Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-18 / 194. szám, kedd

7 KULTÚRA ÚJ szól 1992. AUGUSZTUS 18. „Ml SOSEM MONDJUK FEL EGYEZMENYEINKEľ VOJTECH KONDRÓTTAL — MŰFORDÍTÁSRÓL S A SZOMSZÉDSÁG ETIKÁJÁRÓL Vojtech Kondrótoi, a költőt, a magyar irodalom egyik leghűségesebb szlovák tolmácsolóját, azt hiszem, fölösleges bemutatni az irodalomszerető olvasónak. Emil Boleslav Lukáčot kővetően ő az, aki, saját költészete"mellett, a legtöbb magyar . verset fordította szlovákra. Maga a puszta szám is tiszteletet parancsoló: több mint tizenötezer verssort ültetett át szlovákra a magyar poétikából, köztük olyan költőktől, mint Illyés Gyula, Pilinszky János, Nagy László, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes, Veress Miklós, Utassy József, s még hoszszan sorolhatnánk a kortársak neveit. Kondróttal Pőstyénben találkoztam a közelmúltban a Szlovák Irodalmi Alap alkotóházában. — A Literárny týždenník idei 31. számában a magyarországi Élet és Irodalom egyéves anyagából válogatott szlovák melléklet jelent meg. A prózai írások mellett szereplő' költeményeket te fordítottad. — Ebben a mai politikai jégzajlásban talán ez a konkrét példa is bizonyítja, hogy szükség van az irodalomra, egymás szellemi értékeinek cseréjére, hisz ezáltal mégiscsak hatással lehetünk az emberek véleményére, nézeteire. A Literárny týždenník különszámát több okból is fontosnak és példamutatónak tartom. Egyrészt, mert ez a lap közkedvelt, szolid az olvasói bázisa, színvonala. Másrészt szimpatikus dolog, sőt, szimptomatikus, hogy éppen az ÉSbó'l jelent meg előszőr válogatás. Ezt a vállalkozást előreláthatóan több is követi, éppen a napokban tárgyaltunk lengyel kollégákkal hasonló elképzelésekről. A Literárny týždenník, mint tudjuk, a Szlovák írók Szövetségének a lapja, s hogy éppen magyar esszékkel, elbeszélésekkel, cikkekkel és versekkel kezdte a „szomszédolást", ez több mint jó jel. Különösen örülök, hogy én fordíthattam a melléklet versanyagát, pontosabban Simonyi Imre, Utassy József és Oravecz Imre egy-egy költeményét. A vállalkozás visszhangja egyértelműen pozitív. — Ennél a pontnál álljunk meg egy pillanatra. Miért tartod fontosnak, hogy antológiák és kötetek mellett folyóiratokban, lapokban is jelen legyen a fordításirodalom? — Úgy gondolom, hogy, a könyvkiadáson túl, ki kell használni a folyóiratbeli közlés lehetőségét. Persze, nagyon szép lenne, ha most is megjelenhetne egy magyar költői antológia szlovákul, hisz tulajdonképpen egész életemben ezen munkálkodtam, ám úgy tűnik, ez most, a gazdasági helyzetbó'l adódóan, elképzelhetetlen. Azt hiszem, az Emil Boleslav Lukáč-féle nagy antológiákra várni kell egy darabig. De ugyanez a helyzet Magyarországon is, ahol, az Európa Könyvkiadónál, szintén előkészületben volt egy, a szlovák költészet ötvenes nemzedékét bemutató antológia (Feldek, Strážay, Kováč, Vadkertyová és jómagam szerepeltünk volna benne). Sajnos, ebből sem lett könyv. De visszatérve a kérdésre: nagyon fontosnak tartom, a fönt említett gazdasági okok miatt is, hogy folyóiratbeli szondákat készítsünk, legyen az bár a Literárny týždenník, a Kultúrny život, a Revue svetovej literatúry vagy akár a rádió, amelyet nagyon sokan hallgatnak. Véleményem szerint a könyvkiadás mellett megnövekedett a folyóiratok szerepe, talán fontosabbak a könyveknél is. Egy-egy ilyen összeállításból a szlovák olvasók—hallgatók képet alkothatnak a kortárs magyar költészetró'l. — Említed a Kultúrny životot és a Revue svetovej literatüryt. Az eló'bbiben, ha jól emlékszem, idén jelent meg Pilinszky-fordításaiból egy összeállítás. A Revue svetovej literatúry pedig 1990-ben közölt a kortárs magyar költészetből egy csokornyit, Mila Haugová és a te fordításodban... — Igen, a Kultúrný život február 27-i számában szerepelt egy egész oldalnyi Pilinszky-fordításom, amelyben ugyan hiába keresed például az Apokrifet. Ott van viszont a Harbach 1944 című költemény, s egy csomó rövidebb vers, esszérészlet. Inkább a keresztmetszetre törekedtem, hogy Pilinszky lényegét ismerje meg a szlovák olvasó. Ezenkívül a Szlovák Rádióban áprilisban csináltam egy válogatást a huszadik század eme óriásának a költészetéből, Nagyvárosi ikonok címmel. A Revue svetovej literatúry 1990/5-ik számában Mila Haugová Tandori Dezső-, Oravecz Imre- és Zalán Tibor-verseket fordított, jómagam Weöres Sándort, Károlyi Amyt, Bella lyen mértékben egységes vagy integrált — amiben, sajnos, nem nagyon hiszek) csak úgy tud kiteljesedni, ha megtaláljuk a közös szálakat. S lehet, hogy ebben az irodalom-fordítás apróságnak tűnik, de azért nagyon jó lenne, ha a politikusok is, akik lényeges dolgokban döntenek, elsajátítanák ezt a kapcsolatrendszert, ezt az etikai hozzáállást. Hisz hasonlóak a verseink, a népdalaink, a táncaink, a népviseletünk, sőt, közös a táj, amelyben élünk. Ha valaki ma azon töpreng, hogy teszem azt a Duna Bécs és Pozsony között másmilyen, mint például Pozsony és Komárom vagy Komárom és Budapest vagy Budapest és Belgrád között, az, már engedtessék meg, legalábbis őrült. Talán szerénytelenül hangzik, de én olyan ember vagyok, aki mindig hitt a töbIstvánt, Szentmihályi Szabó Pétert, Utassy Józsefet, Lezsák Sándort, Tóth Lászlót és Székely Dezsőt. — Most éppen a Szép versek 1991-es kiadásában „bogarászol". Meg tudnád válaszolni, honnan ez a szívós kötődés a magyar irodalomhoz? Egyáltalán, miért tartod fontosnak, mint költő', a versfordítást? — Nézd, én tizennyolc éves koromtól, amikor elkezdtem verset írni, egyfolytában fordítok is. Éppen a Revue svetovej literatúry említett számában fogalmaztam meg, miért fordítok magyar irodalmat. De inkább előrelépnék az időben: ugyanennek az irodalmi folyóiratnak a szeptemberi számában jelenik majd meg egy nagyobb összeállításom a kortárs magyar költészetből, mely összeállításhoz írtam egy kis esszét. A címe: Ami összeköt minket. Azt hiszem, ez a cím mindent kifejez, s talán nem minden tanulság nélkül való, hogy a miniesszét idén márciusban írtam, s bizony, egyfajta politikai előrelátáson kellett „tetten érni" magam. Nemrég mondta fel például á magyar fél a bős-nagymarosi szerződést, s nemzetközi bíróság elé kívánja vinni az ügyet. Nem akarok a szakemberek dolgába avatkozni, de úgy tűnik, mintha a politika mostanában éppen azt keresné, ami elválaszt bennünket egymástól. Úgy hiszem, Európa jövője (legyen bármi(Méry Gábor felvétele) bieknek és a többiekben, legyen szó barátokról, iskolatársakról, szülőkről, kollégákról, akár feleségről, bárkiről Előfordult, hogy csalódtam, de többnyire igazam volt. Legalább kilencven százalékban. Az ember vagy hisz a másiknak, vagy nem. Nemrégiben volt egy rádiós párbeszédünk Koncsol Lászlóval, ahol megfogalmaztuk: mi, költők, műfordítók, irodalmárok sosem mondjuk fel közös egyezményeinket... — Azok közé a kevesek közé tartozol, akik sokat tettek azért, hogy közel hozzák a magyar költészetet a szlovák olvasóhoz. Úgy érzed, megbecsülik a munkád? Két éwel ezelőtt, ötvenéves jubileumodra, a Madách Könyvkiadóban megjelent egy magyar nyelvű válogatás verseidből, A táj megszelídítése címmel. Úgy tudom, rossz szájízzel gondolsz erre a könyvre. — Erre matematikusként szeretnék felelni. Annak idején, amikor Illyés Gyula Nehéz földjét fordítottam, vagy Nlagy Lászlótól a Ki viszi át a szerelmet című válogatás megjelent, vagy a közelebbi múltból Veress Miklós kötetét említve, az Erdő a vadaknak című kötet, akkor ezek a könyvek két-háromezres példányszámban jelentek meg. Talán elég, ha elárulom, hány példányban jelent meg az én egyetlen magyar nyelvű kötetem a Madáchnál. A könyvben ugyan nincs feltüntetve a példányszám, s vagy elhiszem, vagy nem, de a szerződés szerint 260 példányt adtak ki belőle. Miután felvettem az előleget a könyvre, egyszerűen ehhez az összeghez „igazították" a példányszámot, így aztán egy fillér elszámolásra sem tarthattam igényt. Hogy valóban mennyit adtak ki belőle, nem tudom. Az előttem megjelenő szlovák költők (például Lenko, Feldek, Rúfus) példányszámai kissé másként festettek. Gazdasági megfontolás? Piactörvény? Bárhogy lehet magyarázni. Én csak azt tudom mondani: hanyagság, nemtörődömség. De hagyjuk ezt. Mivel én magamhoz és a fordításhoz nem tudok hanyagul viszonyulni, természetesen tovább fordítok. Magyar költészetet. — Nyolcéves kiadói munka után visszatértél a tanításhoz... — Én eredetileg tanító voltam (végzettségem matematikus), húsz év után hívtak a Slovenský spisovateľ hez szerkesztőnek. Nem bántam meg, hogy elfogadtam az ajánlatot, életem legszebb hat évét töltöttem ebben a kiadóban, olyan munkatársakkal, mint Feldek, Moravčík, Strážay, Kovalčík, Šikula. Sok szép tervet valósítottunk meg, antológiákat, válogatásokat adtunk ki, beindítottuk a Versbarátok Körét. Hat év után áthívtak a Mladé letához, immár főszerkesztőnek. Itt nem éreztem igazán jól magam, jöttek az anyagi megszorítások. így aztán, amikor egyéves alkotószabadságom után döntenem kellett, kézenfekvőnek tűnt, hogy visszatérek a katedrára. Ne keress ebben politikai okokat, én mindig is szerettem tanítani. Kiadói éveimben is mindig foglalkoztam fiatalokkal: a Nové slovóban vezettem és vezetem a fiatalok rovatát, tíz évig a fiatal alkotók klubját Pozsonyban, ott voltam minden zsűriben, ahol fiatal irodalomról volt szó. — Saját kötettel mikor jelentkezel ismét? — Ez év vége felé jelenik meg új kötetem, amelyet afféle költó'i naplónak neveznék; nyolcvankilenc végétől gyakorlatilag e nyár elejéig dátumozva írtam a verseket. Igyekeztem elkerülni a politikát, tiszta lírára törekedtem, de talán így is tükrözi a változásokat. Van benne például egy nyári vers Bécsről, Pozsonyról és Budapestről, a címe: Közép-európai nyár. Beleépítettem tőbbdk közt Václav Havel egy mondatát, miszerint a csehek és szlovákok többsége sosem látja meg a Bermudákat. Ő akkor ott nyaralt. Nos, az én „szabadságom" nem a Bermudákon zajlott, hanem Pozsonyban, egy napnyi Béccsel, pár nap Budapesttel. Szó esik a versben kapukról, amelyekben sok a hasonlóság... — A kapuk tehát, szerinted, nyitottak. S mi lesz az irodalom szerepe? Sokan riadoznak, nem kell az irodalom. Hogyan látod ezt? — Salamoni választ adok: az irodalom, akár az emberi élet vagy a körülöttünk zajló történések, engem, mint matematikust, egy színuszgőrbére emlékeztet. Az irodalom (hangsúlyozom: a könyvekben kiadott irodalom) mostanság valahol a görbe alján tanyázik, ugyanakkor fokozottan van jelen a folyóiratokban, újságokban. Képzeld el, ha például Jirí Záčeknek megjelenik egy verse a Rudé právóban (amely még mindig a legnagyobb példányszámú cseh lap), amelyet félmilliós példányszámban nyomnak. Csak minden tizedik ember olvassa el! Könyveket talán egy ideig kevesen fognak vásárolni, különösképpen negyvenkoronás versköteteket, de hát a vers, az irodalom nem is tömegkultúra. Mindig lesz egy réteg, amely igényelni fogja az irodalmat, s talán feljebb tudunk kapaszkodni az említett görbe aljáról. KÖVESDI KÁROLY JEGYZETEK EGY TÁNCTÁBORRÓL A Szlovákiai Magyarok Folklórszövetsége idén is megrendezte nyári táncháztáborát, immár ötödik alkalommal. Tanulva azonban a múltból, és tartva az ellaposodás veszélyétől, több újítást eszközölt. A legnagyobb újdonságot a népzenészek tábora jelentette, melyet először rendeztek meg. A sajnos kis létszámú zenészközösség ifj. Csoóri Sándor vezetésével ismerkedhetett a hangszeres népzenével. Szavai szerint beszélgetéseik eredménye a jövőben mutatkozik majd meg, ha a „tanoncok" jó irányba terelik tudásszomjukat. Persze nemcsak elmélettel foglalkoztak a zenészek; az Ádám István emlékzenekartól széki muzsikát tanulhattak. És hogy ne maradjon el a kapcsolat a „régi" népzenészekkel sem, a szervezők jóvoltából alkalmuk nyílott megfigyelni a gömöri és mezőkölpényi hagyományőrző zenészek muzsikáját, stílusát is. A gazdag programból nem hiányzott szűkebb hazánk hangszeres népzenei gyűjtéseinek ismertetése sem, Agócs Gergely jóvoltából, aki a furulyások tanítója volt. Nem vagyok zenész, ezért a népzenei táborról inkább csak „leltári" beszámolót tarthatok. Remélem, tőlem tanultabbak is beszámolnak az itt végzett munkáról. Térjünk át tehát a táncosokra. Nagy örömünkre talán 120-an vettek részt az idén Nagyfödémesen megrendezett táborban. Nem mintha Zseliz nem fogadott volna bennünket szívesen. Szó sincs róla! Csak Nagyfödémesen jobbak a feltételek. Sokkal közelebb a szállás, ugyanott lehet étkezni is, működik a strand és az esti táncházak helyszínei is megfelelőbbek. Tehát sokan voltunk. És az előző évekhez hasonlóan, most sem „úsztuk meg" külföldiek nélkül. Voltak itt Magyarországról, Svédországból és Németországból is, ami jó hírünket jelzi a világban. Az idei tábor „étlapján" Kartal, Gömör éé Mezőkölpény szerepelt. A tanítás két csoportban folyt (még egy újdonság!). A kezdó'k Péter Zsolt és Furik Rita (mindketten Kassáról) vezetésével foglalkoztak Gömör és Mezőkölpény táncaival. A haladóknál jómagam gömöri táncokat tanítottam Cerfanská Dagmar, a Szőttes táncosának a segítségével. A budapesti Nagy Zoltán József és Helbich Anna Kartal és Mezőkölpény táncait oktatta. A tanítások magas színvonalon folytak és úgy hiszem, mindenki haza tudott vinni valamit. A táncház azonban nemcsak a tánc színhelye, hanem a hasonlóan gondolkodók találkozásának helye is. Sokat foglalkoztunk a táncház „illemszabályaival", szokásrendjeivel. A lányok szívesen beálltak a táncszünetekben karikázni. A fiúk néha bandába verődve kérték a zenekarnál a verbunkot vagy a legényest, sőt külön táncokat is rendeltek, természetesen jófajta bor kíséretében. Mindannyiunknak emlékezetesek maradnak a nagyfödémesi Reszkető hangulatos udvarán megtartott táncházak, főleg a Gömöri táncház. A sok tréfás játék közben mindenki rájöhetett arra, hogy a felvidéki tájegység táncaival is lehet jót mulatni. Még egy újdonságot kell, hogy megemlítsek, ez pedig a Nagy Mirtill által összeállított dalosfüzet. Nagyon nagy segítséget nyújtott az énektanulásnál. Tudniillik, a tánctanítás szüneteiben megtartott éneklésbe így sokkal többen kapcsolódtak be, aminek eredményét ismét csak a gyakorlatban, az esti mulatságokon lehetett lemérni. Az utolsó napon záróműsort adtak egymásnak és Nagyfödémes lakosainak a tábor résztvevői. Aki ott volt, nem bánta meg, hiszen még a tábori körülményekhez képest is nívós műsorszámoknak tapsolhatott. Kellemesen meglepődtünk azon is, hogy a hazai látogatók között nagyon sok volt az eddig ismeretlen fiatal, akik jelenlétükkel cáfolták meg azokat a híreszteléseket, miszerint a néptánc iránt már nincs igény, érdekló'dés. így munkánknak a jövőben is lesz érteíme. Nem akartam részletes, elemző cikket írni, inkább hírt adni egy táborról, remélve, hogy jövőre még többen kapnak kedvet ahhoz, hogy velünk legyenek. RICHTARCSIK MIHÁLY