Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)
1992-06-02 / 128. szám, kedd
1992. JUNIUS 2. , ÚJ SZÓ* RIPORT 8 „ROSSZ SZOMSZÉDSÁG..." Képzeljük el: X községben él M. néni, túl a hetvenen, egy öregecske házban, egyedül. Egy szép napon arra ébred, hogy a szomszédos telken javában méricskélnek. A méricskélés nyomán hamarosan takaros kockaház kezd kinőni a földből, M. néni portájától alig egy méterre, és L., a fiatal, ambiciózus helybéli iparos egyelőre csak azon serénykedik, hogy családja új otthonát mielőbb tető alá hozza. Ekkor valószínűleg még fogalma sincs, hogy mindez nem várt bonyodalmakat is hoz majd magával. Mert M. néni, korát meghazudtoló aktivitással hamarosan akcióba lép. Levelet ír a helyi nemzeti bizottságra, a kommunista párt járási bizottságára (ne feledjük: még az ántivilágban élünk), a köztársasági elnök irodájába, és ki tudja még, hová. Az okok: (időrendben): 1. Túl közel épít a szomszéd, a ház leárnyékolja M. néni kertjét. 2. Nem húzott kerítést , M. néni portája felől. 3. Az udvaron cseperedő diófája további napfényfejadagot von el a szomszédos (értsd: M. néni tulajdonában levő) kerttől. 4. L. gyorsan felhúzott ugyan egy ideiglenes drótkerítést, ám a) patkányokat hajigál át rajta M. néni kertjébe, b) éjszakánként rendszeresen leakasztja (mármint a kerítést), hogy M. néni portájára átosonva barackot, deszkát, törmeléktéglát stb. lopjon onnan. 5. L.-éknél olykor az egész utcára szólóan bömböl a zene, nem hagyván pihenni a munkában megfáradt falusi embereket. 6. Rendszeresen lop a szövetkezetből, éjszakánként jönnekmennek a zsákokkal megpakolt autók. 7. Különben is, azt ígérte, kapával csapja agyon M. nénit a saját udvarán, a problémákat véglegesen megoldandó. Mindeközben megváltozott a rendszer, a helyi elöljárókat leváltották, a kommunista pártnak sem állt módjában tovább foglalkozni az üggyel, s tán az új köztársasági elnök új irodájában is új gondok akadtak. M. néni számára azonban a probléma mit sem veszített időszerűségéből. Annál kevésbé, mivel - mint a fentiekből kitűnik - L.-ék időközben beköltöztek az új családi házba, s így de iure és de facto is M. néni szomszédaivá váltak. Aki - megértvén az új idők szavát - haladéktalanul módosított eddigi taktikáján. Előbb a polgármestert kezdte bombázni leveleivel, majd miután onnan semmi válasz nem érkezett, közvetlen ellenfeléhez, L.-hez fordult. írásban természetesen, minthogy ez az ó műfaja, különben is: szomszédok között ez igy dukál, no nem? Igy találtak L.-ék egy napon egy szép kerek - hm - prózai költeményt a levelesládájukban, amelyből rímekbe szedve megtudhatták, hogy M. néni mindent tud ám róluk, lásd fentebb. Nem tréfa, ez valóban versben állt. L.-ék, talán szerényebb irodalmi képességekkel lévén megáldva, nem válaszoltak. Helyette építették-szépítették tovább a portájukat, a családfő, immáron maszek asztalos lévén egy műhelyt is összehozott az udvar végében, biztos ami biztos, kellő távolságra M. néni portájától. S minthogy ez a nevezett számára nem jelenthetett újabb casus bellit, gyorsan talált egy másikat: ott nem műhely épül, kérem, hanem pinceborozó, bűntanya stb. a gaz szomszéddal összefonódott maffia számára. Nagyjából eddig a történet, amelyet - sajnos - nem elég csak elképzelnünk. Ahogy mondani szokás, a valóság írta, illetve íratta. Az elhallgatott falunévvel, a főszereplők nevének rövidítésével egyrészt nem kívántunk ország-világ nyilvánossága előtt pellengérre állítani egy számos sorstragédiával sújtott, mármár üldöztetési mániában szenvedő magányos öregasszonyt, másrészt viszont - éppen ilyen módon általánosítva - mindenkit óvni szeretnénk a hasonló huzavonáktól. Mert ilyen esetekben talán még az is csak másodlagos, kinek van tulajdonképpen igaza. Az a bizonyos „török átok" ül ugyanis mindkettőjük felett, amelytől rbsszabbat faluhelyen élő, egymást naponta elviselni kényszerülő, gyakran egymásra utalt emberek között még elképzelni is nehéz. VAS GYULA Ml VAR RAJUK? FELVÉTELIN AZ ÁLLAMI BALETTINTÉZETBEN A kis Martina reggel óta sír. Édesanyja hiába nyugtatja, nem tud segíteni rajta, ez a pöttöm kislány ugyanis nem a bizottságtól, nem a szakemberektől fél. Ö attól fél, hogy fölveszik. „Nem akarok balettozni" - sírja el a felvételi bizottságnak s ők csak sajnálkozva nézhetnek. Martina ugyanis valamivel jobb, mint a jelentkezők átlaga. A kicsik nagyrésze ezalatt izgatottan vár. Megjelennek a kislányok, az anyukák nem sajnáltak időt és pénzt, mindenkin a legújabb divat szerinti tornászfölszerelés vagy a tüllszoknya. Pedig itt egyelőre senki nem kíváncsi a táncra. - A felvételi vizsga három fordulós s ebből kettőben csak az anatómiai és fiziológiai képességekre vagyunk kíváncsiak. Az első fordulóban a gyermekorvos segítségével szűrjük ki mindazokat, akiknél bármilyen anatómiai elváltozás gátolná a táncos karriert. Sajnos, egyre több gyermek lapjára kerül a „nem felelt meg" értékelés. A táskák vállon hordása, a zsiradékban és cukorban bőséges étrend megteszi a magáét. Sok felvételizőn már most látni a hízásra való hajlamot vagy legalább a gerincelváltozásokat. Daniela Pilcová, a balettintézet igazgatónője már nyugodt lehet. Mire az írás megjelenik, az osztály megvan, sikerült megfelelő számú tehetséges gyermeket találni. A válogatás nem volt könnyű. Mind a 190 jelentkezővel 15-20 percet töltött az első fordulóban a héttagú s többnyire pedagógusokból, aktív táncosokból álló bizottság. A második fordulóba jóval kevesebben jutottak, míg végül a harmadikban - ahol már táncoltatták a gyerekeket és a zenei hallásra voltak kíváncsiak - meglett az egy osztálynyi „táncosjelölt". Ilyenkor, felvételi idején, nincs tanítás az iskolában. A nyolcadikosok - ebben az iskolában az érettségizők - mégis naponta bejárnak. Készül a vizsgaelöadás s az érettségi szakmai része itt a legfontosabb. Sajnálom ezeket a gyerekeket - mondja az egyik értettségiző -, nem tudják mit vállalnak. Én se tudtam, amikor fölvettek. Az első négy év kínszenvedés volt, utána lett igazán jó, utána már értettük, mit miért csinálunk s lemorzsolódtak azok, akik nem bírták a tempót. A gyerekek valóban nem tudják, mi vár rájuk. Beszélgetünk a folyosón és igazolódik a véleményem: kilencéves korban nem a gyermek dönt. Pályáját szülei határozták meg. Legalábbis annak a kevésnek, aki sikeresen felvételizett. A kislányok színpadokról, szép ruhákról, tapsról és hírnévről álmodoznak. Van, aki már megpróbálta. Gyermekcsoportokban, művészeti iskolákban szerepeltek, bár ez a tény inkább hátrány, mint előny ebben az iskolában. A reflektorfény, a művészi pálya rosszabbodó gazdasági körülmények közt is vonzérő. -Vajon meglátszott-e a rendszerváltás a felvételikeri? - kérdezem újra az igazgatónőt. Tavalyi beszélgetésünkkor ugyanis aggódott, lesz-e elég jelentkező, hogy valóban a legjobbakat választhassák ki. - Tavaly megcsappant a jelentkezők száma, az idén viszont a régen megszokott „sokaság" gyűlt össze. Ami azonban nagyon rossz: kevés a fiú._ A jelentkezőknek alig egy tizede. Ök még nem felvételiztek, nem tudhatom, milyen lesz az utánpótlás. Kevés jelentkezőből sajnos nehéz a legjobbakat kiválasztani. Úgy látszik a családok más szakmát szeretnének adni fiaik kezébe. - Úgy tudom, ez az egyetlen ilyen jellegű iskola Szlovákiában. Eljönnek - ilyen fiatalon - a keletiek is? - Kevesebb a vidéki jelentkező, és azok nagy része is inkább a főváros környékéről érkezett. A vidékiek számára teljes kollégiumi ellátást tudunk biztosítani, még akkor is, ha közelebbről jöttek. Ne feledjük, az elsősök tízévesek. Nemrég benéztem a kollégiumba is. A tízéves kelet-szlovákiai táncospalánták hathetente jutnak haza. Ettől a legedzettebb gyerek is megijed. A nyolc éwel ezelőtt sikeresen felvételizők mindannyian találtak munkát. A felvételi bizottság tagjaitól megtudom: nagy az igény a képzett táncosokra. A nyugati színházaktól eltérően nálunk még nem alakult ki a táncostúlkínálat. Egyetlen iskola nevel profi előadókat. A tavalyi végzősök közül sokan külföldön szerepelnek azóta, az ideiek egyelőre nem próbálkoztak a pályázatokkal. Bár ez is csak idő kérdése. A kicsik irigykedve néznek rájuk miközben szorongva várják az eredményeket. Ök még nem tudják: Kenyerük sokszor lesz száraz. Hivatásuk a világ egyik legkegyetlenebb, legnehezebb, de talán éppen ezért egyik legszebb hivatása lesz. Nyolc év múlva... LOVÁSZ ATTILA MEHETNEK A HID ALA(?) Lapunkban már foglalkoztunk a pozsonyi kollégiumokban uralkodó áldatlan állapotokkal. Akkor futólag megemlítettük a Komenský Egyetemhez tartozó Ľudovít Štúr kollégiumegyüttes egyik objektumát, mint Pozsony egyetlen olyan internátusát, ahol diákházaspárok élnek. Most fel akarják számolni. Az ok: a kollégiumi férőhelyhiány enyhítése céljából az egyetemnek szüksége van az épületre „rendes" diákjai számára. Az illetékesek arra hivatkoznak, hogy az épület nem házaspárok részére készült, és az ottani körülmények közegészségügyi szempontból sem felelnek meg az ott élő kisgyermekes családoknak. Ráadásul a házastársak egyike-máelvégezte az egyetemet és dolgozik, máshol biztosítson szállást családja számára. Elismerjük, hogy családalapításra mindenkinek joga van, de a kollégiumok elsősorban a diákok elszállásolására szolgálnak, s nekünk kötelességünk, hogy minél jobb feltételeket teremtsünk a számukra. A szenátus érvelését (bármilyen logikusnak és megalapozottnak tűnik is) a kilakoltatással fenyegetett diákházaspárok nem tudták elfogadni. Problémájukról a közvéleményt is tájékoztatták, remélve, így talán az illetékesek is jobb belátásra térnek majd. Egyelőre azonban minden igyekezetük eredménytelen maradt. Az Ibolya házaspár - júniustól már az utcán(?) Méry Gábor felvétele sika már nem is diák, tehát semmi jogi alapja nincs arra, hogy az amúgy is kevés férőhelyet lefoglalja. A fenti szempontok alapján a Komenský Egyetem Akadémiai Szenátusának kollégiumi szakbizottsága úgy határozott, azon házaspároknak, akik egyike vagy másika már nem diák, el kell hagyniuk a kollégiumot. Egyúttal felszólították az internátust igénybe vevő többi egyetemet és főiskolát, hogy diákházaspárjaik részére biztosítsanak máshol elhelyezést. Tomáš Cikrt, a kollégiumi szakbizottság elnöke a következőképpen indokolta meg ezt a lépést: - A szenátus úgy döntött, a Komenský Egyetem kollégiumaiban ezentúl csak diákok kaphatnak szállást. Mi igazán nem akarjuk az utcára tenni a fiatal családokat, elismerjük, vannak köztük kivételesen nehéz szociális helyzetben lévők is, a bizottság az ő esetükben bizonyára kivételt tesz majd, de ettől függetlenül az a véleményünk, aki már Idill 12 négyzetméteren A kollégium Pozsony Csalogányvölgyként ismert részének legmagasabb pontján található. A nyolc, egyenként nyolcemeletes lakótömbben jelenleg 450 diákházaspár él, vagyis 900 felnőtt és mintegy 300 gyerek. Emeletenként kilenc család. Minden egyes család egy háromszor négyméteres lakrészt mondhat magáénak, miközben a két főzőlemezes villanytűzhelyen, a WC-n és a zuhanyozón két másik családdal osztozik. A szűk folyosón, ahonnan a három szoba nyílik, éppen csak elfér a mosógép, a hűtő, a gyerekkocsi és a szobából a kiságy miatt kiszorult íróasztal. A lakbér (attól függően, van-e kereső a családban) 450-550 korona havonta. A tizenkét négyzetméterért nem kevés, de még mindig ez a legolcsóbb megoldás az egyetemisták számára. S hogy élnek itt egyetemet végzettek is családjukkal, az annak a ténynek tudható be, hogy a mi kis társadalmunkban sem lakással, sem jól fizető állással nem kényeztetik el a pályakezdő fiatal értelmiségieket. Az érintettek egyike, Kocsis Zoltán sem kényelemszeretetből maradt a kollégiumban. Noha van munkája (a Gyermek és Ifjúsági Házban tanítja matematikára a tehetséges gyerekeket), az alapfizetéséből, ami alig haladja meg a kétezer koronát, nem lenne képes még egy egyszobás albérletet sem fizetni a pozsonyi árak mellett. - Folyton azt hangoztatják: az egyetem nem jótékonysági intézmény, aki diákként családot alapit, gyereket vállal, viselje a következményeket. Ez így rendben is lenne. Csupán azt nem értem, miért kell az amúgy is nehéz szociális helyzetben lévő diákházaspárokat még azzal is sújtani, hogy a tetőt is elveszik a fejük fölül? - teszi föl a kérdést a huszonhat éves matematikus. - Sokat töprengtem már azon. megérte-e egyetemre mennem? A fizetésem nevetségesen kevés, lakásra nincs kilátásom, a jövőm bizonytalan... Ha annak idején megelégedtem volna a szakmunkásképzővel, lehet, hogy ma már nem lennének ilyen gondjaim... Nagyon valószínű, hogy legkésőbb júniusban Kocsiséknak is el kell menniük a kollégiumból, akkor pedig az együttlakásról is le kell mondaniuk. Felesége, aki másodéves egyetemista, Pozsonyban maradna, valamelyik kollégiumban kapna egy ágyat, Zoltán pedig a tíz hónapos Zsuzsikával kénytelen lenne elköltözni a szüleihez Komáromba, vagy az anyósáékhoz, Privigyére. Viszont ki tudja, szerezne-e ott állást, arról nem is beszélve, milyen törés állna be a gyerek és az anya kapcsolatában? Marad a hétvégi házasság Kocsisékkal szemben Ibolyáéknak meg van az az előnyük, hogy még nincs gyerekük, de ennek ellenére az ő helyzetük sem irigylésre méltó. Ildikó éppen államvizsga előtt áll, Olivér ugyan csak jövőre végez, de a vizsgaidőszak már őt is szorítja. Egyiküknek sem lehet egyszerű készülni úgy, hogy közben amiatt fő a fejük, hol találnak szállást az elkövetkező néhány hónapra. - Beadtuk a lakáskérvényünket a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal lakásügyi osztályára. Reméljük, előbb-utóbb megkapjuk a lakást, mert ha nem, mehetünk a híd alá - mondja rosszkedvűen a néhány nap múlva államvizsgázó Ildikó. - Persze, ha minden kötél szakad, meghúzhatjuk magunkat a szüleimnél, ám mindenképpen Szerdahelyre kellene költöznünk, nekem ugyanis ott ígértek állást, (gy viszont Olivérnak naponta utaznia kellene, amit anyagilag nem nagyon bírnánk. -A másik lehetőség - veszi át a szót a férj -, hogy én Pozsonyban maradnék, feltéve, ha kapnék a kollégiumban helyet, s csak hétvégeken találkoznánk. De az ilyen „hétvégi házasságot" őszintén szólva egyikünk sem tartja optimális megoldásnak. A kollégiumban lakó diákházaspárok végül arra az elhatározásra jutottak, hogy találkozóra hivják a Komenský Egyetem és a többi érintett egyetem, illetve főiskola, az oktatásügyi és a munka- és szociális ügyi minisztérium képviselőit, hogy a problémát közösen megtárgyalják. A kollégium diáktanácsa ezen a találkozón azzal a javaslattal állt elő, hogy mivel a következő iskolaévben amúgy is kevés diákházaspár kért elhelyezést, a kollégiumi férőhelyek egyharmadát a Komenský Egyetem kihasználhatja többi diákja számára. A javaslatot a Műszaki Egyetem és a Közgazdasági Egyetem elfogadta, ám a leginkább érdekelt, a Komenský Egyetem nem. - Bár váltig azt állítják az ügyet intéző Akadémiai Szenátus tagjai, hogy nem akarják az utcára tenni a diákházaspárokat, a viselkedésükből, a hozzáállásukból mégis úgy tűnik, ez a szándékuk - jellemzi a kialakult helyzetet a kollégium diáktanácsának vezetője, Pavol Veres. - Mi, amennyire lehetséges, szigorítjuk a föltételeket, de úgy látszik, ez sem elég. Pedig ezt a kollégiumot az oktatásügyi minisztérium 1990-ben kelt határozata a diákházaspárok elszállásolására jelölte ki. Ezt a határozatot azóta sem változtatta meg senki. Igaz, az épület tulajdonosa a Komenský Egyetem, ez azonban nem jelentheti, hogy lakóit az utcára teheti. Mivel javaslatunkat elvetette, nincs más lehetőség, minthogy a minisztérium közbenjárását kérjük. A diáktanács eredménynek könyveli el, hogy legalább június végéig senki sem kerül az utcára. Hogy azután mi lesz? Majd elválik. Az egyetem ugyan nem jótékonysági intézmény, de a diákokkal szemben talán mégsem kellene ennyire „aszociálisan" fellépnie. Nem hiszem, hogy a Komenský Egyetem kollégiumaiban uralkodó állapotokon segítene, ha őket az utcára tennék... S. FORGON SZILVIA