Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-20 / 196. szám, csütörtök

VENDÉGOLDAL VENDÉGÜNK: a . ÚJ SZÓ. 1992. AUGUSZTUS 20. A NYUGATI VÉGEKEN Ahol mi élünk, hazánk egyik szegletében a kellemes időjárást eléggé sűrűn váltogatja a kellemetlen. Kilenc-tíz emberöltő, vagy még annál is több idő alatt az itt élő emberek alaposan megfigyelték: a leggyakoribb széljárás a nyugati. Históriában kedvüket lelő tollforgatók, művészek gyorsan meglátták e természeti jelenségben a jelképet; a földrésznek eme részéből érkező légáramlatok határozzák meg a Kárpát-medence mindenkori klímáját, amelyet nem csupán a szél- és időjárásra, hanem a politikai változásokra is illeszthetünk. Szent István és munkatársai e megfigyelésekre, tapasztalatokra alapoztak. Nem mondunk újat, ha emlékeztetünk arra, hogy a keleti viharok időnként itt csaptak össze nyugati ciklonokkal. Dörgés, villámlás, törés, zúzás volt a következmény. A pusztítás romjai után holtak maradtak hátra, olyan szellemek, mint Gergely, aki a muhi csatamezőn, Paksy Balázs, a mohácsi síkon lehelte ki lelkét. Mindegyik győri püspöki méltóságot viselt réges-régi időkben. Önként indultak a kikerülhetetlen halálba. Ahol mi élünk, a hely, általuk is különös törékenységű fényt kap, a történelem nap- és holdvilágában. Itt alapítottak az elsők között püspökséget, itt tűzték ki Koppány feldarabolt tetemét, itt vitték lóhalálban Szent István uralkodói kegytárgyait, itt rejtették a király palástját, itt halt vértanú halált báró Apor Vilmos, a 71. győri püspök, akinek emlékezetét még ma élő generációk is elevenen őrzik. Nem lehet teljes bizonysággal mondanunk, hogy e széljárta helyen ezután csak csendesség honol majd, a kellemes klímában zavartalanul fürödhetünk. De az mégis reményt kelt, hogy a szabadságért hordozott véres és tépett zászlókat mai és jövendő nemzedékek magasra emelhetik. Akárcsak a régiek. És viszik tovább, általunk beláthatatlan időkig. Ruffy Péter MENTETTÉK ÉS REJTETTEK A SZÉKESEGYHÁZ DOMBORMŰVE A KORONA FELAJÁNLÁSÁNAK JELENETE A győri székesegyházban két csodálatos remekmű örökíti meg az államalapító nagy király életéhek két fontos pillanatát, két oltárnak domborműve. Szóljunk először e két oltár keletkezéséről pár szót. A törők hódítás ä szent jobbot (a király épen maradt jobb keze) a székesfehérvári székesegyházban érte és így az a törökök kezébe került, akik azt - úgy látszik - az adriai térségben érdeklődőknek jó pénzen eladták. Több, mint 250 éven keresztül homály fedte az ereklye hollétét. Az 1700-as évek elején érkezett a hír, hogy azt az egyik dalmát domonkos templomban őrzik. Mária Terézia kihasználva az egyik alkalmas politikai helyzetet, ügyes diplomáciai lépésekkel azt megszerezte és Bécsbe hozatta. Onnét ünnepélyes menetben szállították Budapestre. Útközben két napot, 1771. július 17-ét és 18-át Győrött a Püspökvárban illetve a székesegyházban töltött. Az itt-tartózkodás emlékére Schmith Mihály kanonok állíttatott fel két úgynevezett szentjobb-oltárt a székesegyházban. Mit ábrázolnak az oltárok domborművei, amelyekről készült felvételeket láthatják olvasóink? Az első kép a szent király életének legdrámaibb pillanatát örökíti meg. Az agg király érezte, hogy elérkezett életének és uralkodásának az utolsó napja. Minden reménysége: fia, Imre herceg az ő kiszemelt utóda már halott. Magyar nemzete uralkodása alatt pár évtizedet töltött mint frissen megtért pogány nép a keresztény vallás keretei között. A király súlyos betegségének hírére a megfékezett pogány törzsvezérek zendülésre készen várták az ő halálát. Az ország határain kívül a szomszédos államok még mindig kételkedtek a rabló-kalandozó magyar nép megtérésének őszinteségében. Tehát a szétszórattatás, a megsemmisülés lehetősége még mindig fenyegetett. Haldokolva kitől és honnét remélhetett segítséget? A jelenet élete utolsó napjának drámai eseményét rögzíti: a korona felajánlását. A korona szimbolizálta egész élete nagy alkotását, az egységes magyar nemzetet és a keresztény egyházat. A gyermekét tartó Mária a felhőkön trónol, őt kéri, legyen e magára maradt árva magyarnépnek oltalmazó égi édesanyja. E történelmi jelenet óta ő a Magyarok Nagyasszonya. Remekmű. A földön álló füstölőből felszálló füstbó'l oly művésziesen van megformálva a felhőzet... A második kép a jobb oldali oltár domborműve ábrázolja Szent István további, történelmi életének fontos momentumát, az 1083. augusztus 20-i szentté avatását. Az ő utóéletének óriási hatású eseménye ez. Hisz ettől a pillanattól kezdve ő nemcsak államalapító nagy király, hanem a keresztény világegyháznak szentje, akit ünnepén az egész világ évről évre megünnepel, rá példaként feltekint, sőt, égi segítségét kéri. Az akkor érvényes protokoll szerint az uralkodónak kellett a sírt megnyitni, tehát a mi esetünkben Szent Lászlónak. E szerint a jelenet a székesfehérvári székesegyházban lévő szarkofág (dísz síremlék) előtt játszódik le. A síron ülő aggastyán látható, aki jobb kezében kaszát, a bal kezében pedig homokórát tart. Ő az idő múlását szimbolizáló mitológiai alak, a Kronosz. A bal sarokban egy mesterember, kezében szerszámmal, épp fel akarja nyitni a sírt. De ebben a pillanatban valami váratlan dolog történik; minden szem a magasba tekint, egy repülő angyal kendőbe takarva két kezében tartja a szent jobbot. A művész itt a legenda egy csodáját jeleníti meg, amely szerint a drága ereklyét állítólag angyal vitte-hozta valahová. E legenda keletkezését a történészek az utolsó, úgynevezett Vetaféle pogánylázadás idejére, 1046-ra teszik, ennek lett áldozata Gellért Csanádi püspök is. Az erőskezű térítő király halálának hírére az Oroszországba száműzött királyi hercegek hazatértek. Érkezésükre keleten kitört a forradalom - István király alkotásai ellen, mégpedig a királyság és a keresztény vallás ellen. Érezni lehetett, hogy a forradalom hullámszerűen nyugatra is átcsap, ahol a király holtteste pihent, Székesfehérváron biztonság kedvéért a koporsót a templom kövezete alá süllyesztették. De előzőleg a jobb kezet leválasztották a karról és a kincstárba helyezték. A forradalom hulláma valóban elérte ezt a várost is. A lázadás alatt a beavatottak egyike, egy Merkurius nevű főúr a kincstárba helyezett jobb kezet „megmentette", azaz magával vitte Biharban lévő birtokára... Körülbelül három évtized múltán Szent László király rendcsináló országjárása alkalmával eljutott Biharba is. Az említett főúr büszkén mutatta a királynak a drága nemzeti ereklyét. A kérdésre, hogy hogyan került ide, a válasza az volt - nem akarván bevallani az „eltulajdonítást" -, hogy angyalok hozták ide... Az így keletkezett angyallegenda van ábrázolva ezen a domborművön. De ki az alkotója ennek a két csodálatos remekműnek? Sokáig többen Donner Raphael (1692-1741) osztrák szobrászra gondoltak, mert ezek annyira műviszíek és hasonlítanak stílusához. Némileg igaza volt e sejtésnek. Nem régen a jobb oldali domborművön bekarcolva megtalálták az alkotó művész signatúráját, a latin szöveg magyar fordítása így hangzik: J. G. Müller detto Mollinarolo készítette és alkotta. Akkor divat volt német vagy magyar művész nevét latinra fordítani. A nevezett Jakab Gábor Müller osztrák szobrász valóban Donner Raphaelnek volt a tanítványa. Ismeretes, hogy 1809-ben Napóleon ostrommal foglalta el Győrt. Ehhez a történelmi eseményhez költöttek a győriek egy adomát, mely szerint a két dombormű igazában tömör ezüstből készült volna. És hogy a templom papjai még az ostrom alatt sietve festették át a fehéren csillogó ezüst domborműveket feketére, mintha azok ólomból lennének. Hogy így mentsék az értékese ezüstöt a beolvasztástól és hadisarcként való elrablástól. Ezóta nevezik a győriek e két oltárt fekete oltárnak. A történelmi valóság az, hogy e két gyönyörű értékes és történelmi tényeket megörökítő dombormű eredetileg is ólomból készült. Az a csodálatos, hogy a fémek legszerényebbike, az ólom ilyen fenséges alkotások befogadására és hordozására képes. CSEH SÁNDOR A Horthy-Magyarország utolsó miniszterelnöke a nyilas hatalomátvétel előtt Lakatos vezérezredes; ez a kormány volt hivatva előkészíteni és végrehajtani Horthyéknak a második világháborúból való kilépését és a fegyverszünet létrehozását. A két koronaőr vele lépett érintkezésbe még 1944. október 15-e, Horthy Miklós fegyverszüneti proklamációja előtt. Azt javasolták, hogy a koronát és a koronázási jelvényeket a nehéz, zavaros idők miatt el kellene rejteni. Először Angelo Rótta pápai nuncius neve és várbeli palotája merült föl. A pápai követ hajlandó lett volna palotájában a koronát és a koronázási ékszereket elrejteni, de az épület a bombázások miatt nem látszott biztonságosnak. A két koronaőr erre a ládát a várbeli páncélteremből titokban a veszprémi sziklabarlangba vitette, és innen csak Szálasi utasítására hozták vissza a páncélterembe, majd a „nemzetvezető" esküjéhez. Két napra rá, 1944. november 6-án a vasládát, benne a koronát, a kardot, a jogart, az országalmát ismét a Magyar Nemzeti Bank veszprémi óvóhelyére, a jól védett, mély sziklabarlangba szállíttatták, itt volt már az ország aranytartaléka s a bank valutakészlete is. Az 1031-ből való egykori miseruha, a koronázópalást, nem csupán Magyarországnak, hanem egész Európának ez az ősi emléktárgya és ereklyéje azonban nem Veszprémbe került, hanem Pannonhalmára a bencés szerzetesekhez, ahol Kelemen Krizosztom bencés főapát a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló kórházat rendeztetett be, hogy az ország legrégibb lakott épületét, a Magyarországgal egyidős bencés rendházat, templomot, könyvtárat a bombázásoktól megmentse. A két koronaőr Serédi Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek egyetértésével és támogatásával azt javasolta, hogy a koronát és a jelvényeket is szállítsák át Pannonhalmára. A bombázógépek a magaslaton álló Pannonhalmát a legsúlyosabb harcok idején is elkerülték - az épületrengetegre jól láthatóan sok-sok vöröskereszt volt festve. A koronaőrök javaslatát Szálasi elutasította, s Szó'lló'si Jenő' nyilas miniszterelnök-helyettes 1944. december 8-án már arról értesítette őket, hogy a front közeledése miatt a veszprémi sziklabarlangból a koronát és a jelvényeket Kőszegre vitette. Odaszállították Pannonhalmáról a koronázópalástot is. A nevezetes vasládát négytonnás, ponyvás, szövetkezeti Hangya-teherautó szállította Kőszegre, Pajtás ezredes és a koronaó'rség tagjainak kíséretében. A városban a vasládát előbb a leánygimnázium épületében helyezték el, majd a bombázások miatt egy Kőszeg melletti óvóhelyre, egy bunkerbe szállították. A koronát egyre nyugatabbra vitték. Félő volt, hogy végleg elragadják az országból. A két koronaőr a Sopronba menekült nyilas kormányhoz utazott, hogy tiltakozzanak. A korona védelme törvényeink szerint a koronaőrökre volt bízva, s ők arra esküdtek fel, hogy a koronát megvédik, s az országból elidegeníteni nem engedik. A nyilas „kormány" elutasította közbelépésüket, és erőszakkal megakadályozta, hogy a korona után Kőszegre utazhassanak. A most következő időpontok ellenőrizhetetlenül bizonytalanok. Az elbeszélők vallomásai ellentmondásban állnak egymással. A koronát és a jelvényeket Pajtás ezredes és a koronaó'rség nyolc tagja 1945 január elején (január 12-én?), a határszéli Velem községben rejtette el, majd pedig a Kó'szeg-Velem útvonalon gépkocsisor vitte át a ládát, a koronaőrség néhány tagját és Pajtás ezredest Ausztriába. Az egyes adatok szerint március 18-án, mások szerint március 28-án történt. A külföldi forB rások az utóbbit erősítik meg. A vasládát most is ponyvás Hangya-teherautón szállították. Az Ausztriába menekült Szálasi Ferenc „nemzetvezető" ragaszkodott a szent korona birtoklásához. Hatalma jelképének, később alku tárgyának tekintette. Az országból elraboltatta, de elrejtette a közeledő amerikai csapatok elől is. Néhány nappal a második világháború befejeződése előtt, 1945. május 4-én parancsot adott Pajtás ezredesnek a korona elrejtésére. A koronázópalástot kiemelték a vaslédából, az a mattseei plébánián maradt, Strasser plébános pedig még május elején átadta a közeli Salzburg érsekének. A kardot a ládában hagyták, a koronát, a jogart ,és az országalmát kivették, majd a vasláda három lakatját újra a ládára helyezték, a lakatokat lezárták, és a kulcsokat Szálasi szárnysegédje, Gömbös Ernő százados ruhájába bevarratta. A láda majdnem üres maradt, csak a kard pihent benne. A május 6-ra virradó éjszaka Pajtás Ernő ezredes a három ereklyét elásatta. A koronaó'rség hat tagja a tó partján sebtében készült lövészárkot fedezett fel, ezt a helyszínt alkalmasnak találták az ereklyék elrejtésére. A három ereklyét külön-külön vászondarabokba göngyölték, az egyes darabokat pedig dobozokba tették. Ezután kettéfűrészeltek egy olajoshordót, és a dobozokat a hordó két részébe helyezték, majd a részeket összeillesztették, az egészet beleásták a földbe, s a friss ásást elegyengették. Néhány nap múlva, május 9-én Pajtás ezredes és a koronaó'rség tagjai a mattseei plébánián amerikai hadsereg augsburgi főhadiszállására kísérték őket, itt a koronaó'rség tagjait szabadon engedték, Pajtás Ernőt őrizetbe vették. A főhadiszálláson föl akarták nyitni a vasládát, hogy megvizsgálják a tartalmát. Pajtás közölte, hogy a kulcsok nincsenek nála, azokat Gömbös Ernő százados, Szálasi szárnysegédje őrzi. Gömböst az amerikaiak már letartóztatták, és ebben az időben a salzburgi Landesgerichtben őrizték. Salzburgból áthozatták Augsburgba, s a ruhájában a bevarrt kulcsokat megtalálták. A vasládát fölnyitották, de csak a koronázási kard hevert benne. Az ereklye, amellyel a megkoronázott király a királydombon négy vágást tesz a négy világtáj felé. Hova lett a Szent Korona? Pajtás Ernő közölte, hogy a koro-' nát, a jogart, az országalmát kiemelték és Mattseeben elásták. A hetedik amerikai hadsereg felderítőtisztjei július 27-én Pajtást Mattseebe vitték, a rejtekhelyet megtalálták, a hordókat kiásták, Augsburgba szállították, és a főhadiszálláson Pajtás jelenrétében fölfeszítették. Vászondarabokba csomagolva, piszkosan, sárosan került elő a dobozból a korona, a jogar és az országalma. A korona, a koronázási jelvények és a Salzburgból áthozatott koronázópalást őrizetével a hetedik amerikai hadsereg Patrick J. Kelleher művészettörténészt, a háborúba bevonultatott tartalékos tisztet bízta meg. A kincseket egy ideig az amerikai hadsereg kezére jutott más világhírű műkincsekkel együtt Wiesbadenben, majd pedig az amerikai hadsereg európai főhadiszállásán, Frankfurt am Main mellett őrizték. A Fort Knox-i támaszponton helyezték el.. 1951 és 1977 között semmit sem tudtunk koronánk sorsáról. A Magyar Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából az alábbi oldalt a Győrött megjelenő Nyugat-dunántúli napilap, a Kisalföld munkatársat írták.