális tagoltsága ellenére is semleges közegként szolgál, és kiválóan beépíthető teret képez. Bizonyára vannak még a magyar és a világirodalomnak olyan drámái, amelyeknek íróik által elképzelt történelmi helyszínei beilleszthetők ebbe a klasszicista stíluselemeket is magán viselő építészeti műtárgyba, Tavaly Kocsis István Árpádházi Szent Margitja, idén Márai Sándor A kassai polgárok qimű drámája töltötte meg többlettel, aránnyal, mértékkel, gondolattal és széppel a hatos bástyát. Nem véletlenül sorolom ezeket a fogalmakat. Márai Sándor 1943-ban írt naplójegyzeteiben írja ezt a városokról, amelyek fórumain megszületett a modern emberiség. S bár Márai erről már nem jegyzett fel semmit, mégiscsak tényszerűnek tudta — műveinek sorából ez derül ki —, hogy az, amit a fasizmus és a kommunizmus olykor egymástól merőben különböző eszmerendszerre alapozva, de vészesen hasonló eszközökkel veszélyeztetett, az leginkább a polgári erkölcsi értékrendből általános emberi mércévé növelt humánum volt. Polgárok — céhlegények, kereskedők, fogadósok, mesteremberek urbánussága ez. Márai drámája hősének — János mesternek - sokezsr társa lehetett Európa városaiban. Neves ismertek és névtelen ismeretlenek, kik magánéletükben megküzdöttek a józan értelem fogságában vergődő megzabolázhatatlannak tűnő érzelemmel, s művésszé talán éppen értelmük diadala miatt nem válhattak. • János mesterhez hasonlóan, lemondtak az érzelmi és a művészetben csúcsokról, mivel felismerték, hogy éppen a Márai Sándor által a Naplóban oly pontosan és tömören megfogalmazott többletet, arányt, mértéket ás gondolatot kellett volna feladniuk a szépért. Azért a szépért, amelyet egyáltalán nem biztos, hogy bele tudtak volna lehelni a faragott kőbe, hogy művészi életre keljen a szobor. A kassai polgárok minden dialógusa ezt az értékrendet emeli kl. A szépet azoknak hagyja, akik Genovévához hasonlóan tudják: .Nélkülem nem tudsz élni, mert bennem van a titkosabb erő, amely nélkül nem vagy teljes ember. Nem tudsz élni nélkülem, mert nő vagyok. Az én lehelletem ad szárnyat a lelkednek, érőt a karodnak, mosolyt a halott kőnek. Ez a hatalmam és ez a hatalom erösebb, mint a te becsületed. Mert művész vagy és egyszer fel akarsz repülni a földről, mint a szárnyas emberek. Mert férfi vagy és egyszer boldog akarsz lenni. Mert Öregszel és én fiatal vagyok. Ti mindig hősök akartok lenni, férfiak. Hősök, erősek. Ez az eszményetek. Hát most legyél hős. Itt a pillanat." És János mester másképpen lesz hős, nem szabadítja ki értelme kalandjából a Genovéva iránt táplált érzelmeit. Inkább az áldozatot vállaló és áldozattá váló Ágnest, a feleségét és vele Kassát, a várost választja. Marad kőfaragó mesterember, akit a város tisztel, mert vésőjével elpusztítja a zsarnok Omodét. Erkölcsi értelemben lesz hőssé, akit a király is felment az emberölés bűne alól. János mester másfajta hőssé válik, mint amilyenről Genovéva beszél, s ebben az erkölcsi fejlődésben önmagát — érzelmeit, művészi elhivatottságát — adja fel, hogy erkölcsi értéket teremtsen, mércét Kassá város polgárainak — a humánum mércéjét. Kérdés: mindig megéri-e? Mivel erre Márai Sándor drámája nem ad választ, az előadás egyik gyenge pontja éppen a Genovéva ós János mester dialógusában felvetődő másik drámai konfliktus kiteljesítetlenül hagyása. Igazából ugyanis a dráma másik gondolati üzeneteként kibontható nagy konfliktus Genovéva és Ágnes között születhetne meg. Hiszen sohasem a jó — János mester képviselte értelem humánuma — ós a rossz — ebben az előadásban negatfv beállításba kerülő teremtett, illetve teremtő szenvedélye a szépnek — összeütközéséből keletkezik a modern kor igazi drámai konfliktusa, hanem „a jó" és „a jó" egymást kioltó vagy kizáró értelmetlen ütközéseiből. Márpedig humánum nincs a szép szenvedélye nélkül. Márai nem áll ki egyik eszmény mellett sem. Rendezőre, színészre bízza, hogy mit hangsúlyoznak, mit emelnek ki. Csakhát ez a bizalom egyben azt a lehetőséget is megadja, hogy elvarratlan szálak maradjanak e dráma egy-egy előadásában. Beke Sándor rendezésének meghatározó gerince a János mester—Genovéva—kassai polgárok kapcsolat. Ennek a hálószerű megformálására nagy műgondot fordított. Sajnos, kevésbé figyelt arra, hogy Agnes életének tragikus végkifejlete nem teheti őt áldozattá. Agnes halála János mester tragédiája és nem a saját életének sorscsapása. Erőteljesebb rendezői odafigyelés nyomán elkerülhető lett volna Petrécs Anna (Ágnes) alakításában a sorsszerűség pátosza. Ráadásul, ezt a pátoszt erősítette Genovéva ós Ágnes szigorúan és pontosan megírt intellektuális dialógusának egyoldalúsítása. Ahogy a János mesterrel folytaSándor mintegy két intellektuális cövekként frta meg az írástudó Albertus figuráját a dráma elejére és végére, Beke mégis mintha kárpótolni akarta volna a János mester lelkiismereteként megjelenő Albertust játszó színészt, Boráros Imrét. Az eléggé összetett és bonyolult szövetű drámában beépített egy Az író-nak nevezett figurát, aki hol Albertus Márai által megírt eredeti szövegeit mondja, hol meg (talán) naplótöredékekből vagy esszékből vett Márai-idézeteket. Most már örökre megfejthetetlen marad, miért nem bízott elégStubenek Katalin (Genovéva) és Áts Gyula (János mester) az előadás egyik jelenetében (Nagy Teodor felvétele) tott dialógusban, ugyanúgy ebben is Genovéva lett a rossz, a romlott. Holott éppen Márai drámájának összetettsége mutatja meg, hogy azok, akik a kívülről uszuló rontást, a gyilkos hatalmaskodást elszenvedik, egymás közötti konfliktusaikban sem egyszerűsíthetők le jókra és rosszakra. Márpedig ebben a rendezői értelmezésben e képet — János mester Genovéva áldozata, a János mesteré meg Ágnes — eléggé egyoldalúvá teszi az előadást. Mindezt, persze, érvényesen játsszák el a komáromi és a kassai színészek, illetve Áts Gyula, aki az évad végén Győrből Egerbe szerződött. Kár, hogy a főszerepre nem a két társulatból igyekezett színészt találni Beke Sándor. (Az most már mellékes körülmény, hogy a tervezett öt előadásból hármat tartottak meg, s az egyikben Papp János, a Győri Nemzeti Színház művésze ugrott be Áts Gyula betegsége miatt.) Annak ellenére, hogy darabjában Márai gé Beke Sándor a Márai-féle „drámaváltozatban", Ő sem tudott szabadulni attól az előítélettől, amely a magyar színpadok környékén ma is kísért: egyes történelmi drámák főszerepeit csak a Sinkovits Imre vagy a Bessenyei Ferenc képviselte karakterességgel és modorossággal játszó színészekkel „lehet" eljátszani. Nem tudom, mennyivel vonzott nagyobb közönséget Áts Gyula, mint vonzott volna a kassai ősbemutató után egy héttel Komáromban eljátszott A kassai polgárok című Márai Sándor írta dráma, mondjuk Boráros Imre vagy Dráfi Mátyás főszereplésével. Az viszont tény, hogy a főiskolás Stubendek Katalin (Genovéva) összetett, mozgásközpontú színészi technikára alapozott, nagy tereket kitöltő játéka mellett a statikus, olykor deklamáló játékot produkáló Áts Gyula (János mester) elhalványult. Stubendek Katalin egy másfájta iskola — mondhatnám úgyis: európaibb és modernebb színésztechnika — neveltje. Ráadásul, sokéves versmondói tapasztalatára építhet, így beszédtechnikáért sem kell a szomszédba mennie. Az ő Ágnese több volt, mint egy nőbe oltott gyermek tüneménye. Ágnes ebben a színészi és rendezői értelmezésben János mester elszalasztott lehetősége volt. A Stubendek Katalin teremtette Ágnes maga volt a szenvedély, a gyermeki naivitás, az aszszonyi ördöngösség, a női önzés és önzetlenség. Fiatalságát, érzelmeit kínálta fel János mesternek, akiről tudta, hogy a szobrot szülő szenvedélyes szerelmének viszonzása nélkül megmarad kőfaragónak ós polgárnak. Tekintélyesnek, megbecsültnek, de nem művésznek. A Nemzeti Szfnház 1942-beni ősbemutatója óta ennek a Máraidrámának ez volt a harmadik bemutatója. 1990-ben ismét a Nemzeti Színházban játszották, majd 1991-ben Győrben adták elő. A komáromi Bástya Színház előadása a véletlenek összjátékának következtében kissé a hevenyószettség látszatát keltette. Már maga az említett szereposztásbeli tévedés, a tömegjelenetek ezúttal is színészekkel való játszása, a főszerepeket alakító színészek különböző játékstílusa ós mindenekelőtt a nem teljesen világos darabértelmezés nyomán elkövetett, erősen vitatható dramaturgiai beavatkozások szülték a hevenyészettség érzetét. Azt meg egy adag bizonytalansággal feltételezem, hogy Szegő György frontális tagolású díszlete igazából nem is ebben a sajátos építészeti formai értékekkel bíró bástyaudvarba volt elképzelve. Gombár Judit jelmezei tökéletes formai megoldásuk ellenére sem segítették a színészek játékát, különösen nem, ha egy-egy reverenda vagy köpönyeg méretesen nagyobb volt, mint amit a színész magassága megkívánt volna. Tisztelet azoknak a színészeknek, akik végül is három előadás kedvéért heteket töltöttek el a próbákkal: Petrik Szilárd, Bajcsi Lajos, Lengyel Ferenc, Dudás Péter, Bugár Gáspár, Dráfi Mátyás, Ropog József, Érsek György, Lórincz Margit, Holocsy István, Tóth László, Skronka Tibor, Bocsárszky Attila, Bugár Béla, Várady Béla, D. Németh István, Pólós Árpád, Csontos Róbert. Márai Sándor gondolataiért bizonyosan megérte. DUSZA ISTVÁN Mi, erdélyiek is a nemzetiségi színházak sepsiszentgyörgyi kollokviuma után újabb kisebbségi teátrumi eseménysorba álltunk be Kisvérdán a határokon túlra szakadt együttesek június eleji fesztiválján. Áprilisban azt írlam még az egyik hazai lapba szánt színházi reflexióban, hogy kisebbségi számunkra a horizont, a belátható kulturális térség is, a kassíi Tháliát hozván fel példaként, Tenessee Willisms kollokviumra hozott darabját, A vágy villamosát. Én ugyanis (még) nem jártam Kassán, mondom szégyenkezve, de nemcsak ez vonzoll akkor a színházi nézőtérre, hanem az ismeretlenség mindig ismerkedésre csábító ördöge, s a kassaiak elé parancsoltak háromszéki mikesi remineszcenciák is: miképp szólalnak meg édes anyai nyelvükön a Nagyságos Fejedelem városából érkezők — ma? Áprilisi írásomban még azt jártam körbe, hogy egy szerény fel(v i d é k i) produkciót vártam, hisz tudtam én, ott is a mi bajainkhoz hasonlóik búsítják meg, apasztják a színházi truppokat. És azt is tudtam, hogy ha be is válik a jóslatom, ha egy. mindenféle félszegségből összeálló előadást látunk, a kollokviumi kölönség túlélésre, megmaradásra biztató tapsa akkor is elképeszti, szinte semlegesíti még a kölekedő természelű színházi szakik roszszalló füstölgéseit is. Rossz jós voltam, hál'lstennek, mert megelőlegezett bizalmatlanságom ellenére megtekinthettem a színházi seregszemle egyik legmegérdemeltebben ünnepeli, egy, perceken át zúgó, újrázó vastapssal ERDÉLYI LEVÉL KÜLÖNDÍJ jutalmazott előadását, amelynek főhősét, Blanche-ot, illetve a szerepet kiválóan alakító Kövesdi Szabó Máriát az itteni zsűri díjjal is jutalmazta. Szűkmarkúan kissé, mert én, talán nem is csak a nem várt meglepetés mámorában, Blanche Du Bois alakítójának odaítéltem volna a kollokvium ki sem osztott, a legjobb női alakításért járó nagydíját. Kisvárdára, ahol a fesztivál műsorán ismét szerepelt A vágy villamosa, nem vakon érkeztem tehát. Hoztam magammal az elismerésnek azt a megrázó példáját, amit csak a nézőtéri átélés, az én-feltáró katarzis buggyanthat ki az emberfiából—lányából. Történt ugyanis, hogy a bemutató másnapján felkeresett egy nő, kékkarikásra kisírt szemmel, kérvén, hátha a pennaforgatók vélt tekintélye segíthetne rajta nagy bajában. És mondta, magyarázta, hogy éppen a kollokvium idején tanácsolták el munkahelyéről. Magyarán: kirúgták. És, képzeljük el — hárman voltunk jelen, férfiak —, szóval gondoljuk végig, milyen lelkiállapotban ült ő be a nézőtérre, A vágy villamosa előtt. Éveken át egy pletykás kisváros — melyik nem az? — bennfenteseinek meséiből éppen eleget hallhattam elő-előfeslő vélt vagy igazi erkölcsi kalandjairól, erre is utalva, no meg a sirámos hangulatot elűzendő szándékkal frocliztam: nagy bújában miért ezt az előadást választotta vigasztalóul? Nem látta még? — Én ne láttam volna? —szakadt ki belőle a csodálkozás. Három előadásban is megnéztem, s nem is tudom, hányszor olvastam újra. Én érintetlenül mentem férjhez — mondta hármunk előtt —, hét kerek évig voltam hűséges egy nagy hegyek közötti faluban az uramhoz, aki egy durva állat volt, ütött, vert, még ki sem tisztultak a kék karikák a szemem alatt, s máris jött az új menet. De én hű maradtam, hét kerek évig. Regényt kellene írni arról, miféle tettlegességek, perpatvarok, élethelyzetek kergettek oda, hogy rossz híremet költhessék. És most újra az úton vagyok. Gyerekekkel, akiket én nevelek és férj nélkül. En a magam vergődését s vágyait is nézem, keresem, amikor újraolvasom a darabot vagy újra beülök a nézőtérre... Tenessee műve és a kassaiak sepsiszentgyörgyi előadása megérdemelte ezt a nyers őszinteséget, a felfakadó panaszözönt. Rászolgálhatott effélékre a kisvárdai fellépés is. Messziről érkezett és a szakmában forgolódó újságíró mesélte: láttam, többször is, a Tolnai Klári jutalomjátékában. Csodálatos, igen híres előadás volt. És ennek ellenére, ezen az előadáson nem volt különösebb hiányérzetem. Abban az előadásban a főhős rafináltabban bűvölte a színpadra a bomló elméjű nőt. Itt a szerep sok pillanatában a kívánatos, az élettársi kapcsolatra is alkalmas nő jelentkezik. Ez a Blanche fiatalabb is, mint nagy elődje volt, aki után é;i most meg merem dicsérni... Blanche nevét Kisvárdán a zsűri meg sem említette. A fiatalokat ösztönző pártolás jegyében, de a szerepformálás értékei eredményeként, no meg, sejtem én, a két kisebbségi fesztivál közötti egyensúlyozás miatt is, de mindenképpen Dósa Zsuzsa főiskolai hallgató kapott díjat Stella szerepének megformálásáért. Blanche, bár nem volt már a színpadon, továbbélte a zsűri ítélethirdetése után a színházi hallban a szerepét. Kiborult. Nem magáért, hanem az előadásért. Amely a nézőtéri tapsorkán s a szakma előzetesen előbugyborékoló véleménye szerint is megérdemelte volna, szerinte, szerintük — de szerintem is — legalább a közönség díját. Ezúttal ez elmaradt. Ezért is mesélem el én ezt a két történetet, s azt, hogy emlékeinkbe költözött, ismeretségi körünkbe lépett egy szimpatikus partnertársulat. Ez nem díj — csak köszönet a sepsiszentgyörgyi és kisvárdai élményért. SYLVESTER LAJOS