Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-24 / 147. szám, szerda

MOZAIK IÚJSZÓI 1992. JUNIUS 24. BENZIN VAGY LIMONÁDÉ (KORMÁNVBÜCSÚZTATÓ) Ha kicsit leegyszerűsítve szeret­nénk megfogalmazni a demokrácia működését, azt mondhatnánk, hogy a kormány irányít, az ellenzék pedig ezt a tevékenységet ott kritizálja, ahol tudja. Ami a politikusok e máso­dik csoportját illeti, feladatukba való­ban gyorsan beletanultak. Nem csak azt tudhattuk meg tőlük, hogy a szlo­vák kormány folytatja a világtörténe­lem legrosszabb nemzetiségi politi­káját, hanem azt is, hogy kiárusítja Szlovákia vagyonát, , lezülleszti a gazdaságot, munkanélküliségre kárhoztatja a lakosságot és általá­ban idegen elem ebben a többre hivatott (jövendő) országban, tagjai pedig egyszer még bíróság előtt fog­nak felelni bűneikért. Érvelésük megértésre talált a választók köré­ben, hiszen a kormány politikáját képviselő erők köztársaságunk egyetlen körzetében sem kaptak bi­zalmat, így az elkövetkező négy év­ben új stílusú politikusok állnak majd az ország kormányrúdjánál. A leköszönő kormány épp ma ad­ja be lemondását, ezért talán érde­mes néhány szóban összefoglalni tevékenységének eredményeit. Ez akár összehasonlítási alapként szol­gálhat az új hatalmi garnitúra mun­kájának megítéléséhez is. A „nemzeti önfeláldozás" kormá­nya két évvel ezelőtt mind szövetsé­gi, mind szlovákiai szinten hozzálá­tott a szocialista tervutasításos gaz­daság felszámolásához. Egy látsza­rendszert kellett átalakítaniuk, egy olyan rendszert, amelyben semmi sem volt érvényes abból, ami a világ jól működő részében természetes volt, és mikroszinten is az üzemi párttitkáron kívül a legfontosabb szerep annak a „gazdasági" szak­embernek jutott, aki képes volt a nyersanyag jó részének szétlopko­dása ellenére száztíz százalékos tervteljesítést kimutatni. E csődtömeg felszámolásának nehézségeit jól példázza Németor­szág esete, ahol a nyugatnémetek negyven évig minden idegszálukkal keleti tartományaik visszaszerzésé­re koncentráltak. Napjainkra kide­rült, hogy a szocializmus kirakatgaz­daságának számító NDK rendbeté­tele még a világ legdinamikusabb gazdaságának is nehezen emészt­hető falat. Ugyanis nem elég beru­házni a költségvetésből lefaragható márka-milliárdokat, az egyszerű né­met állampolgárnak fogcsikorogva kellett tudomásul vennie, hogy az „osztik" felemelése érdekében bi­zony jócskán megnövekednek adó­terhei. A többi szocialista országnak saj­nos nem volt szerencséje ilyen test­véri államhoz, úgy kénytelen volt saját, kétségkívül rögösebb útját jár­ni. Ha Csehszlovákia és ezen belül Szlovákia eredményeit összehason­lítjuk akár Magyarország, akár Len­gyelország eredményeivel, megálla­píthatjuk, hogy a későbbi start elle­nére egyáltalán nem állunk rosszul. A bruttó hazai termék (GDP) tavalyi 15 százalékos csökkenése, a 11 százalékos szlovákiai munkanélküli­ség, az enyhén deficites köztársasá­gi költségvetések ellenére sikerült megtartani a makroökonómiai egyensúlyt, és ezzel elejét venni az inflációs spirál kialakulásának. Az 1991 elején átélt sokk után az ár­szint lényegében stabilizálódott. A havi megközelítőleg egyszázalé­kos infláció még európai mértékkel sem tekinthető rendkívülinek. Az ör­vendetesen szaporodó vállalkozók számára természetessé vált a koro : na belső átválthatósága, folyamato­san nőtt a lakosság által beváltható valuta mennyisége és még a viszo­nyokra érzékenyen reagáló fekete­piacon is lényegében a hivatalostól csak néhány százalékkal drágábban árulták a valutát. Mindezek ellenére eladósodásunk mértéke csak kis­mértékben nőtt (8,1-ről 9,4 milliárd dollárra), sikerült viszont feltölteni a devizatartalékokat (1,2-ről 3,4 mil­liárd dollárra). Kedvezőbbé vált a külkereskedelem összetétele is. Az 1990-hez képest a kivitel 7 szá­zalékkal nőtt, a behozatal pedig 12 százalékkal csökkent. Szlovákia mérlege ugyan már hosszú ideje deficites, de ezen belül is tapasztal­ható kedvező tendencia, hiszen az 1990-es 33 milliárd koronás hiány tavalyra 12,4-re milliárdra csökkent, és ez a folyamat az idén is folyta­tódik.. Megindult a magántulajdonosi szféra kialakítása. A kisprivatizáció keretében május végéig több mint kilencezer egységet árvereztek el, á nagyprivatizáció első hullámába pedig 751 állami vállalatot soroltak be, 114 milliárd koronás összva­gyonnal. A vagyonjegyes privatizá­ció keretében mindnyájan lehetősé­get kaptunk, hogy ebből egy részt megszerezzünk magunknak, és ami legalább ilyen fontos, ily módon mil­liók szerezhetnek közvetlen tapasz­talatokat arról, hogy a gazdaság nem annak alapján működik; hogy a járási párttitkár mit tart ésszerűnek és mit nem. A mindnyájunkat érintő nehezebb viszonyok ellenére tehát talán mégis érdemes odafigyelni azokra a ked­vező jelenségekre is, melyek a gaz­daság átalakítására rendelkezésre álló rövid idő ellenére tapasztalha­tók. Tomáš Ježek, a népszerű cseh privatizációs miniszter ezt úgy fogal­mazta meg, hogy ha valaki almafát ültet, nem ragad három hónap múl­va fejszét azért, mert még nincs rajta termés. Szlovákiában ez azért is időszerű, mert június elején a több­ség azoknak szavazott bizalmat, akiknek a zsebéből igenis kikandi­kált a fejszenyél. Eddigi megnyilat­kozásaik pedig arra mutatnak, hogy nem rettennek vissza semmitől, ha cselekvésre kell elszánniuk magu­kat, Csehországban Václav Klaus minden különösebb ideologizálás nélkül továbbra is marad eddigi egyetlen jelszavánál: vagyis „Tűrjük fel az ingujjunkat, és dolgozzunk". Németországra és Ausztriára mutat­va arra hivatkozik, ha hasonlóan viselkedünk, idővel életszínvonalunk is közel kerül az ottanihoz. Szlová­kiából ezzel szemben újra pántlikás társadalom építésére készülődünk. Ezúttal szociális piacgazdaságnak nevezik. Ennek mibenlétéről egyelő­re kevés részlet látott napvilágot és félő, hogy szószólói sem tudnak róla többet, mint mi. Márpedig újra csak Tomáš Ježek szavaival élve: Talaj­talan a vita, ha arról folyik, hogy a motorba benzint, vagy limonádét tankoljunk. Az ugyanis csak benzin­nel üzemel. TUBA LAJOS FORRÓ NAPOK AVAGY HOGYAN LÁTJÁK AZ ORSZÁG JÖVŐJÉT CSÁKÁNY KÖZSÉG LAKÓI? Ezekben a napokban az egész ország a két héttel ezelőtt megtartott választások győztesei között folyó tárgyalásokra figyel. A szlovákiai magyarság is fokozott figyelemmel követi a fejleményeket. A legvitatot­tabb téma az ország jövője lett. Erről folyik a szó a munkahelyeken, a családban, erről beszélnek az em­berek az utcán vagy utazás közben, Pozsonytól Ágcsernőig, mindenhol. Ez a téma foglalkoztatja mostaná­ban Pozsonycsákány lakóit is. Igazi kánikulai hőséget ígérő na­pon látogattunk el a mintegy ötszáz lelket számláló kisközségbe. A falu a hétfő reggelek szokásos képét mutatta. A munkába, iskolába igyek­vők autóbuszra vártak, mások üzlet­be siettek, vagy a ház körül tettek­vettek. A két héttel korábbi választá­sokra már csak az autóbuszmegálló oldalán és a villanyoszlopokon lógó tépett plakátok emlékeztettek. A falu élte a megszokott hétköznapjait, de a felszín alatt ott vibrált a politikai helyzet kiváltotta feszültség. - A közös állam jövőjének bi­zonytalansága aggodalommal tölti el az embereket - jellemzi az általános hangulatot Csákány polgármester­helyettese, Mikóczi Valéria. - Én magam is ezzel kelek, ezzel fek­szem. Reggeltől estig hallgatom a rádiót, olvasom a sajtót, figyelem a híreket. így van ezzel most min­denki. A csákányiakat leginkább az fog­lalkoztatja, mi lesz, ha valóban szét­esik az ország. Félnek az önálló Szlovákiától. A hetvennégy éves Tó­ni bácsi jól emlékszik arra, milyen volt a szlovák állam. Meg arra is, ami a háború után következett: amikor minden magyart háborús bűnösnek kiáltottak ki. - 1947-ben tizennyolc éves fejjel azért vittek el Csehországba, mert, úgymond, politikai bűnös voltam. Pedig azt sem tudtam, mi a politika. Mégis bevagoníroztak, s Veiké Me­ziŕíčíig meg sem álltunk. Mindenho­vá katonák kísértek, még vizelni sem mehettünk fegyveres kíséret nélkül. Nem kívánom senkinek, hogy átélje. Nem értem, mire jó ez a folytonos piszkálódás, huzavona. Miért nem lehet békében egymás mellett élni, ahogy hetven éven ke­resztül? - - Nagy kár— mondja Mikóczi Va­léria -, hogy a magyar pártok és mozgalmak nem tudtak megegyez­ni. Akkor talán a parlamentben is többet tehettek volna értünk, igy most már csak bizakodhatunk, hogy a politikusokban mégiscsak felülke­rekedik a józan ész, és értelmes döntést hoznak. Faragó Mária és Ugróczi Mária, a Csákányi Gyógypedagógiai Inté­zet dolgozói is borúlátóan ítélik meg a jövőt. Félelmük mellett a másik legerősebb érzés a bizalom. - Bízunk abban, hogy kiírják a népszavazást. Hiszen két párt, két politikus mégsem dönthet egy egész ország, 15 milliónyi ember jövőjéről. Habár tudjuk, sok minden megtör­ténhet ... Fiatalok és idősebbek egyaránt értetlenséggel szemlélik a szlovák és a cseh nép növekvő elszakadási vágyát. Meglett férfiak is belebor­zonganak, ha az esetleges követ­kezményekre gondolnak. Benedek, László családját, munkáját, házát egyaránt félti. - Belegondolni is rossz, mi lenne itt akkor. De mit csináljak? Csoma­goljak össze, és menjek tán Magyar­országra? Hagyjam itt a házat, amit a tulajdon két kezemmel építettem? Soha! Itt születtem, itt vagyok ott­hon, itt akarok élni. A jogainkat azonban csak az autonómia szava­tolhatná. Igencsak borongós hangulatban találtam Pörzsök Bélát, a Perfekt kárpitosüzem tulajdonosát is: ma­gánvállalkozásának léte, illetve nemléte múlik azon, együtt marad-e az ország vagy szétesik. Három éve nyitotta meg a mű­helyt, nem kevés munkája és pénze fekszik már benne, s most, amikor a kis cégnek neve van, termékeik, bőr ülőgarnitúráik keresettek lettek, söt importálásra is lehetőségük nyí­lott, egyszer csak ott tart: talán min­dennek vége. - Már aludni sem tudunk. Lelkileg kikészít ez a bizonytalanság. Mert nézze: leterheltem a házam, el­adósodtam, maximális akarattal dol­goztunk három éven át, még sza­badságon sem voltunk, most meg lehet, hogy csődbe megy a vállalko­zás. Ugyanis az összes alapanyagot Csehországból-szerezzük be, meg­rendelőink 90%-a szintén cseh, Szlovákia különválása nekünk milli­ós károkat jelentene. Már ezt a mos­tani bizonytalan helyzetet is megé­rezzük. A megrendelőink nem fizetik be az előlegeket, a cseh bankok nem utalják át a befizetett összege­ket a szlovák bankokba. Mindenki csak vár, hogy mi lesz. Pörzsök Béla szerint a szétválás­ra minden szlovákiai vállalkozó ráfi­zetne, tekintet nélkül a nemzetiség­re. Az üzleti kapcsolatok olyan szo­rosan összefonódtak, hogy csak drasztikus módon lehetne szétvágni azokat, s kezdeni mindent elölről. - Egyetlen vállalkozó sem lenne képes egyik napról a másikra új üzleti kapcsolatokat kiépíteni, új pia­cot keresni. Erre se pénz nincs, se energia. Én csak abban bízom, hogy ha más nem, a gazdasági és az üzleti szálak összefonódása talán meggondolásra készteti a politiku­sokat, s nem következik be mégsem a legrosszabb. így látják hát Csákány község lakói, magánvállalkozók és bérből élők a pillanatnyi politikai helyzetet. Mindannyian ugyanattól félnek, és ugyanabban bíznak. Nem kétséges, hogy egy esetleges népszavazás alkalmával mire voksolnának a többi hatszázezer magyarral együtt. Fel-' téve, ha egyáltalán lehetőségük lesz szavazni... S. FORGON SZILVIA MÁSOK ÍRTÁK TITKOS VÁGYAK SZÉGYELLEM MAGAM AZOK MIATT, AKIK SZLOVÁKIÁT KÉPVISELIK Szerencsétlen föderáció. Két év eltel­tével úgy fest, mintha csontig lerágták volna, s amit az utcára dobva a kutya sem szagolna meg. Úgy tűnik, azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy a szlovákok­nak végre saját államra van szükségük, hogy megkóstolják a tiltott, ismeretlen gyümölcsöt, tekintet nélkül arra, fájni fog-e a hasuk tőle vagy nem. Igazuk van azoknak, akik azt állítják, a választások ezt a vágyat fejezték ki, s ezen vajmi keveset változtat a tény, hogy most, ami­kor a beteljesülés karnyújtásnyira van, kezdenek félni tőle. Szajkózhatjuk ugyan a választásokat megelőző közvélemény­kutatások eredményét is, miszerint a többség a közös államot kívánja, s váltig állíthatjuk, hogy a föderáció szétesése a lakosság óhaja ellen történik, tudomásul kell vennünk azonban a vágyak más, mélyebb vonulatait is, amelyek a válasz­táskor felszínre kerültek. Akik ugyanis Vladimír Mečiarra szavaztak, a csehekkel történő megegyezés ellen szavaztak. Bevallom, engem a föderáció sorsánál is jobban kínoz az az érzés, amit jól ismerek három vagy még több éve. A szé­gyenérzetről van szó, azok miatt, akik Szlovákiát képviselik - tehát magam miatt is -, akiket árgus szemmel figyel a világ. A DSZM politikusainak látszólagos hatá­rozottsága, amelyet oly tisztelet és csodá­lat övez Szlovákiában, Prágában, a cseh politikusokkal történő konfrontációban tel­jesen szétfolyik, s csak suta dadogás marad belőle. A befejezetlen mondatok, amelyek papírra vetve értelmüket vesztik, az a tehetetlenség, amely nem képes felfogni és tiszteletben tartani a nyelv logikáját és pontosságát (a közös állam fogalma úgy forog a szájukban, mint a for­ró krumpli, amelyet se lenyelni, se kiköpni nem képesek), ez, sajnos, az új szlovák politika hű tükre. Annak a politikának, amely honi földön rendíthetetlen sziklá­nak tűnik, Szlovákia határain túl azonban remegnek a lábai. Lassan kezd újraéledni bennem a régóta ismert érzés - kezdem sajnálni őket! Sajnálatom azonban hamar szerte­foszlik, ha arra gondolok, hogy a DSZM vezetője durván megsértett. Megsértett, mert vaskos tiszteletlenséget engedett meg magának a köztársaság elnökével szemben. Megértem, hogy Mečiar soha­sem értheti meg Havelt, mert ebben meg­gátolja személyi és intellektuális fogyaté­kossága. Azt is megértem, hogy ez az ellentét, amely már régen rajzolódik, s amely most egyszeriben úgy tűnik, mint­ha két politikus közti elvi különbség ienne, nem csupán személyek közti ellentét. Me­čiar, bármennyire is determinálja az őt erkölcsileg felülmúló emberekkel való kommunikációs képessége, egyúttal an­nak az erkölcsi relativizmusnak a megtes­tesítője, amely a szlovákiai viszonyokra jellemző volt, főleg az utóbbi két évtized­ben. S a DSZM mozgalom, attól függetle­nül, milyen áramlatok léteznek benne, ebben a dologban azonos a vezetőjével. A mozgalom képviselői a választó számá­ra talán nem is annyira az elmúlt rezsim gazdasági és politikai kontinuitását képvi­selik, mint ennek az erkölcsi bizonytalan­ságnak a folyamatosságát. Václav Havel személye és egész élete szöges ellentét­ben áll az ilyenfajta kontinuitással. Bár értem az indítékait, ennek ellenére mé­lyen sért az alapvető emberi tisztesség­nek az a hiánya, amivel Mečiar a problé­máit igyekszik megoldani. A politikai kul­túra hiányáról már nem is beszélve. Szlovákia számára tehát közeledik a történelmi pillanat. Mint általában, a leg­alkalmatlanabb időpontot és a legkevés­bé megfelelő politikusokat választottuk hozzá. Úgy hiszem, hogy akik még mindig a föderációt szeretnék, azok számára a szövetség bizonyos mértékben a de­mokrácia szimbólumát jelenti. Ha be kell következnie a történelmi pillanatnak, amit nem kívánok, s a közös állam megszűnik létezni, már most úgy kellene a demokrá­cia fogalmára gondolnunk, mint amit a fö­deráció védőpajzsa nélkül is meg kell védenünk. Hogy, ha már politikusaink miatt szégyellni kell magunkat, legalább önmagunk miatt ne kelljen szégyenkez­nünk. (Megjelent a Telegraf június 19-i számában) MARTIN M. ŠIMEČKA

Next

/
Thumbnails
Contents