Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-09 / 134. szám, kedd

1992. JÚNIUS 9. NYUGDÍJASOK OLDALA 6 ELETMERLEG „A SZABADSÁG ANNYI, MINT - ADNI" Vajon el lehet-e beszélni egy életutat néhány oldalnyi terjedelemben? Vajon jut-e megfelelő jelző, kifjezés annak érzékeltetésére, hogyan alakult negyvenegy év orvosi gyakorlata, s azt megelőzően milyen motivációk, erők befolyásolták a hivatás kiválasztását, s mely hatások alakították a szépségre, humánumra fogékony szellemet? Csak megkísérelni lehet jelzésszerűen összefoglalni egy életpályát, melynek végén a fáradhatatlan segíteni akarás munkálkodik tovább, hogy dr. František Sýkora nyugdíjasként is hasznosan töltse idejét, mások szolgálatába állítsa rengeteg tudását, az emberi jóságba és az isteni türelembe vetett hittel végezze a „szolgálatot". A doktor úr, aki négy évtizedig volt tüdőspecialista a pozsonypüspöki kórházban, kitűnően beszél magyarul. De nemcsak beszél, ír és olvas is. Szemlézi a magyarországi katolikus lapokat (de ugyanúgy a német és francia nyelvűeket is), fordít és ír a Katolícke noviny számára, s jelentek meg cikkei az Új Emberben is. Nyugdíjba vonulása után egy ideig a szlovák katolikus lapnál dolgozott, mert akkor éppen ott Volt szükség nyelveket bíró, külföldi kapcsolatokkal rendelkező munkatársra. Most egy nemzetközi szervezet szlovákiai fiókjának megszervezésén dolgozik, humanitárius munkára jelentkező fiatalok eligazítását irányítja Európa-szerte. Mint élete során mindannyiszor, most is a megér1 tés, a nemzetek közötti szolidáris, humánus barátság szellemében cselekszik. Ez a tudatosan vállalt közvetítő szerep, ez a más vallások és nemzetek iránti föltétlen türelem valahonnan ered. Erről is faggattam az ősz, nyugdíjas főorvost. — Apám adóhivatali jogtanácsos volt, és ezért sokat járta az országot. Nyitra, Aranyosmarót, Késmárk, Liptószentmiklós, Zólyom, Nagyszombat: ezek mind fiatalságom állomásai. Magam Nyitrán születtem s Aranyosmaróton kezdtem iskolába járni. Akkor ott sok magyar élt, sok zsidó családdal is érintkeztünk. Apám magyar iskolákat végzett, anyám is jól beszélte a nyelvet, úgyhogy otthon természetes kétnyelvűségben nőttem föl. Apám mondogatta volt, ha Európában boldogulni akarsz, fiam, legalább három nyelvet kell beszélned. Kettőt tudsz, a harmadik a német lesz. Nem éltünk szűkösen, apám német nevelőnőt fogadott mellém. Nagyon szerettem Mitzit, jó lélek volt, később is leveleztünk, mikor már elment tőlünk. Késmárkra költözvén apám német gimnáziumba Íratott. Nem volt egyszerű kiszakadni a megszokott nyelvi környezetből. Ketten voltunk szlovákok, Miloš Krno, a költő és én. Az iskolában végtelenül toleránsak voltak, soha a legkiMéry Gábor felvétele sebb mértékben sem éreztették velünk, hogy szlovákok, mások vagyunk. — Önnek, doktor úr, tavaly könyve jelent meg, amelyben húsz orvos portréját rajzolta meg. Honnan ez

raz erős irodalmi kötődés? — Igen, „Cesty k medicíne" a címe, és a gümőkór elleni harcban legnagyobb sikereket elért orvosokról írtam, akiket személyesen is ismertem. Különben egész életemen végighúzódik az irodalom szeretete. Eredetileg filozófiát és történelmet akartam tanulni, a háború és apám szólt közbe, végül az ő tanácsára választottam az orvosi hivatást. De sokat publikáltam, szakmai tárgyú és tudományos írásaim főleg orvostörténettel és a gyermekkori tuberkolózissal foglalkoztak, hiszen ez volt a specializációm. No és a szépirodalom! A titkos szerelem! 1940-ben Ivan Kupeccel, a költővel diákalmanachot adtunk ki Nyitrán, később Krnóval, majd Ctibor Štítnickývel, a sok magyar verset lefordító költővel jelentettünk meg irodalmi gyűjteményeket. Sok magyar emberrel kerültem kapcsolatba. Mind .valahogyan A HÁZÉPÍTŐKNEK Illyés Gyula az öregségről Hatvanhét esztendős volt Illyés Gyula, amikor 1969-ben Kháron ladikján című kötete napvilágot látott. A címet a görög mitológiából kölcsönözte, mprt — mint tudnivaló — Kháron az alvilág határfolyójának révésze volt, aki az ókoriak hite szerint a halottak lelkeit hajózla ál a létből a nemlét partjaira. A címválasztás nem véletlen: Illyés elérkezettnek látta az idői, hogy szembenézzen az öregedés tüneteivel, noha maga még ugyancsak jó fizikai és szellemi erőben dolgozott

1 sorra-rendre jelentek meg új versei, színművei, sőt ezidőlájt tanult meg gépkocsit vezetni is. Ám realista lévén, életkorával természetesen számol kellett vetnie. Okos és bátor könyw ez, példaképp szolgálhat mindenki számára, aki az öregséget és a törvényszerű elmúlást nem sorscsapásnak, hanem az élei természetes részeként értelmezi: Mindenki számára, aki tudja, hogy az élet halállal végződik, de nagyon sok múlik az emberen: szívósságán, akaratán, azon, menynyire képes értelmesen megtervezni az életét akkor, amikor már csökken az ereje, amikor már bizton kell tudnia: nem élhet annyit, amennyit szeretne. Illyés azt mondja, hogy életünk nem az orvosoktól függ: „Mióta az orvostudomány testünk csaknem minden porcikáját ki tudja cserélni, a halhatatlanság elvben föl van találva: egyszerű alkatrészpótlás az egész. Főleg, amikor már majd a tudat, sőt az emlék is pótolható lesz." Ez azonban — az író szerint — mégsem elegendő, hiszen az ember így is az idő rabja. Ő másféle kezelési módot ajánl az érlelmes öregségre, sőt a betegségek alattomos támadásai ellen: „Ne az idő velem, én rendelkezzem az idővel; minél tovább, természetesen." A legfőbb eszköz — a munka. Egyetlen percre sem feladni a reményi, hogy hasznosak lehelünk környezetünknek, embertársainknak. „A munkától — ez Illyés gondolatának a lényege — a képesség minden grádusán örömadással — a világ derítésével — kaphatunk örömet. Vagyis értelmes tevékenységgel. Üdítő látvány a rózsafáit nyesegető aggastyán, a porcelánjait törölgető matróna. Ám ezek luxus örömök, afféle párolt kéjek. Holott lehetségesek tőrőlmetszettek, kenyér-, azaz életfzűek is. Ezek tartják talpon a lelket, az utolsó bástya kőomlásakor is..." Figyeljünk Illyésre, aki hangsúlyozza: ez a tevékenység „a képesség minden grádusán", azaz minden fokozatán elképzelhető, tehát nemcsak tehetséges emberek számára tartja elérhető célnak, hanem mindenkinek. Egyszer felteszi a kérdést: „miért lelik kedvük lakhely építésben azok, akik már nem sokáig lakoznak e földön"? A válasz megint az értelmes cselekvés dicsérete. Az ilyen emberék „hisznek a jövőben. Hisznek az emberi fajban... Hisznek még az idő megfékezhetőségében is. A rossz — a Legfő Rossz — elleni harcban." Illyésről köztudott, hogy szerette a fiatalokat. Például abban is kifejeződött ez, hogy nemcsak minden fiatalt letegezett, akivel kapcsolatba került, hanem azt is megkövetelte, hogy akár érettségiző i fiatalember, ugyancsak visszategezze őt. Most mégis az öregek életteremtő kedve mellé áll: „Az öregek a jól lázadók, a nagyot akarók. Az öregek a fiatalok." Arra bíztat ez az egész könyv, hogy mielőtt Kháron ladikjába ülnénk, végig, egész értelmes létünkben mindenkor figyelnünk kell az eredményre. Hogy ne csupán magunknak, hanem a közösségnek is hasznos akarat, jó munkásai lehessünk. így érthető ez a fontos gondolata: „Gyümölcsnek is az leszünk, ami virágnak voltunk." Ez az öregségről szóló könyv — az élet dicsérete. Mint az a korábbi Illyés-vers is, amelynek Kháron ladikja a címe: „Minden oly gyönyörű, sőt — titkosan — ahogy elleng, még gyönyörűbb! Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott hagyja a hegedűt." Ne féljünk Khárontól! Ezt mondja, tanácsolja Illyés. Ladikját ugyan nem kerülhetjük el, de az élet szépsége a miénk marad minden életkorban. KLUBHÍRADÓ A körülbelül kétszáz tagot számláló rimaszombati nyugdíjasklub kulturális tevékenységéért felelős tagja, Tamás. Aladárné klubhíradónk felhívására jelentkezett levelével. Meg is jelölte jelentkezése célját: szeretnék bővíteni kapcsolataikat más nyugdíjasklubokkal. Némi tapasztalatuk már van, hiszen az elmúlt esztendőben vidám műsoros fellépéssel keresték föl a tornaijai klubot, s ellátogattak a királyi öregotthonba is. Mindkét helyről viszontlátogatást várnak. Tavaly a városi hivatal három házat vásárolt a rimaszombati nyugdíjasoknak. Amint Tamás Aladárné írja, egyet kényelmesen be is rendeztek azóta. Hadd idézzünk leveléből: „Kertünkben gyümölcsfák, szőlő terem. A befőttek ós a borocska ügyesen beosztva kitart a következő szüretig. Az életünk mozgalmas, sokrétű. A múlt évben kirándultunk Kassára, Sztregovára, Stószra, Miskolctapolcára." A klub élete csakugyan bővelkedett a rendezvényekben, hiszen gyakoriak az ismeretterjesztő előadások, legutóbb a Komenský-évforduló kapcsán emlékeztek meg a népek nagy tanítójáról. De érdekli az időseket az irodalom, a történelem, sőt biológiai témájú előadásra is sor került már náluk. Az évzáró közgyűlést szokás szerint műsor tette kellemessé. Teadólutánjaikon vetélkedőket rendeznek. Rendszeresen ellenőrizhetik a vérnyomásukat. A klub színjátszócsoportja műsort állított össze, amellyel szívesen keresnék föl más nyugdíjasklubok tagságát. Akik tehát kíváncsiak a rimaszombatiak vidám előadására, jelentkezhetnek Tamás Aladárnénál az alábbi címen: Klub Dôchodcov, 979 01 Rimavská Sobota. Örülnénk, ha a vendégszereplésekről klubhíradónk is tudomást szerezne! hatottak rám. Mindig nagyon sokat olvastam. Filozófiával, vallástörténettel foglalkoztam. Keresztény szellemben nevelkedtem, aztán tanulmányaim idején nagy hatással volt rám, hogy a híres katolikus kollégium tagja lehettem, a Svorad-társaságé. Ekkor az érzelmi és konvencionális vallásosság tudományos és intellektuális felismerésbe fordult át. Azonkívül itt és ekkor értettem meg, hogy a klerikalizmus ellen föl kell lépni. A Szlovák Katolikus Diákegyletben igyekeztünk különválasztani a politikát a katolicizmustól. — Ön soha nem tagadta, s nem titkolta vallásosságát. Templombajáró volt a legkeményebb időkben is. — Még Lőcsén voltam orvos, amikor egyszer be is csuktak a vallásosságom miatt. Hadd tegyem gyorsan hozzá, voltaképpen tévedésből, mert a vád, hogy az eltávolított katolikus pap elleni tüntetést én szerveztem, megdőlt, úgyhogy ez a hatóságok melléfog'ásának minősült. Az egész rövid négy hónapig tartott. Püspökin harminc évig voltam főorvos. Rendszeres templombajáró voltam, de nagyjából békén hagytak, mert szakemberre a kommunista főnököknek is szükségük volt. Egyszer ugyan fölkeresett egy „civil" és azt mondta: Provokálok. Mivel? — kérdeztem vissza. — Hát, hogy templomba jár — felelte. — Járjak a sekerestyébe? Erre azt mondja a titkos: Jaj, doktor elvtárs, ez kitűnő ötlet. Na, oda kezdtem járni, a sekrestyébe. Megszoktam, azóta is oda járok. — Sok külföldi kapcsolata van. Orvosokkal, katolikus szervezetekkel. — Kezdetben nehezen engedtek külföldre, később a szakmai tekintélyem előtt megnyíltak a határok. Végül is az orvosok a múlt rendszerben bizonyos értelemben privilegizáltak voltak. S mivel nyelveket beszéltem, s viszonylagos jártasságra tettem szert külföldön, egyre-másra vettem föl a kapcsolatokat a katolikus szervezetekkel. Szakmai kapcsolataim közül hadd említsem meg a barátságaimat a budapesti Jánoshegyi Gyermekszanatórium, a Kerényi és a Szabadsághegyi Szanatórium orvosaival'. Dísztagja vagyok a Magyar Tuberkolotikaí Társaságnak. Hadd mondjak el egy történetet. Ezerkilencszázötvenötben történt, Moszkvába küldtek egy kongreszszusra. A szálloda éttermében magyar szót hallottam, odamentem s kiderült, az általam nagyra becsült Görgényi professzorral álltam szemközt, akinek kitűnő, akkor még csak német nyelven megjelent szakkönyvét én már ismertem. Mondanom sem kell, barátság lett belőle, meghívtam a professzort Pozsonyba, s vendégül láttam a Magyar Étteremben. A cigánnyal magyar nótákat húzattunk, s ő olyan sok szép régi népdalt játszott, amelyeknek a szövegét még Görgényi profeszszor is csak elvétve ismerte. Évekig emlegette: Ferikém, azt a cigányt nem tudom elfelejteni! — Hogyan ítéli meg a mai fölbolydult időkben a nem mindig türelemről tanúskodó kijelentéseket? — Nehéz ilyenkor békéltető és türelemre intő szavakat hallátni. Sokszor azzal vádolnak, hogy a magyarokhoz akarok dörgölőzni. Pedig csak arról van szó, hogy egymás tiszteletére törekedjünk, s ha reciprocitást emlegetünk — ezt most az enyéimnek mondom —, a magyarországi szlovákok jogainak védelmét emlegetjük, akkor ne feledkezzünk meg az itt élő magyarság egyenjogúságáról sem. Véleményem szerint miért ne lehetne itt nálunk magyar püspök? A szlovákiai magyar gyerekeknek joga van az anyanyelvén bérmálkoznia. Én ebben semmi szlovákellenességet nem tudok fölfedezni. Ahol Sýkora doktor megfordult, mindig az egymás megértésén fáradozott. Amikor tanácsadóként a közelmúltban a politikába akarták bevonni, visszautasította. Ő semmilyen párt mellett nem hajlandó elköteleznie magát. Egyszerűen a humánum pártján áll. — Hallgatni és szolgálni — mondja. És fölemlegeti tuniszi élményét, ahol három évet töltött ugyancsak orvosként, s ahol az ottani nyomort és a nyomort is vállaló apácák önfeláldozó munkáját látva megtapasztalta ennek a bűvös és egyszerű jelszónak az igazságát. Ott, ahol mindegy volt, milyen nyelven sietett egyik ember a másik megsegítésére. Hiszen a szabadság legmagasabb foka: adni. S magyarázatul azt fűzi hozzá: - A szabadság, az a választás lehetősége. S ha már választottam, azért a célért áldozatot kell hoznom. A szabadság tehát maga az áldozat. S az önfeláldozás legmagasabb foka: megszabadulni önmagunk béklyóitól és adni a többieknek: Tehát adni: ez a szabadság csúcsa. A Pozsonypüspökin élő festőművész, Nagy Lajos még az elmúlt évben fogott bele ebbe a hatalmas és fáradságos munkába; maga készíti legújabb faliszőnyegét. Mint a művész elmondta, pesszimista hangulatai kerítették hatalmába, a nemzete iránt érzett féltésé, amikor a bikától letiport alak megkomponálásába fogott. A többféle technikával készült faliszőnyeg végső pozíciója alul ábrázolja a vérét hullató fiatalembert, akit a toporzékoló állat halálra taposott. Az idős művész magában Toldi halálának nevezi e legfrissebb alkotását, s közben arra gondol, fogy a magyarság, természetes ós természetellenes asszimilációnak kitéve küzd a fönnmaradásért, a méltóságteljes megmaradásért. (Prikler László felvétele) ú otdat anyagét irta Brcgyényi Judit