Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-08 / 108. szám, péntek

1992. MÁJUS 8. Kis NYELVŐR PUBLICISZTIKA 10 CSAPLAR VILMOS MARIKÁBÓL CSAK EGY VAN, AVAGY EGY CSALLÓKÖZI TANÍTÓNŐ MANHATTAN KÖZEPÉN* ÉTLAPÉSÁRLAP A nyelvnek még az úgynevezett laikus használója,is tudja - vagy tapasztalatból, vagy ismeretterjesztő cikkekből, előadásokból -, hogy a szókészlet nagyon változékony: ki van téve a társadalmi változások hatásainak. A régi, kiszorult vagy kiszorulóban lévő fogalmakat és neveket újak váltják fel. De a nyelvieket okozó társadalmi változásoknak nem kell feltétlenül rendszerváltásoknak lenniük: néha a természetes - műszaki, tudományos és más jellegű - fejlődés is nyomot hagy a szókészletben. Az egykori villanykörte szó helyett ma már sokan az égö, villanyégő elemeket részesitik előnyben; a szakemberek nagy része meg inkább az izzó1 használja. Gyakran a szó hangulati velejárója az oka az új szó keletkezésének; ezt bizonyítja a korcsma helyett meghonosodott italbolt; az inas helyett elterjedt szakmunkástanuló, ipari tanuló. Napjainkban az üzleti haszon is mozgatójuk ezeknek a változásoknak; gondoljunk a sňop-nak nevezett boltokra vagy a center-nek átkeresztelt bevásárlóközpontokra! Az idegen neveket egyrészt a külföldiek is megértik, másrészt a belföldi vevőt jobban emlékeztetik az elegáns, választékosabb árucikkeket kínáló nyugati boltokra, mint a régi név. Tudjuk, a divat ellen nehéz harcolni, s az eredmény is kétséges; bízzunk abban, hogy az élet, a gyakorlat maga is nagy rosta, s idővel különválasztja az értékei az értéktelentől! Ez után az általános bevezető után egy olyan szóra irányítanám a figyelmet, amely a mi tájainkon nemigen használatos. Ez az árlap. Nem új szó ez már, de elterjedésének a magyarországi vendéglőkben, éttermekben bizonyára van valamilyen oka. Bennünk, csehszlovákiai magyarokban talán a szlovák jedálny lístok'is ezt a magyar megfelelőt idézi fel: étlap, s általában ezt a szót találjuk az itteni vendéglők két- vagy többnyelvű lapjain is. Őszintén bevallom, nekem azér/apjobban tetszik, mint az árlap. Ne tekintse ezt a vallomást a kedves olvasó valamiféle tiltásnak, még csak nyelvművelői tanácsnak se, csupán a nyelvművelő szubjektív véleményének. Olyan véleménynek, amelyet nem volna helyes ráerőltetni senkire, hiszen az étlap is, az árlap is használatos és használható szó a vendéglátó iparban. Mindkettő megtalálható az értelmező szótárakban. Még azt sem mondhatjuk, hogy az étlap csak az ételek kínálására szerkesztett lapnak a neve; étel, ital megfér rajta. Ha nem, akkor össze lehet állítani itallapot is. Az árlapon szintén békésen megfér egymás mellett mindkét áruféle a vendéglőkben, de az árlapnak nevezett tájékoztató más szolgáltatóhelyeken, például nagyobb fodrászatokban is használatos lehet. S ez már önmagában is zavar engem egy kicsit. De sokkal jobban zavar az a körülmény, amelynek hatására az árlap szó használata elterjedt napjainkban a vendéglőkben. Az étlap hallásakor, kimondásakor elsősorban az ételekre gondol az ember. Azzal a céllal veszi kézbe ezt a lapot, hogy ízlésének, étvágyának s pénztárcájának megfelelőt válasszon közülük. Természetesen ez az utóbbi szempont sem hagyható figyelmen kívül napjainkban, de fontos, hogy ne erre gondoljunk elsősorban. Ha viszont „árlapot" adnak a kezembe a vendéglőben, máris csökken az étvágyam. S esetleg arra késztetnek vele, hogy előbb az árakat tekintsem át, s csak aztán a hozzájuk tartozó ételeket. Én elhiszem, hogy a vendéglőknek ma a bevétel, az árak a fontosak, a vendég csak szükséges rossz, akit a pénzéért el kell viselniük. Nem úgy, mint régen, amikor a vendéglős nem akart rögtön meggazdagodni, hanem jó hírú konyhájával, udvariasságával, szolid áraival törzsvendégek toborzására törekedett. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen vendéglőben például az egykori híres és ínyenc írók árlapot vettek a kezükbe, nem pedig étlapot. Nem is vehettek volna. A magyar nyelv szótára - amelyet a múlt században szerkesztett Czuczor Gergely és Fogarasi János - az étjegyzékés az étlap szavakat tünteti fel az ételek választékát és árait felsoroló vendéglői lap neveként. Az árlap szó sem volt ismeretlen: annak a jegyzéknek volt a neve, amely a vámokon, réveken, hidakon átszállított jószágok után fizetendő díjakat tüntette fel. JAKAB ISTVÁN immmmiiiimmiii U

nokatestvérem csallóközi tanítónő. Volt. Erről a szókapcsolatról, hogy „csallóközi tanítónő", mindig úgy éreztem, hogy valamilyen fogalommá vált számomra. Igen, fogalommá is válhatott éppenséggel, hiszen unokatestvérem végigtanított jó néhány kemény évet a nemzetiséget sanyargató kommunista korszakban. Jó volt kimondani, hogy van egy unokatestvérem, aki csallóközi tanítónő. Apai családom igen nagy létszámú. Komáromtól Pozsonyig majdnem minden faluban vannak rokonaim, de a csallóközi tanítónőből, Marikából csak egy van. Egy volt. Csehszlovákiai magyar író, költő, újságíró, fotóriporter barátaim mind ismerték öt, mert Marika nemcsak számomra volt egyetlen, hanem az ott élö értelmiség számára is a Marika volt. Ismeretségét főleg a Tátika nevű gyermekfolklór-együttesnek köszönhette, amelyet 1979ben alapított, és amelyben mindig az adott korosztálybeliek, a válogatott tanítványok táncoltak, énekeltek, muzsikáltak. Kaptak díjakat magyarországi fesztiválokon is, amikor éppen átengedték őket, úgyhogy Marika Magyarországon is ismert személy volt. Csoóri Sándortól kezdve mindenkivel tartotta a kapcsolatot, mindenki tudott róla, akinek szívügye volt a csehszlovákiai magyarok sorsa, és gyakorlatilag is tett valamit értük. 1988-ban Marika így nyilatkozott: ,,Az amatőr művészeti mozgalomban dolgozni csodálatos... Titkon azt remélem, hogy a több száz fiatal közül, akikkel valaha is együtt dolgoztam a próbatermekben, akikkel megpróbáltunk együtt gondolkodni, akad talán néhány, aki közösségben akar szolgálni egy jó ügyet az előző nemzedékek szellemiségében, úgy, hogy azt a saját egyéniségéből fakadó újjal gazdagítani fogja." Aztán jött a várva-várt nagy változás. A csehszlovákiai kommunista rendszer is összeomlott. Marika úgy érezte, hogy vége a nehéz éveknek, hangosabb lesz az ének és a zene, a táncmozdulatokból eltűnik a feszültség. És ekkor valami megdöbbentő dolog történt. Igazán „magyaros". Az összeomlott rendszer utóvédharcai során, a helyi hatalmukat mentők és átszervezők elűzték Marikát a Tátikától, ezzel a Tátika sorsát is megpecsételve. Hogy ne legyen félreértés, leszögezem: az illetők magyarok voltak, helyi magyar vezetők. Egy csallóközi magyar falu elöljárói a kommunizmus kimúlta után. Újságirók, új csehszlovákiai magyar politikusok próbálták őt megvédeni. Hiába. A számomra követhetetlen motívumú ellenfél minden eszközt megragadott, hogy lejárassa a falu előtt a tanítónőt. Még sikkasztással is meggyanúsították. Végül Marika visszavonult szülőfalujába, a szomszéd faluba. Föladta a tanítónői állását. Hogy mi játszódott le benne, senki se tudta. A csallóközi nép nem nagyon beszédes, és Marika még köztük is szófukarnak számított, ha a személyes érzelmeiről volt szó. A száznyolcvanöt centis, vékony, fekete hajadon a szikárságával, az évek során egyre élesebb metszésű arcával átláthatatlan volt. Emlékszem, amikor a nyolcvanas években két költő, Varga Imre és Tóth László áttelepült Magyarországra tőlük, Marika szokatlan szenvedéllyel tört ki egy beszélgetésünk során. Úgy érezte, hogy ezek a költök, akik annyi időn át példát mutattak, tartották benne a lelket, cserbenhagyják. Magyarázni kezdtem, hogy bizonyos helyzetekben az ember személyes kiteljesedése a fontosabb. A szűkebb, tágabb közösségnek is csak javára válhat később, ha egy ember a nem járható út helyett másikat választ. Nem szólt semmit. És nem panaszkodott most se, amikor Tátika és állás nélkül maradt. Nagy energiával szervezte az új életét. Állást szerzett Nyitrán a főiskolán, igaz, szlovák nyelvet kellett volna tanítania, és felvételizett a budapesti ELTÉ-re, levelező szakra. Fölvették. A

megdöbbentő dolgoknak azonban az a természetük, hogy mindig van náluk még megdöbbentőbb. Marika két bátyja közül a legfiatalabb 1969-ben, az utolsó pillanatban, amikor még lehetett, kisurrant Husák országából. Senkivel se közölte a családban, hogy hova megy, pedig ezzel az elhatározásával rengeteg kellemetlenséget okozott a családtagoknak. Évekig zaklatta őket a rendőrség, és az egész kommunista korszakban hátrányt jelentett nekik, hogy az öcsi csak úgy átrándult Bécsbe, és nem jött aztán haza. Miközben Marika kijárta a gimnáziumot, és nagy ambícióval elvégezte a nyitrai tanárképző főiskolát, majd szülőföldjére visszatérve megszervezte a Tátikát, a báty volt tengeri olajfúrómunkás Ausztráliában, buddhista szerzetes Tibetben, magányos, amatőr Afrika-kutatóként őserdei törzsek között élt. Telente taxit vezetett Kanadában, később egy New York-i diszkóklub beengedőembereként dolgozott, az év többi részében pedig nyakába vetta a glóbuszt. Kóborolt. Röpködött és gyalogolt, élményeket szerzett és naplót írt. Csgj< haza, a Csallóközbe nem jöhetett, mert Husák nem irgalmazott azoknak, akik nem kértek az uralmából. Talán tíz év is eltelt, amikor a család és Öcsi újra megpillanthatták egymást élőben. A komáromi közúti Dunahíd magyarországi végénél. Akkor már jöhetett Magyarországra a kommunizmushoz hűtlen csavargó, és nemcsak jöhetett, jött is. Merészelt jönni. Mert sokáig nem akart semmilyen szocialista földre lépni, és ekkor is igen nagy óvatosságot árult el. A hídfőnél elbújva leste, hogyan közeledik gyalogosan, libasorban a család, megpakolva hazai pálinkával, sült kacsával, disznótoros kolbásszal. Azt figyelte, nem követi-e őket valaki. Mikor véget ért Husák meseországi királysága, az anyja egyre türelmetlenebbül kérte, hogy „látogass, fiam haza, elmúlt a veszély!" öreg volt már a mama, fájt a lába is, nehezen mozgott, öcsi egyszer csak ott volt a falusi nyárfaliget széli családi házban. A bécsi repülőtérig mentek elé autóval. Most már ezt is lehetett. Egy hete időzött otthon öcsi, amikor egy másik unokatestvérünkkel és annak feleségével elutaztak Prágába. Bundát akartak venni a feleségnek és öcsi színes televíziót a mamának. Bundát kaptak, megfelelő televíziót nem. És nem kaptak szállást sem Prágában. Késő este elindultak vissza. Éjféltájban Pozsony szélén egy útkereszteződésnél egy ittasan vezető, jogi végzettségű belügyminisztériumi százados úgy beléjük rohant, hogy az életben maradt unokatestvérem (a sofőr) szerint hat métert repültek a levegőben. A hátul alvó feleség rögtön meghalt, öcsi körülbelül negyedóra múlva. Az útpadkán fekve, mentőre várva. A százados könnyű sérülésekkel megúszta. P

ár havi huzavona után Marika utazott. Öt jelölte ki a család öcsi hagyatékának a rendezésére. Marika nem foglalta el a nyitrai állást, halasztást kért a pesti egyetemen. Novemberben röpült át New Yorkba, és első levelében még azt írta nekem, hogy februárban jön haza. Később megemlítette, hogy ez az időpont nem lesz tartható, talán szeptemberig is marad. Ezután küldött leveleiben többé nem ír időpontokról. Ezzel szemben tudatja velem, hogy szerzett állást. „Az iratai intézéséhez" van szükség rá. Milyen iratai? A hagyatékhoz ugyan miért kéne? Marika nem részletezi. Első gyermekem anyja, M. M., Hollandiában élő üvegszobrász kiállított New Yorkban és találkozott Marikával is. Meséli, hogy Marika soványabb mint valaha, kevés pénzét beosztva gubbaszt a Central Park közelében, a bátyja lakásában. A hagyatékot már rég elrendezte, nem volt sok dolga vele, legalábbis az anyagiakkal. Otthon ül, angolul tanul, olvas. Sokat sétál, néha múzeumba megy. Barátkozik a bátyja volt barátaival. Mindent meg akar tudni a bátyjáról. M. M.-nek egy éjszakai beszélgetés során elmesélte a megvilágosodását. Végigolvasta a bátyja titkos naplóját, és úgy érzi, hogy öcsi neki adta át a stafétabotot. Afrikai primitiv törzsek, kanadai taxiutasok, tengeri olajfúrás, tibeti meditáció közt fogja majd fölfedezni azt a világlényt, azt a világra született lényt, akit úgy látszik, a csallóközi tanítónő formájában való megjelenés nem testesített meg eléggé? Nekem a távolba egyelőre csak ennyit ír erről jó, marikás óvatossággal: „Itt most nagyon meleg van. A szobaablakok előtt van egy balkon, s ha rácsokon átnyúlok, elérem az akácvirágokat. Elvétve méhecskéket is felfedezek, s reggelenként madarak is zsivajognak. Mindez az Első és a Második Avenue között, ahonnan egész nap és egész éjjel felhallatszik a forgalom zaja. Néha olyan monoton, állandó, erős zúgás ez, hogy azt várom, mikor következik be valami nagy földindulás, ami után csend lesz. Amíg az akácfát nézem, ami az udvarban nőtt meg ötemeletnyi magasságra, addig otthon érzem magam, de amint felkapom a fejem, azonnal jelzik a felhőkarcolók, hogy tévedtem. Nagyon érdekes dolgok ezek..." Bizony érdekes dolgok ezek. Elvesztettünk egy csallóközi tanítónőt. Kit nyerünk helyette? Valamivel később így szövi tovább hallgatag gondolatait: „Mióta itt vagyok, kitágult a világ, ugyanakkor mindent közelebb érzek magamhoz." A távolságot és a közelséget egy egész életében egy régióban és ahhoz kapcsolódó érzelmekkel, érzéki tapasztalatokkal élő ember, ha ekkorát röpül, tapasztalásként is fejbe verő élmény számára. Átutazik a Föld árnyék-fény határán, látja, hogy a nappal és az éjszaka fizikai jelenség, fölülről is lehet nézni, nemcsak alulról, mint csallóközi napnyugtát és napkeltét. Érzékeli a Golyó görbületét. Eddig is tudta, hogy a Föld gömbölyű, de most már látta is, hogy egy golyón él. Ezen a golyón lakik mindenki. D

e még talán ennél is többet mond az, hogy New Yorkban a Manhattan közepén is vannak méhecskék. Vagyis rájött arra, hogy csallóközi tanítónő korában azt hitte, hogy nincsenek. Nem is gondolt rá, még a méhecskék szintjén se gondolkodott ilyenekről. Valószínűleg úgy van minden közel, hogy a csallóközi tanítónőség nagyon távoli már, és szinte nem is tudja, hogy mi van, ha az nincs, ezért lett minden közel. Amíg otthon volt, ráadásul kisebbségként, nem tudta, hogy mi minden ő még. Senkiként indul, illetve az az érzése, hogy most kezdődik minden. És ez csak akkor kezdődhet, ha már nem csallóközi tanítónő. Nagy röpülések várnak még ránk. * Részlet Csaplár Vilmos MAGYARORSZÁG, TE DOG című könyvéből (Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1992.) Hrapka Tibor felvétele