Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-25 / 200. szám, kedd

PUBLICISZTIKA IÚJSZÓM 1992. AUGUSZTUS 25. MŰVÉSZNŐ A BARIKÁDOKON Hetekkel a demokratikusnak hirdetett forradalom uztán, 1990 márciusában a Pravdában új hangvétel bukkaň fel, egy ismert színésznő indította útjára tervszerűen bemért magyarellenes propagandáját. Eva Kristínová, mert róla van szó, most újra szükségesnek látja, hogy igazolja nacionalista töretlenségét részletes nyilatkozatában, a Literárny týždenník 1992. augusztus 1-jei számában. Szakszerű félretájékoztatással folytatja a kezdeti zászlóbontás lendületét, beveti a dezinformálás napjainkra időzített fegyvereit, a közeljövő terveinek megvalósítása érdekében. A művésznő az új alkotmány esedékességének légkörében és hangulatában elérkezettnek látja a pillanatot a magyar lakosság elleni keményebb eszközök harcbavetésére, abban a sugalmazott szent hitben, hogy a független Szlovákia kíméletlen magyarellenes eszközök alkalmazására is hasznosítható, s megvalósíthat mindent, ami Gottwaldnak és Oháliknak nem sikerült. Ezért buzdít harcra a Literárny týždenníkben.. Feltűnése a nemzeti barikádokon nem véletlen, tevékenységét a mindennapos uszítók silány tömegéből ki kell emelni. A kérdésre, hogy mit tapasztalt Szlovákia vegyes lakosságú területein, Eva Kristínová így válaszolt: „Az utcákon, az üzletekben és általában mindenütt keményen beépült a magyar nyelv, mert ők szlovákul nem tudnak, nehezen is tanulnának meg, hiszen a szlovák nyelv számukra idegen nyelv, egészen más, mint a magyar nyelv." A nyilatkozó művésznő szerint — minden konkrét bizonyítás nélkül — magyar nézetnek tekinthető, hogy a szlovákok „kegyetlenül agresszívek és nem toleránsok", majd megjegyzi, hogy mégis „igyekeznek jó szívvel a kedvükbe járni", a megsértett szlovákok. Hogy a tudományos igényű ködösítést megértsük, egy további teljes mondatot kell idézni: „így a be nem avatott megfigyelőnek tényleg első tekintetre olyan benyomása támadhat, hogy Szlovákiának egész déli és dél-keleti részét magyarok lakják, szlovákok csak mint jöttmentek fordulnak elő, ezért jogos a követelés, hogy hallgassanak." A művésznő a magyarok létezésével kívánja bizonyítani a szlovákellenes diszkriminálás jelenlétét, megjegyzéseit szociológiai tudománnyá szeretné előléptetni, ami érthető, hiszen fortélya pontosan beleillik a megrendelés keretébe, alátámasztani a hatalmi háttér forgatagának kezdeményezéseit. Az 1990-es ún. „maticás" nyelvtörvényjavaslat indokolása szerint: „A Szlovák Köztársaságban egyetlen államalkotó nemzet a szlovák nemzet", ugyanúgy, mint ezt 1948ban Klement Gottwald alkotmánya meghatározta, kimondva a magyar kisebbségre, hogy „idegen telepesek ivadékai". Napjainkra a nemzetállam alapelvének kikölcsönzése már elégtelen, az azonosulásban nem elég az „idegen telepes ivadéka", szükség van az államalkotó nemzettel szemben a diszkriminálás vádjának a bevetésére, mert a szuverén Szlovák állam alkotmánytörvény-javaslata 34. cikkelyének 3. pontjában a hamis vádaskodások lehetőségének és hitelének jogi hátteret biztosított, hogy „megtorlást" lehessen alkalmazni. Az alkotmánytörvény-javaslat a nemzetiségi jogokat olyan feltételekhez köti, melyek a múlt hamis vádaskodásait létező igazságoknak tekintik, hála a nacionalista uszítás két éve tartó rendületlen dezinformálásának — legújabban Eva Kristínová, nyilván sikeres közreműködésével. Az elképesztő, korszerűtlen fenyegetés szövege a 34. cikkelyben: „A nemzetiségi kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó állampolgárok számára a jelen alkotmányban szavatolt jogok gyakorlása nem vezethet a Szlovák Köztársaság integritásának megbontásához és az egyéb lakosság diszkriminálásé hoz." Az alkotmánytörvény szerkesztői számára fel kell tenni a kérdést, hogy valótlan uszításokon kívül bizonyíthatóan kik, hol és mikor „diszkrimináltak" szlovák személyeket vagy csoportokat, ha pedig ilyen bizonyíték nincs, lehet-e egy alkotmánytörvény szövegébe kitalált valótlanságokat — akár feltételezésképpen is — beépíteni, azzal a haditervvel, hogy egy jogfosztást indokolni lehessen. A nacionalista felvonulás két éve harsogja túlzásait, olykor-olykor elképesztő méretekig, de átmeneti forradalmi utójelenségnek tartottuk, ma viszont Eva Kristínová hangvétele és az új alkotmánytörvény-javaslat jogi megszerkesztése azonos hátteret bizonyít, ezért lett a művésznő megnyilatkozása a Literárny týždenníkben ijesztően időszerű. Azt talán már hangsúlyozni sem kell, hogy ilyen erkölcsű, és megtorlásra épített jogfosztást deklaráló alkotmánytörvény egyedülálló lesz Európában. Eva Kristínová nemcsak a gottwaldizmus igéiből halászgat, hanem a közelharc kirobbantása érdekében a névelemzésekre is rátér, nézzük az érdekességet, elvégre Hitler Adolf kora óta ilyesmit nem láttunk. A művésznő a magyar iskolákban szerzett tapasztalatait adja elő: „Az iskolaépületben figyelmemet a maturánsok képei kötötték le, melyeken az eltorzított szlovák nevek tömegét találtam. Például: Czesznak, Czibulya, Merkva, Harablya, Franyo, Benyo, Bencsik, Oravecz... stb. Aki tud szlovákul, nem kételkedhet szlovák délvidékünk ezen magyarajainak szlovák eredetében." Nem ártana figyelmeztetni a névelemző művésznőt, hogy tudományos munkásságát a szlovák sajtóra is kiterjeszthetné, mint magyar fertőzést meneszteni lehetne a Pravdától Sitányit ós Halast, a Literárny týždenníktôl Puskást, a Národná obrodától Verešt, de kimondottan veszedelmes a helyzet a Zmena szerkesztőségében Dugás, Linczényiová és Balogh jelenlétével. A szlovák nyelv iskolai oktatásával kapcsolatban rámutat a tökéletlen szlovák nyelvtudásra, megjegyezve: mert mfg a mi magyar nemzetiségű állampolgáraink nem lesznek tényleg állampolgárok, akik a saját kultúrájuk mellett a szlovák kultúrát és történelmet is ismerni fogják, addig nem tudjuk eltávolítani a hamis magasabbrendűségi érzésüket." Nem vitás, hogy a művésznő az iskolaügybe való kemény betörés esélyeit latolgatja, nem titkolva a hátsó szándékokat: „ Tudomásul kell vennünk, hogy a mai, az életre és az együttélésre káros értelmetlenséget tenyésztették, fejlesztették, sőt támogatták az előző évtizedek totalitárius rendszerei és az elmúlt két év toleranciája. Hiszem, hogy Szlovákia szuverén jelenléte, ha mi szlovákok most már végre elfogadjuk, ezeket az aránytalanságokat kiküszöböli." A megállapítás nyílt és lényegretörő, a kezdet a szuverenitás, következhet a hamisításokra megszerkesztett alkotmánycikkely, az iskolarendszer tönkretétele már csak gyerekjáték lesz. Hasznos lenne, ha a művésznő a közelharc meghirdetésében számolna a magyar lakosság jelenlétével, az egész közép-európai térséggel és magával az öreg Európával. Mert vannak kérdések, amiket esetleges „maticás" fenyegetésekkel és önálló harci riadóval megoldani nem lehet. Azt is jó lenne megjegyezni, hogy lesznek még választások, és a nacionalista szélsőségek többsége nagyot bukhat. A jövő további terveire vonatkozólag Eva Kristínová leírja a Csemadokot, befejezettnek képzeli a délszlovákiai magyar kultúrát, rendületlen optimizmussal elvárja, hogy a magyar és vegyeslakta területen a Matica slovenská lehengerli a Csemadokot: „Főleg Dél-Szlovákiára összpontosítom erőmet, ahol a magyar politikai pártok igyekeznek fenntartani hegemóniájukat a Csemadokkal együtt (kíváncsi vagyok, hogy ez az egyesület meddig fogja használni kommunista nevét és módszereit) — a döntések korlátlan érvényesítéséveí." Miután a nacionalista barikádok harcos művésznője érthetően leleplezte magát, el kell ismerni bizonyos sikereket, tapasztalnunk kellett annak a mesterkedésnek a sikerét és győzelmét, amit Ortega Y Gasset spanyol filozófus híressé vált könyvében (A tömegek lázadása) már 1929-ben papírra vetett. Szerinte a tömegeknek valótlanságokkal való manipulálása mindig lincshangulathoz vezet, a jelenséget Ortega a barbarizmus vertikális inváziójának nevezi. (Joggal, hiszen köztudott, hogy szlovák nyelvterületen közvéleménykutatás keretében a megkérdezettek 56 százaléka a magyarok kitelepítését javasolta, mert Kristínová és munkatársai két éven keresztül sikerrel építették ki a magyarellenes lincshangu latot. Hogy azután mit kezdünk a barbarizmus vertikális inváziójával, arra majd az illetékesek adnak választ.) A helyzetet súlyosbítja, hogy nemcsak a hivatásos nacionalista izgatók a vétkesek, hanem a háttérben segédkező tudományos intézmények is. Egyben tényként meg kell állapítani, hogy társadalmunk közeledik a barbár bomlás határához, mert az alkotmánytörvény szerkesztői hamis propagandaanyagot jogforrássá előléptetve csempésztek be az alkotmánytervezet szövegébe, valóságnak minősítve mindazt, amit két év nacionalista uszítói kitermeltek. Ezért szerényen és még időben javasoljuk a magyarellenes lincshangulat felszámolását. Könőzsi István felvétele JANICS KALMAN AZ EMLEKFUZEREK REGENYE CSÁKY PÁL: EMLÉKEK KÖNYVE A Madách Könyv- és Lapkiadó gondozásában közelmúltban megjelent Csáky Pál Emlékek könyve című kötete, véleményem szerint csak azért regény, hogy olvasmányosabb történelemkönyv legyen. A jelenkori ismeretek, felismerések és eddig szerzett tapasztalatok tükrében látjuk a múltat. Könnyű nekünk értékelni és véleményt alkotni a féligazságok „mindenismeretében", főleg ha van bátorságunk is hozzá. Ez a halandó emberi, gyarló gondolkodás, hozzáállás. Nem így Csáky Pál, aki a „krónikás szerepében" vallat, beszél és beszéltet, kérdez és számonkér, s még néha — önmaga által felvetett — költői kérdésre is válaszol. Költői kérdések, mert az emlékek, a szomorú, de valós emlékek, gyakran választ nem váró kérdéseket fogalmaznak meg. Automatikus kérdéseket, feltörő, a kérdezőből szinte kifakadó, őszintén méltatlankodó és (valljuk be) néha számonkérő kérdéseket, melyek mindannyiunkban ilyen vagy olyan megfogalmazásban, de megfogalmazódnak. Csáky Pál válaszol. Veszi a bátorságot és kara-. kán módon, egyenesen felel. Nála — természetes módon — ugyanazon kérdések más-más korban más-más választ kapnak. A két idősíkban játszódó történet első látásra családregénynek tűnik. Erősen téved viszont, aki így is akarja olvasni. Ez a regény a „Ferencek dinasztiájának", tehát korosztályoknak, egymást ugyan tiszteletben tartó, de a véleménykülönbség és a nézeteltérések jogát fenntartó, nemzedékek vonala. Mi ebben az érdekes? Hiszen nemzedéki viták vannak, voltak és lesznek. A regény specifikus mivolta abban gyökerezik, hogy az utódban egy legitimista royalista gondolkodást egy megtörten belenyugvó nemzetiségi gondolkodásmód, majd egy boldog nemzetegyesítő eszmét követő családot és a legmélyebb mélységekig megalázott gondolat, egy nagy (de halva született) eszmét kiszolgáló gondolat és egy csalódott, de csalódást még kifejezni nem tudó gondolat követi egymást. Az csak a regény (mint irodalmi mű) velejárója, hogy a gondolat megszemélyesül és húsvér ember képében viszi tovább, alakítja önmagát, sokszor tagadva még saját, közvetlen ősét is. De még mindig csak részigazságot mondtam. A kötet valődi jellegzetessége, hogy a „nagy és európai" (vagy annak mondott) nemzetek számára érthetetlen témát dolgoz fel. Silány kis Közép-Kelet-Európánk — kis saját szemétdombunk — felszínét nem mindenkinek adatott meg, hogy felkavarhassa! És nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a történelem folyamán volt néhány olyan nap az életében, amikor nem abban az országban tért nyugovóra, mint amelyikben ugyanazon nap reggelén felkelt. Ez a kötet „csak-számunkra-érthetősége"! A múltbéli idősík csak abban játszik szerepet, hogy a jelen idősíkjában el tudjon borzadni az olvasó, hogy egy ilyen családi tradíciót hogyan feledhet el a majdani leszármazott? Tartása csupán arra terjed ki, hogy identitását, melyet másajkú neje révén igenis dupla erőfeszítéssel kell ápolnia (de legalább megteszi) csak egy módon teheti meg. Én erre most jöttem rá, hogy még néhány évvel ezelőtt is csupán egy lehetőségünk volt: a folklór. Az „énekeljenek, táncoljanak és a próbák után jól borozgassanak be" — kegye adatott meg nekünk e nagy egyenlőségben. Ezzel természetesen magunkat bezárva és elrekesztve e sajátos életkörülmények egyéb területeitől, sőt, a megalázottak hálájával, talán még jól is éreztük magunkat. Jól, mert hogy ha ez van, akkor legalább tisztességesen és valamit felmutatva csináljuk! És, mint egyenrangút, aki esetleg — uram bocsá' — jobb mint a másik, lehetetlenné kell tenni, el kell tiporni és derékba törni, nehogy fel lehessen rá figyelni. Ez a csehszlovákiai magyar élet utolsó néhány évtizede. Az Emlékek könyvének múltbeli felmutatott idősíkja csak ezt, az utolsó időszakbeli kegyetlenül keserves felismerést készíti elő, mindamellett természetesen, hogy egy több évtizedes korrajzot és valós jellemzést adjon. A kedves olvasó akkor, döbben meg igazán, amikor elolvassa a saját maga által csak érzett, de megfogalmazhatatlan kérdést. Nem. Nem is a kérdést, hanem erre a csak súgva kimondani merészelt kérdésre a következő mondatban ott találja a harsogó, egyenes ós igazi választ. Ekkor kezd futkározni a hideg az ember hátán. És nem áll meg, mert a szerző a sorok között továbbkérdez. Erre a kérdésre viszont már nem ő adja a választ. Erre a jelen, a ma, tehát napjaink válaszolnak. Lét, identitás és megmaradás — tehát a jövő, a csehszlovákiai magyar jövő az, amelynek felvázolt vonalközeit a kötet elolvasása után az olvasók mindegyike maga tölt meg betűkkel, szavakkal és mondatokkal. (Madách - Főnix Füzetek 24) SOMOGYI ALFRÉD A Berzsenyi Társasác, szervezésében, a Magyar írósz /etség, a Magyar írókamara és a Magyarok Világszövetsége közreműködésével augusztus 17-én ó 18-án tartották meg Keszthelyei a magyar írók első világtalálkozóját. Az egybegyűlteket a Társaság nevében elsőként Takáta Gyula köszöntötte, ezt követően mondott beszédet Göncz Árpád köztársasági elnök és Jókai Anna, a Magyar írószövetség elnöke. A világtalálkozót levélben üdvözölte Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke. A világtalálkozó két központi kérdéskört közelített meg: Az egységes magyar irodalom szellemi és társadalmi feladatai az ezredforulón, továbbá: Helyzetjelentés a magyar irodalom egyes régióiból. A vitaindító referátumot Tornai József költő tartotta meg. EGYMÁS FELE NÉZŐ KAPUK Magyar írók világtalálkozója Keszthelyen Újabb, eddigi ismereteinket meghaladó következtetések levonására nem adott ugyan módot a kétnapos tanácskozás, ám maga a tény, hogy első alkalommal találkozhatott a világ szinte minden tájáról összesereglett csaknem 300 magyar író, jelentőségében, tájékozódás-meghatározó lehetőségében elvitathatatlan. A közelség kitapintása, a rátalálás esélye, az egymásnak kimondhatóság közös fedélzetén megtett együttes séta — ez az, ami nyomot hagyhat valahol: elképzelésekben, kapcsolatokban, szemlélet-kiteljesedésben. így aztán, Keszthelyről elmenőben nem is az olyan kérdések maradtak előtérben, hogy egységes-e a magyar irodalom,a nyelv képezi-e egyetlen összetartó erejét, vagy a szellemi örökség iránti felelősség is, kisebbségi sorsban pedig a megmaradás és az értékteremtés együttható küzdelme, vagy az emigrációs években a szívós megkapaszkodás. Vagy helyett mindmind. Kapuk néztek egymásra, de nem a saját portájukat védve. Krétavonal még erőteljesen jelzi a határokat, kerítések azonban nincsenek. Mindezek persze nagyjából letisztázott dolgok,mint ahogyan az is, hogy a Magyarország határain túl létező magyar irodalmaknak, adott helyzetüktől függően, külön sajátos jegyeik vannak, méghozzá világosan elkülönülő tónusokkal, ám a szétszabdaltság rézkarca mégis egy lapon; ez a sokszínűség a realitás, s éppen ez a sokszínűség jelentheti egy behatárolt irodalom felfrissülését, erőnyerését. Ezúttal a körbenálló kapuk szólaltak meg, hírt adva arról, mi foglalkoztatja a Csehszlovákiában élő magyar írókat, mi történik Kárpátalján, Erdélyben, s mi a Vajdaságban, egyszersmind mi zajlik le a magyar kultúra távolabbi őrhelyein, Párizsban, New Yorkban, Írországban, Svájcban, Kanadában... Közelítő szándékkal, de nem vitamentesen. Eltérítő ünnep helyett a hétköznapok józanságával. Egyetlen dilemma maradt csak utólag megválaszolatlanul: a magyar irodalom belső szerveződésének, szervezettségének a kérdése, amely egyben a Magyar írószövetség felállása jogi vonatkozásainak a kérdése is, ezen túlmenően a folyóiratok együttműködésének, a könyvek cseréjének és egyáltalán a cserekapcsolatoknak az ügye. Átgondoltabb elképzelésekre, szilárdabb támpontokra, a könnyebb tájékozódást szolgáló kiadványokra, értesítőkre, a kommunikáció megkönnyített és megbízható rendszerére mindenképpen szükség lenne, de a személyes kapcsolatok és megbeszélések ugyanilyen fontosak. Ez utóbbira volt most inkább alkalom; a Festetics-kastélyban elhangzott felszólalásokkal egyenértékűek voltak a hajnali órákba nyúló beszélgetések. Az irodalmi alkotóműhelyekbe való bepillanatásra a szűkre szabott időkeretben nem volt mód, az irodalom belső, lényegi kérdései sem kerültek előtérbe; a helyzetjelentések, látleletek az irodalom feltóteleiről szóltak. Erről visžont pontosan. Ezért lehet Keszthely fontos megálló a továbbinduláshoz. SINKOVITS PÉTER