Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-30 / 152. szám, kedd

MOZAIK TÚJSZÓM 1992. JÚNIUS 30. A CUKOR NEM MINDIG ÉDES... Gyerekek. Olyanok, mintha egészségesek volnának. Óvodába, iskolába járnak, nincsenek felmentve a tornaóra alól sem. Csak hát... Tízóraiuk különbözik társaikétól és többnyire nem étkeznek az iskolai étkezdében. Barátaiktól nem fogadhatnak el egy szem cukorkát, egy falat • csokit, s hazafelé menet nem térhetnek be sem fagyizni, sem meginni egy üdítőt. Mert betegek. Betegségük neve diabetes mellitus. Ha tanításuk elhúzódik, diszkréten félrevonulnak, és beszúrják maguknak az inzulininjekciót. Többségűk naponta háromszor teszi ezt. Élete végéig. Mert a cukorbetegség gyógyíthatatlan. Minden kezdet nehéz Bejutni a pozsonyi kramárei gyerekkórház dia-központjába nem könnyű. Nem mintha az ott dolgozók nem szeretnék munkájukról, eredményeikről tájékoztatni a közvéleményt. Hiszen amikor a cukorbetegek június 27-ei világnapja kapcsán telefonon megbeszéltük, hogy a helyszínen kapunk felvilágosítást a cukorbetegek gondjairól, az osztály egyik orvosa, dr. Ľubomír Barák, örömmel nyugtázta érdeklődésünket. •- Talán négyéves voltam, amikor az orvosok rájöttek, cukorbeteg vagyok - mesélte vérvétel közben a kilenc és fél éves Natália. - Általában jól vagyok, bár most nem tudom mi történt, mert ingadozik a cukorszintem. Pedig az inzulinadagomat az étel kalóriaértéke szerint módosítom. Nagyon jó lesz kikerülni innét, hiszen nyakunkon a vakáció. Remélem jó meleg nyár lesz, és sokat úszhatom majd - avatott nyári terveibe, de magáról a be-, tegségről nem sokat mondott. - Megszoktam az injekciózást, szerencsére van glukométerem és inzulinadagolóm is. Kezelésük egyszerű, s a suliban is ezt használom - húzta ki az éjjeliszekrény fiókjából a tollszerú műszert, s elmagyarázta működési elvét. - Nekem is van - állt közénk a tizenhárom éves Igor. - Délben a hasamba adom az injekciót, reggel és este pedig a combomba. - Igor régi bútordarabnak számít az osztályon - magyarázta Barák doktor. - Szinte havonta rendbe kell tennünk azt, amit elront. Ugye? Igor szemlesütve hallgatta a doki szavait, s nem tagadta, gyakran „vétkezik". Nem tud ellenállni az édességnek, az üdítőnek, s többnyire nem figyel arra sem, mit eszik. - Feleltetés előtt, - főleg ha nem tanultam eleget - az idegességtől is felmegy a cukrom. Tudom, hogy mit kellene tennem, de néha fütyülök mindenre. Aztán rosszul leszek, és irány a kórház. - A fiúk - magyarázta kísérőnk - felelőtlenebbek mint a lányok. A játékszabályok betartását a szülőknek kell felügyelniük. Ha ők lazítanak, baj van. Viszont vannak betegeink, akik kollégiumban élnek, ahol étkeztetésük nem megoldott. Sajnos, az élelmiszergyártók sem gondolnak a cukorbetegekre. A termékről csak elvétve olvasható le cukor, zsír és kalóriatartalma, pedig enélkül ók nem boldogulnak. A fejlett országokban természetes követelmény a dia-ételek skálájának bővítése. Hazánkban ez még várat magára. S ha már a pontos összetétel feltüntetése hiányzik, legalább a light felirat adhatna némi útmutatást. S hogy mennyire fontos az ételek összetétele, arra kézenfekvő példám is van. Reggel hypoglykémiás kómában szállítottak be a kórházba egy tizenhét éves fiatalembert. A nagy darab, erősen izzadó srác nem tagadta meggondolatlan viselkedését - Délben a kollégiumban nem sokat ettem, este a vacsora sem volt ehető. Beadtam a normális inzulinadagomat, s elmentem edzeni. A bajt az tetézte, hogy nem ettem meg a kőtelező második vacsorát sem és nem módosítottam az inzulinmennyiséget. Este lefeküdtem, a reggeli szolgálatos viszont nem bírt felébreszteni. Kómába estem... Orv<>st hívtak, intravénásán glükózt kaptam, ďe rosszullétem nem múlt el. Ingadozott a vérnyomásom, fájt a fejem, hánytam... A nap folyamán több infúziót kaptam, semmi bajom sincs. A cukorszintem is helyreállt. Hülye voltam. Pedig tudom, megtanultam az évek során, mit kell tennem. Csodák nincsenek Szlovákiában 728 gyerek inzulininjekciókon él. Vannak tízhónapos csecsemők, akik injekciózását a szülők kénytelenek vállalni. - Nem tehetnek mást - kapcsolódott a beszélgetésbe dr. Dagmar Michalková kandidátus, a dia-központ alapitója, az osztály főorvosa. - A szülők csak nagyon nehezen fogadják el a betegség tényét. Sokan bíznak abban, hogy gyermekük valami csoda folytán meggyógyul. Csodák pedig nincsenek. Mihelyt megállapítjuk a cukorbajt, a felnőttekkel nagyon komolyan és nyíltan megbeszéljük a kezelés mikéntjét, iskolázásokat szervezünk számukra, ahol megtanulják a nélkülözhetetlen tudnivalókat. Nemcsak beadni az injekciót, kiszámítani az inzulinadagot, az ételek kalóriaértékét, hanem elkészíteni is azokat. El kell érni, hogy gyermeküket óvják, stressz nélkül neveljék. A fóorvosnő szerint a gyerekek jóval inzulin, melyet akkor adnak be maguknak, ha „bűnbe esnek". Ám a határ túllépése nem lehet gyakori, mert a tét nagy: látásuk, veséjük épsége. A lelkes orvos a továbbiakban a cukorbetegek dia-központjáról beszélt. Arról, hogy annak ellenére, hogy a cukorbetegeket négy-hat hetente a körzeti endokrinológus-diabetológus vizsgálja, szükségesnek tartják rendszeres ellenőrzésüket a központban is. Szólt az edukációs öszszejövetelek fontosságáról, s beszélt arról is, hogy a munkába bekapcsolódik az osztály valamennyi alkalmazottja. Natália már megszokta s mosolyogva túri a szúrást (Méry Gábor felvétele) könnyebben alkalmazkodnak betegségükhöz, mint szüleik. A kilenc-tíz évesek már egyedül injekciózzák magukat, s hála a műszereknek, nehézség nélkül ellenőrzik cukorszíntjüket, majd pillanatnyi szükségletük szerint változtatják az inzulinadagot. Állapotukról pontos naplót vezetnek, s az adatokat kezelőorvosuk ellenőrzi. - A napló a fiatal kolléga találmánya. - nyugtázta elégedetten, s át is adta a szót Barák doktornak. - Hála a glukométereknek, a mérések pontosak. A szakember a napló adataiból rájön a kihágásokra is. Persze, vannak betegek, akik kiváló eredménye nem felel meg a valóságnak. A gyerekek nem gondolnak arra, hogy lehetőségünk van - hat hétre visszamenőleg is - ellenőrző méréseket folytatni. Amíg az „átrázás" nem veszélyezteti állapotukat, nincs különösebb baj. Jól tudjuk, a gyerekek, még ha betegek is, gyerekek maradnak. S tulajdonképpen jó, ha bajukat nem veszik túl komolyan. Ma már létezik gyorsan ható - A szülők oktatásában nagy segítségünkre van Szabó Éva, aki az országban az első gyermek diabetológiai ápolónő. Tudja, hogy kell beszélni a családtagokkal, ért a gyerekek nyelvén. A szülők elfogadják tanácsait. S ez a lényeg. Beszélgetőtársaink nagy örömmel említették, hogy az idén ismét nyári táborokat szerveznek a cukorbeteg gyerekek és serdülők számára. Nem titok, ez idáig nyaraltatásukat nem merte vállalni senki sem. A kezdeményezés támogatója nem csupán az Egészségügyi Minisztérium, hanem elsősorban a cukorbeteg gyerekek szülői munkaközössége, illetve a cukorbetegek szövetsége volt. Tényként említették, hogy tavaly óta nagy mértékben javult a gyerekek műszerellátása is.' S mivel a számos adomány ellenére ma is vannak még, akiknek nem jutott glukométer, az általános hitelbankban számlát nyitottak, - VÚB139533-012/0200 - hogy mindazok, akik úgy érzik, segíthetnének, megtehessék. PÉTERFISZONYA >

W MOLDOVA ^ML GYÖRGY félelem kapuga^ Borsos agyát elborította a vér, és előrelendült. Ellenfele túl közel állt ahhoz, hogy ki tudja nyújtani a karját, ezért a vállával ellökte magától, és csak akkor ütötte meg, mikor hátratántorodott. Teljes testsúlyát beleadva az egyenesbe, gyomorszájon vágta, és mikor a vörös hajú a kíntól összegörnyedt, felhúzott térdével belenyomott a fejébe. A fiú orra megreccsent, nekizuhant a fülke drótüvegből készült elválasztófalának. Mikor félig térdelve ott feküdt előtte, Borsos a régi verekedések reflexével levizelte leütött ellenfele hátát: - Kell még valami? Ha még egyszer belém kötsz, szétcsapom a pofádat! Borsos kilépett a fülkéből, szándékoltan lassú mozdulatokkal törülközött meg, időt és módot akart adni a revánsra, de a fülke felöl semmi sem mozdult. Felhúzta alsónadrágját és elhagyta a mosdót. Kint a folyosón eszébe jutott, hogy meg kellett volna fenyegetni a vörös hajút; ne merje feljelenteni az iskola vezetőinél. A gyomra remegett az idegességtől, de már nem fordu.í vissza, azzal nyugtatta magát, hogy az összecsapásnak nem voltak tanúi, így szükség esetén letagadhatja. Ezzel a verekedéssel a háta mögött Borsos el akart kerülni minden további összeütközést, az első napokban fokozottan igyekezett tartani magát az iskolai és kollégiumi előírásokhoz. Hamarosan tapasztalnia kellett, hogy ezek a szabályok inkább csak papíron léteznek. A tanárok és a nevelök látták az intézet fokozatos szétesését, és egyre inkább megengedték maguknak, hogy munkájuk rovására a saját ügyeikkel foglalkozzanak: napközben különböző pénzkereseti lehetőségek után loholtak, vagy beültek valamelyik városszéli kocsmába. Miután megbizonyosodott, hogy a lebukástól aligha kell tartania, Borsos megtalálta a módot, miképp alakíthatja a napjait saját tetszése szerint. Kitapasztalta, hogy ha a reggeli létszámellenörzésnél megjelenik, és nevét beírják a jelenlevők közé, a kollégiumban aznap már senki sem keresi többé. Utána a tanulók átvonulnak az iskolaépületbe, oda már nem keli velük tartania. Bejegyzik ugyan a hiányzók közé, de elég, ha hetenként egyszer-kétszer bemegy, könnyen hozzáférhet az osztálykönyvhöz és kihúzhatja a nevét. A gyakorlati foglalkozásokat nem vették komolyan; a harmadéveseket egy nyugdíjas művezetőre bízták, aki évről évre ugyanazokat a feladatokat tűzte ki a növendékek elé, a negyedikesektől meg lehetett szerezni a szükséges rajzokat és a kész mintadarabokat. Borsos tudta, előbb-utóbb kiderülnek a mulasztásai, de a jövö nem izgatta, valójában soha nem gondolt rá, hogy elvégezze a technikumot és megszerezze az oklevelet. Csak ezt az évet akarta itt eltölteni, mert tanulóként elkerülhette a behívást katonai szolgálatra. Egy év múlva már elmaradt korosztálynak számítana, és reménykedett benne, hogy szabadabban alakíthatja majd a sorsát. Mivel társadalmi ösztöndíjat korábbi gyenge tanulmányi eredményei miatt nem kaphatott, legfeljebb néhány száz forintos szociális segélyre számíthatott. Borsosnak alkalmi munkát kellett keresnie. Munkakönyvet egyelőre nem is igényelhetett, így egyetlen kisiparos sem alkalmazhatta, jobb híján a városi piacon jelentkezett, szerencséjére a felügyelőség felvette rakodónak. Mivel mindig józanul jelent meg, és megbízhatóan, balesetek vagy károkozás nélkül dolgozott, a kereskedők megkedvelték és szívesen fogadták. Egy héten négy-öt alkalommal is dolgozhatott, viszonylag jól keresett, egy átlagos munkás fizetésének háromszorosát is összehozta. Még bontatlan volt a hajnali sötétség, mikor végzett a piacon, hazasietett és besurrant a kollégium kapuján - hogy elkerülje a lebukást, egy-egy üveg pálinkával vásárolta meg a portások hallgatását. Hét órakor szokásos módon jelentkezett a létszámellenörzésnél, aztán átment az ebédlőbe, és a korai csoporttal megreggelizett. Megfürdött és átöltözött, néha átsétált az iskolába, mintegy megmutatni magát, de ideje java részét a kollégium épületében töltötte el. A portán elkérte a KISZ-szervezet délelőttönként üres irodájának kulcsát és könyveivel-füzeteivel behúzódott. Borsos nem hazudott, mikor a felvételi beszélgetésen azt állította, hogy szívesen foglalkozik versekkel, nem akarta megemlíteni, hogy maga is már évek óta írogat. Ezekre a délelőtti elzárkózásokra is versesköteteket vitt magával: Faludy György Villon-fordításait, a népi költőknek egy régi, a háború előtt kiadott antológiáját, a kortárs írók néhány könyvtárból kikölcsönzött kötetét és irodalmi folyóiratokat. Arcát tenyerébe temetve, lassan mormogva olvasott, egy-egy sort, mely különösebben megtetszett neki, többször is elismételt magában. Azokban az iskolákban, melyekben eddig megfordult, sehol sem tanítottak verstant, így maga igyekezett felfedezni a szabályokat. Szóról szóra végigvette a szöveget, kereste azokat a meghatározó elemeket, melyek a verset valóban verssé teszik. Figyelte a ritmust, a rímeket, az induló sorok lendületét és a befejező periódusok emelkedettségét. Úgy találta, megalkotásukhoz semmi olyan tulajdonságra vagy képességre nincs szükség, mely belőle hiányozna, az eredmény csak a szorgalmán és odaadásán múlik. Borsos nem szokott hozzá az elvont gondolkodást, összpontosítást igénylő feladatokhoz, most a hosszan tartó feszült figyelemtől olyan állapotba került, mintha italt vagy kábítószert fogyasztott volna. Gondolatai lebegni kezdtek, ismeretlennek tűnő dallamokat hallott, úgy érezte, elérkezett az írás ideje, félretolta a könyveket, és maga elé húzta a füzeteit. Jobb kézzel írt, de a sorai erősen balra dőltek. Dalszerű versformákat választott, a páratlan sorokat lendületesen vetette papírra, a válaszrímeken viszont sokáig eltöprengett, úgy gondolta, a rím annál hatásosabb, minél több szótag cseng egybe a sorvégeken. Elképzelt helyzetekből indult ki: szerelmesek találkozásáról vagy végleges búcsújáról irt, a kommunista rendszer börtöneiben ártatlanul sínylődő elítéltek szenvedéseiről, a pénzt és hatalmat gőgösen elutasító hősökről, titokzatos elátkozott bujdosókról. Addig rótta a sorokat, amíg a feltoluló melódiák el nem hallgattak benne és idegei jólesően zsongani kezdtek a megkönnyebbüléstől. Elolvasta, amit leírt, maga is meglepődött az eredményen, úgy látta, hogy versei jobbak azoknál, melyeket a folyóiratokban közöltek. Borsos nem kételkedett benne, hogy hamarosan országszerte ismert költővé válik, és műveinek jövedelméből fog élni. (folytatjuk) KENYÉRRE MINDIG SZÜKSÉG LESZ Ezt tartja szem előtt a 32 éves Danis József is Nagy magyaron, ahol a helyi pékség mellett a közelmúltban nyitotta meg saját házában családi vállalkozású pékségét. Alig egy év kellett ahhoz, hogy a pincérszakmát kitanult fiatalember szépen berendezett családi házának átalakításával péküzemet hozzon létre. Az is igaz, ez nem kevés pénzbe, sok munkába és utánajárásba került, míg a kigondolt ötlet megvalósult. Azonban ő is, mint a legtöbb elszánt vállalkozó, a „szívósabb fajtához" tartozik, aki nem ijed meg a nehézségektől. A „minipékségbe" kalauzol, ahol elmagyarázza, milyen technológiával készül a friss, ropogós krumplis kenyér és a kifli. Mindenütt tisztaság és példás rend vesz körül. A lízingre vásárolt mintegy 3 milliós gépi berendezésből a villanykemencék spanyol gyártmányúak, a kifligyártó c,ép olasz, a kenyérdagasztó lengyel, míg a szitálógép hazai termék. Elmondja, korábban a helyi pékségben dolgozva leste el az alapvető ismereteket, fogásokat. A hat fős személyzetből édesapja és az ugyancsak rokon Botló Ivetta kitanult pékmester, mindkettő jól ismeri a kenyérkészítés fortélyait. Mi kell a jó kenyérhez? - kérdezem az éppen a műszakos Botló Ivettát. Elmondja, először is jó minőségű alapanyag, pl. a kovászt francia élesztőből készítik, de a tej is 12 koronás és a krumpli is csak egészséges lehet. Aztán a hozzáértés, a tapasztalat sem mellékes. Vagyis mindennek meg kell adni az időt, hogy étvágygerjesztő kenyér kerüljön ki a pék kezéből. A hét minden napján sütnek, vasárnap csak kenyér készül. Helyben naponta átlag 80-100 darab kenyér és 500-600 darab kifli kel el, hétvégeken még több is. Ugyanakkor szállítanak Pozsonyba és a környező települések magánélelmiszer-üzleteíbe is. Kelendő a pékárujuk, hiszen ottjártamkor reggel már elfogyott az éjjeli sütésű kifli, kenyérből is csak pár darab volt a polcokon. A lisztet a diószegi malomból, a krumplit a récsei raktárból, az élesztőt Dúbravkáról szerzik be. Feszített munkatempó ez, de mit lehet csinálni, erre vállalkoztunk. Hogy megéri-e? „Hosszú távon bizonyára igen, mert most még mínuszos a számla" - mondja a tulajdonos. Ráadásul a próbaüzeA vállalkozó szellemű tulajdonos (A szerző felvétele) melés során a gépek beállításának elhúzódása miatt mintegy 100 ezer korona értékű termeléskiesésük származott. Azonban most már minden az előírásoknak megfelelően működik, és remélik, megtalálják számításukat. A terveiről, elképzeléseiről szót ejtve megtudom még Danis Józseftől, hogy a pékség kapacitásának további bővítését sem zárja ki. Szeretne venni egy szekrényes AVIA gépkocsit is, mely olcsóbbá tenné a szállítást. MÉRI ISTVÁN