Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-18 / 194. szám, kedd

IÚJSZÓI PUBLICISZTIKA 8 KÉTNYELVŰSÉG KANADÁBAN a lakosság nagyobbik része sokáig még francia anyanyelvű volt. Azonban az újabb meg újabb angolszász bevándorlási hullám következtében a franciák kisebbségbeszorultak: az 1871es népszámlálás szerint Kanada akkori hárommillió lakosának kétharmada angol, egyharmada francia anyanyelvű volt. A sokáig fennmaradó francia többség ellenére a kanadai franciáknak folyamatos harcot kellett vívniuk nyelvi jogaikért. A hivatalos politika ugyanis mielőbbi beolvasztásukat szorgalmazta. 1841-ben például, amikor az eddig két részből álló ország egyesült, az államjogi változás jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy az új államalakulat egyedüli hivatalos nyelvévé az angolt nyilvánítsák. Az akkor még többségben lévő franciák ellenállása miatt azonban ez az „egynyelvűsítési" kísérlet hajótörést szenvedett. Amikor Kanada 1867-ben szövetségi állammá vált (Kanadai Domínium néven), törvény rögzítette mindkét nyelv hivatalos voltát, noha a franciáét egyben korlátozta is, a bíróságra és atörvényhozásra. A következő évtizedekben a francia többségű Quebec tartományon kívül az angol nyelv uralta a hivatali életnek majd minden színterét (a római katolikus intézmények kivételével). Sőt, a közélet számos területén még Quebecben is az angol nyelv érvényesült. A fokozatos fordulat valamikor a 20-as évek felé kezdődött, s látszólag jelentéktelen eseménnyel indult: 1927-ben törvény rendelkezett arról, hogy a kanadai posta bélyegei kétnyelvűek legyenek. 1936-ban megjelentek a kétnyelvű bankjegyek, s fokozatosan mind több intézkedés szolgálta a francia lakosság (akkor már kisebbség) nyelvi jogainak érvényesítését: a szövetségi fordítóiroda létesítése, a francia nyelv parlamentben használata, a francia nyelvnek a hivatalokba való bevezetése. A kanadai franciák nyelvi jogait az 1969-ben elfogadott nyelvtörvény rögzíti, amely hivatalosan egyenrangúnak nyilvánította a két nyelvet: az angolt és a franciát. A törvény továbbfejlesztéseként egy, 1973-ban elfogadott jogszabály minden hivatalnoknak megadja azt a jogot, hogy munkáját a saját anyanyelvén végezze. Ugyanebben az esztendőben a franciák által is lakott településeken a francia nyelvet minden munkahelyen hivatalosan használható nyelvként ismerték el. A nyelvtörvény nyomán 1969ben egy bizottság is létesült azzal a céllal, hogy elősegítse a törvény érvényesülését, orvosolja a kisebbségeket ért esetleges nyelvi igazságtalanságokat. A nyelvtörvény érvényesítését szolgálta egyebek között egy sereg olyan oktatási program is, amelyet a két nyelvnek idegen nyelvként történő tanítására dolgoztak ki. Az ország egész területén azóta Is folyamatosan növekszik azoknak az angol anyanyelvűeknek a száma, akik a francia nyelvet erőteljesen oktató iskolák valamelyikét látogatják. A két nemzet jogállása ma tartományonként változik. A tartományok közül egy — Quebec — francia nyelvű, egy — New Brunswick — kétnyelvű, a többi hivatalosan egynyelvű (angol) ugyan, viszont a francia kisebbség ezekben is széles körű nyelvi jogokat élvez. Québecben a francia a hivatalos nyelv, ott az angol számít kisebbséginek. Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy ebben a kanadai tartományban a közlekedés franciább, mint az európai anyaországban, tekintve, hogy a stoptáblákon az angol STOP alatt ott áll franciául is, hogy ARRET, ami nincs meg Franciaországban. A francia nyelv kanadai helyzetét jól megvilágítja például az a tény, hogy a kanadai parlamentnek több olyan tagja van, aki nem tud angolul, s angol nyelvű kollégáival a parlamentben tolmács segítségével értekezik! A jelenség mögött nyilván a kisebbség nyelvféltő reflexei állnak. A francia anyanyelvű lakosság nyelvi és más jogainak kiterjesztését nem minden angol fogadta kellő megértéssel. így például az 1969-es nyelvtörvényt elvben ugyan minden parlamenti párt támogatta, ám az egyik jelentős párt 17 képviselője, szembeszegülve saját vezetőjükkel, mégis ellene szavazott a törvénynek. Az ellenérzések részben abból a teljesen indokolatlan félelemből eredtek, hogy a francia nyelvet az angol anyanyelvűekre is ráerőszakolják, másrészt pedig abból, hogy a kétnyelvűek, vagyis zömében a franciák indokolatlan (?) előnyökhöz jutnak az államigazgatásban való elhelyezkedést illetően. Ezek az aggodalmak a későbbiekben alaptalannak bizonyultak, s ma az angol anyanyelvű lakosság jelentős része — elvben legalábbis—támogatja a francia kisebbség nyelvi jogai1 nak megtartását és kiszélesítését. Ennek ellenére máig vannak olyan csoportok, amelyek ádázul harcolnak a francia nyelv visszaszorításáért. Ilyen például a Szövetség Az Angol nyelv Megőrzéséért nevű nacionalista szervezet, mely szerint az angol nyelv veszélyben van Kanadában. „Egy nyelv egyesít, két nyelv elválaszt." Az angolszász nacionalisták részéről kifejtett nyomás létrehozta a maga ellenhatását. A francia többségű Quebec tartományban több olyan törvényt hoztak, amely az angol nyelv használatát korlátozta, ezzel legalábbis — elvben — csorbítva az ott élő kb. 800 ezres angolszász kisebbség nyelvi jogait. Sőt: a tartományban megerősödtek a már korábban is meglévő szeparatista törekvések, olyannyira, hogy azok komolyan veszélyeztették az ország egységét. Kanadában hasonlóan folyik a vita Quebec elszakadásáról, annak lehetséges következményeiről, mint nálunk folyt Szlovákia önállósodási törekvéseivel kapcsolatban. Az egységes Kanada mellett a gazdasági, politikai, történelmi, érzelmi és egyéb érveken túl szól az a tény is, hogy Quebec elszakadása sem oldaná meg a nemzetiségi kérdést. Egyfelől azért, mert Quebecben 800 ezer angolszász él, másrészt pedig azért, mert viszont a kanadai franciák közül körülbelül egymillió él Quebecen kívül. A

legújabb hírek szerint az egyes tartományok jogkörei tovább bővülnek a központi kormányzat jogköreinek rovására. A változás olyan mérvűnek ígérkezik, hogy az jelentőségében, egyes vélemények szerint, csak a szövetségi állam 1876. évi megalakulásához hasonlítható. Mindez talán végképp kifogja a szelet a quebeci szeparatisták vitorlájából. Úgy néz ki, az egységes állam előnyei mellett szóló érvekkel nemcsak a lakosság többségét sikerült meggyőzni az ország fennmaradásának szükségességéről (még ha egy lazább szövetség formájában is), hanem — talán — még a politikusokat is. LANSTYÁK ISTVÁN DU JÚ SZPIK DAJCS? AZ IDEGEN NYELVEK OKTATÁSÁNAK NÉHÁNY IDŐSZERŰ KÉRDÉSE 1992. AUGUSZTUS 18. A

mipt saját bőrünkön is ta• pasztaljuk, a kommunista rendszer bukása újra fölszította térségünkben a nacionalista szenvedélyeket, melyek több esetben országok széteséséhez, más nyelvű országrészek kiválásához vezettek. Nem árt azonban tudatosítani, hogy a világ szerencsésebbik, a kommunizmust meg nem tapasztalt felében sem ismeretlenek a nemzetiségi viszályok, sőt ott is előfordul, hogy azok egy-egy ország területi épségét veszélyeztetik. Ilyen ország egyebek közt Kanada, amelyben az angol többség, valamint a francia kisebbség ellentétei már-már az egyik tartomány, a nagyrészt francia nyelvű Quebec különválásához vezettek. Az angol-francia viszony alakulása nemcsak azért tanulságos számunkra, .mert csehszlovák viszonylatban fedezhetünk föl benne érdekes hasonlóságokat, hanem azért is, mert a szlovák-magyar (nyelvi) problémák tekintetében szintén mutat analógiákat. Érdemes ezért áttekinteni a kanadai nyelvi és nemzetiségi ellentétek törté* nelmi gyökereit, s a mai helyzetet. A Kanadában máig dúló nyelvi csatározások már csak szelíd utórezgései azoknak a véres - harcoknak, amelyeket ennek az óriási kiterjedésű országnak a birtoklásáért Anglia és Franciaország a 18. században folytatott. A Kanadába érkező első telepesek franciák voltak ugyan, • de hamarosan megjelentek az angol bevándorlók is. Az ország eredetileg francia gyarmat volt, ám az 1763-ban kötött párizsi béke után Anglia birtokává vált. Az új adminisztráció azonban egy végzetesnek bizonyuló „hibát" követett el: továbbra is megtűrte a francia nyelvet, s ezzel kezdetét vette a két nyelv azóta is tartó versengése. A francia nyelvvel szemben tanúsított „nagyvonalúság" részben annak a ténynek köszönhető, hogy Már csaknem három éve, hogy a társadalmi és politikai változások hatására ráébredtünk arra, idegen nyelvek ismerete nélkül roppant nehéz lesz a beilleszkedés a modern európai életbe. Első reakcióként sok szülő az alapiskolában gyerekeit sürgősen átíratta az orosz nyelvi csoportból az angol vagy német nyelvi csoportba. A rideg valóság viszont sok esetben az volt, hogy a szakmailag és a nyelvtudást illetően is felkészült orosz szakos szakemberek helyett bizony legjobb esetben is csak megkopott nyelvtudású tanító vette át az oktatást. Ne legyen „idegen" Köztudott, hogy az idegen nyelvek oktatása—különösen alapiskolai szinten — siralmas körülmények kőzött folyik. Nincs azonban értelme, hogy az elmúlt évtizedek helytelen iskolapolitikája felett siránkozzunk. Sürgősen ki kell dolgoznunk az idegen nyelvek távlati oktatásának stratégiáját. Mégpedig figyelembe véve nemcsak a külföldön elért projektek és eredmények tapasztalatait, hanem a hazai, példának okáért a szlovák nyelv oktatása terén elért többévtizedes tapasztalatot és tudást is, amelyet, az iskolai nyelvoktatás színvonalénak valamelyes emelése érdekében alkalmaznunk lehet és kell. Ki-képzés — át-képzés A legsürgősebb feladatok közé tartozik a nyelvtanárok nyelvismeretének „felfrissítése". A legjobb megoldás az lenne, ha az érintettek eltölthetnének néhány hónapot abban az országban, ahol az illető nyelvet beszélik. Tekintettel az érdeklődők nagy számára és az anyagi lehetőségekre, ez sajnos csak keveseknek adatik meg. Nem egyszerű feladat az orosz szakosok átképzése. A Nyitrai Egyetemen jelenleg is folyik ilyen típusú átképzés. Mivel körülményeink között idegen nyelvet olyan sokan tanítanak különböző formákban és különböző (általában nem kielégítő) színvonalon, ez talán még elfogadhatóbb megoldás, mint az a sok helyen alkalmazott gyakorlat, hogy a tanító esetleg egy-két leckével van előbbre, mint diákjai. Az érem másik oldala viszont az, hogy egy igazi orosz szakos lelkileg azért továbbra is megmarad ruszistának, és ez így is lenne természetes. Sokat segíthet különböző tanfolyamok, módszertani rendezvények szervezése. Az institucionális forma inkább az anyagi fedezet megszerzésében jusson nagyobb szerephez, mint a szakmai irányításban vagy esetleg a megszokott túlszervezésben. Az ún. bakkalaureátus (hat szemeszteres) tanfolyamnak, amely az óvodák vagy az iskolák alapfokára adna valamilyen képesítést, inkább a humánus oldalát, a segíteni akarást kell dicsérnünk. A valóság azonban az, hogy az illetékesek itt sem igen kérik ki a szakemberek véleményét. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy aránylag gyenge nyelvtudással bíró (hiszen a stúdiumnak ez a formája aligha nyújt jó, biztos nyelvtudást) tanító megbízhatóan át tudná adni a tanulónak azokat az alapokat, amelyekre később építeni lehetne. A tanuló nagyon fogékony minden nyelvi megnyilvánulás iránt, tehát a rögződött rossz nyelvi szokásokat később nagyon nehéz leküzdeni. A legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ha minél több angol, német, francia stb. anyanyelvű tanítót alkalmaznának minél több iskolában, de ez egyelőre áthidalhatatlan anyagi nehézségekbe ütközik. Főiskolai szinten minden idegen nyelvi tanszéken működnek ilyen lektorok, ugyanígy néhány (általában egyházi) gimnáziumban is, de ők az alapiskolákra nemigen jutnak el. (Viszont vannak olyan külföldi intézmények, amelyek éppen az alapiskolákra szakosodnak.) Ugyancsak anyagi jellegű problémát jelent az is, hogy a majdani nyelvoktatók tanulmányaik egy részét külföldön, a nyelvi „anyaországban" folytathassák. Ezen a téren is meglehetősen nagy a konkurrencia, a hallgatóknak csak kis része jut ki külföldi egyetemre. Külföldi segítség Sokan azon a véleményen vannak, hogy magyarországi oktatók segítségével előbbre vihetjük a nyelvoktatás ügyét. Természetesen, minden szakmai segítség és véleménycsere elfogadható és kívánatos. Tény, hogy a magyarországi nyelvoktatás — itt most csak a német nyelvről beszélek —, mivel a magyar társadalom gyorsabban és hamarabb reagált a változásokra, sok tekintetben előbbre van. A nálunk használt, csehbó'l vagy szlovákból átültetett tankönyvek nem veszik figyelembe a magyar és a német nyelv közötti hasonlóságokat és különbségeket. A Németországból sebtében átvett nyelvkönyvek, például a Themen, nagyon hasznos kisegítő eszközök, de csak ezekre nerti lehet építeni az iskolai nyelvoktatást. Ne feledkezzünk meg azonban egy tényről: egy idegen nyelv esetében a „hátországot" mindig az az ország jelenti, ahol azt a nyelvet beszélik! Germanisták esetében ez a háttér Ausztria és Németország, külön erre a célra kialakított intézményeivel, mint például a Goethe-lnstitut, a DAAD, a Herder-lnstitut, az InterNationes, Ausztriában az ÖAD stb. Eme intézmények elsődleges feladata a német nyelv ápolása és további terjesztése külföldön. A szlovákiai germanisták számára — teljesen mindegy, hogy milyen tanítási nyelvű iskolában működnek — a magyarországi kollégák csakúgy mint, a lengyel, az orosz, a francia germanisták, partnerek, akikkel nagyon sok hasonló problémánk lehet, de mi a segítséget ugyanúgy a németektől vagy osztrákoktól kapjuk, mint ahogy erre rászorulnak a magyarországi, a lengyel, az orosz, a francia stb. germanisták is. Nem tudunk idegenül Lehetőleg már alsó fokon át kell gondolni és el kell kezdeni a korszerű nyelvoktatást. Változást már eddig is láttunk, de nem nagyon láttunk kimutatható fejlődést például a germanisztikára jelentkezők nyelvtudását illetően, Nyitrán már harmadik éve folyik az idegen nyelvek oktatása, még mindig eléggé harcias körülmények között. A magyar tagozaton is akad (elvétve) kimagasló nyelvtudású hallgató (sőt: az „átképzendők" között is), de a szomorú valóság az, hogy a kitűnővel minősített középiskolai nyelvtudás mögött sokszor nagyon gyenge nyelvismeret van. Meg kell értetnünk végre, az az érvelés, hogy a magyar iskolák tantervében az idegen nyelvekre kevesebb óraszám jut, mint a hasonló szlovák osztályok esetében — a világon senkit sem érdekel. Elsősorban a tudás a fontos, a körülményeket nekünk kell elfogadhatóvá alakítanunk. Ajándék és lehetőség A nyelv elsősorban eszköz: min-~ denekelőtt gondolataink kifejezésére és cseréjére szolgál, segítségével tudáshoz lehet jutni, alkalmas eszköz nemcsak nemes, de más célok elérésére is. Az ember általában „ajándékba kap" egy nyelvet, az anyanyelvet. Ez a nyelv ajándék, de egyben béklyó is, ha az ember nem tudja vagy nem is akarja áttörni azokat a korlátokat, amelyeket az anyanyelv kizárólagos ismerete jelent számára. Mennyivel szerencsésebbek azok, akik két vagy több nyelv birtokában kezdhetik el az életüket. De legyünk realisták. Az idegen nyelvek oktatásának legfőbb és legelterjedtebb institucionális megoldása még sokáig az iskolapad marad. Az iskolai gyakorlat számára kell végre magas szakmai fokon megteremteni azokat a feltételeket (könyvek, videofilmek, számítógépek alkalmazása; továbbképzés itthon és külföldön stb., de legalább az egyéni tenniakarás), amelyek a nyelvoktatás ügyét előbbre viszik. PONGÓ ISTVÁN, Germanisztikai tanszék, Nyitra