Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-24 / 199. szám, hétfő

HIREK - VELEMENYEK IÚJ szól 1992. AUGUSZTUS 24. CSEHSZLOVÁKIÁI MAGYAR STEFAN Most, amikor Szlovákiában is százmilliókért kerülnek magántulajdonba mindenféle gyárak... Most, amikor sörgyárak is magántulajdonba... Sörivók kismillióinak sokaságával együtt... Most veszik el ismét a nevemet, egyetlen valamirevaló magántulajdonomat. Tőled is. Állami tulajdonba veszik. Teszik mindezt egy 1948-as keltezésű, máig is érvényes törvény, valamint egy 1977-es . keltezésű végrehajtási utasítás mai értelmezése szerint. Jómagam egy esztendővel vagyok idősebb a negyvennyolcas törvénynél, a fiam a hetvenes végrehajtási utasítással egyidős. Ma még szabadon leírhatom a dátumot számmal is, szóval is, de holnapra vajon nem szabályozza-e mindezt egy új sajtótörvény, egy megszigorított nyelvtörvény? Amaz a régi törvény mindkettőnket elemi jogainktól akar megfosztani. Mindnyájunkat. Ugyanez a régi törvény a fiamat tizenöt éven keresztül nem fosztotta meg az elemi jogaitól. A magyarázat egyszerű: könnyedén lehettem „tökösebb" apa a saját Apámnál, mert a fiam anyakönyveztetése idején nem kuporogtam a politikai börtön küszöbén, nem fenyegetett a kitelepítés veszélye, mint az Apámat az én születésem idején. Képtelen állapot volt. A kitelepítés, a jogfosztottság, a kimondhatatlanság állapota. Jóvátétel nélkül a mai napig. Két évvel a második világháború után úgy is megszülethettél, hogy csecsemőként is eieve „háborús bűnös" voltál. Kollektíva. Azokban az években ugyanúgy nincs mit visszasírni, mint ahogy, - félő - a jelen zajló éveken sem lesz mit. Noha a visszasírhatatlan kommunizmus megtévesztő visszasírhatóságának képtelen állapota kísért sokakat. A csehszlovákiai magyar elbizonytalanodás állapota. Itt, a csehszlovákiai magyar csapda fenekén vagy együtt sírunk, vagy együtt fogjuk viszsza a visszafoghatatlan érzelmeket, vagy együtt tesszük félre azokat. Az „együttes asztalracsapás alternatívája sem kizárt", de ez Valahogy szalonképtelennek bizonyul ott, ahol folyton az asztalt csapkodják lelógó orrunk előtt. A csapda fenekén azonban nincs asztal. Hely sincs, mert sokan vagyunk. A népszámlálási adatok szerint hatszázezren. Egyébként is naponta mondják, hogy nincsen számunkra hely, mert az ország kicsi és demokratikus. Ha azonban keddről szerdára, de legkésőbb csütörtökre hajlandók vagyunk elszlovákosodni, garantálják, hogy kiszorítanak a számunkra is valamilyen állóhelyet, arra azonban ne számítsunk, hogy rokkant létünkre esetleg átadja majd az ülőhelyét egy ifjú nemzeti humanista. A hely ugyanis jellegénél fogva nemzeti, rovottmúltúak nem foglalhatják el, át sem vehetik, le sem ülhetnek oda, ha éppen üres. Sebaj! Megyünk gyalog! Igaz, a zsebünkben ott lapul a felemelt viteldíj árán megváltott menetjegy, de több is veszett Moháénál, ahol érthetetlen módon máig egy Kő Pál nevű magyar szobrász fából faragott kopjafái állnak, ami mégiscsak fölháborító, hiszen Moháč mégiscsak egy szláv település. Ám legyen! Engem közvetlenebbül érint Somorja, ahol élek. Szülővárosom, Pozsony belvárosából kerültem ide. Huszonhat év után. Ennyi ideig éltem Pozsonyban, ahol egy esztendeje immár fél napot is nehezemre esik kibírni. Ha mégis muszáj, akkor az az érzésem, hogy messzi vidékről jöttem, kopott aktatáskával, aktatáskában hideg rántottcsirkével, amit majd egy utcai padon fogyasztok el. De nem fogyasztom el. Hazaviszem vidékre, ahol Tüske nevű kutyámnak adom, de neki se kell. Talán azért, mert nem szereti a rántottcsirkét, talán csak mert a Pozsony-szagú rántottcsirkét nem szereti. Lehet azonban, hogy a Salt Lake Cityből visszahozott rántottcsirkét is megbűzlögetné. Az is lehet, hogy Salt Lake City pereméről, de méginkább a partvidéki New York pereméről ugyanúgy viszszafordulnék, mint ahogy Pozsony pereméről visszafordulni szoktam. Ezt is megértem, noha nem mindent értek meg. Megértem én is végre, hogy hetvenhétben megszületett a fiam, aki parakisértetiesen hasonlított a nyolcvankét évesen elhunyt anyai öregapámra, nevezett Pozsonyi Béla vágkirályfai lakosra. Pozsonyi Béla percnyi pontossággal, fiam nemzését kilenc hónappal megelőzően lehelte ki a lelkét. Ezt a fiam is tudja, de a magam kétkedéseivel ellentétben ebben semmi rendkívülit nem lát, nem is vél felfedezni. Még csak megrázónak sem tartja, amit én bizonytalan állapotaimban a nevelés kudarcaként is fölfoghatnék, ha nem hinnék abban, hogy az ember megnevelhetetlen. A fejlődő ember sem nevelhető, akárcsak a fejlődését befejezett ember. Ezt onnét tudom, hogy különös műgonddal igyekezvén, hasztalan volt arra összpontosítanom, hogy a fiam ne félelemben élje az életét. Igaz, e tényt titkolni nem fél szegényem. Sorsának legjellemzőbb tulajdonsága ugyanaz, ami az én sorsom legjellemzőbb tulajdonsága is: csehszlovákiai magyarok vagyunk. Rövidesen szlovákiai magyarok leszünk s e tény minden várható szerint változtat majd a jogállásunkon is. Mielőtt Balázs nevű fiamat anyakönyvezték volna, apaszerepem szerint beszereztem egy írásos igazolást a Szlovák Tudományos Akadémia Ľudovít Štúrról elnevezett nyelvtudományi intézetéből. E okmány - névhasználat ügyében rendelkezvén - hozzájárult, hogy születendő gyermekemet nemének megfelelően vagy Zsófiának, vagy Balázsnak anyakönyveztethetem majd. Balázsként anyakönyveztettük, korántsem gyanítva azt, hogy tizenvalahány év múltán, rendszerváltás múltán majd egy nemzeti érzelmű endokrinológus úgy dönt, hogy a gyerek egészsége, élete egy fabatkát sem ér. Mentségére legyen, hogy nem tudta, mi az a fabatka. Ennek ellenére - nyilván figyelmetlenségből — olyan gyógyszerrel tömette a gyereket, hogy az életveszélybe került. Mentségére szolgáljon, hogy az uborkanövekedés tempóját kísérő, súlyos szívzavarokkal, fulladással, százhatvanas pulzussal, százhetvenes vérnyomással járó mesterségesen előidézett tüneteket talán nem akarattal idézte elö. A pereskedéstől más okok miatt tekintettem el. Nem is azért, mert a gyógyszert a feleségem, a gyerek édesanyja adagolta. Aki ilyen helyzetben nem lesz paranoiás, abból még könnyen lehet német-római biro'dalmi császár, vagy akár pornósztár is. Fiamat tehát Balázsként anyakönyveztettük. Tulajdonképpen könnyedén. Mert ugyan mit számított az, hogy a Lechner Ödön építette pozsonyi Kék-templommal szemben álló szülőotthon vándor-anyakönywezetője tiltakozott a magyar név ellen. A feleségem a kórházi ágyon fekve is a sarkára állt, így aztán Balázsból nem lett Blažej. Sem Vasil, sem Basilius és Blaise. Más kérdés - dehogy kérdés! - hogy később, amikor a személyi igazolványunkba is beírattuk létezésének tényét - az anyakönyvvezető elvtársnők szintén csóválták a fejüket, de mi mást is tehettek volna a hivatalos dokument láttán, mintsem hogy Balázs helyett Balászt írtak. Ennyi bosszú igazán megengedhető volt. Ma már ez sem engedhető meg. A volt Csehszlovákia Kommunista Pártjának központi lapjában, a ma már egészen más, szakmailag kitűnő lapjában 1992. augusztus 19-én azt olvashatom, hogy az 1948as keltezésű anyakönyvi törvény valamint az 1977-es keltezésű végrehajtási utasítás értelmében a fiam többé nem lehet Balázs. Ugyanazon törvény értelmében nem lehet az, mely törvény értelmében hetvenhétben még az lehetett. E törvény módosítása csak az ország kettészakítása után várható. Mindezt a Szlovák Belügyminisztérium illetékese mondja, a Pravda csak tolmácsolja.. No comment! Merthogy az István elfogadhatatlan, hiszen ott van az azzal egyenértékű Štefan, márpedig a törvény úgy rendelkezik, hogy a nevet nem a szülők nemzetisége, hanem az állampolgársága határozza meg. Jó. Csakhogy én soha nem kértem semmilyen állampolgárságot. A meglevő magától adódott. Anyám 1947 késő telén, a kitelepítés „csendes ráadási hullámjában" vajúdni kezdett a vonaton. Közel voltak Pozsonyhoz, így a nagy szerencse folytán Pozsonyban születtem. Tizenhét évig tartó vágkirályfai gyerekeskedés után kerültem vissza Pozsonyba. Ha igaz a versem: „a kimondhatatlanság ködéből jöttem hamvasan." Ha pályatársaim rólam írván valaha is hangsúlyoztak valami fontosat, az az volt, hogy mennyire vérbeli pozsonyi, városi vagyok. Anyámat Pozsonyi Juliannának, az apját Pozsonyi Bélának, az anyját - lánykori neve szerint is - Pozsonyi Máriának hívták, hívják. Utóbbi máig is él, tegnap töltötte be a kilencvenkettedik esztendejét. Négy éve még hetykén kerékpározott. Ma sem beteg, de hosszú élete során időnként megfordult orvosoknál is. Előbb cselédként, később, a második világháborút követően már betegként is. A vizsgált időszakban nem sok magyarul beszélő orvossal találkozott. Következésképpen gyakran úgy vizsgálták, mint az állatot. Nyomkodták. Es ahol feljajdult, ott fájt. A fiam rosszabbul járt. A minap én is rosszul jártam: „maga dohányzik?" - kérdezte egy orvosasszony. Igennel válaszoltam, „akkor maga munkaképes" - mondta és így lett. A nemzetiségem felől nem érdeklődött. Ugyan miért is érdeklődött volna. Tudta, hogy magyar vagyok. Tudta másoktól és tudta nevemet, az. erről szóló saját tájékoztatásom szerint is. „A ragadozó csehszlovákiai magyarokról" szólván egy jeles szlovák kolléga - és jogász - a minap azt állapította meg egy, a szlovák kormányhoz közelállónak mondott napilapban, amit a honom kormányától egyre inkább távolodó lapok is folyamatosan, naponta megállapítanak: „jogaim, a csehszlovákiai magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár jogai fölötte vannak az európai mércének." Hát igen. Csak éppen Ferenc nem lehettem még életem során. Igaz, kismilliószor leírtam. Tűrték. Eztán majd várhatóan nem is tűrik. Ugyanazon törvény szerint nem tűrik majd, mely törvény szerint eddig tűrték. De mi lesz vajon a fiam nevével? Ó eddig - tizenöt éven át Balázs volt. Hivatalosan is, anyakönyvileg is, házilag, „osztálytársilag" is. Egy törvény toleranciájának értelmében, mely törvényből ezután oda a tolarencia, marad csupán a törvény, melynek értelmében a fiam ezentúl Blažej? A gyakorlati részt Pozsonyban kéne adminisztrálni, de mint korábban jeleztem: képtelen vagyok betenni a lábamat a városba. Lehet, hogy ezért kényszerülök majd magam is arra, hogy kezdeményezzem: legyen Somorja városállam. Meg is tenném, ha nem tudnám, hogy e város harminc százaléka szlovák nemzetiségű s jelentős részük nyilván máshogyan vélekedne. Mi mást tehetnék, méltányolom a kiszámítható álláspontjukat. Még akkor is, ha az én álláspontomat senki sem akarja méltányolni. Mindezt legszívesebben Vladimír Mečiarnak mondanám el. De Vladimír Mečiar elfoglalt ember. Vele ellentétben én is egy elfoglalt ember vagyok, mert hiszen lám; elfoglalták íme azt a jogomat is, hogy egyetlen valamirevaló tulajdonom, a saját nevem ügyében szabad emberként cselekedjek, járjak el. De ha eljárok, ugyan hová menjek? Európába-e, vagy messze Európától? Repülőjegyre nem telik, így vélhetően nem marad más, mint a régi módszer. Merthogy akármerre fordulok, még Kelet felől is akad egy Óceán, egy folyó, sőt több folyó, mely ellenkező irányba folyik. Tehát a régi módszer, melyről egy régi versemben - akkor még azt hittem: pátosz - így szóltam volt: „és a víz szinén a régi lábnyomok." KESZELI FERENC NÉHÁNY SORBAN V

áclav Havel valószínűleg szeptember hetedikén néhány napos látogatást tesz Lengyelországban - jelentette a Gazeta Wyborcza nem hivatalos forrásokra hivatkozva. Václav Havelt a magánlátogatásra Lech Walesa lengyel elnök hívta meg. A — SPD feladta eddigi elutasító r\í álláspontját és ezen túl amellett száll síkra, hogy korlátozza a német törvényhozásnak a politikai menedékjog megadására vonatkozó meglehetősen liberális jellegét. A párt elnöke, Björn Engholm egyúttal közölte azt is: pártja a parlamentben megszavazza azt az alkotmánykiegészitést, amely szigorítja a menedéknyújtás feltételeit. Engholm szerint az SPD a választók és a helyi szervezetek nyomására döntött így, mivel a közvélemény már így is tűrhetetlennek tartja a beözönlő menekültek miatt kialakult helyzetet. A Kohl-kormány máris javasolta a szociáldemokratáknak, hogy e héten kezdődjenek meg a tárgyalások az alkotmánykiegészítés szövegéről. K

ína és Dél-Korea a közeli napokban valószínűleg felveszi a diplomáciai kapcsolatokat. Tegnap érkezett Pekingbe a szöuli külügyminiszter, hogy kínai kollégájával a kapcsolatok normalizálásáról tárgyaljon és hírek szerint még ma aláírják a diplomáciai kapcsolatok létesítésére vonatkozó jegyzőkönyvet. Mihelyt ez a hír kiszivárgott, Tajvan közölte, hogy megszakítja Szöullal a kapcsolatokat. Ezzel megelőzte Dél-Koreát, amely egyedüli ázsiai országként ismerte el eddig Tajvant és kinyilvánították, mihelyt diplomáciai kapcsolatok létesülnek Peking és Szöul között, megszüntetnek mindennemű kapcsolatot Tajvannal. I

on Iliescu jelenlegi román elnök elsőként jegyeztette be magát a szeptember végén esedékes elnökválasztásokra. A bukaresti tévé közölte azt is, hogy Iliescu átnyújtotta azt a százezer aláírást, amely szükséges ahhoz, hogy a törvény értelmében indulhasson a választáson. A jelenlegi államfő jelölését négy baloldali beállítottságú politikai tömörülés támogatja, viszont az ellenzéki koalíció máris közölte, hogy az ő jelöltjük Emil Constantinescu lesz, aki várhatóan ma jegyezteti be magát. A _ Egyesült Államok új, az edAZ diginél is szigorúbb „feketelistát" állított fel azokra a termékekre vonatkozóan, amelyeket az a veszély fenyeget, hogy szigorú behozatali korlátozások alá esnek, ha Kína nem nyitja meg piacait az amerikai termékek előtt. Erről jelenleg is folynak a tárgyalások a két fél között, amelyeken ugyan történt némi haladás, de az alapvető ellentétek megmaradtak. „Jelképesen szólva puskaporos hordón ülünk, s ha a kínaiak nem fogadják el javaslatainkat, minden a levegőbe röpül" - jelentette ki az amerikai tárgyalóküldöttség vezetője. S

alman Rushdie brit író Oslóban arra kérte a nyugati országokat, hogy mindaddig ne normalizálják kapcsolataikat Iránnal, amíg nem oldódik meg a Rushdie-botrány. Mint ismeretes, Khomeini iráni ajatollah még 1989-ben kimondta felette a halálos ítéletet, miután megjelentek a Sátáni versek. Bruntdland norvég kormányfő nem volt hajlandó fogadni Rushdiet, ezért az ellenzék bírálta őt. Az író egyébként már a néhai ajatollah ítéletének elhangzása óta állandó rendőri felügyelet mellett különböző helyeken rejtőzködik Nagy-Britanniában. J

ohn Major brit kormányfő elhagyta a Downing Street-i kormányfői rezidenciát, de csak átmenetileg. Miután hazatért spanyolországi szabadságáról, eleget tett a rendőrségi felhívásnak, hogy költözködjön ki, mivel a kormányfői székhely kertjét ért tavalyi rakétatámadás következtében bizonyos biztonsági intézkedések váltak szükségessé. A rendőrségi akció egy hónapot vesz igénybe, közölte a kormány szóvivője, s addig a miniszterelnök eddigi székhelyéhez közel fekvő más épületben fog lakni.