Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-09 / 160. szám, csütörtök

5 PUBLICISZTIKA 1992. JÚLIUS 11. WOODY ALLEN „FEKETE" FILMJE . Woody Allen azon ritka rendezők közé sorolható, akiknek mindig nagyobb sikerük volt az európai, mint a hazai közönsége előtt. Ezúttal olyan filmet készített, amelyről előre tudta, hogy nincs esélye Amerikában. (gy történhetett meg, hogy az európai kultúra és szelem fővárosában, Párizsban kerüljön sor az Árnyék és pomály című film bemutatójára. Woody Allen filmje fekete-fehér technikával készült, és a történet egy ismeretlen közép-európai városban játszódik a húszas években. A komédia és tragédia, valamint a valóság és képzelet ötvözésének különleges érzékével Woody kafkás filmet forgatott. A nemrég befejeződött háború borongós közegében a vad tömegek és értelmetlen üldöztetések törvényei uralkodnak. Woody Allen Max Kleinmant személyesíti meg, akinek már a neve is szimbolikus (németül kis embert jelent). Kleíriman egy egyszerű tisztviselő, aki a saját árnyékától is megijed, meg van rémülve, ós nem érti, mi történik körülötte. Szerencsétlen körülmények közrejátszása folytán egy militáns polgári csoport tagja lesz, akik el szeretnének kapni egy titokzatos gyilkost. Mint ahogy Kafka Josef K.-ja sem tudja, mi a vád ellene, Kleinman előtt sem világos, mi is az ő szerepe az üldözésben. Természetesen saját hibáinak köszönve Kleinman lesz az áldozat, akit a vérszomjas, bosszúvágytól lihegő tömeg üldözőbe vesz. Woody ebben a filmjében is a megszokott csapatot vonultatja fel, közöttük van élettársa és tíz filmjében partnere, Mia Farrow is. A többi szerepet is remek színészekre, egyébként jó barátaira bízta: Jodie Fosterre, Lily Tomiinra, John Malkovichra és Donald Pleasance-ra. Egy erotikus töltésű jelenetben Madonnát láthatjuk majd. Allén nem tagadja, hogy filmje „fekete", de nem lehetett másmilyen, amikor a húszas évek Közép-Európája a kszenofóbia, antiszemitizmus és mindenféle vallási fantáziák uralta világ képzeteként él benne. (rtú) BODOR PAL: KIVÁNDORLUNK A XXI. SZÁZADBA [TIHAZÁTLANOK, HONKERESŐBEN V

an, aki önmaga elől menekül, s az emigráció csak pótszuicidium, elő-szuicidium, halasztás a kényszerben. Neuraszténia még nem okozott népvándorlást. Tömeges vonulásra az éghajlat durva és állandósult változása, a legelők kiszáradása, a vízhiány, azaz csak a létminimumforrások folyamatos elapadása késztetett népeket. Az Etna vagy a Vezuv alól sosem költöztek el örökre és messze az emberek. Mintha azt mondták volna, a sírokra borulva, hogy: egy katasztrófa nem katasztrófa. Csak a folyamatos éhínség, veszedelem az. Egyébként azonban — társadalmilag — nehezebben viseljük el a szakadatlan készenlét és fenyegetettség állapotát, mint a bajt magát. Mint ahogyan a halálkínoktól jobban rettegünk, mint magától a haláltól. Igaz, tömeges vonulásra nemcsak az éhínség és Veszély korbácsa hajtott — hanem az érdek is csábított. Az érdek, a zsákmány, a kövérebb legelő reménye, az ilyen-olyan eldorádók. Mi, magyarok sem csupán a besenyők elől menekültünk Európába — minden bizonnyal Pannónia és Erdély dús, katonailag nemigen őrzött rétjei, erdei is vonzottak. Első királyaink pedig nem rabszíjra fűzve hoztak nyugati frank, sváb és egyéb telepeseket, olasz pallérokat, német földműveseket, páncélos lovakat, iparosokat — hanem ide édesgették őket, kiváltságokkal, földdel. Amíg nem készültek róla pszichológiai dolgozatok, a kettős identitás elég zavartalanul működött. Az Erdélybe menekült örmények például hamar jó magyarok és jó örmények lettek; jövevény voltuk, markáns rassz-jegyeik, kereskedelmi zsenijük, pénzügyességük, gyors gazdagodásuk ellenére az ő (fél)asszimilációjuk százszor jobban sikerült, mint a magyar zsidók olykor egésznek vélt, kudarcos asszimilációja. A különbség talán abból adódik, hogy az örmények keresztények — a passiójátékokon sem lehetett rájuk érteni ama mondatot, hogy kire szálljon Krisztus vére. Ha így van, mélyebben kell fölbúvárlani a zsidógyűlölet középkori, egyházias forrásait. Középés Kelet-Európában (s talán nem csak itt) az örmények a numerus clausus szemszögéből hasonló arányeltolódásokat mutatnak, a magyar polgárosodásban-kapitalizmusban és intellektualizálódásban hasonlóan „fölülreprezentáltak" voltak — csakhogy mivel velük szemben nem mozdult a gyűlölet, a kirekesztés, nincs „antiarmenizmus", nincs örményellenes vérvád — ők (általában) nemigen tolódtak balra. Őket hagyták-engedték asszimilálódni. Még a jövevény voltból táplálkozó csakazértis fűtötte többletteljesítmény, magas „sikerindex" sem zavart, hál'istennek, senkit: a pogány elől menekült keresztény testvéreink ők. A szászoknak nevezett germán egyveleget — mely megannyi, nemcsak nyelvileg hallatlanul különböző tájról, „törzsből" keveredett „szásszá" s lett németté Erdélyben, főként az evangélikus egyház Honterus óta kitartó hochdeutsch iskoláztatásában — már nemigen övezte népi rokonszenv. No persze, nekik is elég volt az asszimiláció első lépcsőfoka, a németté válás — eszükbe sem jutott „lemagyarosodni". Csak előkelőiknek: fölmágnásodni, s így magyarrá. A szászokat irigyeltük, mert például jobbára ők importálták Erdélybe a városainkat. Ők hozták a városi kultúrát, a kézművesség magas fokát, a földművelésben is fölöttünk álltak, katonakötelezettségüket viszont inkább pénzen váltották meg; városaikba, amíg tehették, más nációt az istenért sem engedtek be — ők, a kollektív, szervezett, meghívásos emigránsok is „befutottak". A falakon belül otthont teremtettek maguknak, a falakon kívül idegenek maradtak Mintha egy kis Luxemburg telepedett volna Erdélyországba. N

émetek és magyarok e századi tragédiája mégis közös lett végül, de egyben — némi szófacsarással — kölcsönös. Azaz: helyzetüket súlyosbította, hogy egyáltalán nem figyeltek egymásra, és csak nagyon későn mutatkozott bennük itt-ott hajlandóság az őszszefogásra. Ebben szerepet játszott, hogy a magyarok egykor a Habsburgház szövetségeseit látták a szászokban — hiába voltak ezek protestánsok, azok katolikusok —, a szászok pedig úrhatnám népségnek néztek bennünket, magyarokat, erőszakkal fölébük kerekedni vágyóknak s egyben könnyelmű, szeszélyes, cifrálkodó, ihajcsuhaj társaságnak. A későbbieket pedig az határozta meg, hogy az elnyomatás elől a magyarok kezdetben balra, a németek később Nyugat-Németországba • menekültek. 1944 augusztusa után lett hirtelen másodrendű nemzetiség az addig Romániában is tisztelt németség — kilakoltatás, „jóvátételi" kényszermunka a Szovjetunióban, birtokok etnikai alapon történt kisajátítása (ami még mindig jobb volt a kitelepítésnél, amelyet a romániai németek esetében Potsdam nem követelt meg) — ebből más kiutat nem talált a többség, csak a kivándorlást. (Folytatjuk) (Ez a cikksorozat a Magyar Hitelbank Rt. támogatásával készült.) Menekülttábor valahol Európában rf MOLDOVA ^fm GYÖRGY félelem kapuga A lemez a vége felé közeledett, a dobritmus már végképp elnyomta a szólógitárokat, Zsóka ingatta a fejét: — Ezt a részt szeretem a legjobban. Az egész világ rohan a pusztulás felé, nemcsak a politikai rendszerek, hanem minden emberi kapcsolat is: a szerelem, a barátság, egymás vállalása. Ez a dal nem hisztériázik, egy katona jelentkezik és elmondja, hogy pusztultak el az emberek. Váratlanul felgyulladt a mennyezeti csillár. A ház belseje felől egy magas termetű, kopaszodó-őszülő férfi lépett be, otthonos mozgásából nyilvánvalóan látszott, hogy ő a házigazda. Zsóka felkelt és elébe sietett. A férfi telt arcára jóindulatú mosoly ült ki, megcsókolta a feleségét, aztán Borsos felé nyújtotta a kezét: — Keresztes. Borsos is elmormogta a nevét, Keresztes változatlan mosollyal, mintegy útbaigazítást kérve nézett a feleségére: — Ki a vendégünk? -- Egy nagyon figyelemreméltó fiatalember. Valaha még büszkék leszünk rá, hogy ismertük őt. — Valamilyen sportoió? Az asszony elnevette magát: — Költő, nagyon tehetséges. Most gépeltem le a verseit, meg akarja velük hódítani Budapestet. — Előrebocsátom, hogy nem értek hozzá, de miért nem itt, a mezőszegl újságnál próbálkozik? Úgy képzelem, hogy itt alacsonyabb a mérce. Zsóka felelt Borsos helyett: — Mert gőgös és becsvágyó, mint minden fiatál, rögtön a csúcsra szeretne feljutni. Különben is, én úgy tapasztaltam, hogy aki a mezőszegi újságnál kezdi, az itt is szokta befejezni; akármilyen tehetséges, a lap lehúzza a saját színvonalára. — Nincs igazad, többen is felkerültek már Pestre, országos lapokhoz. És a barátunknál a legkisebb sikerélmény is sokat jelentene. Mi is a keresztneve? — Ferenc. — Ha van egy szabad példánya, hagyja nálam, Feri, bevisszük a Néplap szerkesztőségébe. — Köszönöm. A kézirat itt maradt. — Egyébként sok szerencsét. Borsos megértette, hogy illik elköszönnie, felkelt, a hóna alá fogta a nagy alakú borítékot és esetlenül meghajolt. Az asszony lekísérte a lépcsőn, kinyitotta előtte az ajtót: — Szóval írja az én címemet a kísérő levélre és nézzen be minél hamarabb. Viszontlátásra. Kint az utcán Borsos elmosolyodott és győztes sportolókat utánozva, öklével a levegőbe sújtott. Szerette volna, ha a küldeménye minél hamarabb megérkezne a szerkesztőségbe, elsietett a vasútállomás felé, úgy emlékezett, hogy az ottani postahivatal este nyolcig nyitva tart. Borsos megpróbálta kihasználni utolsó esélyét, hajnalban végigjárta piaci ismerőseit, és kérte őket, hogy segítsenek szállást szerezni. Sikerült megállapodnia a kereskedőkkel, hogy az éjjeliőr szállásán ő is felállíthasson egy ágyat. Kitakarította a bódét, úgy gondolta, hogy ha a kicsapatás azonnalra szól, egy félóra alatt átköltözhet. Borsos, amint azt Kun meghagyta, hétfőn reggel jelentkezett az igazgatóhelyettes irodájában. Tíz óra előtt néhány perccel kopogott az előszoba ajtaján, azt várta, hogy a titkárnő szokás szerint visszaküldi várakozni a folyosóra, meglepődött, mikor a nő rögtön befelé mutatott. — Üdvözlöm. A főnök már kérdezett magára. Borsos rossz sejtelmeiben megerősödve nyomta le a kilincset, Kun felnézett a munkájából és intett, hogy üljön le: — Gondolom, kíváncsi vagy rá, hogy mi történt. — Igen, szeretném tudni, mihez tartsam magam. — Szerintem te erről az ügyről sokkal többet tudsz nálam. Én nem értem az egészet. Mikor is beszéltünk mi? — Szerdán. — Csütörtök reggel az igazgató úr behívatott, elöljáróban jól letolt, hogy tűrhetek meg az iskolában ilyen kuplerájt, aztán rátért a te ügyedre. Bejelentette, hogy ott járt nála Hoffmann, és a diákönkormányzat nevében átadott valamilyen beadványt a te lógásaidról, meg az egyéb linkségeidről. Elolvasta, és olyan dühbe gurult, hogy utasított: minden vizsgálat nélkül azonnal rúgjalak ki. Üzentem érted, de az osztálytársaid azt mondták, hogy az első óra után eltűntél, és bent a kollégiumban sem találtak. Nem erőltettem a dolgot, gondoltam, hátha el lehet húzni az időt, és legalább még a hétvégét bent töltheted a kollégiumban. Még ugyanaznap délben az igazgató bejött hozzám letette a fenekét arra a székre, amin most te ülsz, és visszavont mindent. Azt mondja: lehet, hogy Hoffmann túlzott, ellenőrizni kell a beadványban felsorolt adatokat, mert ha nem fedik a valóságot, te az egyeztető bizottsághoz fordulhatsz. Különben is engedjünk neked egy kis időt, hátha megjavulsz. Csak néztem rá, mint a hülye, se nyelni, se köpni nem tudtam. Szerinted mi történhetett közben? — Fogalmam sincs. — Az biztos, hogy három-négy óra alatt nem szállta meg a Szentlélek, amúgy is hiú rá, hogy ő csak tökéletes, visszavonhatatlan döntéseket hoz. Nem tudok másra gondolni, mint hogy valaki szólt neki vagy felülről vagy a baráti köréből. De ők honnan tudhatták az ügyedről? Te említetted valakinek? — Nem. Megállapodtunk, hogy nem szólok. — És ismersz valakit Temesvári környezetéből? — Kit ismernék? Idegen vagyok Mezőszegen. — Akkor csoda történt, tde én nem hiszek a csodákban, a végére fogok járni. Gyújts rá. — Nem dohányzom. — Végre egy jó tulajdonságodról is értesülök — Kun hátradőlt a székén. — Mindenesetre kaptál egy utolsó utáni esélyt, egy féléves „|auf"-ot. Ha jól emlékszem, azt mondtad, épp enynyire van szükséged. — Igen, körülbelül. — Azt ajánlom, ne bízd el magad. Tartsd be a játékszabályokat, járj be az órákra és a szakmai gyakorlatokra. Lehet, hogy Temesvári újra meggondolja magát és mégis ki akar rúgni, ne adjál neki támadási felületet. Ami pedig a továbbiakat illeti: minél ritkábban hallunk egymásról, annál jobb mindkettőnknek. Na pá! (folytatjuk) K

ét évvel ezelőtt a többi szlovákiai községhez hasonlóan Lédecen is lezajlottak a helyhatósági választások. Polgármester az MKDM jelöltje, Fazekas Mátyás lett. A polgármester úr — egészségi állapotára hivatkozva — már 1991 januárjában lemondott hivataláról, ezért ugyanazon év májusában pótválasztásokat rendeztek. A falunak azonban gyakorlatilag a mai napig nincs polgármestere. Vagy van? Ezzel a kérdéssel látogattuk meg Fazekas Józsefet, akit a község lakói az 1991-es májusi pótválasztásokon választottak meg polgármesternek. LÉDEC: VAN VAGY NINCS POLGÁRMESTER? — 1991. május 18-án választottak meg, minden rendben volt, elfoglaltam hivatalomat ós dolgozni kezdtem. Az év őszén feleségem súlyos betegséggel került kórházba s az orvos figyelmeztetett arra, hogy a kórházi ápolás befejeztével úgy kell rendeznem háztartásomat, hogy a nejem ne maradjon hosszabb ideig felügyelet, segítség nélkül. Ez arra kényszerített, hogy az idén januárban az önkormányzat előtt lemondtam. — Az önkormányzat viszont nem fogadta el a fölmondást. —- A képviselők úgy döntöttek, hogy az ügyintézés egy részét végezzem otthon s az alpolgármester, Varga Imre a községen kívüli teendőket — üléseket, körzeten és járáson belüli kiutazásokat — vállalta. Akkor azt gondoltuk, minden rendben lesz. Igen árn, de a falu lakói naponta járnak ügyes bajos dolgaikkal a községi hivatalba, oda állandóan kell egy ember, aki törődik a faluval ós elvégzi az ügyintézéssel járó teendőket. — Az SZNT Elnökségének legutóbbi ülésén a helyhatósági pótválasztások kérdését is tárgyalta. Lédec nem szerepelt a listán. — Egy hónappal ezelőtt egyeztünk meg az önkormányzat ülésén, hogy élünk a törvény adta lehetőséggel és főállásban nem a polgármester, hanem az alpolgármester látja el a hivatali teendőket. Tekintettel arra, hogy Varga Imre dolgozó ember, a munkahelyén kellett utána nézni, megoldható-e így Lédec egyik legnagyobb problémája. Az önkormányzat ezt a formát egyértelműen támogatta, az alpolgármester munkahelyéről kedvező választ kaptunk, A lédeciek megnyugodhatnak, egy hónapon belül lesz, aki naponta foglalkozzon velük. — A törvény ugyan lehetőséget ad erre, de hogyan tekintenek az önkormányzat döntésére a község lakói? — Nézze, a polgármester személye nem változik, továbbra is enyém a felelősség s bizonyos esetekben a döntés joga. Az ügyintézést pedig tapasztalt, és a helyi önkormányzatba rendes úton beválasztott ember látja el. A választási eredményeket tehát nem változtattuk meg, az ügynek politikai' háttere nincs. Nem látok okot arra, hogy ez a megoldás ne feleljen meg a lédecieknek. -lovász-