Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-26 / 149. szám, péntek

7 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ, 1992. JÚNIUS 26. MEGSZÉPÍTETT MESSZESÉG ÉSZREVÉTELEK DAGMAR ČIERNA—LANTAYOVÁ KÖNYVÉHEZ ' Történelmi tárgyú műveknek nem szórakoztatás a feladata, az olvasó nemzetek, eszmék, mozgalmak magyarázatát keresi, tisztán szeretné látni a tájékozódás útjait, ezért azt várja el a szerzőtől, hógy az új ismeretek kihagyása nélkül tárja elénk a döntő mozzanatokat. Vagyis vállani kell a kényelmetlen igazmondást is, másként az átszerkesztések, a dezinformálás hibájába esünk. A szlovákiai történetírás csak 1960 körül, a sztálini kor részleges felszámolása után indult útjára. Az ezt megelőző tizenöt évben jóformán csak propaganda-anyagot dobtak szét, történetírásnak minősítették a pártpolitikusok beszédeinek kötetekbe gyűjtött kiadványait. Tehát a hatvanas évek elején volt megszületőben a tudományos érvelés, igaz ugyan, hogy különféle hátterű és' indokolású hibákkal, de már értéket jelentő adatokkal kezdték feltárni a második világháború alatti és utáni eseményeket. A forradalom után az aktivitás megbénult, nem is könnyű a teljesen helyes utakat megtalálni, ezért a sorvadt történetírás időszakában örömmel kell nyugtázni D. Čierna—Lantayová A csehszlovák— magyar viszonyok alakulása 1938—1949 (Podoby Československo—maďarského vzťahu 1938—1949) című könyvét a válságos évek történetéről. Az elismerés mellett azonban néhány hagyományosnak látszó tévedésre is rá kell mutatni. Bevezetésében ugyanis több ismert szerzőre hivatkozik, megemlítve Martin Vietort is, akinek művében (Dejiny okupácie južného Slovenska) valóságtól eltérő átszerkesztéseket lehet kimutatni. Sajnálatos, hogy D. Čierna—Lantayová ellenőrzés nélkül elfogadja Martin Vietor torzításait pl. az elűzött telepesek számának kérdésében. Hamis számok A szerző könyvének 12. lapján ez olvasható: „A magyar vezérkar főnöke már 1938. november 5-én kiadta a parancsot minden cseh és szlovák telepes kiutasítására a megszállt területekről."Ilyen propagandaszólam tényleg elhangzott, de a kormány azonnal leintette. Ehhez annyit kell hozzátenni, hogy Martin Vietor adatait csehszlovák helyi rendőrparancsnokok jelentéséből vette kölcsön. D. Čierna— Lantayová így folytatja: „A telepesek után hasonló sors érte a cseh és szlovák állami alkalmazottakat és a szlovák földműveseket." Ezután következik a Martin Vietortól átvett történelemgyártás legfőbb érve: „Az erőszakos intézkedések nyomán, egykorú adatok alapján köze

i 100 000 szlovák és cseh hagyta el a megszállt területeket." Ezt a számot a szerző — Martin Vietor hamisításai alapján 170 000-re növeli. (13.1) A tények pontos elemzése érdekében szembe kell nézni a propagandacélokra gyártott számokkal, annál is inkább, mert napjaink konfrontációs világában tűrhetetlen a gottwaldi történelemgyártó örökség jelenléte. Mindenekelőtt csehszlovák hivatalos forrás alapján rá kell mutatni egy igazságra: „Szlovákia terűletét, melyet Magyarország megszállt, a megszállás előtt mintegy 81000 személy hagyta el". (Zprávy štátneho plánovacieho a štatistického úradu — 1946. október 1.) Huszonhat éves fejjel az események szemtanúja voltam, annál bőszítőbb a Vietor féle csalás és annak történelmi értékként történő átvétele. A megszállás után voltak persze incidensek is, de éppen ezek leírásában és összegezésében kell a szigorú tárgyilagosságot betartani, önként távozottakat nem lehet elűzötteknek nyilvánítani, a tényleg kiutasítottak számát pedig — mint alább kimutatom — legalább ötvennel, sőt nyolcvannal megszorozni. Mivel súlyos valótlanságot állítanak a történészek, részletezni kell az igazságot. Tilkovszky Lóránt, magyar történész szerint 647 telepes családot utasítottak ki (Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 75 1.) tehát nem tízezreket 170 000-ig. A sok tízezer kiutasított száma Vladimír Clementistől származik, 1946-ban a párizsi békekonferencián indult a hírhedt szám hódító útjára. A leglényegesebb bizonyíték a hamis számok leleplezésére a szlovák állán demográfiai és történelmi anyaga, melyben a sok tízezer kiutasítottnak még nyoma sincs, ami érthető, hiszen a háború utáni gottwaldizmus szélsőséges nacionalista agresszivitása agyalta ki. Az 1938-as ós 1939-es magyar—szlovák eseményeket a valóságnak megfelelően írta le Ján Svetoň Szerinte a megszállás előtt Dél-Szlovákiából 30 000 cseh és 20 000 szlovák távozott el. A hiányzó 31 000 Kárpátaljáról. (Ján Svetoň: Slováci v Maďarsku, 1942, 59.1.) A mai történészek címére meg kell jegyezni, hogy 1942-ben egy demográfus, akinek életrajzi adatai megtalálhatók a szlovák Encyklopédiában, jobban tudta, hogy mi történt 1938 őszén, mint Vladimír Clementis mai tanítványai. Ugyanilyen tárgyilagossággal foglalkozik a szlovák—magyar kérdéssel Branislav Varsík történészprofesszor. (Branislav Varsík: Národnostná hranica slovensko— maďarská. 1940—88.1) Úgy gondolom, hogy Branislav Varsík, a pozsonyi egyetem történelemtanára is tudta 1940-ben, hogy miféle események zajlottak le 1938 őszén; meglepő, hogy tízezrek elűzéséről egy árva szót sem ír. Halhatatlan dogmák? Mit is keresnek a sztálinista— gottwaldista történelem-átírások 1992-ben a demokratikusnak mondott közéletben, a gottwaldizmus dogmái talán halhatatlanok? Vagy Martin Vietortól örökölt tudományos irodalomnak keli megvédenie a kassai kormányprogram VIII. fejezetének a becsületét? Az ügy közérdekű, mert nem szórványos véletlenről van szó. Képviselőként volt szerencsém hallani, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácsban Vladimír Clementis és Daniel Okáli tételeivel érveltek. A szlovák tanítók 1938-as magatartását is szlovák szerzők magyarázzák meg: „Az iskolaügyi minisztérium pozsonyi referátusa felszól!

tot. ta az ott működő tanítókat, hogy maradjanak helyeiken. Sokan azonban nem várták meg a megszállókat, elhagyták helyüket és átmentek Szlovákiába... csak kis tőredék hallgatott a felszólításra és maradt a helyén." (Almanach oslobodeného juhu — A felszabadult Dél almanachja, 1946. J. Zámocký tanulmánya: Az iskolakérdés, 125.1.) A földbirtokok nemzetiségek szerinti alakulását Tilkovszky Lóránt magyarázta meg az Agrártörténelmi Szemlében (1964.1—2. szám, 126.1.) „Az átcsatolt területen az eltávozott szlovák telepesek és maradékbirto- kosok gazdátlanul hagyott 34 000 katasztrális hold földjével szemben még mindig 82 000 katasztrális hold maradt szlovák kézen." Ennek a helyzetnek a kialakulását a Szlovákiában maradt földbirtokos magyarok félelmével lehet lemérni: „A ma-gyar kormány azonban, bármennyire is szeretett volna az idegenektől megszabadulni, kénytelen volt mérlegelni az egyoldalú, radikális fellépés következményeit." (Tilkovszky L. u. o. 124.1.) Összegezésként a sok tízezer szlovák elűzését hangoztató- tudományos irodalomnak nacionalista kilengése történelmi dezinformálás, a közel ötven éve garázdálkodó gottwaldista nacionalista szélsőség szolgálatában. Az olvasó szinte sajnálkozik, hogy miért kellett pl. a Dagmar Čierna—Lantayová—féle, több éves kutatást igénylő és már régen hiányzó művet Martin Vietor nacionalista agyrémeivel felhígítani. A történelem szervezett deformációja napjaink nemzetiségi politikájára is befolyást gyakorol, akadályozza a háború utáni, nemzetiségi ököljog elítélésének esélyeit. Titkos amnesztia A második, világháború után közismerten morális helyezkedés volt a győztesek háborús bűneinek eltitkolása, a legyőzöttek bűneinek pontos nyilvántartása mellett. Ebbe a titkos amnesztiába tartozik Dagmar Čierna—Lantayová egyik féligazsága is, mert megemlíti ugyan a magyar hadsereg 1942-és bácskai vérengzését (28.1), annak ötezer áldozatát, de a folytatás elmarad, mélyen hallgat a szerbek által 1944 őszén megtorlásul legyilkolt negyvenezer magyar polgári személyről. Pedig ma már bizonyított, pontos névsor áll rendelkezésre, az irodalomról nem is beszélve (Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában). A „hőstettről" 48 éve hallgat a jugoszláv kormány. Teljesen elfogadhatatlan a szerzőnek két helyen nyomatékosan hangsúlyozott kijelentése, hogy a szlovák nemzeti felkelés idején a kitoloncolás elmélete nem metült fel. (54. 1. és 181.1) Elsősorban azt kell hangsúlyozni, hogy a kitoloncolás megvalósításához hozzátartozott az előzetes jogfosztás és az általános vagyonelkobzás, márpedig az ilyen értelmű megnyilatkozások sorozatosan megnyilvánultak a felkelés idején. Marta Vartíková nyíltan kimondja az igazságot: „Azt a rendeletet, mely a német és a magyar vagyonok elkobzására vonatkozott, a Szlovák Nemzeti Tanács már a szlovák nemzeti felkelés idején kidolgozta." (Historický Časopis, 1975/2, 183.1.) Nem árt betekinteni a szlovák nemzeti felkelés szeptemberi röpiratába: „A nemzeti bizottságok kíméletlenül és engedmények nélkül el fogják kobozni az árulóknak, a németeknek és a magyaroknak a vagyonát..."

(Cesta ke kvétnu, 225. 1.) Nem különb Marek Čulen beszéde sem, 1944. október 13-án: „A németek és magyarok vagyonát kártérítés nélkül ki kell sajátítani." (Cesta ke kvétnu, 268.1.) A németek és magyarok elűzésének tervét 1944 májusa óta rendszeresen műsorán tartotta a moszkvai rádió csehszlovák adása. Október 3-án a Szlovák Nemzeti Tanácsban Ján Šverma már teljesen nyíltan beszélt: „Ami a németek és magyarok kérdését illeti az új köztársaságban, itt a radikális megoldást kell választani, a köztársaságban csökkenteni kell a németek létszámát." (Vilém Prečan: Slovenské národné povstanie, 633.1.) Dagmar Čierna—

Lantayovának van egy lényeges megjegyzése (61.1.), idézi H. Ripkának az 1945-ös januári fegyverszüneti tárgyaláson elhangzott nyilatkozatát: „... közvetlenül a felszabadulás után népünk megkezdi a németek és a magyarok kiűzését. Elemi erejű mozgalomról lesz szó." Elképzelhetjük, hogy milyen helyzetbe került volna a szlovákiai magyar kisebbség, ha 1944. október 15-én sikerül a Horthy-féle „kiugrás" a háborúból. Ki védett volna meg bennünket az „elemi erejű mozgalom"-tól? A 84. oldalon az 1945. évi őszi munkaszolgálatot említi a szerző, de minden jogi háttér nélkül. Hiányzik a 77/45. sz. elnöki dekrétum, ismertetése, így homályban marad a korcsoportok kötelezettsége és a munkaszolgálat időtartama. Az 1945-ös „munkaszolgálatáról tudnunk kell, hogy a családtagokat megkímélték, az akciót a csendőrség, tehát belügyi szerv irányította. Egyébként a „munkaszolgálatosok" heteken belül hazaszökdöstek. Tömeges deportálás Teljes egészében — előkészítésében, szervezésében, kereteiben és erkölcsében — más volt az 1946/47 évi téli tömeges deportálás. Vitathatatlanul katonai, tehát hadműveleti jellegű volt, mert a legfőbb irányító már a prágai hadügyminisztérium volt. Az események történetét mind ez ideig csehszlovák történész még nem írta le. Becslések szerint a deportáltak száma 45 ezer és 60 ezer között mozgott. Dagmar Čierna— Lantayová is simán átsiklik az események felett (106.1.). Említi az elkésett magyar jegyzéket, de a három hónapig tartó katonai hadműveleteket rövid és hiányos körülírással veszi le a napirendről: „Ez sajnos már olyan időpontban történt, amikor a magyar álláspontra való több hetes várakozás után a csehszlovák kormány a magyar kérdés rendezése ügyében újból a belső megoldás módszeréhez folyamodott. Míg a magyar jegyzék eljutott Prágáig, munkaszolgálati mozgósítás címén megkezdődött a magyar lakosság áttelepítése a cseh kerületekbe és határmenti körzetekbe." Csalódnia kell az olvasónak, ha igaz és lényeges tájékoztatást remél, mert több évtizedes gyakorlat tör a felszínre, a megszépítő messzeség hasznosítása, a kemény katonai eszközök' és a barbár eszmei háttér csiszolgatásával. Elmarad a legalább 45 ezer ember megnyomorításának ténye, meg sincs említve az írásban kézbesített vagyonelkobzó végzés, nem beszélve a családtagok elhurcolásáról és a lefasisztázott deportáltak rabszolgaszerű kiárusításáról. A tények mai egyszerűsítése mögött összefüggések rejtőznek, esetünkben a kassai kormányprogram sötét árnyéka. A deportálással egybekapcsolt tömegrablás kezdeményezője nem a pozsonyi povereníctvo (megbízottak testülete) volt, hanem a prágai központi hatalom, a megnyilatkozások alapján nyilván: Klement Gottwald, V. Nősek belügyminiszter, Ludvík Svoboda, nemzetvédelmi miniszter, továbbá J. Ďuriš, Vladimír Clementis és nem utolsósorban Viliam Široký, aki 1945 előtt magyar - nemzetiségű volt. Beneš 1946 november elején nem ajánlotta az erőszakos, belső széttelepítési, de arra is bizonyíték van, hogy a pozsonyi belügyi povereník (megbízott) 1946. november 16-i keltezéssel körlevelet intézett a járási bizottságok elnökeihez, megtiltva a magyarok vagyonának további elkobzását, hivatkozással a lakosságcsere-egyezmény esedékes végrehajtására. Ettől függetlenül a hadsereg bevetése 1946. november 19-én elkezdődött. Dagmar Čierna—Lantayová többször utal Dalibor M. Krno könyvének szlovák nyelvű, rövidített kiadására. Hasznos lesz azonban D. M. Krno eredeti, cseh nyelvű könyvéből (Jednali jsme o mír s Maďarskem) idézni két részletet Vladimír Clementisnek a párizsi békekonferencián 1946. augusztus 24-én elhangzott beszédéből, hogy világos legyen, ki alapozta meg a magyarellenes történelemhamisítás ma is szilárd alapállását „Dokumentációs anyagot is előterjeszthetnénk, fényképeket, jegyzőkönyveket, melyek leírják több tízezer cseh és szlovák sorsát, akiket Szlovákia déli részéről űztek el Horthy Magyarországának fasiszta szervezetei." (60.1.) Vagyis a helyettes külügyminiszter elsőként a békekonferencián vetette be a több tízezres hamis számot, ami még megbocsátható lenne, hiszen taktikai hadakozás folyt a békeszerződések előkészítésére, de ezeknek a csalásoknak „tudományos adat"-ként való terjesztésére ma már nincs mentség, nem is beszélve Martin Vietor szélhámoskodásairól. Clementis nem takarékoskodott a félrevezetéssel, a győztesek számára további kitalált gyűlölet-agyrémmel is tudott szolgálni: „1944-ben, a szlovák felkelés után, októberben és novemberben, magyar alakulatok aktívan részt vettek szlovák partizánok és felkelők tömeges kivégzésében szlovák területen."

(D. M. Krno, 60.1.) A vádak teljes valótlanságát azóta szlovák történészek is kimutatták. Clementjs 1946. szeptember 20án újból a győztesek nyilvánossága elé terjesztette a szlovák felkelés leverése utáni, sohasem létezett magyar tömeggyilkosságokat Szlovákiban. (D. M. Krno: 145.1.) Át lehet dolgozni Egyet lehet érteni E. Fehér Pál észrevételével, aki szerint Dagmar Čierna—Lantayová műve a régi idők megszokott normái szerint íródott (Új Szó, 1992. május 16.), de bizonyos, hogy értékes munkával állunk szemben akkor is, ha kifogásainkat kénytelenek vagyunk megvallani. Tesszük ezt abban a reményben, hogy a művet át lehet dolgozni a kor színvonalára, és megszabadítani közel ötven év megfontoltan szervezett tévedéseitől. A kérdésekhez való hozzászólás jogát azért is kötelességemnek tartom, mert 1938-ban felnőttként az események szemtanúja voltam. Nem érthetünk egyet olyan gyakorlattal, mely a szlovák—magyar államközi kérdéseket a szlovákiai magyar kisebbség mindenkori helyzetének figyelembevétele nélkül kívánja megoldani. Ezért nem megnyugtató, hogy Dagmar Čierna— Lantayová az 1947-es és 1948-as évek eseményeinek tárgyalásában átsiklik a nemzetiségi kérdéssel kap-^ csolatos események felett. Ki kellett volna mutatni, hogy a fenti két évben a kedvezőbb államközi fejlődés ellenére a magyar kisebbség sorsa nem változott. Hiszen 1948-ban már negyedik éve nem létezett magyar sajtó, magyar iskola, magyar állami alkalmazott, annak ellenére, hogy az 1946-os reszlovakizáció után is 350 000 magyar maradt a „csatatéren", de teljesen fegyvertelenül, minden kultúrájától kifosztva. Az 1948-as májusi választásokon mintegy kétszázezer magyär választópolgárt mellőztek, nem vették emberszámba, Gottwald májusi alkotmánya szerint csak „idegen telepesek ivadékai"-ként lehetett a jogon kívül lézengőket nyilvántartani. Rendületlenül aktív volt Daniel Okáli is, a belügyi povereník (megbízott), aki 1948 júniusában deklarálta az Európában alig ismert módszert, sok évszázados helységnevek tömeges megváltoztatását, a lakosság véleményének semmibevételével. összegzésül: tudomásul kell vennünk, hogy a szlovák—magyar államkőzi helyzet alakulásának teljes kibontakozása keresésében sem hagyhatók figyelmen kívül a diszkriminációs jelenségek lényeges részei. Ennek az elvnek a vállalását várjuk az új, átdolgozott kiadásban. JANICS KÁLMÁN