Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-04 / 182. szám, kedd

1992. AUGUSZTUS 4. . ÚJSZÓÄ NYUGDÍJASOK OLDALA MAGDUS NÉNI Magdus néni mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. A váratlan látogató is tökéletes frizurával, diszkrét sminkkel az arcán találja, a

tgyűrött ruha számára isme' retlen fogalom, életében nem kiáltott fel megjátszott meglepetéssel, hogy jaj, éppen most szaladt le a harisnyámon a szem... A vendég számára mindig tartogat valami finomságot, de főleg az egyéniségével bűvöli el a környezetét. Sosem panaszkodik, a legképtelenebb dolgokat és eseményeket is megpróbálja elfogadni, bár a kritikával nem fukarkodik. Ostorozza az országot kihasználó munkanélkülieket, haragszik rájuk, mert nem hajlandók akármilyen munkailehetőséget elfogadni. Azt mondja, azért van ez így, mert megtanítottuk az embereket arra, hogy ne dolgozzanak! De pénz meg annyi van, hogy még! — szörnyülködik. Megáll az eszem, miből vásárolnak nyugati autókat, pazar házakat! Aztán ezek az éjszakai lokálok! Azt mondják, milliókat játszanak el... Mindent lehet kapni, csak pénz legyen... A nyugdíjából nem járhatna fényes lokálokba, sőt a lakbérét se tudná kifizetni — feltéve, hogy volna lakása. A fiánál lakik, a nyugdíját mind magára költheti, meg apró ajándékokra az unokáknak. Magdus néni huszonkét éve özvegy. Harmincöt évig voltunk házasok. Rövid ideig. A férjem egy angyal volt. Mintaházasságban éltünk, sohasem veszekedtünk. Áldott természetű ember volt... nem is gondolhattam rá, hogy utána más férfit ismerhetnék. De azért egyszer férjhez mehetett volna... Lánykoromban volt egy udvarlóm. Imádta a hajamat, derékig érő nem vörös, hanem arany színű volt. Aranyhajú Magduskának hívtak. Rettentő sokat szenvedtem a hajammal, mert egyedül se mosni, se fésülni nem tudtam, még tizennyolc éves koromban is az anvám fésült. Kalapot sem tudtam hordani. Amikor bejött a bubifrizura-divat, levágattam. Az udvarlóm dührohamot kapott. Kérdem tőle, hogy jön maga ahhoz, hogy szemrehányást tegyen?! Azt csinálok, amit akarok, nem vagyok se a menyasszonya, se senkije. Csúnyán összevesztünk. Elment, nem beszéltünk többet. Egy évvel az uram halála után találkoztam a sógornőjével. Jaj de megörül majd a János, mondta — mert így hívták az udvarlómat —, ha megtudja, hogy találkoztunk! Folyton azt emlegeti, hogy mekkora marhaságot csinált a levágott hajad miatt, egész életében bánta. Kiderült, hogy János szintén özvegy, egyedül él. Egyszer csak jön a sógornő, kiöltözve, virágcsokorral. Kérdem tőle, hová készülsz? Hozzád jöttem lánykérőbe! — feleli. Elmondtam a Jánosnak, mi van veled, hogy meghalt a férjed, azt mondta, azonnal jöjjek el hozzád, és kérjelek meg, légy a felesége. Elképedtem... Feleségül kér anélkül, hogy látna? Mit gondol, most is olyan vagyok, mint tizennyolc éves koromban? Azt mondja a sógornő, hát mit gondolsz, ő milyen? Sokat nevettünk. Ilyen kérőm volt... Azt üzentem neki, álmodjon rólam tovább is, lásson olyannak, amilyennek ismert... Semmi pénzért nem mentem volna férjhez. Sokszor eszébe jutnak férje utolsó szavai. Ki hitte volna, hogy a szívbeteg férfinak lábtörés okozza a vesztét... embóliát kapott. Reggel Magdus néni kávét vitt be a kórházba, az ura kezet csókolt neki, te vagy a legjobb feleség a világon, mondta, és meghalt. Asszony kaphat ennél nagyobb bókot? Mit mondtál? Kicsit hangosabban... A fiam vett nekem hallókészüléket, de én attól megbolondulok, minden zajt felerősít! Kicsit korán kezdek süket ülni... Még csak nyolcvanhat éves vagyok. (kopasz) • A leányéveket feladni vágyom, ezért férjhez mennék, ha akadna... • 45/170/62 elvált nő ezúton keresi azt a házasodni akaró férfit.. • .Társaság hiányában" 46/166/65 barna független nő vagyok. Társat keresek... • 53/174/70 fiatalos, sportolni szerető vállalkozó korban hozzáillő szorgalmas hölgyet feleségül venne... • 40 éves diplomás üzletember szívesen megnősülne... • Magányos nyugdíjas vagyok, házam van, csak egy társ hiányzik... A MAGÁNYOSOK Ilyen és hasonló apróhirdetések százait közlik naponta az újságok. Az a néhány sor sok mindent elárul írójáról, de leginkább azt, hogy egyedül van, nehezen viseli a magányt. Mert az ember társas lény, igényli a szeretetet, a meghallgatást és megértést, a gyengédséget. Orvosok bizonyítják, hogy az egyedül élők betegesebbek, borúlátóbbak és korábban halnak meg. A minap egy 86 éves ismerősöm panaszolta: elviselhetetlen ez az egyedüllét, depressziós vagyok. Tudod mi segítene rajtam? Egy figyelmes udvarló. Megmosolyogni való? Nem, nem. Érthető. Nagyon is értem. Én már értem, mert már valamit megéltem. De a fiatalok? Sokan azt hiszik, hogy ők sohasem fognak megöregedni, sohasem fogják érezni az elhagyottság, a magányosság, a tehetetlenség súlyát. Ezt például arra is alapozom, amit a minap a frissen diplomázott Zsuzsika, szomszédaim lánya mondott a lépcsőházban egy másik szomszédunkról, aki 62 éves korában férjhez ment. — Hát mit tetszik ehhez szólni? Irma néni megbolondult! Nős fiai, menyei, unokái vannak, itt a szép lakása, meg a kertje és elégedetlen. Tetszett látni azt az öreget? Bottal jár és morcos. Mi örömét leli benne? Most majd moshatja a gatyáját és főzheti a leveskéjét. * * * Európában az emberek életkora egyre hosszabbodik, sok a nyugdíjas és ezzel összefügg a magányosok számának növekedése is. Ugyanakkor egyre gyakoribbak a válások is, és a csalódást kiheverve a nők és a férfiak újra társat keresnek, remélve, hogy az jobb lesz az előzőnél. Csakhát, ez nem olyan egyszerű. Sokan attól tartanak, hogy családtagjaik, közvetlen környezetük elítéli őket. Vagy egyszerűen nem ismernek senkit, aki hajlandó lenne kilépni egy közös útra. Meg aztán — vitathatatlan — egy élettapasztalt, korosabb embernek már megvannak a szokásai, bogarai, elképzelései és elvárásai. Nem biztos, hogy az a másik tolerálni tudja a negatívumokat, de az sem biztos, hogy a kiválasztott képes elviselni a partnerét szőröstül-bőröstül. Viszont akadnak, akik vállalják a rizikót, csak ne kelljen tovább egyedül élniük. Egy régi vicc jut az eszembe. Találkozik két barátnő. — Hallom drágám, hogy márkiné szeretne lenni — mondja az egyik. — Lennék én már bárkiné — feleli a másik. Csak a Dunaszerdahelyi járásban 10 400 nyugdíjas férfi él, a nők száma jóval magasabb. Csaknem felük egyedül, magányosan. Márkus Melánia Somorján él, egy kis túlzással azt lehet mondani, ott mindenkit ismer és őt is ismeri mindenki. Ez leginkább barátkozó természetének, közvetlenségének, örökös jókedvének tudható be. Még nem nyugdíjas, szakácsnőként dolgozik egy pozsonyi iskolában. — Nem fárasztó a napi utazgatás? — kérdezem. — Ó, föl sem veszem. Szeretem a munkámat, jó a kollektíva és amikor a gyerekek jóízűen, dicsérgetve fogyasztják ebédüket, akkor vagyok a legboldogabb. El sem tudom képzelni, hogy egy lakatlan szigeten kellene élnem. Három órán belül biztosan belepusztulnék — mondja nevetve Melánia. A magányosok találkozóján ismerkedtem meg vele, melyet Somorján még három társnőjével szervezett és ahova meghívott: győződjek meg, mennyi a magányos, hányan vágynak társra, vagy legalább kapcsolatot teremteni, szórakozni akarnak. — Hogy jutott az eszébe megszervezni egy ilyen összejövetelt? — Már régebben a barátnőm azt mondta: Szentpéteren megrendezik a magányosok bálját, menjünk el. Igy aztán négyen egy autóval el is mentünk. Nagyon jól éreztem magam, tetszett és elhatároztam, ilyet szervezek én is. S amit elgondolt, meg is valósította. Sikeresen. A somorjai Centrál kávéház megtelt, a vendégek még Pozsonyból, Szencről, sőt Érsekújvárról is — s a megannyi környező faluból — eljöttek. Felszabadultan beszélgettek, iszogattak, táncoltak, énekeltek. Mire sor került az éjféli vacsorára és utána a tombola számainak húzására, már mindenki mindenkit ismert, felszabadult, sokan bátran a mikrofonhoz léptek, hogy énekeljenek, szórakoztassák a többieket és természetesen, így magukra is felhívják a figyelmet. Somorjára sokan eljöttek azok közül, akik már korábban, másutt, hasonló rendezvényeken ismerkedtek meg. Egyikük Imre — a vezeKetten, a somorjai táncparketten téknevem nem érdekes, mondta. Érsekújvárott él, gépkocsivezető, tíz éve elvált, magányos, már felnőtt gyerekei vannak. Neki hosszú a szombat meg a vasárnap, meg különben is megúnta az egyedüllétet, ezért megy el szívesen minden hasonló rendezvényre. Szentpéteren ismerte meg Terikét, azóta tartják a kapcsolatot és minden hétvégét együtt töltenek. — Terike nagyon aranyos, mióta barátkozunk, gazdagabb lett az életem, alig várom, hogy leteljen a munkahét és együtt lehessünk. Valahogy ismét értelmet kapott az életem. Nem azt modom, hogy ismét nősülni akarok, csupán azt, jó, hogy van valaki, akivel megoszthatom bánatomat, örömömet. Amikor Imrét faggatom, egy másik hölgy társaságában van. Alig (Méry Gábor felvtt^ hanem azért, mert ki akarok ty csolódni, új barátokra akarok taüu meg szeretek táncolni. Egy diali ba már nem mehetek, meg nemi | akarok, nem a zsánerem. AHOL A HALOTTAK BESZÉLNEK... Mikor Körmöcbányán a város múltját jól ismerő lokálpatrióta után érdeklődtem, nyomban őhozzá irányítottak. A nyolcvannégy éves, aprócska termetű öregurat általában a városi levéltárban lehet megtalálni, ha nincs éppen a múzeumban — igazítottak útba a városházán. Bedrich Gayer ugyanis megszállott kutatója Körmöcbánya múltjának, s ezzel összefüggésben a bányászat történelmének. Rendszeresen keresik fel a témával foglalkozó szakemberek, történészek, levéltárosok, mérnökök az egész országból, mert Gayer úr, vagy ahogy a városban mindenki ismeri, Frico bácsi szinte mindent tud, ami a szlovákiai nemesfémbányászatról tudható. Körmöcbánya két lábon járó krónikáját (így jellemezte őt a körzeti hivatal vezetője, dr. Anton Vaský) természetesen én is szokott helyén, a levéltárban találtam meg. Az idős bácsi korát meghazudtoló fürgeséggel vezetett föl a meredek lépcsősoron a régi könyvekkel, okiratokkal, és a múlt egyéb írásos emlékeivel telezsúfolt kis padlásszobába. — Ez hát az én birodalmam — mutatott körbe az áporodott szagú helyiségben Frico bácsi. Majd egy vastag faajtóra, mely fölött a falon kilenc címerre és egy latin feliratra lettem figyelmes. — Itt található a város archívuma. A latin felirat az ajtó fölött azt jelenti: „Itt a halottak beszélnek, és az élők hallgatnak." Az ajtó mögött a húsz méter hosszú teremben a szlovákiai nemesfémbányászatra vonatkozó leggazdagabb gyűjtemény található. Naponta több órát töltök itt, forgatom a régi krónikákat, böngészem a megmaradt okmányokat. Szlovákia legrégibb, de mind a mai napig üzemelő bányavízvezetékéről gyűjtöm az adatokat. Ez a vízvezeték itt van Körmöcbányán, már 1492-ben említik a krónikások, de lehet, hogy jóval előbb működött. Hiszen a körmöci nemesfémbányászatra vonatkozóan már a 10. századból is fennmaradtak utalások. A bányavízvezeték nagyon fontos részét képezte a fejtés technológiájának. Egykor a bányászok a fejtéshez a víz erejét használták fel. Mivel a körmöci hegyekben nem volt elég víz, a túróci erdőből, niintegy húsz kilométeres távolságból építettek ki egy vízvezetéket Körmöcig. A mai napig üzemel. Természetesen nem véletlen, hogy Gayer urat éppen ez a téma foglalkoztatja leginkább. Foglalkozását tekintve bányász. Érdeklődése a történelem iránt még abból az időből való, amikor a gimnázium elvégzése után, más munkalehetőség nem lévén, a bányánál kötött ki. Egy idős vájár, Franz Oswald mesélt neki először a körmöci bányavízvezetékről, s ő volt az, aki felkeltette érdeklődését a bányászat és a város történelme iránt. Az adatgyűjtéshez azonban csak akkor fogott hozzá, mikor nyugdíjba ment. Mivel családja nincs, minden idejét ennek a szenvedélyének szentelheti. — Az adatgyűjtésben nagy segítségemre volt, hogy tudok németül és magyarul is. A legtöbb a témához kapcsolódó írásos emlék ugyanis ezen a két nyelven íródott. Jól jött az is, hogy a gimnáziumban elsajátítottam a régies német írást, az ún. svabachot. (gy könynyűszerrel olvashatom a legrégebbi német nyelvű iratokat is. Persze mindez kevés lett volna, ha nem ismertem volna a bányászati szakterminológiát. Az eltelt évek során már többszáz oldalnyi anyagot sikerült öszszegyűjtenem a körmöci bányavízvezetékről. Egy részét különböző folyóiratokban már publikáltam is. 1983-ban írtam Prágába, a Rudy című bányászati szakfolyóiratnak, s felajánlottam nekik tanulmányomat közlésre. Még válaszra sem méltattak. Egy Magyarországon, Várpalotán élő ismerősöm révén került kezembe az ott megjelenő szaklap, a Bányászat, melyet még a múlt században indítottak el Selmecbányán, írtam a lap szerkesztőségének, és nyomban válaszoltak is. Elküldtem a tanulmányomat, nemsokára meg is jelent. Nem érdekelte őket, hogy aki írta, csupán egy egyszerű bányász. Egy példányt a lapból Prágába is elküldtem a Rudy szerkesztőinek. Hadd lássák, hogy nem mindenhol néznek arra, hogy a név előtt van-e akadémiai titulus. Frico bácsi persze nemcsak a bányászatról, a bányavízvezetékről tud mindenfélét, de avatott isSok a magányos ember. S m I tetre, figyelmességre, kikapcsol 1 dásra vágynak. Jó, hogy akadni I akik segítik őket, lehetővé teszikIrl lálkozásukat. A többi aztán márríj I tuk múlik — hol, hogyan folytául tovább. Az esély megvan. Csak i 1 csérni tudjuk, hogy, például Du» I szerdahelyen a Kertész utcán h kórházzal csaknem szemben) • LAMBA étterembe minden hilffl első vasárnapján 15 órától bili I betérhet a Magányosok Klubj&l Akik úgy érzik, ezt nekik taláÉu látogassanak el oda. .1 OZORAI KATMI I merője a város történelmének í Rögtönzött kiselőadás kere®J vezet végig a város levéltárim legféltettebb kincseit őrző helyül gén. Itt őrzik a Károly Róbert álln kiállított adománylevelet, mellyalJ települést 1328. november 17-il városi rangra emelte. Megmtilaji az egyik török pasa fenyegetílJ veiét is, melyben a követeli tfl elmaradása fejében pusztulj] ígér a városnak. Itt őrzik a várd életében, a levéltár gyarapítóé] ban, gondozásában jelentős s»] repet játszott személyiségek ké|»| it is, többek között a városba] működött két jelentős szlovák IM ténész, Pavol Krizko és Midiíj Matunák képét is. Frico bácsi, tfl végzettsége szerint nem is, del* vékenységében, tudásában m» denképpen a híres elődök kôvelfi inek mondhatja magát. A tőrténH lem szeretete, a múlt tiszteleti] tette azzá. Az öregurat csupán! egyetlen dolog bántja: hogy a városban élő fiatalok nem érdekUM nek a régmúlt iránt. Pedig ő otyuI szívesen megosztaná az ismerelH it velük. S milyen boldog lenna,' ha találna köztük legalább egya), 1 aki hozzá hasonlóan beleszefW mesedne a város gazdag lörtánM mébe, s idővel átvenné tőle a sir fétabotot. Mert hiába gyűjtőjéül a tömérdek adatot, rendszerea katalogizálja lelkiismeretesen U mereteit, ha nem lesz, akinek lr vább adja. Pedig mennyi mindJ várna még feltárásra a város jfl chívumában! Vajon lesz-e, aki ü vesse Gayer bá'csit oda, ahol tl halottak beszélnek és az élők haM gatnak? S. FORGON SZILVII múlt negyven éves, rendkívül» nos, ápolt, jól öltözött. — Én a „partiba" tartozom. likával összebarátkoztam, Imre i» gyon kellemes, széleslátókötü, udvarias, nem „rámenős", csinos Itá Jó a társaságában lenni. Néhányan, akik rokonszenvezünk, most HA rendszeresen eljárunk a hasonlóit lálkákra. Mindig jól érezzük maguv kat. Szinte várjuk, ki, hol, nita szánja rá magát egy-egy hasoelí mulatság megrendezésére. Sajnot, kétszer elváltam. Az első férjem iszákos volt, a második nemkoito ben. A gyerekeim már csaknemI* nőtt emberek, nem bánják, hí® szórakozom, néha viszont megkérdezik: mi örömödet leled beiwt Hiába magyarázom, úgysem árt meg. Én nem azért jövök ide, irat mindenáron férjhez akarok meni