Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-08 / 159. szám, szerda

MOZAIK . ÚJ SZÓM BODOR PAL: KIVANDORLUNK A XXI. SZAZADBA HAZATLANOK, HONKERESOBEN EMLÉKEZÉS LAJTHA LÁSZLÓ CENTENÁRIUMA A napokban lenne százéves Lajtha László, a XX. század első felének egyik legjelentősebb magyar szerzője. A világon mindenütt őt .emlegetik harmadikként Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett. Most, születésnapja alkalmából, a Lajtha család budapesti otthonában emlékeztek a zeneszerzőre. Ott volt a mester fia, dr. Lajtha László kutatóorvos Nagy-Britanniából és öccse-, dr. Lajtha Ábel, Szent-Györgyi Albert professzor tanítványa az Egyesült Államokból. A komponista és népzenekutató megítélése a zenetörténészek, a kritikusok dolga. A családtagok elbeszéléséből Viszont kirajzolódott az apa, az ember alakja. Az idősebb fiú visszaemlékezése szerint édesapjuk erős jelleművé, gerincessé, igazmondóvá nevelte őket. A művészbarátok közelsége, a tudósok társasága, a keresztény hitélet meghatározó gyökereket jelentett a fiúknak. Lajtha Ábel sok egyéb mellett arról beszélt, hogy apjától tanulta: sohasem alkudhat meg, s azt is, hogy segíteni kell a fiatalabb pályatársakat. Természetesen zenei nevelést is kaptak, László hegedült, Ábel pedig csellózott. A tájékoztatóra és a centenáriumi ünnepségekre eljött Jean Leduc is, a párizsi Leduc cég immár harmadik generációt viselő tulajdonosa. A francia kiadó már sok éve jelenteti meg a zeneszerző műveit. Mellesleg, a Lajtha Lászlóról szóló könyv és műveinek katalógusa, hazai nyomdai problémák miatt, nem lett készen e napra. A Lajtha-emlékév egyébként a jövő esztendő februárjáig tart. Akkor lesz éppen harminc éve annak, hogy a komponista elhunyt.. (m.n) m M

int hölgyrokolyában menekülő királyok, szerzetesruhában iszkoló csaplárosnék: egész nemzetrészek, néptöredékek, etnikummorzsalékok és préselmények szöktek, szivárogtak és rohantak ide-oda a világtörténelemben. A népmesei múlt időben, amikor még nem egykéztünk, a legkisebb fiú hamuba sült pogácsával vágott neki a nagyvilágnak, szerencsét próbálni. Nyilván, mert kiszorult az örökségből,a földecskéből. A folklórban ő az első emigráns. Gazdasági menekült. Vendégmunkás. Olyankor csapatokba verődtek a Benjáminok. Úgy tetszik, a hegyek és az ösvényeyk tele voltak vándorlegényekkel. Összeállt a Kőmorzsoló, a Feneketlen Bendő meg Jaj-de-szomjas, s a Hideget-fúvó (hogy a szláv mesekincsből is idecseppentsek valamicskét) — kalandra kész, összetartó, hétpróbás népmesei bandák álltak így össze, és — persze — „karriert csináltak". Kifogtak ármányon, cselvetésen. A Legkisebb Fiú végül elnyerte Zöld Császár leányának kezét, s vele hozományul a fél birodalmat, bandatársai pedig, már betyárbecsületből is, jutalmul miniszterséget; vágya szerint ki-ki pohárnok, udvaramester, főszakács lett: a folklór Amerikájában így futottak be a vándorbotot ragadók. A jelenség persze ősi és tömeges. Népek, pestisek, aszályok kergették egymást. Emlékszünk babiloni meg egyiptomi fogságokra, vándorlásokra, akár negyven évig a pusztában. Történelemelőtti helyi időkben modern fekete királyságok haltak ki Afrikában mindmáig érthetetlenül. A hajdani Közép- meg Dél-Amerikában is jobbára rejtély, kik elől, mi elől menekültek el — s hová? — öntözéses, fejlett államiságú, zseniálisan építkező, lélegzetelállító vallási ideológiákat teremtő, kosárlabdázó népek. Peshawarban, az ó-fővárosban, Pakisztán északi csücskében, közel az afgán határhoz, az angolok szervezte múzeum egyik hatalmas termében fából faragott, életnagyságú gyalogos és lovas katonák egész serege áll. Vannak sok-sokszáz évesek és vadonatújak. A Kabul felé vezető Khyber hágótól keletre élő hegyi törzs oly abbahagyhatatlan szokása e katonák faragása, ahogyan Csíkban, avagy Szék (Szik) „városában" nem hallgathat el a népdal. A legenda szerint valamikor az évezred kezdetén a törzs előőrsei jelezték, hogy tavaszra hatalmas mongol támadás várható; a törzsfőnök kiadta a parancsot: mindenki, kicsi és nagy, fogjon hozzá katonák faragásához — és mire bekövetkezett a végveszély, azaz közelgett az áradó förgeteg, a törzs benépesítette hegyoldalait hatalmas hadseregével; tíz eleven harcosra tán ezer szobor jutott, ám a föl-alá vágtázó, mozgó katonák miatt élőnek tetszett az egész sereg, s a támadó horda, mivel a törzs kis birodalma egyébként sem vonzotta különösebben, inkább kényelmesen megkerülte a hegységet, kikerülte az összecsapást, robogott tova (India felé?)... Azóta faragják a törzsbéliek, tán hálaadásképpen, önvédelmi babonából, marcona szobraikat: a helyben maradás katonáit. Álltam a múzeumban, elszorult szívvel: soha szelídebb, szentebb zsoldoscsapatot! Soha fontosabb szobrászatot. Láttam már gyönyörű totemeket is; azok is a népi szobrászat és művészi önvédelem remekei — ezek itt azonban, ezek a fából ácsolt, óriás ólomkatonák, Patyomkin-testőrök megharcoltak keményen egy valódi háborút. _ ak harminc-negyven • kilométert kellett megW tennem északabbra, hogy a vándorlás és helyben maradás másik, valószínűtlen élményében részem legyen. A hágóban és környékén lakó, mindmáig állig fölfegyverzett (bár olykor már nem lóháton közlekedő, hanem össze-vissza dekorált, pingált, ütött amerikai és japán kocsikat agyonzsúfoló helybéliek), kiket soha senki nem tudott leigázni, sem az angolok, sem mások — eredetmondájuk szerint makedón Nagy Sándor a hágó őrzésére rendelt-hátrahagyott légiójának sarjadékai. Úgymond: mivel a parancsot még nem vonták vissza, ők nem tágítanak. Van bennük némi lovagiasság is: ahány angol katonát lelőttek volt, azt mind a maguk gondozta temetőkben temették el, a sírokat pedig vigyázták, ápolták. Egyébként: gyűlölték az angolokat. Mondom: pestisek, aszályok elől, no és egymás elől menekültek, rohantak, szöktek a népek, de voltak, akik helytállottak. (Folytatjuk) (Ez a cikksorozat a Magyar Hitelbank Rt. támogatásával készült.) 1992. JÚLIUS 8. JÓ DOLOG A REKLÁM Ha bal lábbal kelek fel — és az utóbbi időben szinte mindig azzal —, úgy próbálom naponta elviselhetővé tenni, hogy tájékozódom. Hajnalban csukott szemmel nyúlok a párnám mellé, és lenyomom a rádiógombot, öt óra. Híreket mondanak. Nem szavazták meg, robbantottak, tíz halott, tiltakozás, fenyegetőzés... balzsamként simogat a nagyvilág híreit követő zenével feltálalt tea- és kávékülönlegesség, meg a müzli. A reklámot jobban szeretem, mint a híreket. Ha kedd, akkor Kiskegyed, péntekenként pedig ez a börtön, ez az újság... dúdolom egész nap a fülbemászó dallamot. A reggeli gyors újságolvasás után sincs okom az örömre. Táncolhatnékom sincs. Tinglitanglizni mások szeretnének velünk. Érdekes módon, ilyenkor mindig előjön a tudatalattimból a reklám: ez a börtön, ez az újság... A dalolást hamar abbahagyom, mert az is eszembe jut, mivel vigasztalt egyik ismerősöm. Ne féljek, nyugtatott, most már nem lesznek kitelepítések, senki sem zavar el, de értsük meg, nekünk lesz jó, ha nem magyar iskolába fogunk járni. De van azért más is, jobb is az újságban. Igen, a reklám. Ha volna tízmillió forintom, vagy annak megfelelő összegű dollárom, vehetnék saroktelket (sarokházat ilyen bagóért nem!), de exportálhatnék kutyát és macskát (micsoda pech, hogy engem a tücsök és bogár érdekel). Jól fizető munkát — szállást is —, magas keresetet ígérnek. Kár, hogy nem jelentkezhetem — nem vagyok csinos lány. A külföldi bárdámaság sem érdekel. Belepillantok a tükörbe. Nem valószínű, hogy esélyes volnék... Rám férne egy generáljavítás. Alig háromezerbe kerül a csodabogyó, amely napok alatt megszabadít fölös kilóimtól; de ez még semmi, a bőröm kisimul tőle, szervezetem megújul, éveket liatalodom. (Gyors fejszámolás következik, hány doboz bogyót kell elrágcsálnom ahhoz, hogy a kívánt kort és súlyt elérjem?) Hiú vagyok. Nem létező szépségemmel (elméletben) sokat törődöm. Szóval a fogyókúra után (gondolatban) igénybe vehetem még a masszázst: villanyáramot kapcsolnak dudorodó zsírpárnáimra, és negyvenöt percnyi rezegtetés után karcsún kelek fel a kínzópadról; s ha már ennyit áldozok aszépség oltárán, akkor már igazán érdemes felpeckeltetni a kebleimet és felvarratni a ráncaimat... Vagyis tetőtől talpig rendbe hozatom magamat. Ehhez azonban elektromos szőrtelenítő tű is kell. Mert — ahogy az újság hirdeti —, szeretném megőrizni természetes szépségemet. Ennyit a szépítő reklámról. Az igazi szórakozást az esti tévézés jelenti, vacsora közben. Imádom a babasampont, mely cseppet sem csíp, meg a pelenkát, melynek két válfaja forradalmasította a gyereknevelést, felvilágosította a mamákat: aki még nem tudná, tudja meg; a fiúpelenka elöl nedvszív, a lánypelenka középütt. Anyám azt mondja, ő lányt is, fiút is pelenkázót!; jó, hogy legalább öregségére megtudja, mi a különbség... Dühös vagyok viszont az üdvözülten mosolygó nőkre, akiknek az egyetlen barátjuk az edénymosogatószer, és attól olyan finom bársonyos a kezük. Őket a sok mosogatás nem töri le (mint engem), ellenkezőleg! Azt a szemüveges krapekot se szeretem, aki tudományosan magyarázza a mosást. A barátnőm — megrögzött féríigyűlölő — nem hitt neki, azt tartotta, hogy mit tudhat egy férfi a mosásról! Másik márkára esküdött fel; mert azt a tévében olyan szép nő ajánlotta, amilyen ő csak álmában szokott lenni. Meg is lett az eredménye: négy hetet töltött kórházban, míg a kiütéseit úgy ahogy visszafejlesztették. A reklámból mindent megtudhatunk. A nőkről még a legintimebb dolgokat is. Hogy ki milyen betétet használ a nehéz napokon... Annyira sajnálom szegény hormonzavaros hölgyeket... havonta többször is közlik, hogy számukra csak az az egy... annál jobbat úgyse... Ez a közlés mindig vacsoraidőre esik. Szegény barátnőm (egy másik) meséli, hogy férjének azonnal elmegy az étvágya. Mindentől. Jó dolog a reklám. Minden kérdésre választ kap az ember. Egyet kivéve. Hogy ki javítja meg a porszívómat?! (kopasz) rt MOLDOVA ^fm GYÖRGY félelem kapuja Az asszony elgondolkodott: — Azt mondja, a „Csányi" szakközépbe jár. Temesvárinak hívják az igazgatójukat? — Igen, ismeri őt? — A férjem egyik legjobb barátja, majd rákérdeztetek, hogy áll a maga ügye — néhány szót írt a telefon melletti papírtömbre, majd kezét felemelve hozzátette —, de nem ígértem semmi biztosat! — Ezt is köszönöm. — Iszik valamit? — Amit maga. — Én sajnos mindentől el vagyok tiltva — legalábbis egyelőre, de ez magát ne zavarja. Valami töményét vagy bort? — Nem szoktam. — Akkor egy capuccinót? Van egy új olasz gépünk, azon lehet főzni. — Még sohasem ittam. — És mi a véleménye az új dolgokról általában? Borsos kihívást érzett a kérdésben, megpróbált ugyanabban a hangnemben válaszolni. — Szeretek mindent kipróbálni. Zsóka legyintett: — Nem kell átvennie az én stílusomat: Nekem sem áll túl jól, csak valahogy már rám száradt. Szóval akkor egy capuccinót kér. A nő megnyomott egy gombot a sarokban álló fehér kávéfőzőn, a gép zümmögve melegedett fel, a félhomályban felizzott egy vörös jelzőfény. Mikor lefőtt a kávé, tejjel eresztette fel, egy színes rajzokkal díszített nyolcszögletű dobozból csokoládéport hintett az ital habos felszínére. Átnyújtotta, Borsos óvatosan megkóstolta. — ízlik? — Igen, csak egy kicsit forró. — Én úgy szeretem. Milyen az esti programja, nem keil sietnie valahová? — Nem. — Akkor felteszek egy lemezt. Kezdetben visszafogott, aztán fokozatosan felerősödő, pattogó ritmusú zene szólalt meg, a dallam alatt, szinte kilépve az összhangból, harciasan szólt egy dob. Borsos nem ismerte a számot, leginkább egy indulóra emlékeztette: — Mi ez? — A kedvenc számom, a Gruff együttesnek egy régi dala. Ez volt az egyetlen igazi nagy sikerük, azóta már fel is oszlottak. — Mi a címe? — „Díszlépés a Halál előtt', „Parading in front of the Death". — Maga tud angolul? — Körülbelül ennyit, ötször iratkoztam be egy nyelvtanfolyamra, de soha nem jutottam tovább a tizedik leckénél. Mindegy, beszéljünk inkább a maga ügyéről. Zsóka kinyitotta a magával hozott dossziét: — Itt vannak a versei, azt hiszem, maga nagyon tehetséges. Én sokat olvasok, meg tudom ítélni, hogy mi a jó. Minden sora mögött egy-egy dallamot érzek, de olyan tisztán, hogy néha el is tudnám dúdolni. Ugye, miközben ír, mindig valamilyen zenét hall magában és azt fordítja le szavakra. (gy van? — Igen, mindig egy dallamból indulok el. — Ki maga? Honnan vette ezt a képességét? — Zsóka legyintett — hülyeségeket kérdezek. Ha ezzel tisztában volna, rögtön el is veszítené minden titkát. A művészetben csak a formátlan létezik, a természet néha téved, és ami ebből származik, azt utólag úgy nevezzük, hogy tehetség. Borsos most is feszült arccal próbálta megfejteni, hogy mit jelentenek ezek a mondatok, de nem tudta teljes mértékben felfogni — a mód, ahogy az asszony kifejezte magát, éppolyan szokatlan volt a számára, mint a capuccino fölött lebegő csokoládéillat. — És mit gondol: érdemes felküldenem Pestre ezeket a verseket? Leközlik őket? — Nem ismerem azt a világot, de ha olyan, mint az egész ország, akkor ott is be kell kerülni egy klikkbe, hogy valaki érvényesülni tudjon. De ne adja fel, leteszem a nagyesküt, hogy előbb-utóbb áttör. Borsos belenézett a dossziéba, versei gépírásban ünnepélyesnek, szinte idegennek tűntek: — Mennyivel tartozom? — Tudja mit? Hadd hitelezzek magának. Most nincs pénze, de majd ha befut, megkapja a Kossuth-dijat és teli lesz a zsebe, akkor megadja. Meghív vacsorára a Fórum Szállóba, és letesz elém az asztalra egy dedikált kötetet. Addig itt tartom zálogban az eredeti kéziratokat. Ha nem keres meg, eladom egy műgyűjtőnek, biztos, hogy egy vagyont kapok érte. — Köszönöm, de hát magának is el kell számolnia. — Nem olyan szoros a könyvelés, mondtam már, hogy ez az üzlet az enyém. A férjem vette nekem fájdalomdíjul... Borsos nem értette, hogy ez az ügy miképp illeszkedhet bele a házaspár kapcsolatába, de úgy érezte, kényelmetlen helyzetbe kerülne, ha engedné tovább beszélni az asszonyt, ezért egy közbevetett kérdéssel megállapította: — Tudna adni nekem egy nagy alakú borítékot? — Tessék. Mire kell? — Felküldeném Pestre a verseket. — Sajnos csak cégjelzéses borítékom van. Nem baj? Borsos eltöprengett: — Talán még jobb is. Biztos beletelik egypár hétbe, amíg válaszolnak Pestről — lehet, hogy addigra én már nem leszek a „Csányi"-ban. Egyelőre nem tudom, hová költözök majd, a kollégiumi portán elkallódna a levél. Megadhatom nekik a maga címét, hogy ide írjanak? — Nyugodtan, legalább megtudom, hogy fogadták. (folytatjuk)