Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-09 / 134. szám, kedd

7 LAPOZGATÓ ÚJ SZÓ. 1992. JÚNIUS 4. KICSODA ÖN, GEORGE TÁBORI? PORTREKISERLET BECSBEN .Mégiscsak be kell mutatni röviden, mert — és, sajnos, nem ő . az egyedüli ebben a sorban — az egyemetes magyar szellemi élet nem nagyon vett tudomást róla. Rendhagyó eset volt, persze. Bár az utóbbi néhány évtizedben még emingránsnak sem számított, s noha meglehetősen határozott véleménye volt és van a közéleti dolgokról, a politikai életben, s kivált az emigráció " politizálásában nem óhajtott részt venni. George Tábori — a név Kaliforniától egészen a mi Balkánnal határos tájainkig — ismerős. A pozsonyi Malá scéna színpadán a tavalyi évad óta szerepel az először 1987-ben, Bécsben bemutatott és jelentős sikert aratott darabja, a Mein Kampf. Berlinben és Amszterdamban díjat nyert. Meg disputákat provokált. Mint minden Tábori-mű. Annál különösebb, hogy nem figyeltünk, nem figyelünk rá. Tábori György — hogy végre rendes magyar nevét is leírjam — ugyanis 78 éves. Sorsában azt érzem tragikusnak, hogy otthon érezheti magát a német (és korábban az angol) nyelvterületen, ám mi — egy-két ugyancsak ritka kivételtől eltekintve — szinte semmit sem tudunk róla. LEXIKON HELYETT 1914. május 24-én született Budapesten. Élt Berlinben és Drezdában, dolgozott a harmincas évek elején Budapesten. 1933-ban Londonba utazott: újságíró lett és katona, mi több: haditudósító. Nem csekélység: a BBC munkatársa. Aztán az Egyesült Államok következett, regényírás, s persze ugyancsák varázskörébe fogta — világhírű, már akkortájt is válághírű művészekkel: Alfred Hitschcocktól Elia Kazanig, Érechttől Enzensbergerig. Visszatért a régi jó, öreg Európába, s egyre közelebb Magyarországhoz: NyugatNémetországba, Nyugat-Berlinbe, Bécsbe... Legutóbbi premierje is Bécsben aratott sikert és keltett vihart. Nyugtalan álmok címmel vitte színpadra a Burgtheater • színpadán önnön látomását, Franz Kafka műveiről, melyet egyesek az idei évad valódi eseményének, mások tökéletes kudarcnak tartanak. MAGYARSÁG Egy, lakásához közeli vendéglőben beszélgetünk, Bécs tizennyolcadik kerületében. Természetesen közös anyanyelvünkön, magyarul, amelyet oly sok évtizednyi emigráció után is hibátlanul használ. Magától értetődő tehát, hogy elsőként magyarságáról, magyar kapcsolatairól érdeklődtem. — Hogyan került el Budapestről, merre járt a nagyvilágban? Nem kísértette-e meg a hazatérés vágya? — Ami családunkban mindenki írt, ki jobban, ki rosszabbul, viszont pénzünk sohasem volt. író volt a bátyám, Tábori Pál is, aki igazi cserkész volt, a fogalom érzelmi és valóságos értelmében. Mindennap tett valami jót — ez belső szükséglete volt. Nyilván ezért választották meg később a Nemzetközi PEN Club emigráns írókat tömörítő szervezetének főtitkárává. Nekem apám, aki egy idegenforgalmi ügynökség sajtófőnökeként dolgozott, egyszerűen megtiltotta, hogy író legyek. Neki meglehetősen szomorú tapasztalatai lehettek az életben, hiszen az első világháború utáni magyar forradalmakban való szerepléséért feketelistára került, s a pálya szélére szorították. Nos, az ő segítségével kerültem először Berlinbe, persze, egyáltalán nem újságíróként vagy íróként, hanem apám egy szállodába helyzettel, londinernek. Tanulságos élmény volt. Aztán Hitler került uralomra, s ugyan még meglehetősen zöldfülű legényke voltam, gyorsan rájöttem: akármekkora város Berlin, kettőnk számára szűk lesz. Tehát hazajöttem, ám a helyzet Budapesten sem volt rózsás, ezért újra útra keltem, ezúttal már Angliába. Miért éppen oda? Ott élt a bátyám, s ott éltek, vagy oda készültek azok a magyar barátaim is, akikkel nemzedékemből a közelebb ismeretségben álltam. Elsősorban Ignotus Pálra és Pálóczi Horváth Györgyre gondolok. Hírlapíróként tevékenykedtem: a Balkánon elsősorban. Amikor pedig kitört a háború — hát, ugye, fiatal is voltam — mindenáron harcolni akartam. 1941 és 1943 között a Közel-Keleten voltam az angol hadsereg katonája, egy, Jeruzsálemben működő rádióban dolgoztam. 1943-ban pedig, azaz Angliába történt viszszatérésem után, már a BBC munkatársa lehettem, a már em— Ez egyszerre volt könnyű és nehéz. Több regényem jelent meg, amelyeket angolul írtam. Amennyire tudom, felnőtt fejjel csak a lengyel Joseph Conrad tanult meg rendesen angolul írni, aki tizennyolc éves koráig egyetlen szót sem tudott ezen a nyelven. A háború viszont sokat segített. Maga az angol nyelv lazább lett, türelmesebb, jobban tűrték az idegenséget, a dialektusokat. Meg az angolok is kezdték feladni izoláltságukat. Amerikában pedig voltaképpen senki sem tud rendesen angolul. Viszont — ugyancsak a háború következtében — megnőtt az érdeklődés Európa iránt. Nos, így kezdtem én Amerikában élni, dolgozni. New Yorkban, aztán Hollywoodban. Nem panaszkodhatom: jó partnerekre akadtam. Újra találkozhattam Brechttel, akivel még Németorződésem, hogy a humanizmus utolsó menhelye. Egyszeri és megismételhetetlen jelenség. Először és utoljára jelenik meg egy csoda, minden este. Ezért van külön pátosza, abban a világban, amelyet a film, a televízió végleg kommersszé tett, elgépiesített. S hadd tegyem hozzá, hogy a színház hagyományos funkcióját manapság szintén nehéz fenntartani. Sokk erőfeszítést, rengeteg próbát, valóságos hősi munkát követel mindenkitől, aki hisz az igazi színházban. New Yorkban vagy Londonban a színházban is az üzlet az uralkodó. — Gondolom, ismeri a cseh, magyar, szlovák színházakat... — Szeretnék bízni abban, hogy a kelet-európai színházak ezt az utat nem fogják követni, bármennyire is át kell rendeződniük, például gazdasági fennma... egy szállodába helyezett el, londinernek. (Stephan Wagner felvétele) lített barátommal, Pálóczi Horváthtal együtt, akinek különben meglehetősen figyelemreméltó szerepe volt a Kállay-kormány, illetve a szövetséges hatalmak tárgyalásaiban, valamint Körmendy Ferenccel, az egykor oly sikeres regényíróval, meg Mikes Györggyel, aki aztán haláláig a BBC híres munkatársa és népszerű író maradt. A háború után, persze, hazajöttem volna." Olyan általános hangulat uralkodott a baloldali körökben, hogy haza kell menni, segíteni kell az újjáépítésben. Bennem azonban élt egy kis kétely. A háború alatt ugyan természetes érzés volt, hogy a világot leegyszerűsítve lássuk: mi, az antifasiszták vagyunk a jók, s a többiek a rosszak, de azért éreztem, hogy a világ Magyarországon ugyancsak bonyolultabb ennél. Közben érkezett egy meghívás az Egyesült Államokból — egy regényemet akarták megfilmesíteni. Szerencsére semmi nem lett belőle, mert biztos rossz lett volna — tehát Kelet helyett Nyugatra utaztam. New Yorkban pedig történt egy szerencsés találkozásom. Diplomáciai megbízatással érkezett oda Sík Endre, aki valaha Rákóczi Mátyással volt hadifogságban Oroszországban, halála előtt meg magyar külügyminiszterré nevezték ki. Ő apám régi barátja volt, s őt faggattam, amikor eljött a lakásunkra, vajon érdemes-e hazamenni. Nyíltan felelt: „Nem lesz otthon kellemes világ, a koalíció után más következik majd." így maradtam külföldön. ANGOL ÍRÓ — Nyelvet változtatott. Később műfajt is, hiszen a regényt elhagyta a színház kedvéért. Hogyan sikerülhetett ez? szágban ismerük egymást, dolgoztam együtt Elia Kazannal, bemutatóm volt a Brodway-n. De azért arrafelé sem volt az élet fenékig tejfel az ötvenes évek elején: meghozták a hírhedt McCarthy-féle törvényt, amely boszorkányüldözést hozott mindenki számára, aki csak egy kicsit is liberálisan gondolkozott. Ezért a munka ott lehetetlenné vált. Olaszországba, Franciaországba, majd hosszú időre a Német Szövetségi Köztársaságba költöztem, Ausztriában pedig 1986 óta élek. És hát jött a színház... És egy újabb nyelvváltás, hiszen németül írok... A HUMANIZMUS MENHELYE — Mit jelent önnek a színház? Mi szüksége volt erre a nagy váltásra? — A színházzal való kapcsolatom még Budapesten kezdődött. Fiatalemberként jól ismertem Somló Istvánt, a színészt, a Vígszínház későbbi direktorát, akitől sokat tanultam. Tizennyolc évesen írtam egy-két darabot magyarul, és Bárdos Arthur azzal biztatott, hogy a Belvárosi Színházban be is mutatja azokat. Az idők azonban rosszra fordultak, s a terv kútba esett. — Megvannak a magyar drámák kéziratai? — Elvesztek valahol, valamikor... — S a londiner miként került színházba Berlinben? — Méghozzá Brecht környezetébe, amikor éppen a Galileit próbálták. Ez az iskola is fontos nyomot hagyott bennem. A családi életem ugyancsak a színház felé irányított: színésznőt vettem feleségül, sőt a fiam is színész lett. De talán nem ezek a személyes indítékok a lényegesek. Nekem a színház mindenkor fontos volt. Máig az a meggyőradásuk érdekében. Én azt hiszem, hogy a magyar, a cseh, a szlovák színházakban a kísérleteknek nem kellett szükségszerűen a pincékbe szorulniuk. Lehetett próbálkozni az úgynevezett nagy színházakban is. Mint itt, Bécsben, ahol mindig komolyan veszik a színházat. Három évig saját színházam volt, most a Burgtheaterben dolgozom. S így is meggyőződhettem arról, hogy a kis színházaknak nem sok értelmük van. Például a német nyelvű színház világában a jelentős esztétikai kísérletek a nagy színházakban történtek meg, s csak ott történhettek meg. Ezért bízom a kelet-európai színházakban is, mert ott van ilyen tradíció. Persze, a szubvenció nem elhanyagolható. Egyszer Münchenben rendeztem. Magától értetődik, hogy cenzúra ott nincs, a politikusok közvetlenül nem szólnak bele a színházi ügyekbe, de ők adják a pénzt. S éppen Münchenben hallottam, egy politikus szájából, hogy igaz, igaz, a színházak szabadok, ám a közönség is szabad. Majd némi fenyegető éllel hozzátette: a színház pedig a közönségé. Mire azt feleltem: ha ez így van, akkor próbáljon és játsszon a közönség. Mert nemcsak profi színházra, hanem profi nézőre is szükség van. Szóval, tudom én ezt, mégis óvom a kelet-európai színházat. m Még sok minden szóba került ezen a bécsi beszélgetésen. Egy gazdag élet, egy jelentős írói pálya tapasztalásai azonban szükségszerűen nem férnek egyetlen beszélgetés keretei közé. Ezért bízom benne, hogy lesz még alkalmunk találkozni George Táborival, azaz Tábori Györggyel. BRQGYÁNYI JUDIT TÖBB MINT SZÍN Kékfestő-kiállítás a Duna Menti Múzeumban A kék szín a nyugalom, az állandóság benyomását kelti, így a hűség kifejezője is. Az állandóságot bizonyítják azok a kékfestő termékek, melyeket nemrégiben állítottak ki a komáromi Duna Menti Múzeumban a pápai Kékfestő Múzeum anyagából, és amelyek közül némelyik már több mint százéves. A kékfestő mesterség magyarországi történetét bemutató kiállítás nagyrészt a Kluge-család feljegyzéseiből, termékeiből és hagyatékából készült. A XVIII. század második felére a Magyarországtól nyugatra eső területeken munkaerő-felesleg képződött a textiliparban és a festő mesterségben is. így a különböző vándorutak ós családi áttelepülések révén egyaránt növekedett a hazai mesterek száma, így kerültek Magyarországra a Kluge-család ősei is, a szászországi Sorauból. Johann Friedrich Kluge Sárvárott telepedett le, majd a pozsonyi főcéhbe kérte felvételét 1777ben. Fia, Friedrich Kluge vándorútjáról hazatérve, már 1783-ban műhelyt nyitott Sárvárott, majd átköltözött Pápára. A nagymúltú Pápai Klugeüzem, amely az 1870-es években a városban működő hat műhely között az első volt — három generáció teremtette meg a hírnevet — széles választékkal és jó minőséggel állandó vevőkört alakított ki. Nagyüzemi módszerekkel dolgoztak, a mángorlót, keményítőgépet, kalandert gőzgép működtette. Az 1956-ban államosított üzemet a berendezéssel együtt • helyreállították, majd 1962-ben, mint a leendő Textilipari Múzeum egy részlegét, megnyitották. A 200 éves jubileum alkalmából, 1983-ban felújították a Kékfestő Múzeumot, a kiállítást pedig kibővítették a legismertebb magyar kékfestő dinasztiák munkáival, A komáromi tárlat pontos keresztmetszete a pápai állandó tárlatnak. Képeken mutatja be a kékfestő műszaki fejlődését, egészen az 1930-as évekig. Azonban ennél a dokumentumszerű első résznél sokkal érdekesebb és a mai kor emberének sokkal izgalmasabb a kékfestő termékek megtekintése. A selyemhez, brokáthoz, szaténhez, bársonyhoz, farmerhez szokott közönséget valósággaf lenyűgözi a tiszta vászon a maga egyszerű mintáival. Persze, ha belelapozunk a mai katalógusoknak megfelelő korabeli mintakönyveibe, azért láthatjuk, hogy az egyszerű mintákból több százat ismertek és használtak a mesterek. A kész ruhák, kötények, abroszok és függönyök mellett láthatók a kékfestő eljárás egyes folyamatai is. Megtekinthetők mind az indigó, mind az intandrén módszerrel festett anyagok, valamint a mintanyomó dúcok széles skálája is. A látogatók röviden megismerkedhetnek a mesterség még élő képviselőivel, akik többsége híres kékfestő családból származik, sajnos már ők is nagyon kevesen vannak. Nincs biztosítva az utánpótlás, csupán néhány fiatal tanulta meg a szakmát szüleitől, nagyszüleitől. De úgy tűnik, napjainkban növekszik az érdeklődés, amit az is bizonyít, hogy növekszik a kereslet a kékfestő termékek iránt, és egyre több iparművész kezdi alkalmazni ezt a technikát. Az ő munkáikból kapunk szintén ízelítőt az augusztus végéig megtekinthető kiállításon. GÓG LÁSZLÓ