Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-14 / 112. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA IÚJSZÔM • a •• • ORULJUNK-E A NYOLCEVES GIMNÁZIUMNAK? • A közelmúltban részt vettem az oktatási minisztérium. középiskolai főosztálya által rendezett szűkkörű értekezleten, ahol a minisztérium illetékes és felelős munkatársain kívül nyolc olyan gimnáziumi igazgató is jelen volt, akik nyolcéves gimnáziumi osztályokat is működtető gimnáziumok élén állnak. Köztük volt egy matematikai és egy sport gimnázium igazgatója. Az értekezlet azt volt hivatva tisztázni, hogyan viszonyuljon a minisztérium a nyolcosztályos gimnáziumok megnyitásának az engedélyezéséhez, ifletve milyen feltételekkel ésszerű az ilyen gimnáziumok megnyitását engedélyezni. Ugyanis az 1990-ben novellizált oktatási törvény kimondja, hogy a gimnáziumnak legtöbb nyolc évfolyama legyen, és hogy ilyen gimnázium nyitható az általános iskola keretében is. A minisztériumnak csak az a dolga, hogy az említett jogszabályok szerint megkövetelje olyan feltételek és garanciák megteremtését, amelyek teljesítésével feltételezhetően sikeresen működhet ilyen intézmény. Az alábbiakban saját, az említett értekezleten is elmondott véleményemet fejtem ki a kérdéskörrel kapcsolatban. A végül is elfogadott alapelvek ismertetése azonban nem feladatom. Köztudott, hogy a nyolcéves gimnáziumoknak mind nálunk, mind Magyarországon nagy tradíciójuk van. Még a két háború között is az elitképzés színhelyei voltak. Elsősorban az intelligencia „újratermelését" szolgálták. Szigorúan szelektáló iskolatípust alkottak tehát, ahová az adott korosztály 3-5 százaléka •került be. Szűk értelmiségi és elitréteg kultúráját képviselte. A kor szellemének megfelelően, az alacsonyabb társadalmi rétegekből csak a rendkívüli képességű gyerekek számára volt hozzáférhető a szóban forgó iskolatípus. Ez nem szociális demagógia, hanem tény. Az akkori körülmények között igen magas színvonalú képzést adott ez az iskolatípus. Már a válogatás során szigorú feltételeket szabtak meg. Másrészt a tanulók szociális feltételei jók voltak, lévén szó nagyrészt értelmiségi családok gyermekeiről. A tanári kar ugyancsak kitűnő volt, hiszen érvényesült a szelekció. Ha figyelembe vesszük, hogy csak a középiskolákban tanítottak szaktanárok, akkor nyilvánvaló, hogy az a tanuló, aki az elemi iskola elvégzése után nem folytatta tanulmányait valamilyen középiskolában, műveltsége messze elmaradt még a kötelező iskolalátogatás évei alatt is középiskolát látogató diákok műveltésge mögött. Ilyen körülmények között a „középműveltség" megszerzéséhez a nyolcéves gimnázium volt az egyik legfontosabb út. Vizsgáljuk meg, a teljesség igénye nélkül, mi a helyzet ma? Mint ismeretes, az alsó tagozat elvégzése után szaktanárok veszik át a további képzést, akiknek az 5-8. évfolyamokra van képesítésük. Tehát az általános iskolában a szaktanárok a 10-14 évesek képzésére képesítettek, míg a nyolcéves gimnáziumok 1-4 osztályaiban általában 15-18 éves tanulók oktatására képesített tanerők dolgoznak, akikA magyar irodalom története (1945-1975) IV., a csehszlovákiai magyar irodalomról szóló fejezetében olvashatjuk a következőket: „A gyermek- és ifjúsági irodalom művelői közül számon kell tartanunk Verseghy Erzsébetet (...):" Úgy érzem, jogosan merül fel a kérdés, hogy valóban számon tartjuk-e őt, ismerjük-e egyáltalán munkásságát? Őszinte nemmel kell válaszolnunk. Az írók, költők zöme egyetlen sorba vagy mondatba is képes belesűríteni ars poeticáját. Verseghy Erzsébetről mindez nem mondható el, azért sem, mert a gyermekirodalom művelése már önmagában egyfajta ars poeticának a megnyilvánulása. Költőnk egyéni, alkati tulajdonságaiból eredően, sohasem lépett önfitogtatóan a nagy nyilvánosság elé. Nem gyártott írói recepteket, nem készültek vele interjúk, tehát nem ismerjük eléggé életpályáját és irodalmi tevékenységét. Ennek a hiányérzetnek az oldását kötelességünk mielőbb elvégezni. Mert Verseghy Erzsébet - másokkal együtt - a csehszlovákiai magyar gyermekirodalom szerény „fáklyahordozója". Költészetének éltető eleme: a gyermekszív. Már első verseit is nekik címezte; a kicsi, de leghűbb olvasóknak. Már pályája kezdetén tudta, hogy a gyermekirodalom művelése (s ez nem alibizmus) egész embert kíván, egész írót követel. Tóth László felettébb bölcs sorai szerint, „a gyermekirodalom akkor jó, ha az irodalom és nem más (...) és elősegíti (...) az élet szövevényes dolgaiban való eligazodást. " nek a 10-14 éves tanulók képzésére nincs képesítésük. Fontosabb azonban az a tény, hogy a 10 éves gyerekek döntő többségének még nincs kellőképpen behatárolva az érdeklődési köre, sőt előfordul, hogy gyakran még a 8. osztály elvégzése után sincs. Bár a pszichológusok azt állítják, hogy egy korosztály ^ 4-5 százalékánál már identifikálható az intellektuális érdeklődés. Ez szolgáltatja az elméleti alapot ahhoz, hogy a törvény egyáltalán számol ilyen típusú gimnáziummal. Fontos azonban, hogy ne erőltessük a nyolcéves gimnáziumot olyan tanulók esetében, akiknél még 10 éves korban nem egyértelműen nyilvánvaló, hogy képességeiknek köszönhetően értek el jó eredményeket az 1-4 osztályokban. Innen következik, más kell, legyen a felvételi vizsga jellege is. Nem csak az ismeretek elsajátításának a fokát kell mérniük, hanem a tanulók képességeit úgyszintén. Ugyanis az 1-4 évfolyamok tananyaga - tanulói és szülői szorgalommal, valamint odafigyeléssel - igen jó eredménnyel elsajátítható az alacsonyabb képességű tanulók által is. Ma még nem alakult ki annak az iskolastruktúrának a végleges formája, mellyel felzárkózhatunk a fejlett európai országokhoz. Az azonban már az eddigi előrejelzések alapján nagyon valószínű, hogy egy korosztálynak körülbelül a 30 százaléka gimnáziumban, 30 százaléka szakközépiskolában, 30 százaléka pedig szakmunkásképzőben szerez középműveltséget. Az is nyilvánvaló, hogy 10 éves gyereket ilyen nagy számban nem logikus naponta néhány órát utaztatni, különböző okoknál fogva sem, amikor azonos értékű műveltséget helyben is megkaphatnak. Nyilvánvaló tehát, hogy a jövőben a gimnáziumi képzés fő iránya nem a nyolcéves gimnázium Verseghy Erzsébet első kötete, egy verses képeskönyv Mocskos Palkó-Cifra Olga címmel jelent meg a Szlovák Szépirodalmi Kiadó gondozásában (1961). A bemutatkozó kötetről Mesekönyv címmel Fábry Zoltán írt felfigyeltető kritikát az Irodalmi Szemle 1962/2-es számába. A költő 1964-ben Kis Építő pályázatán díjat nyert, a Veronika Szívországban című verses meséjével, s ugyanabban az évben Mesét mondok, gyerekek címmel jelent meg verses mesekönyve. Szeberényi Zoltán gyermekirodalmunk. egyik rövid áttekintésével foglalkozó írásában (Irodalmi Szemle, 1984/6. sz.) ,,a gyermeklapok leggyakrabban jelentkező munkatársai" közé sorolja költőnket, aki „a didaktikus jellegű verses epika művelője (...) a népies költészet modorában írt verses meséi (...) sugalmazzák a tanulságokat. Ez (...) jellemzi a Mocskos Palkó-Cifra Olga és a Mesét mondok, gyerekek cimű kötetei." Költőnknek közel tíz évet kellett várnia a Tavaszi szél (1973) című, harmadik gyermekvers-kötetére, amely a csehszlovák-magyar közös könyvkiadás keretében (Jaksics Ferenc szép illusztrációival) jutott el könyvesboltjainktól. Egyik méltatója, Wojatsek Ilona írja (Heti Hírlap, 1974/3. sz.) a kötet kapcsán: „Az írónő a gyermek szémével. nézi a világot. A természet őrök körforgásáról, a rügybontogató, virághivogató tavaszi napsugárról, a nyári zajos vidámságról, a gazdag és szomorkás őszről és a zimankós téli világról ír."Kobolka György méltatásában (Valesz. Ez sem szakmai, sem gazdasági okokból nem lenne indokolt. A múltban a falusi iskolák színvonala messze elmaradt a polgári iskolák és a gimnázium alsó osztályaiban folyó oktatás színvonalától, ma azonban általános iskoláink képesek ugyanolyan nívón oktatni, amilyet a nyolcéves gimnáziumok ígérnek a szóban forgó korosztálynak. Ha figyelembe vesszük a különböző tagozatos osztályokba (matematika, természettudományok, idegen nyelvek stb.) besorolással történő differenciálás lehetőségét, hogy az óratervek 4 variánsa közül lehet választani, továbbá a tananyag adaptálhatóságát a helyi viszonyokra, valamint egyéb differenciálási lehetősésárnapi Új Szó) pedig a következő olvasható a könyv erényeiről: „Kedves, érdekes kötet. (...) Nem használ hosszú leírásokat, magyarázgató részleteket, hanem mondanivalóját pergő ritmusú versekre bontja." Az említetteken kívül Egri Viktor, Szitási Ferenc és Zalabai Zsigmond is foglalkozott egy-egy írás erejéig Verseghy Erzsébet költészetével. Az Érsekújvárott élő Verseghy Erzsébet - ha nem is hallgatott el teljesen az utóbbi években igen keveset publikált. Éppen ezért a meglepetés erejével hatott az Oka, bóka libibóka című verskötete, amely az elmúlt év második felében jelent meg a pozsonyi Madách kiadó gondozásában. E pengevékony, kedves kis könyvecske huszonnégy gyermekverset foglal magába; kiegészülve a felfokozott ritmusú mondókákkal és kiszámolókkal. Az óvodás korú gyermekeknek szánt kötethez Turcsan László készített színes illusztrációkat. Dicséretes teljesítmény: ollót ad a mókus kezébe, megkapáltatja a kalapot és zöldnek (is) látjä a felhőt: mindezt az óvodai rajzlapok hitelességével, minden rájátszás nélkül. A kötet egyik kiemelhető vonása, hogy a költő már nem csak a hagyományos értelemben vett természetélményéből építkezik. Mindig földet ér vándorlása, nem rugaszkodik el a csillagokba, fantáziateremtő világa, képvilága emberközelben tartja olvasóját. Ugyanakkor tény, hogy előző köteteihez viszonyítva lényegesen és értékelhetően nem tudott előbbre lépni a költő. Talán kései indulásával geket, akkor arra a józan következtetésre jutunk, hogy nagyon megfontolandó, hol és milyen nyolcéves gimnáziumot nyissunk. Nem szabad nosztalgia hatása alatt cselekedni, amikor nyolcéves gimnáziumi osztályokat ^karunk nyitni. Nemegyszer kispolgári motívumok is közrejátszhatnak ebben az esetben. Meg kell a szülőknek mondani, hogy az általános iskola is szavatolja az egyenrangú érettségihez az utat, éspedig kisebb anyagi és fizikai megterheléssel, mint a nyolcéves gimnázium. Magam részéről nem tartom kívánatosnak, hogy egy-egy járás vagy régói egyetlen magyar tanítási nyelvű gimnáziuma megossza a gyerekeket és a szülőket, olyan értelemben is, hogy lesznek, akiknek futja arra, hogy nyolcéves gimnáziumba járassák gyermeküket, és lesznek, akiknek nem. Más persze a helyzet, ha a nyolcéves gimnázium alternatív értékek közvetítésére vállalkozik. Az ilyen jellegű másságot támogatni kell. Az elmondottak alapján létjogosultságuk van például a felekezeti gimnáziumoknak. De az ő esetükben sem mindenáron a nyolcéveseknek. Dr. BÁLINT LAJOS, kandidátus (is) magyarázható, hogy például legszigorúbb kritikusának (Zalabai Zsigmond) tanácsait és útmutatásait nem tudta kellőképpen hasznosítani költészetének felfuttatásában. A recenzens is tudatában van annak; hogy egy életen át gyermekirodalmat művelni nem könnyű és nem hálás feladat. Verseghy Erzsébet eddigi pályája során leginkább a visszapillantásokból táplálkozott. Ez nem baj. Mindenki nem léphet az újítók sorába, a weöresi, Zelk Zoltán-i magaslatokat nem egyszerű megmászni, s talán nem is érdemes imitálni a kaptatót. Kicsit irigylem a képzőművészetet, mert ott elismerik a „kismestereket", míg a gyermekköltészetben, egyáltalán a gyermekirodalomban tevékenykedő - ugyan tehetséges, de csupán „klasszikus" értékeket felmutató - költők, írók, még a „másodhegedűs" szerepét sem mondhatják magukénak. Nehéz lenne megjósolni, vajon milyen irányt vesz a mai gyermekirodalom további fejlődése, de egy biztos, hogy ebből a műnemből csupán „kísérleti nyulat" nem szabad kreálnunk. Mert például a csehszlovákiai magyar gyermekköltészet (Dénes György, Simkó Tibor, Koncsol László, Tóth László, Keszeli Ferenc, Kövesdi Károly, Kulcsár Ferenc) az utóbbi másfél évtizedben olyan értékeket produkált - minden bohócmutatvány nélkül - amelyek már komoly kritikai mércével is mérhetőek. Ezért hát Verseghy Erzsébet mostani teljesítményét is az elmondottak felől kell megközelítenünk; mert ha lángot is keresünk, a parazsat is illik észrevenni. Észre kell vennünk az ő költészetét is - mert rossz könyvet írni szabad, de jót kötelesség - s költőnk ezúttal egy jó kötetet tett le gyermekeink asztalára. (Madách) VÖRÖS PÉTER 1992. MÁJUS 14. KIK A GYŐZTESEK? Nem az győz igazán, aki a háborút nyeri meg, hanem az, aki nem veszti el a békét - a moszkvai Győzelem napi ünnepségről szóló idei, ugyancsak gyér számú tudósítások egyikében szerepelt e szellemes megállapítás. Hisz alighanem meghökkentő látvány lehetett, ahogy a győzelmi díszszemlék színhelyére, a Vörös térre diadalmasan beúszott a csapongó német lobogó. S nyilván az sem volt pikantériától mentes, ahogy az aggastyán veteránok helyeslő bólogatással vették tudomásul, hogy a Vörös tér ezúttal sem lehet csak az övék, mert oda a németeket és másokat is meghívtak. Nyilván sejtették, ettől is remélhető némi adomány, ha netalán nem tudtak volna róla, hogy kétszázötven millió dolláros humanitárius segélyt juttattak nekik azok a szponzorok, akik megszervezték a katonazenekarok, az orosz, az amerikai, az olasz és a német rezesbandák felvonulását. Moszkva stílszerűen ismerte be vereségét - sugallta a Győzelem napi összkép. Igen, ha arra gondolunk, amit pár nappal korábban Gorbacsov is kijelentett Fultonban, az Áttörés emlékmű előtt: a sztálini vezetés azt hitte, hogy a hitleri Németország leverése egyet jelent a szocializmusnak nevezett rendszer győzelmével. Nos, a sztálini logika a visszájára is fordítható. Ha ez a rendszer megbukott, akkor tulajdonképpen a németek nyerték meg a háborút. Ezek szerint a mai fejlemények a Hitler oldalán vállalt háborús részvétel helyességét igazolnák. Tudományos munkákban, publicisztikai fejtegetésekben, sőt politikusi beszédekben is tetten érhető ilyen gondolatmenet. Csakhogy az effajta érvelésből kimarad valami: a fasizmus nemcsak a kommunizmus felszámolására törekedett, hanem a tömeges kiirtás veszedelmével, az alapvető civilizációs értékek felszámolásával fenyegetett. A mai Németország épp ezzel a fasiszta múlttal szembenézve és leszámolva vívta ki az önmagát egyesítő Európában játszott tekintélyes szerepét. A moszkvai ünnepség tulajdonképpen arról tanúskodott, hogy ezzel a Németországgal szemben nem érvényesülhetnek az egykori győztesek által vindikált előjogok, amelyeket a volt Szovjetunió esetében az ideológiai indíttatású hatalmi törekvések tápláltak — még nemrégiben is. De honnan is erednek ezek az előjogok? Jaj a győzőknek! - írta nemrég kiadott háború utáni naplójában Fábry Zoltán, aki a vox humanát egyetemessé tágítva arra a felismerésre jutott, hogy a háború csupán alap volt „egy keleti és egy nyugati imperializmus kifejlesztésére". De mit mondanak a politológusok? A neves egykori ellenzéki szerzőpáros, Fehér Ferenc és Heller Ágnes Jalta után című könyvében olvasható: „A jaltai konferencián mindhárom nagyhatalom vezetője kellőképpen kimutatta a kis országok és azok világpolitikai szerepével szembeni mélységes megvetését." Gondoljunk csak a Churchill és Sztálin közötti, a befolyás százalékarányos megosztására vonatkozó, nemrég eredetiben is előkerült cédula kékceruzás megjegyzéseire. Sztálin fölényes megnyilatkozásaival egyetemben fennmaradt az emlékezetben Churchill metaforája is a sasról, amely eltűri bár, hogy a kismadarak énekelnek, ámde „nem érdekli, miről is szól ez az ének". Ilyen hatalmi osztozkodások után Sztálin gátlás nélkül hajthatta végre erőszakos kelet-európai hódításait. Hosszas világpolitikai alkuk vezettek a hidegháborús szembenállás és az egykori veszteseket megbélyegző megkülönböztetések tarthatatlanságának felismeréséhez. Vajon a szovjet rendszer és a szovjet birodalom összeomlása tetőzte volna be ezt a folyamatot? De lehet-e az államközi kapcsolatokat, a jövőt tekintve ennek győztese és vesztese - ha a világ demokratizálása a tét? Napjainkban a nacionalizmusok fellángolásának lehetünk tanúi. Az elején említett megállapításnak tehát alighanem van módosító parafrázisa: a békét csak úgy lehet megnyerni, ha valamennyi nép győztesnek érezheti magát. (kiss) Érettségi előtt... Prikler László felvétele GYERMEKVERSEK, MONDÓKÁK, KIOLVASOK VERSEGHY ERZSÉBET: ÓKA, BÓKA LIBIBÓKA