Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-21 / 197. szám, péntek

1992. AUGUSZTUS 21. LÚJSZÓI HIT és ÉLET A SZEM Külön himnuszt kellene zengeni a szemről, ha valamely jeles költő'

1 megénekelné az emberi test csodálatos működését. A Biblia is ezt vallja:'„A test lámpása a szem" (Máté ev. 6). Modernül ezt így mondhatjuk: életünk lámpása a „szem-lélet", vagyis az a módozat, ahogyan a szemünkkel begyűjtött adatokat feldolgozzuk. Az orvostudomány adatai valósággal „prédikálnak". Például: szemünk izmai akkor vannak „pihenő" állásban, ha nagy messzeségekbe, ha a végtelenbe tekintünk. Ezért kell a sok „1<özelre" nézés után „átváltani" a tekintetünk távját. Az öregek távollátók lesznek. Szaknyelven ez a „presbyopia". Imserős mindkét szó: a presbiter és az optika gyakran használt kifejezésekből. (me, prédikál a test és benne a szem: akkor pihen meg igazán az életünk, ha az örökmozgó közeli dolgokról felemeljük a tekintetünket és a nagy távlatok nyugodt tágasságában oldódik fel a lelkünk belső feszültségeiből. Amikor öregszünk, szemünk „törvénye" is azt diktálja, hogy most még inkább figyeljünk a „távlatos" — az örökkévaló — dolgokra, mint a testközeliekre... Ámde a Biblia nem csupán dicshimnuszt zeng a szem csodálatos képességeiről. Világosan beszél arról is, hogy sokszor rosszul működik a szemünk. Látjuk a szálkát és nem vesszük észre a gerendát. Ézsaiás prófétától Pál apostolig számtalanszor visszatér ez a fájdalmas gondolat: néznek, de nem látnak, hallanak, - de nem értenek, mert tisztátalan a szívük. Egyébként a mai mélylélektan ugyanezt tanítja: nem a „tárgy" határozza meg látásunkat, hanem a látásunk határozza meg a tárgyat, mivelhogy a szívünk — érzésvilágunk, kedélyállapotunk, előítéletünk, elfogultságunk — döntő módon befolyásolja a szemünket és ennek nyomán az egész szemléletünket. Gondoljunk csak ezekre a kifejezésekre: elvakult gyűlölet, vérben forgó szemek, vakon követi a barátját, szemtelen... Jézus Krisztus súlyos szavakat mond a „látásról". „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. Ámde azt mondjátok, hogy látunk, azért a bűnötök megmarad..." (János ev. 9). Különös igazság: az kezd jól látni, aki ráeszmél arra, hogy nem lát jól, mert indulatai, vágyai, álmai, előítéletei lépten-nyomon eltorzítják a szemléletet. Érdemes megszívlelni a dicsőséges Krisztus tanácsát: „Szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy lás..." (Jel. 3). E gyógyító „kenőcs" két eleme: az igazság és az emberek iránti türelmes, megértő szeretet. Ezeknek a segítségével jutunk el Isten világosságába, Jézus szemléletének közelébe... Van még egy Ige, ami már-már elviselhetetlenné teszi a Szentírásnak a szemre vonatkozó tanítását. A szőló'munkásokról szóló példázat— héberül: másál — végén csattan ez a döbbenetes tanítás: „Avagy a te szemed azéd gonosz, med én jó vagyok?" (Máté ev. 20). A szőlőskertbe utoljára érkező munkások is megkapták a teljes napszámot. Erre elkezdtek zúgolódni az először felfogadott munkások. Élt bennük valamiféle kép az „igazságos gazdáról", és mivel irgalom is volt a Gazdában, nem csupán igazság, megharagudtak rá a „napszámosok". Megrendítő ez az igazság: mivel az Isten nem „olyan", mint ahogyan a hűségesen dolgozó „munkások" tőle elvárnák, azért elsötétül a látásuk. Sok hívő, keresztény ember inkább „igazságot és ítéletet" követel az Istentől, mintsem kegyelemért könyörög a bűnösök számára. Sokaknak a szemét ingerli az Úr érthetetlen tűrése, jósága. Vajon a miénket is? Látjuk-e azt, hogy miként nézzük az embereket? Jézus figyelmeztetése: „...Ha a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz..." (Máté ev. 6). Krisztus ígérete: „... Aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem az övé lesz az életnek a világossága..." (János ev. 8). Vigyázzunk szemünkre! Tanuljunk meg Jézustól látni és „szemlélni"! NAGY LAJOS református lelkész A SZENT JOBB TÖRTÉNETE Az országalapító Szent István 1038-ban halt meg. Az uralkodó bebalzsamozott testét eredetileg a székesfehérvári templom középpontjában helyezték végső nyugalomra, egy padozatra helyezett díszes kó'koporsóban. A kutatók valószínűnek tartják, hogy ez a kőkoporsó látható ma is a székesfehérvári palota tőszomszédságában kialakított romkert kőtárában. (A szarkofágot az 1803. évi feltáráskor találták meg. 1814-től a Nemzeti Múzeumban helyezték el, majd 1936-ban visszakeSzent István rült Székesfehérvárra.) Amikor László király jelenlétében 1083-ban, augusztus 20-án a szentté avatás kapcsán felbontották a sírt, a királyi jobb már nem volt a sírban. Ezt a becses ereklyét a Katapán nemzetséghez tartozó Mercurius tulajdonította el, aki ez időben a fehérvári Boldogasszony-templom kincstárosaként — mint a legmegbízhatóbb ember — könnyen hozzájuthatott Szent István jobbjához, és azt Bihar megyei birtokára, Kisberki monostortemplomába szállította. Szent László a következő évben, 1084-ben elzarándokolt oda, s ezzel mintegy jóváhagyta a Szent Jobb kultuszát. De megbízta a bihari herceget, hogy a fából épült templom helyére kőtemplomot emelhessen. (Ma Romániához tartozik, Siniob névvel.) Ötszáz évig őrizték itt a Szent Jobbot. Az 1514-et követő török uralom elől Raguzába (a mai Dubrovnyik) szállították. Az1590. évi Domonkos-rendi gyűlés új ezüst ereklyetartó készítéséről határozott. Mária Terézia vitette vissza 1771. május elsején az ereklyét Budára. A kiegyezést követően 1891-ben a kormány augusztus 20-dikát nemzeti ünneppé nyilvánította, ezt követően rendszeresen megtartották a budai várban a Szent Jobb-körmenetet. A második világháborúban a budai vár kiégett, megsemmisült a várplébánia is, a Szent Jobb azonban nem pusztult el, az amerikai katonai misszió megbízásából a salzburgi hercegérsekség őrizte. 1945. augusztus 19-én indult útnak az amerikai tiszti csapat a Szent Jobbal a romos Budapest felé. Ám kétséges volt, haza tudják-e épségben szállítani. A templomokban már kihirdették, hogy a körmeneteken a Szent Jobb nem vehet részt. Ám annyi hányattatás után mégis idejében hazaérkezett. Az Angolkisasszonyok Váci utcai temploma és zárdája előtt három terepszínű teherautó állt meg, a középső tiszti páncélkocsi — benne két főtiszt. Egyikük ölében gyalulatlan láda feküdt. A Szent Jobb. A háború után háromszor tartották meg a Szent Jobb-körmenetet — utána beszélni sem volt szabad róla. 1983-ban, a király szentté avatásának 900. évfordulóján az ősi és máig érvényes előírásoknak Mária Terézia korabeli előírásoknak megfelelően ünnepelték meg. Az Egyházügyi Hivatal engedélyezte, hogy a felújított Szent István-bazilika kupoláját augusztus 20-án a Szent István térről a Szent Jobbal áldja meg Wetter bíboros (münchen-freisingi érsek, aki jelentős segítséget nyújtott a renováláshoz). Az első tényleges Szent Jobb-körmenetet 1989-ben tartották. 1971-ig a pesti Angolkisasszonyok templomában őrizték az ereklyét. Ekkor került át a bazilika sekrestyéskápolnába, amely a nyolcvanas évek elején Szent Jobb-kápolna lett. A Szent Jobb őre pedig a Szent Istvánbazilika mindenkori plébánosa. <h) A Szent Jobb A Szent István-bazilika Budapesten (Prikler László felvétele) KIK VOLTAK A TIM0TEUS0K? A II. Timóteus-találkozóra készülve helyesnek tartom, hogy néhány dolgot elmondjunk az 1930-ban, Komáromban alakult Timóteus-mozgalomról, és a kiskoszmályi árvaházról is beszéljek, amelynek bölcsője Marcelházán ringott. Az 1920-as évek végén Marcelházán vasárnap délután tartották a bibliaórákat, közvetlen beszélgetés keretében. Az egyik beszélgetés arról folyt, ha Jézus ma itt járna közöttünk, vajon ki adna neki szállást, ki gondozná, ha hosszabb ideig maradna. Az Ige szerint ha „valaki befogad egy kisgyermeket az én nevemben, engem fogad be". Rövidesen találtak két mostoha körülmények között élő kisgyermeket, akiknek vállalták az állandó gondozását... majd újabb és újabb gondozottakkal bővült az árvaház. Mivel Marcelházán már nem volt elég hely a rászorulók számára, Kiskoszmályon megtekintettek egy eladó emeletes házat. Több kérdés merült fel. Egyrészt túl messze van Marceíházától, másrészt honnan szereznek pénzt? Végül is a barsi egyházmegye felajánlotta a szükséges összeget. Bebizonyosodott, hogy az árvaház az új környezetben is megél. Akkoriban Komáromban összejöttek az ifjak a biblia mellett, s magukat Timóteusoknak nevezték. Nyáron eljártak Kiskoszmályra, és elhatározták, hoghy felépítenek egy konferencia céljaira szolgáló fabarakot. Az árvák közben növekedtek, és ha útravalóul mást nem is tudtak adni nekik a gondozók, legalább a középiskolai végzettséget akarták számukra biztosítani. A középiskolába járó lányok számára Léván létesült árvaház, a fiúk eddig Komáromba kerültek, ahol előbb egy bérelt házban szállásolták el őket, majd felmerült a Timóteus-palota felépítésének gondolata. Rövidesen megkezdődött az építkezés, s bár a háborús nehézségek miatt lelassult az üteme, de már 80 személy befogadására alkalmas volt az épület. Az Egyetemes Református Egyház jóváhagyta missziói lelkészi állás betöltését az árvaházban, így lehetőség nyílt mind küímissziói, mind belmissziói szolgálatra felkészíteni az ez iránt érdeklődőket. Több fiú és leány kívánt a misszió szolgálatába lépni, sőt volt olyan főiskolás is, aki abbahagyta tanulmányait, mert úgy érezte, hogy Isten tőle az árvák nevelését várja el. A társai akkor nem értették meg... de az élet igazolta elhatározását, mert mire befejezte volna tanulmányait, akkorra az állam megszüntette az árvaházi munkát... Tóth Károly missziói lelkész többeket felkészített a küímissziói munkára, néhányan fel is voltak szentelve szolgálataikra. Mivel a háborús körülmények nem tették lehetővé számukra a külmisszióba való kimenetelt, ezért belmissziói munkát végeztek. Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a köztudatban Timóteus-mozgaíom néven ismert árvaházi és belmissziói munkát az első Csehszlovák Köztársaság idején Béthelmozgalom néven jegyezték be hivatalosan. Az 1938-as határmódosítás után az árvaházak és a belmissziói munka területe Magyarországhoz lett csatolva. A felvidéki Béthelmozgalom azonban nem csatlakozott a magyarországi hasonló mozgalmakhoz, ezért 1945 tavaszán zavartalanul folytathatta munkáját. Különösen az 1945-48-as években nyújtottak sokat a létbizonytalanságban élő református gyülekezetben az evangelizációs alkalmak. Akkor, amikor az árvaházakban még gondoskodhattunk árváinkról, a velük való törődés gondja mellett nemcsak a magunk kilátástalanságát láttuk... ...Az evangelizációs munka akkor sem állt meg, amikor az állam elvette az árvaházainkat. A diakonisszák mellett a£ egyszerű emberek is végezték a személyes lelkigondozói munkát a gyülekezetben. Esténként bibliaórákat, énektanulást tartottak, néha közösen, néha korcsoportonként külön-külön, általában egy héten át, s vasárnap délután istentisztelettel fejeződött be. Olyankor a környékről is sokan megjelentek. Ezt a hitmélyítő, léleknemesítő munkát 1953-ban betiltották. Voltak azonban lelkészek, akik félelmek és kétségek között küszködve — vállalták a körzeti bibliakörök megtartását. A hónap első vasárnapján Somorján vagy Dunaszerdahelyen találkoztunk Csukács Zsigmond gyülekezetében. A hónap második vasárnapjának délutánján Nagymegyeren Végh Dániel gyülekezetének lehettünk vendégei. A hónap harmadik vasárnapján Császár László adott lehetőséget találkozásra Pozbán, a negyedik vasárnap pedig Farkasdon Rácz László fogadott bennünket. Köszönet nemes szolgálataikért... JUHÁSZ M. ZOLTÁN