Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-07 / 107. szám, csütörtök

5 RIPORT ÚJ szól 1992. MÁJUS 7. HAJLÉKTALANOK... FELELŐTLEN VAGYONKEZELÉS ÉS BOMBAÜZLET HOGYAN TALÁLT GAZDÁRA A GALÁNTAI BYSTRICA? Az egész ügy a Reštaurácie állami vállalat galántai, Bystrica vendéglátó-ipari egységének a privatizációs folyamatba történt besorolásával kezdődött. Az egységhez étterem, söntés, raktárak és a volt vállalati igazgatóság székháza tartozott és itt folyt a szakmunkástanulók képzése is. A város polgármestere 1991. július 16-án, illetve néhány hónappal később kelt levelében kérvényezte Ivan Mikloš szlovák privatizápiós miniszternél, hogy az adminisztrációs épületet ne sorolják a privatizációs folyamatba, mert arra nagy szüksége lenne a városnak. A miniszter 1991. november 4-én nemleges választ adott. A járási privatizációs bizottság november 30ára meghirdette az objektum árverését. A járási hivatal tiltakozott, s a privatizációs miniszter 1991. július 16-án kelt rendeletére hivatkozott, amely megtiltotta az olyan épületek privatizálását, ahol szakmunkásképzés folyik. Közbenjárásuk eredménye, hogy november 29-én (egy nappal a meghirdetett árverés előtt) a miniszter nem engedélyezte az árverést. Ezek után nagy meglepetésre, december 6-án az objektumot a kikiáltási áron, 10 millió 122 ezer koronáért eladták Tibor Pozsonyi magánvállalkozónak. Azokban a napokbán már nyílt titok volt, hogy az ingatlanok árai január 1 -jétől jelentősen emelkednek. Vagyis elég lett volna az eladással három hetet várni, s a vendéglátó-ipari egység alapára 21 millió koronával növekedett volna. Ezért váltott ki az ügy Galántán indulatos vitát, s emiatt lett feljelentések és vizsgálatok tárgyává. Vessük össze az ügy kulcsszereplőinek véleményét, azzal a céllal, hogy az esetről a lehető legvalósabb képet tárjuk olvasóink elé. Megszegték a moratóriumot František Gaulieder mérnök, a Galántai Járási Hivatal elöljárója azt állítja, hogy a Bystrica árverésének meghirdetésekor két alapvető hibát vétett a járási privatizációs bizottság. Először, helytelen volt a kisprivatizációba sorolni az objektumot - ugyanis itt szakmunkástanulók képzése folyt -, amelyre érvényes a privatizációs miniszter moratóriuma. Másodszor, a november 30-ára tervezett árverés kihirdetésekor nem teljesítették a törvény által előírt egy hónapos határidőt. A sietséget Gaulieder azzal magyarázza, hogy az árverés időpontját valakiknek nem volt érdekük decemberre halasztani. - Jómagam már korábban figyelmeztettem Mikloš miniszter urat és a járási privatizációs bizottság elnökét, hogy a Bystrica besorolása a kisprivatizációba indokolatlan. Később feljelentést tettem törvénysértés gyanúja címén - mondja a járási hivatal elöljárója és állításai bizonyítására leveleket, iratokat rak elém. - November 29-én - egy nappal a meghirdetett árverés előtt - Galánta polgármesterét, a városi hivatal elöljáróját, a privatizációs bizottság képviselőjét, illetve személyemet fogadta Mikloš miniszter úr. Ennek a beszélgetésnek az eredményeként a meghirdetett árverést leállították. . A járási hivatal elöljárója december 9-én telefonon közölte Valovičová mérnöknővel, a privatizációs minisztériumnak ez ügyben illetékes munkatársával, hogy a Bystricát árverés helyett adásvételi szerződéssel eladták. Gaulieder december 11-én levelet is írt a privatizációs minisztériumba. Az utóbbira Ľudovít Kanín mérnök válaszolt: ,,... Tekintettel arra, hogy a Reštaurácie állami vállalat a felszámolás folyamatában adta el vagyonát, az ügybe semmiképpen sem tudunk beavatkozni." Az osztályvezető álláspontja miatt a járási elöljáró levélben tiltakozott a miniszternél. Alapítói hatáskör - igen vagy nem? Horváth Zoltán mérnök, Galánta polgármestere: - Az elmaradt árverés után december elsejével megkezdődött a vállalat felszámolása, amivel önkormányzatunk Eva Koričanskát, a vállalat közgazdászát bízta meg. - Nem lett volna jobb egy kívülállót megbízni ezzel? - Nézze, először a vállalat addigi igazgatóját kértük fel. Ő jogász, de nem vállalta. Egyedül az említett közgazdász jött számításba, aki néhány hónapja dolgozott csak a vállalatnál. .. Hamarjában öt vállalat alapítási jogköre hárult ránk. Kérdem én, a polgármester mennyire ismerheti ezeket az embereket? Figyelembe kell venni: jogkörüket a törvény határozza meg, s ők tetteikért a törvény előtt felelnek, igaz, hogy az alapítói hatáskör a városra szállt, de a vállalat vagyona továbbra is állami maradt, azzal nem a város rendelkezett. Koriőanská asszony december 6-án az objektumot eladta. Nem kérte ki véleményünket, az eladásról önkormányzatunk nem döntött. Nem városi tulajdont adott el, hanem államit. Az illetékes parlamenti bizottság ülésén elhangzott, hogy a város adta el. Ha városi vagyon tett volna, csak a képviselői testület határozata alapján lehetett volna eladni. - Ön szerint jogos volt a lóhalálában történt eladás? Nem lehetett volna januárban értékesíteni? - Hogy jogos, törvényes és gazdaságos volt-e az eladás, annak megállapítása az ellenőrző szervek feladata. Azon vitatkozni lehet, miért adta el hat napon belül, s csak a kikiáltási áron, miért nem írt ki árverést, miért nem vád januárig, az áremelkedésig. A város nem adott Koriőanská asszonynak felhatalmazást, hogy mit és mikor adjon el. - Mit állapított meg az ellenőrzési minisztérium vizsgálata? - Még nem lezárt az ügy. December 20-án egy gyors ellenőrzés volt. írtak egy jegyzőkönyvet, amelyben megállapítják, hogy a Bystricát nem gazdaságosan adták el. Mi két kérdésben - meghatározták-e írásban Koriőanská kötelességeit, feladatait; városi vagy állami vagyon "volt-e az eladott objektum - mondtunk véleményt. - Előfordulhat, hogy mégis városi vagyont adtak el? - Szerintem nem, mert az adásvételi szerződést még aznap hitelesítette a közjegyző, aki csak törvényre hivatkozva tehette ezt. Kényszerhelyzetben Ladislav Mrnka mérnök, a Galántai Járási Privatizációs Bizottság elnöke: - Valóban, 1991. július 26-án megkaptuk a privatizációs minisztériumból azon objektumok jegyzékét, amelyeket - szakmunkásképzés miatt - nem lehetett a privatizációs folyamatba besorolni. Ebben szerepelt a Bystrica étterem is, az adminisztrációs épülettel együtt. Jozef Prizmán mérnök, a privatizációs miniszter helyettese viszont július 27én kelt levelében közölte, hogy a Bystricát, az adminisztrációs épülettel együtt, besorolják a kisprivatizációba. Ennek alapján vettük be az objektumot járási privatizálási tervünkbe. Amikor októberben hozzáfogtunk az árverés előkészítéséhez, a vállalat lassan, vonakodva készítette el a privatizációs lapot, amely minden alapvető adatot tartalmaz a privatizálandó létesítményről. Ezért ahhoz folyamodtunk, hogy a vállalat egy munkatársa (Eva Koriőanská, a későbbi felszámolási megbízott!) titokban, az igazgató parancsa ellenére, elhozta hozžánk a lapot, amelynek alapján meghirdettük és október 30-án kifüggesztettük az árverésről szóló tájékoztatást. Ladislav Mrnka szerint a privatizációs bizottság betartotta a törvény által előírt harmincnapos kifüggesztési határidőt. Elismerte viszont, hogy a vállalat hivatalosan november 1 -jén adta át neki a privatizációs lapot, amit aláírásával is igazolt. Az árverés utolsó pillanatban történt meghiúsítását František Gaulieder mesterkedésének tudta be. Ellenvetésemre, hogy a miniszterrel való megbeszélésen Selecký úr képviselte a privatizációs bizottságot, így válaszolt: Ez igaz, de neki nem volt kellő áttekintése a dolgokról. A járási hivatal elöljárójával való nézeteltérésről Ladislav Mrnka így vélekedett: - Gaulieder azt feltételezte, hogy valakinek jogtalan előnyöket akarok nyújtani. Azzal vádolt, hogy tudatosan elmulasztottam kötelességeimet. Nem csodálkozom ezen, hiszen azon a szuper egyetemen, ahol Gaulieder úr végzett - a volt Szovjetunió belügyminisztériumának főiskoláján - semmi olyat nem tanulhatott meg, amit napjainkban felhasználhatna. A meghiúsult árverés után történtekről a bizottság elnöke egyebek között így vélekedett: - Szerettem volna elérni, hogy az objektum újra árverésre kerülhessen. Ezért felkerestem Ľudovít Kaník urat, a privatizációs minisztérium osztályvezetőjét, akit a polgármester úr is többször meglátogatott, az objektum egyenes eladásának ügyében, mivel a vállalat veszteségei már 15-16 millióra emelkedtek. Kaník úrnak az volt a véleménye, hogy jobb, ha a vállalat megszabadul az épülettől, csak az ára ne legyen alacsonyabb a kikiáltottnál. Eva Koriőanská pedig kénytelen volt eladni az épületet, mert a dolgozók bérét, végkielégítését ki kellett fizetnie. Pozsonyi úr, aki december 6-án megvette a Bystricát, már az árverés előtt komoly érdeklődést mutatott iránta. Csalódott volt, amikor nem valósult meg az árverés. Megmondtam neki, hogy az üggyel a járási privatizációs bizottság tovább nem foglalkozik. Az elkövetkező napokban Koriőanská is megállt nálam, s kérdezte, eladhatja-e az objektumot, mert Pozsonyi felajánlotta, azonnal fizetne. Az adásvétel december 6-án meg is történt. Koriőanská ugrált örömében. .. - Eladhatta volna magasabb áron is. - Igen. Csakhogy kényszerhelyzetben kellett cselekednie. Indokolatlan sietség Marian Palkoviő és Ivan Fischer mérnökök, az ellenőrzési minisztérium munkatársai december 13-a és 20-a között vizsgálatot végeztek az ügyben. A többoldalas jegyzőkönyv megállapításai közül a leglényegesebbeket idézzük: - Tekintettel arra, hogy a vállalat alapeszközei 36,4 millió korona értéket képviseltek, a felszámoláshoz szükséges feltételek nem voltak meg. Eva Koriőanská elmulasztott előtanulmányt és felszámolási tervet készíteni, a vállalat felszámolásának kezdetéig a kötelező leltárt sem végezte el. Az adásvétel sietségét magyarázó okok - a bérek és a végkielégítés kifizetése - alaptalanok, mert a vállalat folyószámláján akkor még 178 263 korona volt, s a 99 dolgozó egyhavi bére 164 273 koronát tett ki. A végkielégítéshez szükséges 920 ezer korona ugyan hiányzott, de a bank nyújtott volna hitelt, ha Koriőanská a költségvetési tervet felmutatja. Nem ólt az árverés, vagy más eladási mód lehetőségével, amely az objektum valós piaci értékét mutatta volna meg. így történhetett, hogy. miután 1992. január 1-jétől az ingatlanok ára 150-400 százalékkal emelkedett, szakértői becslés szerint az objektum eladási ára 21 millió 645 ' ezer koronával alacsonyabb lett. Vagyis az eladást intéző személy a vállalat vagyonának kezelésében hibát vétett. Az objektum eladásáról a város polgármesterét Koriőanská asszony sem szóban, sem írásban nem tájékoztatta. A jegyzőkönyv hangsúlyozza, hogy az adásvételi szerződés nem érvényes akkor, ha törvénybe ütköző módon kötötték. A Bystrica-ügyet még nem zárták le. Több tanulságával, kérdőjelével viszont jelenségekre figyelmeztet: a privatizációs folyamatban sokan az állami, a nemzeti vagyon rovására gátlástalanul egyéni vagy csoportérdekeket érvényesítenek. Ehhez több törvény hiányosságai is hozzásegítik őket. Dönthet-e egy személy, ellenőrző mechanizmusok működése nélkül, milliókat érő állami vagyon sorsa felöl? Áldását adhatja-e a vállalkozási szellemet támogató privatizációs folyamat olyan üzletekre, amelyek minden befektetés nélkül több millió hasznot fiadzanak? Ezekre, illetve a további kérdésekre a Bystrica-ügy végkifejlete is válasszal szolgálhat. MÁZSÁR LÁSZLÓ VISSZHANG A KÖNYVESBOLT BATYIBAN Rimaszombat nevét sokféleképpen - játékosan, humorosan - hallottam már emlegetni. Mondták Romaszombatnak (remélem, roma polgártársaim nem sértődnek meg érte); és Feleden velem is megesett ama bizonyos vonathistória, amikor a pályaudvar szélén veszteglő, fekete szerelvényre akartam felszállni, rám szólt egy vasutas: „Ne arra üljön, az a vonat Batyíba megy!" Szót fogadtam neki és a másikra, a motorosra szálltam, amely aztán Rimaszécs felé röpített. Nagyon régen történt, valamikor a hatvanas évek legelején, és csak később tudtam meg, hogy a „szép város Bátyi, Rimaszombatyi" nem más, mint Rimaszombat. Most azonban másról van szó; Alföldi Ildikó, cikke: És hol van az a Libaszombat? (Új Szó, 1992. április 17.) juttatta eszembe a régi rimaszombati éveket. A cikk a vers- és prózamondók fesztiváljáról adott hírt, amely rendezvényt ezúttal először Gömörország fővárosában, Rimaszombatban tartották. Az írásból úgy vettem ki, szerzőjének nem nagyon tetszett Ferenczy István és Tompa Mihály városa, mert „mindenkinek hiányzott a Jókai Napok megszokott fesztivál jellege..." Sajnos, nem voltam jelen a versenyen, nem kérdezhettem meg a versenyzőket, így Alföldi Ildikó állítását, amely ugyan ellenkezik sok más véleménnyel, nem tudom megcáfolni. Azonban annyit mondhatok, hogy a jövő dönti majd el az új helyszín (Rimaszombat) és az új forma (együtt voltak a. gyerekek és a felnőttek), kezdeményezés mennyire lesz életképes. A cikkben szó esett a rimaszombati könyvesbolt leromlott állapotáról is. Nagyon elszomorít, hogy kedvenc könyvesboltomat szintén elérte a válság. Könyvkészletük annak idején állandóan friss volt, lépést tartottak a prágai Magyar Kultúra újdonságaival is. A hazai magyar irodalmi alkotások pedig ott voltak, ha jól emlékszem, a raktár bejárata melletti polcokon. Azóta sok minden történt, a könyvek árai is felszöktek; a pénz másra kell, elsősorban kenyérre, tejre, a gyéreknek cipőre. Az olvasó és a könyvárus kiszolgáltatottsága egyforma,"egyazon csónakban evezünk. Csak reménykedni tud az ember és bízni, hogy lesz majd másként is. Jut majd pénz kultúrára, könyvekre, jó lapokra és újságokra. Nem vagyok peszszimista, de úgy érzem, hogy arra az időre még várnunk kell. MOTESiKY ÁRPÁD Éjféltájban csúcsforgalom van a pozsonyi főpályaudvaron, noha ebben az időben kevés vonat vár indulásra. A váróteremben borostás, gyűrött arcú emberek ülnek. Poggyászuk műanyag táska, vagy egyáltalán nincs. Ezek az emberek nem utaznak, az út számukra véget ért... Nincs hol az éjszakát eltölteniük; csavargók, munkanélküliek, hajléktalanok... Az egyik szolgálatot teljesítő rendőr ezt mondja: „Az ország különböző tájairól érkeztek ide, hogy elvegyüljenek a főváros forgatagában. A bennfentesek közülük tudják, melyik szerelvény mikor indul, és a félreállítottakban egy időre meghúzzák magukat. Félő, hogy a helyzet egyre rosszabb lesz, hiszen ebben, a városban csak az állomások adnak éjszakai otthoni nekik." Földig érő ballonkabátban egy ötven év körüli ember áll meg mellettünk. A rendőrjárőr tagjai jól ismerik. A kérdésre, hogyan került az állomásra, hogyan lett hajléktalan, nem válaszol. Egy kis idő múlva szólal meg: „Fizet egy sört, s amíg megisszuk, elmondom, hogyan lett belőlem földönfutó..." Néhány perc múlva a talponállóban vagyunk, és tekintetünkkel méregetjük egymást. „Idestova két éve lesz, hogy a börtönből szabadultam. A lakásba, amelyben azelőtt laktam, más költözött be. Egy ideig a Slovnaftban dolgoztam, és a munkásszállóban laktam. Aztán felmondtak, munkanélküli lettem... Először elkeserített a dolog, de már beletörődtem. A váróterem nem kellemes szálláshely, a szerelvények kocsijai sem, de hát mit lehet tenni? Elmentem a munkahivatalba, a szociális hivatalba, de sem munkát, sem szállást nem tudnak szerezni. Egy munkásszállóban lett volna ugyan hely, ötven koronát kértek egy éjszakára, ami havi ezerötszáz koronát tesz ki, ennyit pedig alkalmi munkával nem tudok megkeresni, hiszen valamiből meg is kell élni." „ Aki összeütközésbe került a törvénynyel és megjárta a börtönt, amikor visszatér, nehezen tud beilleszkedni a társadalomba. Munkát nem kap, amint tudja, tengeti életét, aztán előbb-utóbb bűncselekményt követ el" - veszi át a szót a másik asztal mellett álló borostás arcú fiatalember, aztán így folytatja: „Az ember sok mindent elvisel, de az éhezést nehezen... Legalább lenne egy hely ebben a városban, ahol az éjszakát eltölthetnénk, néhány hétre vagy hónapra meghúzódhatnánk, amíg talpra tudunk állni." A munka- és szociális ügyi minisztérium szerint Szlovákiában mintegy 700 hajléktalan van, akik segítségre szorulnak, akik számára a menhely megváltást jelentene. Mások azt állítják, hogy számuk ennél jóval nagyobb, és a munkanélküliséggel együtt tovább fog növekedni. Tény az is, hogy tavaly 560 börtönből visszatért ember azonnali segítségre szorult volna: elsősorban szükségük lett volna egy olyan helyre, ahol meghúzhatják magukat. Az utcára, a várótermekbe került emberek előbb-utóbb visszaeső bűnözőként visszakerülnek a börtönbe, és joggal állítják, hogy a társadalom nem nyújtja feléjük azt a bizonyos szalmaszálat sem, amely a fuldoklónak is reményt jelent. A szlovák fővárosban hivatalosan 25 hajléktalant tartanak nyilván, de valódi számuk ennek a háromszorosa. Mindenki tud róluk, a szociális ügyi hivatal levelez a polgármesterekkel, de eddig eredménytelenül, és a személyes kapcsolatfelvétel sem hozott lényeges változást. Felcsillant a remény, hogy a Mlynské Nivyn létesül egy menhely, de nem jöhetett létre, mert a környék lakosai kifogást emeltek leendő lakói ellen. A főpolgármesteri hivátalnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a hajléktalanokkal törődjön, menhelyet létesítsen, illetve ezt elősegítse. Több fölöslegessé vált bölcsődét eladnak, de hogy ezeket milyen célra használják, ennek kellene utánanézni. A menhely ma éppen olyan szükséges, mint egykor az óvoda és a bölcsőde volt és létesítése ugyanolyan' fontos, mint az üzletek, vállalatok privatizálása. A késlekedés megbosszulhatja magát. A hajléktalanok is emberek, akiknek joguk van az élethez, akiknek szükségük van mások segítségére. Éppen a főváros mutathatna jó példát más szlovákiai városoknak is. Ha más dolgokba a nyugati országokba megyünk tapasztalatért, akkor ebben az ügyben is megtehetnék az illetékesek. Az Európába vezető úthoz a hajléktalanokon, a bajba jutottakon való segítés is hozzátartozik. (németh)