Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-26 / 149. szám, péntek

1992. JUNIUS 26. A hazai magyar oktatásügy helyzetének egy fájó pillanatát ragadta meg a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének négy területi képviselője. Szerkesztőségünk, az olvasó objektív tájékoztatását tartva szem előtt, fölkérte az illetékes érintetteket, nyilvánítsanak véleményt a kifogásokról. A négy pedagógus írását most a válaszokkal együtt tesszük közé. OKTATÁSI HELYZETKÉP AVAGY NEM KÉRÜNK AUTOKRATÍV DEMOKRÁCIÁT Ez év május 14-én azzal az elképzelésül mentünk az érsekújvári volt járási pártház épületébe, ahol ma a területi oktatásügyi hivatal székel, hogy végre elindul egy folyamat, melynek segítségével a legfelsőbb oktatásszervezők, a gyakorló pedagógusok közreműködésével, feltárják a hazai oktatásügy legidőszerűbb problémáit, s azok megoldására lehetőséget keresnek. Sajnos, mint eddig oly sokszor, megint csalódnunk kellett. Az említett napon délután négy órára invitált bennünket Štefan Verseghy, az oktatási hivatal igazgatója egy munkaértekezletre, melyet Jedinák miniszterhelyettes és Fliegel osztályvezető urak kezdeményeztek. Az épületbe érve, nyugtalan érzés fögott el bennünket. Megtudtuk, hogy a nevezett urak, a tanfelügyelők és a módszertani tanácsadók jelenlétében, minket megelőzve, már délután három órától tárgyaltak a szlovák iskolák egyes pedagógusaival, s csak ezután fogadtak bennünket, némely magyar iskola szlovák szakos pedagógusának a társaságában. Nyugtalanságunkat még fokozta, hogy az egyik módszertani tanácsadó utasításokat próbált adni, miként viszonyuljunk a magasrangú hivatalnokok által feltett kérdésekhez. A már megmosolyogtatóan elavult, szervezett szereposztás ellenére is igaza lett az illetőnek - kellett a higgadtság. Veršeghy úr tömör üdvözlő mondatai után a miniszterhelyettes első mondata így hangzott: ,,Aké sú motívy na Slovensku, nevedieť zodpovedne po slovensky?" Rövid hallgatás következett, enyhe döbbenet. Hát ezért hívtak ide bennünket? A kissé nyakatekert, de tartalmában mégsem szokatlan kérdés elhangzása után a két vendég is nyilván meglepődött, mert Jedinák miniszterhelyettes úr a mondatához sietve hozzáfűzte, mennyire szívén viseli a magyar iskolák problémáinak a megoldását. Tőle már csak Fliegel úr aggódott értünk jobban. Véleménye szerint, a magyar iskolák tanulóinak a szlovák nyelvtudása igen alacsony szintű, amiről felmérések eredményei tanúskodnak. Hogy hol, kit és milyen eredménnyel mértek fel, adatok ott nem álltak rendelkezésére, így csak általánosságban hivatkozhatott rájuk. Egyetlen ellenérvet sem fogadott el, viszont atyáskodva megdicsérte azokat a szlovák szakosokat, akik a mindenkor kiszolgáltatott pedagógusok szerény modorában próbálták megmagyarázni a bizonyítványukat. A miniszterhelyettes elnéző mosoly kíséretében idézte fel az egyik szlovák iskola tanítónőjének panaszát, mely az előző összejövetelen hangzott el. A kolléganő amiatt siránkozott, hogy az első osztályba hozzákerült magyar kisgyermek egyetlen szlovák verset, mondókát sem tudott, amire neki kellett őt megtanítania. Nekünk ehhez sem ott, sem most nincs hozzáfűzni való véleményünk. Viszont annál inkább van Polakovič tanfelügyelő úr felszólalásához, aki elmondta, eddig tizenegy szlovák tanítási órát látott, különböző magyar iskolákban, s mind kitűnőek voltak. Sem a tanítók felkészültségével, sem a tanulók tudásával kapcsolatban nincs kifogása, sőt meggyőződése, hogy jó úton haladnak, csak az a baj, hogy a gyerekek mégsem akarnak szlovákul beszélni. Kérdezzük, hol? Az utcán, a barátaikkal, vagy otthon a családban? Ennek megszervezése, ugye, már nem tartozik a pedagógusok feladatai közé, sőt, még a nyelvtörvény sem követeli meg. S mi, ha jól értettük, mégis valami ilyesmiért kaptunk a fölötteseinktől szemrehányást. Ezen a - nem túlzás - ominózus találkozón jeleztük a minisztérium tisztviselőinek, hogy nekünk nem tetszik a tárgyalás témája. Mi azt szeretnénk, ha a rendszerváltozást követően mihamarabb megváltozna az igencsak korszerűtlen hazai iskolarendszer is, de nem döcögő részreformok bevezetésével, hanem teljes egészében, a demokratikus elvek őszinte tiszteMEGTALALTAK A PÁLCÁT Jedinák miniszterhelyettes és Ľ. Fliegel minisztériumi főosztályvezető május hó 14-i érsekújvári találkozását a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének képviselőivel néhány iskolalátogatás előzte meg a nemzetiségileg vegyes területen. A szlovák és a magyar tanítási nyelvű iskolákban járva bebizonyosodott, hogy a légkör dolgos, a pedagógusok közötti kapcsolatok pedig úgy jellemezhetők, mint Szlovákia bármely más területén. A vegyes lakosságú vidékek iskoláiban figyelt különféle nevelési és oktatási mutatókon kívül kétséget kizáróan a legfontosabb téma a szlovák nyelv és irodalom tanítása volt. Valamennyi fölkeresett járásban fölváltva tárgyaltunk a Szlovák Pedagógusok Szövetségének és az SZMPSZ-nek a tagjaival, ha például Érsekújvárban előbb az SZPSZ-szel találkoztunk, akkor Komáromban fordítva. A találkozók tartalmát pontosan nem specifikáltuk. A nemzetiségileg vegyes területek iskoláinak gondjairól sokkal tágabb értelemben tárgyaltunk, semmint azt a cikk írói -állítják. A magyar tanítási nyelvű iskolákban végzett látogatások tapasztalatai arra késztették a miniszterhelyettest, hogy a munkatalálkozókon vitát kezdeményezzen az érintett iskolák szlovák nyelvű oktatásáról, különös tekintettel a tanulók kommunikációs képességeire. Minthogy a beszélgetésen részt vettek a magyar tanítási nyelvű iskolák szlovák szakos pedagógusai is, reális volt részünkről feltételezni, hogy a tanítóknak a szaktantárgyukkal kapcsolatban nem lesz szükségük különleges „felkészülésre". Köszönöm az Új Szó szerkesztőségének, hogy áz etika elveit szem előtt tartva fölkért, válaszoljak az Oktatásügyi helyzetkép című írásra. Ellentétben a szerkesztőség véleményével, miszerint ennek az elvnek a betartásával az olvasó tárgyszerű tájékoztatása lehetséges, sajnálatomat kell kifejeznem amiatt, hogy ez nem így történik, mégpedig azért, mert az említett írás szerzői a saját érzéseiket fogalmazták még, az érsekújvári munkatalálkozó szubjektív értelmezését adják, ezért az objektív válasz egy ilyen írásra nem lehetséges. A demokrácia keretében a szerzőknek joguk van így fogalmazni írásukat és tájékoztatni az olvasót, s én tudomásul veszem, hogy noha az említett tanácskozáson ezeknek az érzéseiknek nem adtak hangot (pedig adhattak volna), valóban leírásuknak megfelelően éreztek. Az ő dolguk, hogyan dolgozzák föl magukban a tanácskozás lefolyását, de az már nem csupán rájuk tartozik, hogy a vita túlnyomórészt objektív hangnemét, mely részünkről tele volt pontos érvekkel, nem tudták sem megcáfolni, sem pedig korrigálni, s nem azért, mert valaki „túlbeszélte" őket, hanem csakis azért, mert nem voltak rá képesek, és ezért folyamodtak olyan megoldáshoz, hogy az olvasót ilyen formában tájékoztassák a beszélgetésről, melyre az olvasó csakis felháborodással reagálhat. Az olvasó nem tudott meg egyetlen pozitív motívumot sem a tanácskozásról. Mi célja lehetett és kit szolgál egy ilyen objektivitást nélkülöző cikk? Az elfogulatlan olvasó nem kapott tájékoztatást a tanácskozás objektív lefolyásáról. Az országban kialakult politikai feszültség jelenlegi légkörében hogyan is lehetne megítélni a szerzők szándékát? Nyilvánvaló, hogy saját lelkiismeretüket akarták ezzel a cikkükkel megnyugtatni, hiszen a tanácskozáson képtelenek voltak ellenérveket fölsorakoztatni a vitának arra a részére vonatkozóan, amelyről „helyzetképet" adnak, s ezt a tehetetlenségüket a saját soraikból érkező szemrehányásoktól tartva azzal kívánták leplezni, hogy azért nem jutottak szóhoz mivel „mások" a vitában ezt nem tették lehetővé. Az objektív valóság viszont az, hogy a tanácskozás témáit és lefolyását a vita résztvevői befolyásolhatták és befolyásolták is. Tekintettel arra, hogy a munkatanácskozást magnóra rögzítettük, javaslom, jöjjenek el az írás szerzői egy közös beszélgetésre. A följátszás tulajdonosai jelentést írtak a tanácskozásról az Uőitelské noviny 24. számába, s kérem az Új Szó olvasóit, olvassák el az ott megjelent véleményt is. Minthogy az érsekújvári munkaértekezleten a nevelés és oktatás szakmai kérdéseiről volt szó, egészen természetesnek tartom, hogy a szakmai és tárgyi kérdéseket az Uőitelské noviny és a Nevelés hasábjain vitassuk meg. Amennyiben az írás szerzői olvasták ezeket a lapokat, bizonyára tudnak a minisztérium nemzetiségileg vegyes területek iskolái főosztályának szándékáról, és tudnak arról a felhívásáról is, mellyel vitát indítottunk az iskolák fejlesztésének ideológiai céljairól az elkövetkező esztendőkben. Tézisjavaslatunk, mely az idézett lapokban jelent meg, a világon a legdemokratikusabbak közé tartozik a nemzetiségek anyanyelvi művelődéshez való jogainak tartalmi és terjedelmi érvényesítését tekintve. Az írás szerzői egyelőre jobbító szándékkal nem vettek részt az általunk javasolt elvekről folytatott vitában. Dr. Ľudovít Fliegel OKTATÁS leiben tartásával. Miután Fiiegei úr megrótt bennünket passzivitásunkért, kénytelenek voltunk tudomására hozni, hogy mi a javaslatainkat még ez év elején eljuttattuk Pišút miniszter úrhoz, melynek átvételéről 295/1992, február másodikán keltezett levelében értesíti dr. Pukkai Lászlót, az SZMPSZ országos elnökét. Furcsának tartjuk, hogy erről Fliegel úr nem tud, még akkor is, ha a hivatali rangsort megkerülve, nem az ö osztályán keresztül jutott el javaslatunk a legilletékesebb helyre. Az viszont egyenesen sértő, hogy Fliegel úr a volt járási ideológiai titkárok hangnemében oktatott ki bennünket, a pedagógusszövetség területi képviselőtestületének tagjait, arról, hogy kit, milyen ügyet és hogyan képviseljünk. Szövetségünknek sem az alapszabályzata, sem a programja nem tartalmaz olyan kitételt, hogy bármelyikünk is valamelyik kollégánk, akár tantárgyi munkaközösség vagy tantestület munkájáért személyes, netán kollektív felelősséget vállal. A raportra hívások és az önkényes felelősségre vonások ideje pedig alighanem lejárt. Ha a jövőben is tárgyalni kívánnak velünk - reméljük, érdemesnek tartanak rá bennünket - a demokratikus elvek szabályainak értelmében oktatás- és nevelésügyi kérdések megoldásának az érdekében, állunk rendelkezésükre, de nem a beosztott pedagógusok minőségében. Ha pedig kollégáinkat megalázó, diktatórikus módszerek alkalmazásával kívánják kényszeríteni tőlük idegen, netán szabály- vagy törvényellenes akarat végrehajtására, azért vagyunk, hogy alapszabályzatunk és programunk értelmében gyako6 roljuk szakmai-érdekvédelmi szerepünket. Munkánkat pedig maga a tagság kérheti számon, nem pedig a hivatali fölöttesünk. A „találkozón" lett volna mit mondanunk. Ám Fiiegei úr mindenkit túlbeszélve, a „hozzászólásokat" minősítve, megnyugvással állapította meg, mennyire hivatásszerető pedagógusok vagyunk, mivel másról sem esett szó közöttünk, mint a szlovák és a magyar nyelv tanításáról, mert ahogy az előbbi, úgy az anyanyelv is „fontos kommunikációs eszköz". Megállapításához nem fűzünk kommentárt. Az ellen viszont tiltakozunk, hogy konformizmus vádjával illessen bennünket. Ha nem úgy irányították a „beszélgetést", hogy a pedagógustársadalmat leginkább izgató megélhetési, égető szakmai, oktatásés nevelésszervezési problémákat vitassunk meg, nem mi „meghívottak" tehetünk róla. Ha a miniszterhelyettes és osztályvezető urakat ilyen kérdések is érdekelnék, mint mondottuk, bármikor készek vagyunk a tárgyalásra, s akkor nem csupán egyéni véleményeket mondunk el, hanem közvetítjük azokét is, akiket képviselünk. Csupán anynyit kérünk, máskor szíveskedjenek a tárgyalás témáját is előre jelezni, hogy a vitára tisztességesen felkészülhessünk. Nem vagyunk szkeptikusok, miként ezt Fliegel úr feltételezi rólunk, csupán csalódottak, mert folyvást tapasztalnunk kell, hogy fölötteseink autokratív magatartása, három esztendővel a politikai rendszerváltozás után, mitsem változott. S ez jogos aggodalommal tölt el bennünket. Az SZMPSZ területi képviselőtestületének tagjai: Fodor Attila elnök Dávid Mihály alelnök Rigó Valéria és Csicsay Alajos ÁLLÁSFOGLALÁS EGY HELYZETKÉPHEZ A szlovák oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának egyik dolgozójával folytatott előzetes telefonbeszélgetés alapján 1992. május 14-ére találkozóra hívtam a Szlovák Pedagógusok Szövetségének, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének vezetőit és szlovák, illetve magyar nyelvet oktató pedagógusokat. Ezt a találkozót Dušan Jedinák miniszterhelyettes kezdeményezte. A találkozó célja az volt, hogy az illetékesek megismerjék a járást és az iskolaügy helyzetét. Mivel gyakori vitatémát képez az anyanyelv és a szlovák nyelv oktatása a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken, így a találkozóra olyan, szlovák és magyar nyelvet tanító pedagógusokat hívtam meg, akik gazdag tapasztalatokat szereztek a szlovák és magyar nyelv oktatásában. Azt feltételeztem, hogy egy ilyen találkozó, véleménycsere a miniszterhelyettessel alapot adhat az osztályvezető igazgatónak, Fliegel úrnak a nyelvek tanításának koncepciójához, illetve annak megváltoztatásához. Mivel magam sem tudtam, hogy mire irányul a minisztérium dolgozóinak érdeklődése, így a találkozót Fliegel úr vezette. A cikkben említés történik, hogy módszertani osztályunk egyik munkatársának állítólag tájékoztatni kellett a magyar pedagógusokat arról, hogyan kapcsolódjanak be a vitába, a minisztérium alkalmazottaival való beszélgetésbe. Szeretném megjegyezni, hogy az említett alkalmazottunk sokéves gyakorlattal rendelkező szlovák és magyar szakos pedagógus. Az ó nyilatkozata szerint csupán arról volt szó, hogy a jelenlévőkkel közös nevezőre jussanak a nyelvoktatás jelenlegi koncepciójának jó és rossz oldalainak megvitatásában. Nem állt szándékában senkit sem befolyásolni. A már említett szövetségek képviselőivel való találkozást a minisztérium kezdeményezte. Az a tény, hogy előbb a szlovák pedagógusokkal találkoztak, csupán a véletlen műve, s nem volt szándékos. A beszélgetés során az iskolák reintegrálásáról volt szó azokon a területeken, ahol a szlovák, illetve a magyar lakosság az összlakosság több mint 4 százalékát képezi. Itt jegyezném még meg, hogy hasonló találkozó már április folyamán is volt Fliegel úrral a Szlovák Pedagógusok Szövetségének indítványozására. Az iskolaügyi hivatal vállalta, hogy felméri a járás valamennyi helységét (szlovák és magyar helységet egyaránt) abból a megfontolásból, hogy ahol a feltételek adottak, legalább egy önálló osztályt nyisson a kisebbség számára (mind szlovák, mind magyar gyermekekkei egyaránt). Az igaz, hogy Jedinák úr „Mi a motivációja annak, hogy a gyerekek nem szívesen nyilvánulnak meg szlovák nyelven?" nem volt a legszerencsésebben formálva és időzítve, hiszen ekkor még a jelenlévő magyar pedagógusok sem fejthették ki véleményüket az anyanyelv oktatásáról, illetve a hivatalos nyelvhasználatról. A magyar tanítási nyelvű iskolák tanulóinak állítólagos igen alacsony szintű nyelvtudásáról csak közvetve tudok nyilatkozni. Az inspekciós centrum munkatársa egyéni beszélgetésünk során elmondta, hogy a magyar iskolákban látott 11 tanítási órának nagyon jó színvonala volt. Mint szlovák szakos részt vettem a „Poznaj slovenskú reč" nyelvi verseny járási fordulóján, amelynek jó színvonala volt. Megalapozatlannak tartom azt az aggodalmat, hogy a felettesek (az oktatásügyi hivatalt is beleértve) megkövetelik majd, hogy a magyar nemzetiségű tanulók a magánéletben is a hivatalos nyelvet használják. Nyugtalanítana, ha a kollégák ezt a találkozót valamiféle számonkérésnek minősítenék. Bevallom, én mindkét találkozótól többet vártam; nevezetesen, hogy elmélyülünk a koncepció lényegében a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken. Nem tudok egyetérteni azzal az állítással, hogy a találkozó nem demokratikus szellemben folyt. Minden valószínűség szerint az eszmecsere eredményesebb lett volna, ha a jelenlévőknek világos elképzelésük van előre arról, hogy milyen szándékkal, céllal jönnek a fent emiitett urak. Biztos vagyok benne, hogy mind a minisztériumnak, mind az oktatásügyi hivatalnak elsődleges érdeke, hogy járásunk területén minden jogos igényt kielégítsünk. Ezen eltökélt szándékunkon nem változtat ez az egy, nem egészen jól sikerült találkozó. Štefan Veršeghy igazgató