Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-10 / 161. szám, péntek

MOZAIK IÚJSZÓÄ 1992. JÚLIUS 10. FÖLDÜGYBEN HORNYÁK MIKLÓS, Nagygéres: • A mezőgazdasági szövetkezetnek 1982 májusától 1992. január 24-ig voltam a tagja. Április 24-én írásban jelentkeztem a szövetkezet transzformációjába mint jogosult személy a ledolgozott éveim után. Kérésemet a szövetkezet vezetősége elutasította azzal az indokkal, hogy 1992. január 28-án már nem voltam a szövetkezet tagja, s így vagýbni betétet sem kaphatok. Helyesen döntött a szövetkezet vezetősége? — Nézetünk szerint a szövetkezet vezetősége nem járt el helyesen, mivel a 42-es számú, 1992. január 28-án hatályba lépett, a szövetkezetek transzformációjáról szóló törvény nem tartalmaz olyan kitételt, hogy a ledolgozott éveivel jogosult személynek a törvény hatályba lépése napján a szövetkezet tagjának kell lennie. A szövetkezettől kapott válaszában tehát helytelenül említik január 28-át, mint napot a jogosultság feltételeként. A törvény ismer egy pontos dátumot: 1991. november 30-át. Ha e napon tagja volt a szövetkezetnek, akkor nézetünk szerint jogosult személy, annak ellenére, hogy a törvény a továbbiakban tagok fogalmával foglalkozik. KARDOS PÉTER, Oroszka: • Kereseti és közlekedési okból kilenc évi munkaviszony után 1992. április 30-án felmondtam munkahelyemet a mezőgazdasági szövetkezetben. Földem, egyéb vagyonom — amit a szövetkezet használt volna — nincs, csak a ledolgozott éveim. Ezek alapján lehetek jogosult személy, jár vagyoni betét? — Nézetünk szerint, akárcsak az előbbi válaszban, a törvény értelmében a tagsági viszonynál 1991. november 30-a a mérvadó jdőpont. Ha ezen a napon tagja volt a szövetkezetnek, akkor ledolgozott évei alapján jogosult személy. DR. PONGRÁCZ LÁSZLÓ BODOR PÁL: KIVÄNDORLUNK A XXI. SZAZADBA 3J HAZÁTLANOK, HONKERESŐBEN m f* m m augusztusa után | U

/l f

\ a romániai maI ^T gyarság a szélsőséges román sovinizmus elől a baloldalnál oltalomra és szövetségesre talált, megteremthette egyetemeit, iskoláit még a Csángóföldön is — s noha rövidesen kiderült, mennyiben volt mindez csak taktikai engedmény, és milyen célú volt, a magyarság, a magyar értelmiség jelentős része (magamat beleértve) őszintén balra állt, és nem is gondolt a menekülésre. Jó ideig. Nem minden üldözött kisebbség emigrál. Nem minden üldözött kisebbségnek van egyazon magasságban az ingerküszöbe. Távolról sem mindig az anyagi ellehetetlenülés a döntő ok. *** Mi a XX. század második felében zajló népvándorlás? Egyéni reakciók tömege—a tömeges létfeltétel-változásra. Kezdjük ismét korábbról. Trianon után Erdélyből a lehető legszerényebb becslések szerint is mintegy kétszázezer magyar menekült a maradék anyaországba. Mintha a leégett épületszárnyból a toronyba. Mintha a végek fölkunkorodtak volna. Nemcsak a magyar uralom erdélyi hivatainokrétege szedte a motyóját. Még csak nem is az arisztokrácia, a nagypolgárság — bizony kispolgárok, egészen kicsiny polgárok és munkások tízezrei is, az állami alkalmazásból kinyelwizsgáztatottak, a megfélemlítettek sokasága. És — amire Balogh Júlia egy, a Magyar Nemzetben közölt dolgozatában joggal hívta föl a figyelmet — ez a legalább kétszázezer ember: csak az első hullám volt. Mások, akik talán valamelyest bíztak a gyulafehérvári ígéretekben, egy ideig még „elvoltak", várakoztak, reménykedtek — aztán közülük is sokan (tízezrivel) szedték a sátorfájukat. Jól benne jártunk már a húszas években, amikor nagyapám, néhai Bodor Pál, aki négy előneve közül csak az elsőt használta, azt is csak egy kis l-betű erejéig, s aki a marosvásárhelyi székhelyű Agrártakarékpénztár vezérigazgatója volt, mégis és végleg felcihelődött. Polcomon kötetnyi lapkivágás emlékeztet harsányan az ügyre: Erdély vezető lapjai vezércikkben búcsúztatták a Színpártoló Egyesület elnökét, a mecénást. A vásárhelyi színházban, amely, úgymond, neki köszönhette Trianon utáni létét, szobrot állítottak neki (felszabadulás után beolvasztották a vásárhelyi Sztálin szoborba, majd azt a hős román katona bronzába) — ha "nem látnám e garmada cikket, s nem őrizném Molter Károly levelét arról,hogy mit jelentett az öreg az otthoni szellemi életnek, ha nem tudnám, hogy nagyapja- és szépapja is a házsongárdi temetőben fekszik, s nem tudnám, hogy hány írót, lelkészt, katonát tartott számon ősei között, azt mondanám: kutyafüle, sebaj, elvégre Budapesten is vezérigazgató lett. Csakhogy hiába érkezett Pesten is bőségbe, közmegbecsülésbe, meg (egyébként: elhárított!) kinevezésekbe, magas címekbe — ő mindörökké erdélyi székelymagyar maradt, s a magyar progresszió híve — mindaddig, amíg (1944 decemberében) a nyilasok meg nem ölték. Ő tehát nem került a pesti rendezőpályaudvarokon, vasúti vagonokban élősenyvedő, hazából kisemmizettek táborába, nem kellett éreznie, hogy az imádott Erdély utált menekültje: kemény, éles eszű, élelmes góbé volt, pillanatok alatt karriert csinált. Be tudott rendezkedni a két haza közül az egyikben, a megmaradottban (téli szállás, nyári szállás), és — százezrek sorsától eltérően — főbérlőként. Ám valamit örökre elvesztett — valamit, amit vissza sem lehet csatolni soha már. A belső Trianon benne helyrehozhatatlan volt — a bécsi döntés után talán ezért nem költözött vissza Erdélybe, a seregnyi aláírással otthonról érkezett petíció ellenére sem. jt erdélyi magyar, ha egy§\ ^W szer hazakényszerül az anyaországba, soha nem vendégmunkás (még ha a gazdasági kényszer, a társadalmi státusz, a Moszkva téri emberpiac, a munkanélküliség, az itteni kenyérféltés minden tekintetben erre kárhoztatja is) — nem lesz már belőle soha olyan visszaingázó, mint Németországban a törökökből. Talán azért, mert a török nem nemzeti megbántottságában és reménytelenségében, hanem pénzt keresni vándorol el; az erdélyi magyar, ha nekivág, akkor már benne eltört valami; 6 tudja, hogy ahhoz még erös, semhogy magyarságát megtagadja — ahhoz már gyönge, hogy otthon helytálljon védelmezésében. Az Erdélyből Magyarországra menekült magyar: megvert magyar, aki tudatában van vereségének, s ráadásul, bárhogyan magyarázná is, bűntudatos. Magamra is értem. A .konstruktív bűntudat" pedig ritka madár, a röptetése akkora erőfeszítést követel, mint szárnyakkal ellátott kerékpárral röpülni. (Kedden folytatjuk) (Ez a cikksorozat a Magyar Hitelbank Rt. támogatásával készült.) Afrikaiak a budapesti Váci utcában ff MOLDOVA GYÖRGY félelent Kun az előtte heverő iratokba mélyedt, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést. A fiú elköszönt, ós ahelyett, hogy viszszatórt volna az osztályterembe, lefutott a lépcsőn, ki az utcára. Kisietett a piacra, megkereste az őrt ós szólt neki, hogy egyelőre nem kell betenni még egy ágyat a bódéba. Bár még csak tizenegy óra felé járt, megebédelt az egyik piaci büfében; disznótorost kórt két szelet kenyérrel. Lassan evett, minden falatot megforgatott a szájában, valójában most gondolta végig, hogy mi törtónt. Biztos volt benne, hogy Zsóka mentette meg a kicsapástól. Emlékezett rá: mikor fenn ültek az emeleten ós ő megemlítette az ügyet, az asszony feljegyezte a telefon melletti (rótömbre — utána nyilvánvalóan megkérte a férjét, hogy járjon közbe Temesvárinál. Nem érzett örömet vagy megkönnyebbülést, elfutotta a düh, hogy egy ilyen véletlenen, a hatalmasok egymásnak tett apró baráti szívességén múlott a sorsa. Sokáig bámulta haragosan a pulton heverő zsíros papírokat és a savanyúpaprikák lerágott csutkáit — időbe tellett, amíg eFŐt vett magán és egý mély lélegzettel az útjára indult. Ugy gondolta, illik megköszönnie Zsókának a szolgálatait. A ritkás ködből kivilágló- toronyóra még csak hármat mutatott, de az utcán már sötétedett. Néhány perc alatt odaért a leíró irodához, meglepetésére zárva találta az üzlet előtti kerítés kapuját, ós ä kirakat fölött sem égett a „ZSÓKA" felirat. Semmiféle tájékoztató táblát nem raktak ki, Borsos feltételezte, hogy egy szünnapot fogott ki, csalódottan visszafordult. Másnap este újra próbálkozott, de most is zárt kapú fogadta, felnézett: az épület emeleti részén sem égtek a lámpák. Valószínűnek látszott, hogy Keresztesók elutaztak; a mezőszegi jól kereső értelmiségiek gyakran mentek át sítúrára Ausztriába vagy a közeli Jugoszláviába. Borsos nem tudta, hogy mikor térnek vissza, de szokásává lett, hogy minden este megjelent a környéken. Több mint egy hót telt el, míg egy alkalommal végre világosságot látott az emeleti ablakokban. A kerítéshez lépett, lenyomta a kilincset, de az most sem engedett. A ház túloldalán is nyílott egy bejárat, de Borsos úgy gondolta, illetlenség volna ott becsengetnie. Hirtelen ötlettel visszafordult, benn a városközpontban beállt egy telefonfülkébe ós a névsorból kikereste Keresztesók számát. Az izgalomtól szabálytalanul dobogó szívvel tárcsázott, közben elhatározta, hogy ha nem Zsóka veszi fel a kagylót, nem fedi fel magát, hanem idegen néven mutatkozik be. A hívás hosszan kicsengett, aztán egy férfihang jelentkezett a vonal túloldalán: — Tesók, Keresztes. Borsos krákogott ós lenyelte összegyűlt nyálát: — Jó estét kívánok, Tóth József vagyok. Tóth József kőművesmester. — Üdvözlöm, parancsoljon. — Kérem, ón leadtam önöknél egy tervrajzot, négy példányban kellene lemásolni. A múlt hétre ígérték, ón tegnap ott jártam önöknél, de zárva találtam az irodát. Mi a helyzet? — Sajnos a feleségem kórházba került, egyelőre nem is folytatja az ipart. Remélem az ön terveiről már korábban elkészültek a másolatok, ha nem, akkor visszajuttatom az eredeti példányt. Szabad még egyszer a nevét? — Tóth József. A pillanatnyi szünetben tisztán kivehető háttérzene szűrődött be, Borsos arra gyanakodott, hogy Zsóka valójában mégis a lakásban tartózkodik. Keresztes kisvártatva újra megszólalt: — Feljegyeztem, még ma utána fogok nézni az anyagnak. Szíveskedjék a napokban felkeresni vagy felhívni a munkahelyemen, az 1-es számú Ügyvédi Munkaközösségben. Ott talál minket szemben a Nimród Szállóval. Viszontlátásra. A túloldalon halk kattanás szakította meg a vonalat, Borsos kilépett a mezőszegi, belváros kora esti forgatagába. A hirtelen feltámadó szól az arcába csapta a szitáló ködöt, de a fiú erősen megizzadt, lehúzta a cipzárt vastag bélelt dzsekijén, és az ingót is kigombolta. Nem tudott visszazökkenni megszokott napi -ritmusába, ahelyett, hogy visszament volna a kollégiumba, beült a Nimród Szálló eszpreszszójába. Egy sarokasztalhoz telepedett le, táskájából elővett egy füzetet. Arcát szokásos módon a tenyerébe támasztotta, és megpróbált felidézni magában valamilyen dallamot, melynek vázára felépíthetne egy verset. Sokáig hasztalanul kutatott emlékezetében, hirtelen eszébe jutott az a szám, melyet Zsóka tett fel a lemezjátszóra ós szólt szinte az egész beszélgetésük alatt. Az összemosódó hangemlékekből, ha töredékesen is, felvillant benne az indulóra emlékeztető melódia, ujja hegyével kikopogta a dobritmust az asztal lapján. A szám címe is tetszett neki, felírta a füzetlap tetejére: „Díszlépés a Halál előtt', majd közvetlenül utána az ajánlást: „Zsókának köszönettel". Túl bizalmasnak találta a gesztust, törölte a sort, ós „Zsóka asszonynak köszönettel"-re javította ki. . Újra ós újra eldúdolta magában a dallamot, de sokáig hiábavalóan kereste az indító szavakat. Azt szerette volna, ha a Halál elegáns, a méltóság teljes illúzióját felkeltő jelenségként tűnik fel a versben, mely minden földi hatalmasságnál több joggal várja el, hogy alárendeltjei díszlépésben vonuljanak el előtte. Elégedetlenül húzta át a próbálkozásait, ha megtelt egy füzetlap, összegyűrte ós bedobta a táskájába; babonásan félt attól, hogy kéziratai ellenséges idegenek kezébe juthatnak, akik elolvassák ós kigúnyolják. (folytatjuk) LAPSZÉLEN FRANCIA POFON A DEMOKRÁCIÁNAK Néhány hónappal ezelőtt, a Csehszlovák Hadsereg szerkezeti átalakítása során és az új katonai doktrína kidolgozásakor a szövetségi parlament alapelvként fogadta el: a hadsereg csak külső ellenség elleni védekezésre használható, s nem vethető be semmilyen belső probléma vagy konfliktus megoldására. Mindannyian egyetértettünk ezzel az alapelvvel, hiszen nem is olyan rég még elképzelhető volt, hogy diáktüntetések, elégedetlenkedő csoportosulások ellen bármikor bevethessék a hadsereg alakulatait. A belső rend biztosítása a rendőrség feladata, a hazájukat védő katonák nem kényszeríthetők arra, hogy polgártársaikra fegyvert fogjanak, vagy velük szemben erőszakot alkalmazzanak. így — azt hiszem joggal — döbbentett meg a hír: a francia kamionblokád megszüntetésére a francia kormány gondolkodás nélkül bevetette a hadsereget. Nem akartam hinni a szememnek. A francia parlamenti demokrácia sok mindenben volt példa az első Csehszlovák Köztársaság, majd az 1989. november utáni szövetségi és köztársasági parlamentek számára. Az angol parlamenti demokráciától eltérően-a franciában s így a miénkben sem különül el egyértelműen a kormánypárt és az ellenzék, a csehszlovák és francia parlamenti rendszer — persze más-más körülmények között applikálva — mégiscsak hasonló. Tőlük (is) tanultunk, sőt nemrég még a Keleti Katonai Körzet parancsnokaként ismert Jozef Tuchyňa, jelenlegi szlovák belügyminiszter is francia vendégeket fogadott Szlovákia néhány új alakulatánál. A francia katonai tanácsadók működésével és segítségével a jelenlegi katonai kormányzat is számol. A francia televíziótól kapott néhány képsor a tudósítóiroda hírét igazolta. Nemcsak a gyalogság, hanem a harckocsizó alakulatok technikája is kivonult a francia autópályákra, hogy a több napon át tartó blokádot erőszakkal eltávolítsa. A képsorok nem mutattak véres incidenseket, a kamionsofőrök is nyugodtan nézték végig, hogy a lánctalpas harckocsik miként húzzák el autóikat nem egy esetben kárt is okozva bennük. A katonák parancsot teljesítettek, nem néztek sem jobbra sem balra, egyszerűen húzták a húznivalót, vitték a vinnivalót. Nemrég a magyar parlamentben robbant ki egy kellemetlen botrány, amely az egyik ellenzéki képviselő, Eőrsi Ferenc bejelentésével kezdődött. A honatya ugyanis tudni véli, hogy Horváth Balázs magyar exbelügyminiszter a tavalyelőtti taxis blokád idején be akarta vetni a magyar fegyveres erőket. Horváth Balázs cáfol — bár akkor ő volt a kormányfő is, hiszen Antall József éppen kórházi kezelésre szorult. A cáfolat azonban gyöngére sikeredhetett, a magyar közvélemény ugyanis a „nem zörög a haraszt..." gyakorlatát tartja igaznak. Fölháborodott az ügy minden érintettje, hiszen Magyarországon bármilyen fegyveres beavatkozással a demokrácia kapott volna hatalmas pofont. Ugyanígy féltünk 1989-ben, amikor Milan Václavík tábornok elmondta híres televíziós beszédét és sokan attól tartottunk, a hatalom képes lesz bevetni a fegyvereket. Nem történt meg. Franciaországban viszont igen. Bár nem lövöldöztek, a hadsereget a polgári lakosság egyik rétege ellen használták fel. Lám, a kipróbált nyugati demokráciákban is pofont kaphat a kipróbált nyugati demokrácia. Még jó, hogy nálunk egyelőre nem készül kamionos blokád, (de kipróbált nyugati demokrácia