Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-03 / 181. szám, hétfő

HIREK - VELEMENYEK ,ÚJ SZÓ. 1992. AUGUSZTUS 3. APROPÓ MŰTÁRGYAK ÉS MŰVITÁK A szlovák kulturális minisztérium koncepciójáról szólva a miniszter, Dušan Slobodníka Mladá Ironta dnes pénteki számában kijelentette: „Kezdeményezni akarjuk a szlovák művészet egyes olyan tételeinek visszaszállítását, amelyek törvénysértően jutottak ki területünkről". Konkrétabban - állítólag - 42 ezer olyan műalkotásról van szó, amelyek többsége Csehszlovákia megalakulása elótt a mai Szlovákia területén volt, de a magyarországi múzeumokban, képtárakban található. Nos, nem tudom, hogyan akarja ezt a szlovák kulturális miniszter elérni, és azt sem tudom: valójában mit akar elérni?... Annyi azonban nyilvánvaló: a magyarországi múzeumok és képtárak aligha fogják egymást megelőzve azon törni magukat, hogy megszabaduljanak 42 ezer műalkotástól. A műtárgyvita viszont rendkívül jó alkalom lehet egy új magyarellenes kampány beindítására. Az ilyen kampányokban pedig - mint tapasztalhattuk már néhányszor teljesen mellékesek az észérvek, a lények. Mert hogyan határozná meg Slobodník úr: mi tartozik eleve a szlovák művészetbe? Honnan tudja megállapítani, hogy az említett 42 ezer műalkotást tősgyökeres szlovák művészek készítették-e, ha a 18-19. századig tájainkon nemigen tartották számon a nemzetiséget? Ki és honnan tudja megállapítani, hogy az esetleg ismeretlen nevű múvész valóban szlovák volt-e, avagy magyar, német, zsidó... ? Mi lesz azokkal a műalkotásokkal, amelyeket az egykori, történelmi Magyarországon élő németek alkottak? Visszaköveteli Németország? És a Magyarországra meghívott olasz mesterek alkotásait Olaszország? A szlovák kulturális minisztérium, persze, próbálkozhatna a területi elvre való hivatkozással is. Szlovák művészet mindaz, ami a mai Szlovákia területén jött Kire. Csakhogy ez sem lenne igaz, hiszen évszázadokon át nemcsak a történelmünk és a sorsunk, hanem a kultúránk is közös volt. Igaz, ahogy egyes szlovák történetírók már megpróbálkoztak az olyan történelemírással, hogy még Szlavóniát is Szlovákiának minősítették, úgy egyes „kultúrpolitikusok" részéről is történtek kísérletek a kultúra nemzetivé tételére. Most nem Mjartan úr kijelentéseire gondolok, hanem - például - a magyar jelenlétre utaló történelmi műemlékek megsemmisítésére és eltávolítására, a magyar feliratok leverésére, stb. itt és most ráadásul fölösleges lenne kiiérni a műalkotások „kivitelének" jogi vonatkozásaira. Ha azonban a miniszter úr jogi szempontokat említ (már-már a lopás vagy rablás vádját emlegetve), tudomásom szerint van a vezető szlovák és magyar politikusok között egy megállapodás, amely egyszer s mindenkorra megszüntette a követelődzések „alkalmas pillanatban" történő előrángatásának leheFÉKETE MARIAN Nocsak, nocsak... (Nagy László felvétele) PÉLDÁUL: SPANYOLORSZÁG Jó dolog ez az olimpia. A sporttal egyébként nem foglalkozó tudósító rajtakapja magát, hogy leül a televízió elé, és együtt izgul sok millió nézővel; csillogó szemekkel örül az éremnek, a sikernek, és drukkol. De nem az olimpiáról akarok írni, ehhez a sporttal foglalkozó kollégáim jobban értenek. A legutóbbi úszószámok szünetében maradt idő arra, hogy elgondolkozzam: hányszor emlegettük két évvel ezelőtt Spanyolországot, mint az európai kontinens egyetlen olyan országát, ahol komolyabb megrázkódtatások nélkül, szívós munkával sikerült az átmenet a diktatúrából és a parancsuralmi rendszerből a működőképes demokráciába, és néhány területen a piacgazdaság is meghozta már az eredményeit. Mostanság valahogy elfelejtettük, hogy használható példák után nézzünk. Példálóztunk Amerikával, amely valóban megmutatta párszor, hogy gazdaságilag és politikájában is működőképes demokratikus ország. A volt választási időszakban egy akkortájt ellenzéki politikus a törvényhozás szószékénél volt képes kimondani: igaz, hogy bajok vannak Horvátországban, de ők legalább szabadok. Példálóztunk továbbá a brit parlamentáris demokráciával, a nyugatnémet életszínvonallal, a svéd szociális modellel; de hadd ne soroljam tovább. Mégsem vettük észre, hogy mindezen országok tőlünk eltérőek, a nálunk felnőtt ember, legalábbis az első napokban, idegennek érzi magát, ha odaköti élete, sorsa vagy munkája. És lám: az a Spanyolország, amely valaha fél világ ura volt, amelynek egyik nyelvét egy fél kontinens embere beszéli, s amelynek már földrajzi fekvése miatt is tőlünk eltérőnek kellene lennie - hát ez a Spanyolország hasonlított ránk a legjobban. Gyermekkoromban még élt az a diktátor, akiről az iskolában csak egy dolgot tudtunk meg: az ö rendszere ellen harcoltak az interbrigádisták. Franco meghalt, maga után hagyva egy tönkretett országot, majdnem működésképtelen gazdaságot és egy olyan társadalmi rendszert, amely a legkonzervatívabb ember számára is anakronizmus: a királyságot. És hagyott maga után egy rajtvonalat, amely 89 novembere után minket is jellemzett: a szegénység startvonalát. És jövend a csoda! Az úgynevezett spanyol csoda! Alig néhány évvel a rendszerváltás után itt rendelik a helsinki utótalálkozók egyikét. Hosszas huzavona után felvették Spanyolországot a Közös Piac tagországai közé. A nyolcvanas évek elején odajutnak a spanyol vállalkozói körök - s velük együtt az államkassza -, hogy gond nélkül megszervezik a futball-világbajnokságot. E viva Espaňa - fordítják a focirajongók milliói, hogy tíz évvel később „Barcelona vivát!" jelszóval egy újabb drága rendezvény kapcsán, az egész világ Katalánia fővárosára figyelhessen. S hogy mégse legyen olyan könnyű, eközben egy másik tartományi főváros: Sevilla látja vendégül az Expo-'92 iránt érdeklődők hadát. Egy olyan rendezvényen, amelynek megvalósítását a gazdag, politikai, gazdasági és kulturális centrum, Bécs nem merte vállalni; Budapest pedig a mai napig habozik. Minden embernek vannak vágyai! Van aki a „Nápolyt látni és meghalni" jelszóval váltja be valutakeretét, van aki nyaralót épít, van aki karriert fut be. Soha nem kívánkoztam Spanyolországba. Legalábbis addig nem, amíg egy lengyel disszidens nem mesélte el a minap: lakott már Hollandiában, Franciaországban, Németországban. Mindenhonnét elment, csak Barcelonát volt képtelen otthagyni. Ahogy mondotta, nem gazdag európai ország, ám a katalánok a kemény munka mellett, képesek örülni, szeretni, egyszóval: élni. A spanyolok rájöttek, hogy a gazdasági siker és a boldogság felé vezető út nem a hazai konfliktusok, feszültségek emlegetésén és erőszakos megoldásán keresztül vezet. Van baszk-probléma, a mezőgazdaság is dotációkra szorul, de az idegenforgalom virágzik. Spanyolország nem Európa krémje, de az életszínvonal egyes mutatóiban messze lekörözte a kontinens keleti felének országait. Egyre határozottabb vágyam hát, hogy megnézzem, ők hogyan csinálják. Az egyik sajtótájékoztatón Jozef Prokeš, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke azt mondta, hogy a fejlődés egyik záloga a nemzetek közötti egészséges versengés. Ennek egyik legszebb példája az éppen zajló olimpiai játékok. A versenyekre az is jellemző, hogy a sikert elérni akaró versenyző tanul az ellenfelétől, esetleg a szövete ségesétól. Ki lehet ez Szlovákia számára? Például: Spanyolország. LOVÁSZ ATTILA (Tudósítónktól) - A magyarok harmadik világkongresszusának mintegy előzetes minifóruma zajlott pénteken este Léván. A koalíciós magyar pártok helyi szervezetei látták vendégül Kincses Elődöt, a Magyarok Világszövetségének főtitkárát. Hamarosan kiderült, hogy a teremben a hazaiakon és a meghívott erdélyieken kívül, beregszásziak, belgiumi és egyesült államokbeli magyarok is tartózkodnak; valamint hogy jelen van Janzsó János, budapesti politológus és Kun Ferenc, a Rákóczi Szövetség elnökségi tagja is. Kincses Előd bevezető előadása után - amely a mai romániai helyzetről szólt - élénk eszmecsere bontakozott ki jelenünkről, a jövőnkről. íme, a legérdekesebb vélemények: „A területi autonómia alapvető kisebbségi követelmény, egyetlen kisebbségi politikus sem lehet ma autonómiaellenes". (...) „Az MVSZben két koncepció ütközik: a Csoóri VITAEST LÉVÁN képviselte összmagyar parlamentre törekvő változat, illetve az az elképzelés, hogy az MVSZ mindenekelőtt az anyaországon kívül élő magyarok létkérdéseit vállalja fel. (Kincses Előd). A legradikálisabb vélemény: „Az MVSZ, de egyáltalán a magyarság számoljon le már végre a totalizmust szolgáló, most nemzeti köntösben újra vezérszerepet játszani óhajtókkal." (Goenczoel Gyula, USA). A legkonstruktívabb vélemény: A regionális parlament működésének felvázolása - Csáky Pál. A legnagyobb melléfogás: „A Csemadok ugyanazt a jelentős szerepet fogja játszani a jövőben is, mint a forradalom előtt". (Kun Ferenc). A legelgondoíkodtatóbb vélemény: ,,Az eddigieknél sokkal radikálisabb kisebbségi politikát kell folytatni." (Janzsó János). A legbárgyúbb kérdés: „Miért nincs Léván magyar mozi?!" (Sic!) Ezen az esten is nyilvánvalóvá vált, hogy egyesek folyton emlékkönyvekben lapozgatnak, vélt vagy valós sérelmeket emlegetnek; másoknak teljesen irreális, plykor naiv politikai elképzeléseik vannak. Kevesen vannak az olyanok, akik valóban felkészültek. Akik tudják, hogyan működik például egy adórendszer vagy a társadalombiztosítás rendszere, esetleg a tőzsde, netalántán egy kisebbségi autonómia, vagy egy regionális parlament. Mindenesetre bíztató, hogy mintha már jobban el tudnánk fogadni a mások véleményét is; s nincs már az a kizárólagos hangnem sem, mint ami megvolt a választási kampány során. Lehet, hogy végre - a radikalizálódó belpolitikai események hatására - elkezdünk egymásra figyelni? És talán egyszer majd újra becsülni is fogjuk egymást... ZOLLER MIHÁLY DIÓHÉJ Dühös, ingerült, türelmetlen emberek, robbanó indulatok. Csapódik le a napi politika, akár a hajnali harmat, lágyan szitálva az elbizonytalanodott lelkekre. Akár a savas eső, a rádioaktív hamu. Akár a gamma-sugarak. Az utca embere érzi, cserbenhagyták a politikusok, jól kibabráltak vele; mert lehet, sejtik mit akarnak, talán tudják is világosan, azt azonban aligha, miféle szellemet szabadítottak ki a palackból. Hogy a szabadságra szomjas ember mennyire sérülékeny, bizonytalan. Bár, elgondolkodtató, mekkora érték a szabadság, fel tudjuk-e mérni, mit jelent? Klasszikus példa: a börtönviselt emberek nagy hányada törvényszerűen visszakerül oda, ahonnan kézzel-lábbal menekült volna. A cella félhomályában álmodozva beérte volna egy gyenge napsugárral, egy női hajtinccsel, akár egy légkalapács idegtépő zajával is, bármivel, ami nem a négy fal, a csajka, a sorakozó. Aztán, mikor megvolt a napsugár, a hajtincs, a légkalapács, vissza, lehajtott fejjel a karámba... Postán sorakozok. Miért is ne sorakoznék. Nem lehet arról csak úgy egyszeriben leszokni. Csak a csajka hiányzik. Hirtelen vita kerekedik előttem; az ablaknál ülő hölgy nem fogadja el egy úr útlevelét. Obcsanszki, obcsanszki kell, követelőzik eszelősen, az a személyi okmány, nem holmi gyanús útlevelek. Az úr replikázik: siet, nincs nála obcsánszki, különben is, semmi kedve még egyszer visszajönni. Szóval nem adja a csomagot? - kérdi utoljára a hölgytől. Nem. Nem és nem. Majd ha obcsánszki lesz, a fene essen beléd, te rendetlen polgár. Itt már ZSANDARGENEK emelkedik a hangsúly, s mire (az úr követelésére) megjelenik a főnökasszony, átcsap kiabálásba. Kisvártatva ordítanak. Ha nincs közöttük üvegfal, talán ölre mennek. A polgár a szabadság nevében ordít, a főnökasszony a RENDET védi. - Miért nem hordja magánál a személyi igazolványt? - Ahhoz magának semmi köze. Az útlevelet az egész világon elfogadják hivatalos okiratként. Nem jövök vissza még egyszer. A csomagom akarom, azonnal! - Csak obcsánszkira! - Nem érti, hogy nincs nálam? Itt az útlevelem. Ausztriába indulok. Innen, egyenesen. - Csomaggal? - Önnek ahhoz semmi köze! Gyorsan megtapogatom az oldalam, nincs-e ott a csajka mégis, s elképzelem a további zaklatást: mi van a csomagban, bomba-e, aranyrudak-e, nyújtson be életrajzot, igazolást, mire kapott oltást, tagja-e valamelyik pártnak... A polgár azonnal lila arccal elrohan. Előbbre csosszanok. A felpaprikázódott főnökasszony (akit, lehet, egy rendőrtizedes tökéllt egy unalmas órában a szolgálati asztalon) annyira irritál, nem állom meg, ki ne fejtsem a véleményem, miszerint az útlevél a civilizált világban talán a legszentebb okmány. Különben is, a belügyminisztérium rendőrei adják ki, ha tehát kétségbe vonja a hitelességét, azt a RENDET vonja kétségbe, amit oly vehemensen védelmez. A választ engedtessék mellőzni. Gyerekek is olvasnak újságot. Kifelé szaporázva a postáról, elmélázok a szabadság mibenlétéről, s arról, vajon mitől van az, hogy nem tudunk élni vele? Illetve, nincs ezen mit rágódni. A hivatalos rendet az védi, akinek van veszíteni valója, a szabadságot az, akinek nincs mit vesztenie. Illetőleg: akinek fontosabb a szabadság minden egyébnél. Akinek viszont a vérében van a régi rendszer, aki zsandárgéneket kapott örökségül, az azt sem tudja, miről van szó - az rendeletekben, tilalmakban, utasításokban, csajkákban gondolkozik. S előbb-utóbb megpróbálja, hogy csajkát nyomjon a kezünkbe, s visszakényszerítsen bennünket a cellahomályba. KÖVESDI KÁROLY NÉHÁNY SORBAN E

rich Honeckert, az NDK egykori legfelsőbb vezetőjét, akit Moszkvából szerdán szállítottak Berlinbe, tanúként az a bonni parlamenti bizottság is meghallgatja, amely Alexander Schaíck-Golodkowski machinációit vizsgálja ki. SchalckGolodkowski volt a keletnémet rezsim legfőbb „keményvaluta-szállítója", aki a legkülönfélébb pénzügyi viszszaéléseket, valutacsalásokat követte el. Üzelmeiről Honecker is tudott. Margót Honecker pedig, aki Moszkvából a lányához, Chilébe utazott, a Reuter hírügynökség szerint kijelentette, valószínű, hogy ebben a latin-amerikai országban marad és nem tér vissza hazájába. W

ashingtonban az USA Legfelsőbb Bírósága szombaton úgy döntött, a kormány folytathatja a haiti menekültek erőszakos hazatelepítését. Mint ismeretes, a tavalyi szeptemberi katonai puccs után menekültek tömegesen Haitiről az emberek az Egyesült Államokba. Azt szerették volna elérni, hogy az USA politikai menedéket nyújtson neki, ezt azonban a bírósági határozat kizárja. Több emberjogi szervezet élesen bírálja Washingtont azért, ahogyan a haiti menekültekkel bánik. M

ihály volt román király, aki jelenleg Svájcban él, elutasította a Nemzeti Liberális Párt azon ajánlatát, hogy jelöltesse magát a szeptember 27-ére tervezett elnökválasztásokon. Az exkirály kijelentette: „Én nem lehetek egy politikai pártnak az elnökjelöltje. Hajlandó vagyok királyként visszatérni, a szociális megbékélés és törvényesség jegyében, tiszteletben tartva a jogrendet és mindenkinek a méltóságát." Az említett pártnak az elnöke, Radu Cimpeanu, anélkül, hogy előzőleg konzultált volna az ország egykori uralkodójával, a közelmúltban egyszerűen bejelentette, hogy Mihály az ő pártja színeiben indul az elnökválasztáson. N

agymértékben kiéleződött a feszültség az afgán fővárosban. Az utóbbi napokban többször támadták a kabuli repülőteret. Szombaton a városközpontban egy gépkocsiban bomba robbant, életét vesztette egy tábornok és három testőre. A repülőtérre több mint húsz rakétát lőttek ki. A kabuli katonai parancsnok szerint a támadások a szélsőséges fundamentalista vezető, Gulbuddin Hekmatjar fegyvereseinek a rovására írható. A kabuli erőszakhullám miatt Navaz Sárif pakisztáni kormányfő lemondta hivatalos afganisztáni látogatását. Q_icíliában folytatódik a maffia elleni OZ harc, szombaton katonai helikopterek támogatásával több száz rendőr fésülte át Palermo és a kelet-szicíliai Catania elővárosait, abban a reményben, hogy kézre kerítik a körözött maffiózókat és őket kompromittáló dokumentumokat is találnak. Palermóban két gyanús egyént vettek őrizetbe, Cataniában pedig hetet, közöttük a maffia egyik szökésben lévő ismert főnökét, akit május óta köröznek. E

miliő Colombo kereszténydemokrata politikust nevezték ki szombaton Olaszország új külügyminiszterévé. Az eddigi külügyminiszter, Vincenzo Scotti szerdán nyújtotta be lemondását, miután pártja összeegyeztethetetlennek tartotta a képviselői tisztséget és a miniszteri funkciót. A 72 esztendős Colombo eddig 21-szer volt miniszteri tisztségben, s most lesz hatodszor külügyminiszter. F

elszólították George Bush elnököt, vonja le a tanulságokat a nem túl sikeres választási kampányából, ne akarja magát újraválasztatni, hanem engedje át a helyét egy nála reményteljesebb republikánus jelöltnek. Mindezt az Orange County Register című napilap tette, amely Los Angeles egyik elővárosában jelenik meg. Ezt az elővárost egyébként a republikánus párt hagyományos bástyájának tekintik. Az Elnök úr, adja fel című cikk azt állítja, Bushnak nincs semmilyen koncepciója, és nem tartotta be négy évvel ezelőtti választási ígéreteit.,A 400 ezres példányszámban megjelenő újság véleménye az elnökről: „Bush sikertelen elnök volt, éppen úgy mint Jimmy Carter." A

gyonverték a biztonsági erők a Közép-afrikai Köztársaságban Claude Conjugot, az ellenzék elsó számú vezetőjét. Ezt megelőzően ellenzéki tüntetés volt a fővárosban. A megmozdulás hozzávetőleg ezer résztvevője össznépi konferenciát követelt a politikai reformokról. A tüntetőket a rendőrség könnyfakasztó gázzal oszlatta szét, az ellenzéki vezetőt pedig puskatussal verték agyon.