Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-21 / 118. szám, csütörtök

1992. MÁJUS 21. ÚJ szói LAPOZGATÓ A POLITIKAI ROMANTICIZMUS MEG EGY NEMZETNEK SEM HOZOTT SZERENCSET MŇAČK0 NYÍLT LEVELE PROKEŠHEZ Ladislav Mňačko, az 1968 óta Bécsben élő ismert szlovák író A kemence mögül a hideg zuhany alá? című nyílt levelében reagál Jozef Prokeš képviselőnek, a Szlovák Nemzeti Párt elnökének két interjújára, amelyet a közelmúltban a Literárny týždenník, illetve a Národná obroda hasábjain tett közzé. (Az interjút rovatunkban, a lap 1992. április 23-i számában ismertettük.) Terjedelmes írása bevezetőjében elismerően nyugtázza, hogy Prokeš téziseinek hangvétele alapvető módon különbözik pártja egykori alapítóinak vulgarizmusaitól, viszont „úgy tűnik, hogy a párbeszéd folytatásához szükséges képességekhez Önnek is hiányzik a tényszerű érvek ereje". Mňačko sorra veszi, hogy Prokeš hivatkozása a katalánokra, a skótokra, a szlovén és a horvát önállósági törekvésekre mennyire felületes, s nélkülözi a konkrét történelmi helyzet alaposabb ismeretét, s nem szolgálhat alapul a cseh szlovák együttélés problémáinak megoldására. Mint a szlovák értelmiség számos más képviselője, Mňačko sem tud szabadulni a „magyar veszély" víziójától, amely viszont Prokeš szerint nem áll fenn, szerinte „a szlovákokat a magyarokkal elsősorban Calfa úr ijesztgeti". A nyíltlevélben Ladislav Mňačko kiváló jellemzését adja Prokeš és pártja politikájának és politizálásának. MEGBÉKÉLNI Rudolf Chmel, az ismert irodalomtörténész, aki jelenleg hazánk magyarországi nagykövete, Politika és történelem című írásában azt fejtegeti, hogy a napi politika gyakorlati céljai elérése érdekében gyakran történelmi analógiákat keres. Kétségtelenül azoknak van igaza — írja —, akik összefüggéseket vélnek felfedezni az önálló államiság hiánya és a történelem ilyen „mitizáló" felfogása között. „ Nyugat-Európában egyszerűen lehetetlen, hogy a nemzet múltját kisajátítsa valamilyen párt vagy politikai irányzat. A demokratikus, civilizálttársadalomban nem lehet politikai pártok, sem más csoportosulások ügye (beleértve a vallásfelekezeteket is), hogy a sajátjuknak tekintsék (vagy szó szerint kisajátítsák) például a Nagymorva Birodalmat ugyanúgy mint a szlovák nemzeti felkelést, Štúrék mozgalmát ugyanúgy mint a Matica slovenskát, vagy, tegyük fel, az 1939—45 között létező Szlovák Államot, de ugyanúgy Bernolákot, Štúrt, Štefánikot, Hlinkát stb. Mert ugyanis egy univerzális nemzeti szellemről van szó, s ennek a történelme a történészek dolga, a független, pártoktól, mozgalmaktól, vallásfelekezetektől független történészeké. Mindnyájan, legalábbis a felnőttebbek, átéltük és megéltük a történelmet, saját történelmünket is. Ez magába foglalja egyedi, sajátos élményeinket és tapasztalatainkat, megvannak az állandósult traumáink, s nem egyszer „hasfájásunk" is, hiszen végül is történelem már az is, ami tegnap volt. Lehet a közelmúlt történelméről saját véleményünk, de nem kellene megfeledkeznünk a saját szerepünkről vagy szerepecskénkről benne, nem kellene elfelejtenünk, hogy a mi véleményünk túl személyes, emocionális, hogy szükség van a történetírás szűrőjére, amely ezeket igazságosabb összefüggésekbe és arányokba rakja. S aztán talán tényleg rájövünk, hogy például egy kicsit többet kollaboráltunk, mint szükséges lett volna, s hogy ma tulajdonképpen kissé arrogánsan akarjuk gyógyítani alkalmazkodókészségünket és kollaborálásunkat, ismét csak nem racionálisan, hanem irracionálisán — hivatkozva főleg a nemzetre és annak történeimére, bízva állampolgáraink gyenge emlékezőtehetségében és félelmében. Csak így képzelhető el azoknak az újnemzétieskedőknek a sokasága, akik ma kirajzottak, s akik még tegnap a proletárinternacionalista harsonákat fújták, most gyorsan átminősültek furulyásokká, de ezzel csupán a jellemüket bizonyították. Tegnap egy párt tömörítette őket, ma ennek az egyesítő erőnek a nemzet eszméjének kellene lennie, a nemzet történelmi küldetésének. Ez fennkölt és nemes eszme, amelyet viszont talán nem lehet a végtelenségig a múltat megerőszakoló napi politizálás kocsijába befogni, egyéni vagy pártérdekekért, s ezzel az eszmével ellenségeket gyártani, itthon, de mindenekelőtt a szomszéd népek körében. Velük, ellenkezőleg, meg keli békélnünk, ezt a feladatot sem a jelenlegi, sem a következő politikai képviseletünk válláról senki le nem veszi. A szlovák—magyar kiegyezés (persze a kölcsönős) ebben az értelemben legalább annyira halaszthatatlan, mint a cseh—német kiegyezés, de nem válhat politikai alkuk és licitálások tárgyává. RUDOLF CHMEL Národná obroda, 1992. május 11. Az oldal anyagát írta és összeállítottá KULCSÁR TIBOR A szlovák nemzet elnyomásáról szóló frázisok hangoztatásának — egyesek olyan messzire mennek, hogy népirtásról beszélnek — nincs ma együttélésünk még meg nem oldott kérdései ellenére, semmi létjogosultsága. Tényleg, hogyan fogunk majd tudni bánni önrendelkezésünkkel a Prágától való esetleges elszakadás után, képviselő úr? Milyen eszközökkel, milyen forrásokból tudjuk majd biztosítani gazdasági, civilizációs és kulturális haladásunkat? Talán az Ön által már korábban is hangoztatott vélemény szerint, hogy nekünk ugyan rosszabb sorsunk lesz, de rosszabb lesz a cseheknek is. Bárhogyan is keresek — már pedig keresek — az On téziseiben ennél többet nem találok. Mit kínálunk fel Európának, hogy Ön szerint végre vegyen már tudomást rólunk? Az az álláspont, hogy „próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk" a legocsmányabb, a leghazardírozóbb stratégia, egyben beismerése annak, hogy az önálló szlovák állam jövőjéről az Ön párthíveinek csupán ködös, ha nem kalandos elképzelései vannak. Ön, képviselő úr, ezeket a kérdéseket azzal az idillikus illúzióval próbálja lerázni, hogy minden megoldódik majd mindnyájunk teljes megelégedésére. Ön szerint baráti szomszédságban élünk majd a csehekkel, a magyarokkal, a lengyelekkel, az ukránokkal, az osztrákokkal, ápoljuk a kölcsönösen előnyös gazdasági és kulturális kapcsolatokat, a múlttal megterhelt magyar kapcsolatok megoldásához Ön szerint világos beszédre, egyértelmű biztosítékokra van szükség, amelyek letörlik a múlt árnyékát. És ha nem, képviselő úr? Ha a magyar politika Szlovákia iránt majd egészen másként alakul? Ha a magyar fél ma Szlovákia határait csak a Magyarország és Csehszlovákia közt megkötött érvényes szerződések betartásának kényszerűsége miatt ismeri el? Ha ezeknek a szerződéseknek az anulálásával nemzetközi jogi vákuum keletkezik azáltal, hogy a két állam közül az egyik de facto és de iure is megszűnik létezni? Honnan veszi a biztosítékot arra, hogy „az önálló államisággal nemzetközileg biztosított lesz a szlovák nemzet önazonosságtudata is, s létrejönnek a feltételek a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségek konfliktusmentes fejlődése számára"? És ha nem jönnek létre, képviselő úr? Ha a nemzeti kisebbségek konfliktusmentes fejlődése helyett mindkét oldalról a problémák konfrontációs megoldására történik majd kísérlet? Van fogalma arról, hogyan lehet szembeszállni a lehetséges konfliktus veszélyével? Vagy talán abban bízik, hogy „Európa semmilyen konfliktushelyzetet nem enged meg"? Megenged, képviselő úr, már talán csak azért is, hogy a már szinte idillikus áhítozás Európa egységesítéséért nem kell, hogy az európai politika állandó irányzata maradjon a jövőben is. Ne fojtsa belém itt a szót azzal az állítással, hogy a magyar kártyával ijesztgető ember szerepét játszom. Ez a veszély, mint jól tudja, objektíve létezik. Vagy talán nem tudja? Az Ön pártja rövid, kétéves történelmével bizonyítható, hogy milyen könnyű radikális frázisokkal felkavarni a nacionalista érzéseket. Ilyen „sikerekre" azonban nem csupán az Ön pártjának van szabadalma. Amire nemrég képes volt Móric úr és Pánis úr, arra a megváltozott körülmények kőzött képes lehet Duray úr is. Végül, nem hiszem, hogy ígéretes rajtot jelenthet az Ön által óhajtott konfliktusmentességhez a szlovákok és a nemzeti kisebbségek viszonyában Önnek az a kérdése, hogy „miért van olyan kevés szlovák és olyan sok »Bakšay-féle« a külkereskedelemben." Talán ezek a „Bakšay-félék" kevésbé egyenragú állampolgárai ennek az államnak? Vagy kevésbé egyenrangúakká válnának az új feltételek között? Itt valamit elfelejtett, képviselő úr, amit talán nyilvánosan nem is akart kimondani. De annak a kérdésnek a magyarázatát, miért tevékenykedik a külkereskedelemben olyan kevés szlovák, talán egészen máshol kellene keresni, mintsem abban, hogy Dienstbier külügyminiszter előnyben részesítené a magyar nemzetiségű állampolgárokat. (A cikkben nem egészen egyértelmű, vajon Jozef Bakšay külkereskedelmi minisztert tartja-e Mňačko, illetve Prokeš magyarnak. Az utalás nyilván rá vonatkozik, ugyanis nem valószínű, hogy a külügyminiszter tömegesen a csehszlovákiai magyarokat részesítette volna előnyben a külkereskedelmi állások betöltésekor a szlovákokkal szemben. Bakšayt eddig csak „föderális szlováknak", esetleg magyarbarátnak titulálták a szlovákok számára a jelek szerint nem egészen „fajtiszta" kassai származású minisztert. Ő maga sem titkolja — mint ezt a Vasárnap idei 9. számában Miklósi Péternek adott interjújában elmondta —, hogy a „Bakšay-família Kelet-Szlovákia egyik legősibb családja", s hogy magyarul is beszél, de hogy magyarnak vallaná magát, erről nincs tudomásunk. Ilyen alapon hazánkban (s ugyanúgy Magyarországon, Ausztriában stb.) számos, sőt számtalan politikus (és tudós, művész, író, sportoló és egyszerű állampolgár) származását lehetne megkérdőjelezni. — K.T.) Lehet, hogy — s ezt a lehetőséget szintén figyelembe kell venni — ez a preferencia a képzett szakemberek érvényesülésének szükségszerűségéből ered? Valamikor egy évVel ezeló'tt volt Bécsben egy közgazdasági tárgyú értekezlet. Itt az osztrák szakemberek tanácskoztak a mi —• cseh és szlovák — résztvevőinkkel. Minden itt jelenlévő cseh beszélte a németet és az angolt. A szlovák résztvevők csak tolmács segítségével tudtak szót ejteni partnereikkel. Nem akarok kételkedni benne, hogy Ön meg van győződve tézisei helyességéről. De mi lesz, ha azok tévedéseknek bizonyulnak, s hogy minden másképpen van, mint ahogyan azt Ön elképzeli? Mi lesz, ha az Ön által képviselt politika még nagyobb nyomorba taszítja a nemzetet, mintamilyenben most van? Elintézi majd mindezt egy olyan önkritikával, hogy — bocsánat, tévedtem? Érinteni szeretném még a nemzeti elv, a nemzeti szempont minden más fölé való helyezését. De valóban milyen emberi minőséget jelent szlováknak, csehnek, németnek lenni, függetlenül attól, hogy valaki milyen ember? Szlováknak — önmaga hozzájárulása nélkül — születik valaki, de emberré, állampolgárrá az érés bizonyos folyamatában válik. A totalitárius korszak szlovák elöljáróitól el nem vitatható, hogy szlovákok voltak. Azoktól sem; akik a mai kaotikus, válságos állapotok haszonélvezői és dézsmálói. Attól tartok, hogy az Ön politikai célkitűzései alakításakor az egyén és a társadalom megítélésének épp ezeket a szempontjait hagyja figyelmen kívül. Nem borzong néha, ha végignézi, hogy tulajdonképpen kik is tapsolnak Önnek? Egy dologban igaza van. Legfőbb ideje kibújni a kemence mögül. Csupán azt nem tudom, ezután milyen utat kellene választani. Tartok tőle, hogy ezt Ön sem tudja. Az Ön interjúi csak megerősítik aggodalmamat. A politikai romanticizmus, amely ignorálja a történelmi fejlődés reális lehetőségeit, még egy nemzetnek sem hozott szerencsét. LADISLAV MŇAČKO Národná obroda, 1992. május 11. GARAJOVÁ (ÉS A MATICA?) RÖGTÖN MEGOLDANÁ ISKOLAÜGYÜNK PROBLÉMÁIT A PRACA Húsz perc szlovák nyelv című cikké-, ben újra a dél-szlovákiai járásokban élő szlovákok helyzetét vizsgálja. A szakszen/ezet napilapjának munkatársát cikke megírására Eva Garajovának, a Matica slovenská alelnökének (aki különben Érsekújváron középiskolai tanárnő) a felszólalása ösztönözte, amelyet a szervezet pozsonyi összejövetelén mondott el. Ennek fő gondolatai. 1. a nem kielégítő nyelvtörvényt mindenki a saját értelmezése szerint magyarázza, 2. a szlovákiai magyar iskolákban a szlovák nyelvet idegen nyelvként tanítják, s ennek az az eredménye, hogy az iskolavégzett tanulók nem ismerik a szlovák nyelvet olyan szinten, hogy ne érezzék a megkülönböztetésüket. Az újságírónő először az óvodában folyó szlovák nyelvtanítást vette górcső alá. A Komáromi járásban az illetékes tanügyi tisztségviselők tájékoztatása szerint 76 óvoda van, ebből 20 szlovák, 30 magyar és 26 közös igazgatású. Komáromban a 24 óvodából 9 szlovák, 6 magyar és 9 közös igazgatású. Az újságírónőt az érdekli, hogy azoknak a szlovák gyerekeknek, akik magyar óvodába kényszerültek, van-e lehetőségük a szlovák nyelv gyakorlására. Amikor Jadranka Főldesová tanfelügyelőnő megtudja, hogy napi 20 percnyi szlovák nyelvű foglalkozást ír elő a tanterv, felteszi a kérdést: „Ilyen körülmények között a szlovák gyerekek a magyar óvodában nem vesztik el vajon azt a kevés szlovákságukat is?" Az persze meg se fordul az újságírónő fejében, hogy is állhat a kérdés fordítottja: a szlovák óvodába járó magyar gyerekek — akikkel mellesleg még 20 percig sem foglalkoznak anyanyelvükön — vajon nincsenek-e kitéve ugyanennek a veszélynek? S az sem ütött szöget a fejébe, hogy a Komáromi járásban — ahol több mint 70%-os a magyar nemzetiségűek aránya — mintha kissé aránytalannak tűnne ehhez viszonyítva a magyar és a szlovák óvodák létszáma. Vagy ezt talán a világ legtermészetesebb dolgának tartja? Erre persze nem neki, hanem a gyermeküket szlovák óvodába járató szülőknek kellene megadniuk a választ. Marta Havranová tanítónő az újságírónőnek abbéli aggodalmát fogalmazta meg, hogy a demokratikus választás leple alatt rejtett „magyarizáció" folyik az óvodáktól kezdve a középiskolákig. „A magyar nemzetiségi iskolaügy nálunk olyan magas fokon van, hogy nem tudom, lehet-e Európában egyáltalán valakivel összehasonlítani. Nem egyszer az abszurditás érzése fog él. Egyre többet beszélünk a több nyelv ismeretének szükségességéről. S nem értem azt a korlátot, amely a magyar iskolákban alakul ki a szlovák nyelvvel szemben. Azt hiszem, hogy ma még inkább irreális, hogy a magyar tannyelvű iskolák szlováktanára szlovák nemzetiségű legyen. Ugyanakkor a szlovák iskolákba például az angol nyelvet angol anyanyelvű tanárok jönnek tanítani. Persze, nem diszkriminálhatunk senkit sem, ha be akarjuk tartani a demokrácia alapelveit. De hogy a magyar iskolaügy fejlődése a szlovák rovására történjen, ez talán mégis bizonyos határok túllépése." A probléma megoldására Eva Garajovának megvan a javaslata. A nyilatkozatból nem derül ki, hogy ez csupán a tanárnő, vagy netalán egyúttal a Matica slovenská elnökségének a véleménye is. Mindenképpen módfelett figyelemre méltó, rendkívül egyszerű és végtelenül demokratikus. íme: „Az iskolaügynek a nemzet életében rendkívül fontos és mással nem helyettesíthető' feladata van. Ezért törvénynek kellett volna szabályozni azt az alapelvet, amely szerint Szlovákia egész területén minden iskola szlovák lenne, de a vegyes lakosságú területen lehetővé tenni, hogy az egyes iskolákban, összhangban a szüló'k szabad választásával, létesítsenek egyes osztályokat a kisebbségek nyelvén. Ezzel az intézkedéssel azonnal megváltozna a jelenlegi áldatlan helyzet, hogy a mi délvidékünkön mintegy száz községben nincs szlovák iskola." NELA STENCHLÁKOVÁ Práca, 1992. április 22. \PAKLAMeNT J (Andrej Sekela rajza)