Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-25 / 121. szám, hétfő

5 PUBLICISZTIKA ÚJ SZŐ 1992. MÁJUS 25. eddig még semmit sem csináltam. Mi az, hogy én próbát kérek, fakadt ki a rendező. Ez etikátlan. Na, én ettől megint jól kibuktam, de semmi sem változott. Pontosabban annyi, hogy egy héttel a bemutató előtt a körteremben kaptam próbalehetőséget. Nem a színpadon, a körteremben! És ott is zenés feljátszás nélkül, ilyen-olyan kísérettel, Ot oktáv ide, három oda, egyszer dzsessz, máskor lakodalmas rock, kinek mit diktált a pillanatnyi hangulata. Amikor megtudtam, hogy a hátam mögött ,már az is eldőlt, hogy a második szereposztásé a bemutató, azt mondtam: elég. Én ilyen körülmények között képtelen vagyok dolgozni. Akkor inkább felejtsük el egymást. - Közben a Deficitet tovább játszotta. - Nekem a Deficittel semmi elakadásom nem volt, Seprődi Kiss Attilával is úgy dolgoztam, hogy most, amikor Pesten összefutottunk, azt kérdezte, mikor csinálunk egy újabb előadást? Beke Sándortól sem váltam el haraggal, ő nem is volt Komáromban, amikor az Eisemann-darabot próbáltam - volna. Nekem, a Fekete Pétertől szorult össze a gyomrom és abból szálltam ki. Korábban kellett volna, rögtön az elején. -A másik fél, mit gondol, mivel érvel most? - Én nem tudok mások fejével gondolkodni, főleg azokéval nem, akik álarcban járnak. Maradjunk inkább abban, hogy megfutamodtam. És nem azért, mert a fülembe jutott, hogy egy-két kolléganőm nem igazán repdesett az örömtől, amikor visszahívtak ... ez engem nem kavart fel. Azon már persze el tudok töprengfeni, hogy miért büszkélkedik a kedves kolléga azzal, hogy ő még a felső gét is ki tudja énekelni, ha annak a darabnak a próbájára, amelyben neki csak pármondatos szerepe van, nem ül be, mert őt az egyáltalán nem érdekli. De mondom: nekem csak a Fekete Péterből lett elegem. Beke Sándorral mi úgy búcsúztunk egymástól, hogy nincs harag. - Csak éppen ott a kés a hátában? - örültem, hogy itt voltam, és örülök, hogy most megint máshol vagyok. Nyolc héten belül, remélem, ez a seb is begyógyul. Addig is elnézésüket kérem azoknak a nézőknek, akik kíváncsiak voltak rám, és nem láthattak Claire szerepében. Majd máskor, egy másik rendezésben. SZABÓ G. LÁSZLÓ „VALÓSÁGGAL ELMENEKÜLTEM.. HÁZI TÁNYA DEFICITJE KOMÁROMBAN Hároméves szünet után Házi Tanya ismét Komáromban játszott. Szülővárosában, első sikerei színhelyén, a Jókai Színházban. Már nem játszik ott. Három évvel ezelőtt, amikor férje oldalán Budapestet választotta, mosolyogva ment el. Most, az utolsó Deft'c/'í-előadás után, keserű szájízzé^, Ö még ennél is erősebben fogalmaz.,, Valósággal elmenekültem. Késsel a hátamban." - Három év nem nagy idő, de ahhoz, hogy elfelejtsenek valakit, bőven elég lehet. Persze nem a közönség, hanem a színház vezetősége részéről. Várta, hogy hívják? Akart még egyáltalán Komáromban játszani? - Hogyne akartam volna?! Csak hát időközben anya lettem, két gyerek anyja, és csöppségeket nem hagyhattam otthon. Különben is... én nem azzal mentem el Komáromból, hogy vége, hogy én már ide vissza nem jövök. Ilyet ki sem ejtettem a számon. Nekem itt jó volt, szerepeket kaptam, foglalkoztattak. A távházasságnak viszont még a gondolata sem tetszett, a férjemtől pedig nem kívánhattam, hogy ő települjön ide. Beke Sándor meghívása a legjobbkor jött. Már a fiam se olyan kicsi, hogy esténként ne lehessen másra bízni, a lányom meg négyéves lesz lassan. Csurka István Deficitjének Y-ját, a „hajlékony" feleséget Seprődi Kiss Attila rendezésében játszottam, Beke Sándor választása alapján. Amikor szólt, hogy nyitva a kapu és jöhetek, rögtön meg is kérdezte: mihez volna a legnagyobb kedvem, milyen darabhoz és milyen szerephez? Tragikomédiához és nagy szerephez, feleltem, s így állapodtunk meg a Csurkadarabban. Még el sem kezdtük a próbákat, amikor Holocsy István is megkeresett, hogy vállaljam el Eisemann Mihály Fekete Péterének Claire-jét, azt a szerepet, amelyet a Vígszínházban Eszenyi Enikő alakít. Ezen még gondolkozni akartam, mert ha két darabban játszom, kevesebbet lehetek a gyerekekkel, és mi van, ha az egyik megbetegszik? Erre Holocsy István azzal nyugtatott: kettős szereposztásban játsszuk majd a darabot, s így nem lehet baj. A Deficit próbáin végig jól éreztem magam, de a Fekete Péter nem hozott szerencsét. Ott minden roszszul indult. - Mi az a minden? - Az első csalódást az jelentette számomra, hogy Szegvári Menyhért helyett Horváth Lajos rendezte a darabot, akivel évekkel ezelőtt már volt egy konfliktusom. Röviden és tömören, nem értettünk egyet munka közben. Mindegy. Azt mondtam: emberek vagyunk, felejtsük el, ami volt, és induljunk tiszta lappal. Én csak azt kértem a színház vezetőségétől, hogy az első és a második szereposztás egyenlő próbaszámot kapjon. Ehelyett mi történt? Rögtön az első próbán a második szereposztás kezdett dolgozni, mi pedig fokozatosan háttérbe szorultunk. Múltak a napok és a hetek, és többet ültem a nézőtéren, mint a színpadon. Amíg bírtam, hallgattam, aztán megkérdeztem, miért kellek, ha nem kellek? Tudtomra is adta azonnal a rendező, hogy ő csak szívességet tesz nekem, amikor velem is próbál. És rámpirított, hogy ne üljek ugyanabban a sorban, ahol ő ül, mert az etikátlan. Ezek után teljesen paff maradtam, és lebénulva utaztam vissza Pestre. Mi az, hogy szívességből, mi az, hogy etikátlan? Hétfőn persze újra Komáromban voltam. Nyeltem egyet és azt mondtam: semmi baj, nem fogok megsértődni. De megint csak egész héten tétlenül ültem, és néztem a második szereposztást, hogy próbál. - Csak ült és hallgatott? - Amíg el nem fogyott a türelmem. Két héttel a bemutató előtt újra megkérdeztem a rendezőt: velem mi lesz? Én nem akarok „kopírozni", nekem is van elképzelésem a figuráról, szeretnék már én is dolgozni végre, örülnék, ha a következő héten öt próbát kapnék, mert „Majd máskor, egy másik rendezésben" (Méry Gábor felvétele) DUNAJ DONAU DUNA DANUBE EGY FOTOALBUM - MAGYAR HIBÁKKAL Az Obzor Kiadó gondozásában, negyedszázad után, nemrégiben újra megjelent a pozsonyi születésű, ma hatvannégy éves etnográfus és fotóművész, Ester Plicková reprezentatív fényképalbuma a Dunáról, Dunaj Donau Duna Danube címmel. A négy nyelven olvasható kísérőszöveggel ellátott száz, zömében fekete-fehér fotót nézegetve, először az jut eszembe, csak részben igaz, amit a szerző, valamint a fülszöveg állít, hogy tudniillik a könyv anyaga ma már dokumentum értékű, a képek „emlékek a Dunáról, amilyen valamikor volt - negyedszázaddal ezelőtt", illetve, hogy ma már szinte nem létezik a felvételeken megörökített „dunai táj poétikus világa". Létezik! A bősi szakaszt, a szörny betonvilágát, sivatagi környékét leszámítva, Ester Plicková vagy más fotósok még ma is készíthetnének hasonló, gyakran idilli hangulatot árasztó felvételeket a Dunáról, holtágairól, növényzetéről, vonuló tehéncsordákról, csónakból horgászó-haiászó emberekről, fűzfák soráról, még talán vágtató lovakról, vízen átkelő lovasszekerekről is. Dévénytől Párkányig. Aki járja a Duna-tájat, látja a . folyót és mellékágait, tavakká önállósult vizeit, az őket övező erdőket, természeti csodákat, bizonyára igazat ad e sorok írójának. Hanem holnap - holnap már aligha lesznek rögzíthetők ilyen felvételek. Ha elkészül és beindul a Nagy Mű - ós ezen a ponton már találkozik véleményünk - szép lassan elsorvad, elpusztul minden, ami ma még eleven természet. Dévénytől Párkányig. Jelei már most észlelhetők. Akkor majd valóban csupán dokumentumok és emlékek lesznek ezek a fotók (is). Ilyenképpen felkiáltójel számomra Plicková albuma. Azt hiszem, egy kicsit az is, akart lenni, legalábbis erre következtetek a megjelenés időzítéséből, valamint a szerző bevezető szövegének egyik-másik mondatából, fogalmazásmódjából. Igen ám, de vajon felkiáltójel-e azok számára is, akiktől a Duna szlovákiai szakaszának sorsa függ? Kezűkbe kerül-e egyáltalán, például, ez a könyv az ortodox Bős-hívő politikusoknak? Akik - nem menvén túl az erőművön - talán csak annyit tudnak a Dunáról, hogy egy folyó, s fogalmuk sincs arról, hogy az, mint minden nagy víz, földet is, állat- és növényvilágot is, embert is jelent, életformát és életvitelt, hagyományt, történelmet, jövőt. Érzékletesen beszélnek erről Ester Plicková fényképei, az egész album, mely egyúttal: „Tiszteletadás szeretne lenni az embereknek, akik évszázadok folyamán a folyó mellett éltek, dolgoztak, értékeket hoztak létre. Azoknak az embereknek, akik a természettel együttélve és harcolva meg tudták találni a vele való kapcsolat egyensúlyának a mértékét." És ezzel be is fejezhetném e jegyzetet, nem hagyhatom azonban szó nélkül, hogy a tiszteletadás szöveges részének (Plicková bevezetője, képaláírások, Mikuláš Huba zárszava, fülszöveg) magyar változata, enyhén szólva, csapnivaló. Nem tudom, mennyi írható a fordító, Méry Margit, továbbá a nyomda, valamint a magyar nyelvi lektor és korrektor számlájára, ha egyáltalán voltak ilyenek, de ennyi stilisztikai és helyesírási hibával közölhetetlen kéziratokban találkozom. íme néhány: „A szigeteken a szarvasok visszafogott trómbitálását lehet hallani. Elérkezett a párzás ideje. Óriási szarvakkal a kukoricaföldeken kihízott szarvasok magasan tartott fejjel úsznak a hímek párjaik után"; „A víz és az általa kialakított természeti környezet mindig biztosította a különféle élelem biztos és állandó forrását és ezzel egzisztenciális biztonságot is biztosított"; „A dunamenti falvak összefüggő élet és munka hátterét a szövevényes folyóágak és számos sziget képezi"; a varsát „a víz szintjének csökkenésekor búzák ki, amely már tele van a beleúszott, de már ki nem jutott halakkal"; „legelterjedtebb halászszerszáma az apró halfogásnak"; „csupán Szapnál van a vízből kihúzva egy malommaradvány, szétpotyadozó óriási fakoloszszus"; „alattunk a Duna és a Garam összefolyása, széthelyezve szerteágazó ágba - valamiféle deltácskába." Az egyik kép alatt ezt olvashatjuk magyarul: Tavasz Vojkán nad Dunajom (Vajkán). És hasonló furcsa dolgokat más képek alatt, valamint az említett szövegekben. A Duna nyelv is. Tiszta beszédet követel. Azt már ne is mondjam, hogy könyvről van szó. BODNÁR GYULA A FELTARTOZTATOTT BETON Zseliz városát sokáig elkerülte a szocialista építőipar kedvelt szórakozása, a „komplex lakásépítésnek" nevezett sokemeletes betonszörnyek telepítése. Mindössze a nyolcvanas évek közepétől létesült a városközpont és a Sári-patak közt' területen egy ilyen lakótelep. Ez a keresztségben a poétikus Béke nevét kapta, de a köznyelvben egyszerűen csak kínai negyedként emlegették. Sokáig úgy tűnt, hogy ez a beton-lakótelep a városközpontot is meghódítja, hiszen a helyi főutca egyik oldalát hatóságilag kisajátították, az ott található családi házakat lerombolták és a simára gyalult terület teljesen előkészítve várta valamelyik illetékes építőipari vállalat felvonulását. 1989 novembere után viszont hirtelen rájöttünk, hogy a „nyúlketrecekbe" kényszerített családok elidegenedetettsége, az ott felnövő gyermekek lelki sivársága nem éppen a megfelelő perspektíva. Ráadásul a vasfüggöny lehullása után saját szemünkkel is meggyőződhettünk arról, hogy az előlünk sokáig elzárt világban nemcsak a lakáskérdést sikerült jobban megoldani, de nekik ehhez még embertelen lakótelepek létesítésére sem volt szükségük. Azóta is maradandó élményt nyújt, ahogy Bécs felől Pozsonyhoz közeledve a távolból felbukkan először a magvaszakadt Dlhé diely betondzsungele, majd a szocializmus örök mementója, a ligetfalusi lakótelep. Ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy a helyhatósági választások után az új zselizi képviselőtestület is azonnal álljt parancsolt a kínai negyed továbbépítésének. A város közepén éktelenkedő pusztaság viszont megoldásért kiált, így a város vezetősége elhatározta, hogy „feldobva" egy kicsit a meglehetősen jellegtelen városképet, két-háromemeletes polifunkciós házakkal népesítik be ezt a részt. Az elképzelések 1 szerint a lakótömbök alsó részét üzlethelyiségek foglalnák el, felettük pedig, mint a „régi szép időkben", akár maga a tulajdonos is lakhatna. Ezzel tehát egyrészt bővülne a várps üzlethálózata és nem lenne szükség a városképet csúfító ideiglenes építmények elhelyezésére, másrészt a főként téglából épülő, modern kivitelű épületek üde színfoltjai lehetnének a városnak. E célból pályázatot írtak ki, és hamarosan több érdeklődő is akadt, így a város vezetősége, illetve a képviselőtestület előreláthatólag még az idén eldönti, mi is lesz a Zseliz közepén ásítozó pusztaság sorsa. -tl-