Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-09 / 85. szám, csütörtök

1992. ÁPRILIS 9. íÚJSZOM KULTÚRA MADÁCH-BIBLIOTÉKA KULCSÁR FERENC: AZ IDŐ HALLGATÁSA AZ IDÖ HALLGATASA Húsz esztendő (1969—1989) verstermésébó'l válogatta új kötetének anyagát áz egykori „Egyszemű éjszaka" nemzedékének markáns, egyéni hangú képviselője, aki ellen„zékí indulatú költeményeivel az ún. normalizáció idején nemegyszer kavart vihart. A történelmi aktualitásokat leszámítva, az örök emberi értékek áhítatos tisztelete és védelme, valamint egyfajta barokkos képiség 'és emelkedettség teszi a mára középnemzedékben költő verseinek újrakiadását irodalmi eseménnyé. (Madách, 1991) m ZENEKARI FESZTIVÁL SOMORJÁN ÜRGE MÁRIÁRA EMLÉKEZVE A' regionális rendezvények korában minden város, járás igyekszik sajátos módon demonstrálni a világ előtt polgárainak kultúráját és a helyi szervezők tehetségét. Nemrég érkezett a hír, hogy a tavaly tragikusan elhunyt Ürge Mária tanítónő', népzenegyűjtő, folklorista emlékére rendezik meg Somorján az Ürge Mária Táncházzenekari Fesztivált. A rendezvény egyik szervezőjétől, a Szlovákiai Magyarok Folklórszövetségének titkárától, Farkas Józseftől kérdeztük, milyen lesz a fesztivál. — Tíz szervezet, intézmény szervezi a fesztivált, amely ebben a régióban hiánypótló. Létezik ugyan Táncháztalálkozó, ha minden jól megy, újra lesz Tavaszi szél..., de olyan rendezvény, amely csak a zenekaroké lenne, hiányzik a folkloristák palettáján. Az idei rendezvény lehetőséget kínál a somorjai Csali gyermekzenekarnak és Csalló zenakarnak, a dunaszerdahelyi Pántlikának, a pozsonyi Ghymesnek, a galántai Csiholóknak, a budapesti Máténak és Hegedős együttesnek. Rajtuk kívül hagyományőrző szólisták is énekelnek, és eljön Szvorák Katalin füleki származású budapesti énekes. A műsor szombaton 16 órakor kezdődik a somorjai római katolikus templomban, ahol a Hegedős együttes Szvorák Katalin közreműködésével a Jelenti magát Jézus című műsort mutatja be. A tulajdonképpeni fesztivál este hét órakor kezdődik. Ezzel a rendezvénnyel szeretnénk hálánkat és tiszteletünket kifejézni Ürge Máriának, aki éveken át energiát, fáradtságot és anyagiakat nem kímélve járta az ország magyarlakta tájait, kutatva népdalt, hangszereszenét, és aki hasonló rendezvényen szer'vezőként, szereplőként bizonyára köztünk lenne. A helyi szervezők ötlete megértésre talált különböző intézményeknél és nem titkoljuk, hogy a fesztivállal új hagyományt építünk. (lovász) ÉRTÉKSZEMLÉLET ÉS IRODALOMKÉP, 1991* A

z istenben (vagy inkább istentelenségben) boldogult pártállam idején könnyű volt a dolga az irodalmi mérleg készítőjének: egyik kezében a sorrendben utolsó pártkongresszus határozatait tartotta, a másikban egyetlen könyvkiadónk az évben megjelent könyveinek listáját, aztán a kettőt összemontázsolta. S amelyik műhöz egyetlen párthatározati mondat vagy legalább jelző sem illett, azt a formalizmus bűnében elmarasztalták. Elismerem: túlzok, de célom van a túlzással. Azt a poént akarom kiugratni vele, hogy a mai mérleg készítőjének mindkét keze üres: se párthatározat benne (hál'istennek), se könyv. S itt meg kell állnunk egy pillanatra: mikor papírra vetettem ezt a néhány mondatot, ezen a helyen elszégyelltem magamat. Azt a félrevezető közhelyet írtam le ugyanis irodalmunkról, irodalmi életünkről (gépiesen, oda sem nagyon gondolva), amit ma mindenki az unalomig ismételget. Anélkül, hogy meggyőződne az igazságáról. Azt ti., hogy nincs irodalmunk. Hogy 1989 óta íróink nem írnak, hogy a könyvkiadásunk szünetel. Mert aztán ellenőriztem állításom hitelét, s kiderült, hogy 1991 ben a két könyvkiadónk (a múlt évben a Madách mellett már a Kalligram Kiadó is adott ki könyveket), a két kiadó tehát 31 címet adott kí, s ebből a 31 címből 15 hazai magyar munka. (S a maradék 16 természetesen fordítás.) 15 eredeti hazai magyar műnél pedig a „békeidőben" is csak alig többet adtunk ki. Hol van hát a hiba, mért úgy tudja az olvasóközönségünk, s mértúgy tudjuk mindannyian, hogy a szlovákiai magyar irodalom szünetel? Aválasztás megkísérlése — talán sokak számára váratlanul — bennem az irodalom és politika régi-új és többrendbeli perét aktivizálja. A per sok pontja közül az első és legszembeötlőbb: A hazai magyar írást az utóbbi két-három év során a megélénkülő politikai élet szorította ki a közönség érdeklődésének köréből. 89 előtt az irodalom többek között a hiányzó hiteles politikát és politikai életet is szupleálta (ki ne emlékezne azokra az irodalmi estjeinkre, amelyek tulajdonképpen takart politikai fórumok voltak!), de ma, mikor a közéletünk egyenesben politizálhat, ma a sztárok szinte egyik percről a másikra a politikusok lettek. S ebben még csak kivetnivalót sem nagyon találhatunk: íróinknak meg kell barátkozniuk népszerűségük csökkenésével, s a speciális irodalmi témák, problémák felé kell fordulniuk. Ami engem a politika és irodalom viszonylatában mégis nyugtalanít, az az irodalominkognitós politikusok léte irodalmunkban. Ezek az urak ugyanis általában nem gyakorló írók, de ott vannak mindenhol, ahol az irodalmi értékről döntenek, s ott — legtöbbször egyfajta politikai radikalizmusból kiindulva— a priori negativista álláspontokat képviselnek. Igy kerül aztán Fábry Zoltán problematikus, de irodalmilag távolról sem értéktelen életműve a politika szemétdombjára, így borítja sűrű, értékfeledtető homály az elmúlt negyven év egyéb irodalmi hagyományait is, s így osztódik fel jelen irodalmunk egy „történelmi reflexiókból táplálkozó" részre, egy „modernebb eszményeket követő" irányzatra. S így születik meg az olvasókban, a nagyközönségben a meggyőződés, hogy irodalmunk nem volt és nincs, hanem lesz. Az igazság pedig az, hogy a politikai radikalizmusoknak az irodalomba vetítése sohasem segítette az értéktisztázódást. Aki tájaink irodalmának a történetét egy kicsit ismeri, emlékezhet az ötvenes évek legelején megjelenő Megalkuvás nélkül című antológia radikális dogmatikusainak a kifakadására: „Minek anynyit rágódni a múlton!", s emlékezhet Fábry reakciójára is, aki Goethével válaszol a kifakadónak: „Aki nem tud számot adni 3000 évről, az sötétben tapogatózva él egyik napról a másikra." A mi radikálisaink nem 3000 évről, de 40 évről sem képesek számot adni maguknak és az olvasóknak. S képtelenségüket politikai radikalizmussal kendőzve, megint elmondják (ha másként fogalmazva is): Minek annyit rágódni a múlton? Csakhogy az irodalom közvetve vagy közvetlenül mindig „múlton rágódás" (is). A jó irodalmat nem lehet felosztani „történelmi reflexiókból táplálkozó" és „modernebb eszményeket követő" részre. A jó irodalom éppen azért jó irodalom, hogy az egyiket is, másikat is magában foglalja. Értéket tagadni persze sokszorosan könnyebb, mint értéket felismerni. A tagadáshoz elég egy kis politikai radikalizmus, az elutasított értékek nem vagy csak részbeni ismerete, plusz egy adag elfogultság és indulat, az érték felfedezéséhez viszont szakmai tudás és nagyfokú tolerancia szükségeltetik. De itt — úgy érzem — abba kell hagynom az értékfelfedező irodalmi expedíciók szorgalmazását, nem szeretném ugyanis, ha szenvedélyességembó'l valaki azt a következtetést vonná, le, hogy én az elmúlt negyven év ömlesztett pszeudoértékeinek értékként való újrafelfedezését követelem. Mentsen meg az isten ettől a látszattól! Azt viszont, igenis, szükségesnek tartom, hogy ezekről a pszeudoértél'ekről is elmondassák — s nem a puszta tagadás, hanem az elemzés nyelvén —, hogy pszeudoértékek. Hogy nagy tömegük közepette láthatóvá váljék, el ne vesszen a kevés, de mégiscsak létező érték! Abbahagyom hát ezt a vonalat, s rátérek inkább irodalmi életűnk politikai fertó'zöttségének másik tünetére, amelyet talán „totálitarista beidegződések tovább élésének" nevezhetnék. Ezek a beidegződések ugyan nem értékítéletünknek, hanem inkább az értékképzés körülményeinek atorzulásaival kapcsolatosak, de közvetve mégiscsak hozzájárultak (és -járulnak) irodalmunk jelenlegi hamis képének a kialakulásához. Röviden arról van szó, hogy sokan közülünk a mai napig sem képesek az egyén teljes szabadságának gondolatát és gyakorlatát elfogadni, s a különböző társadalmi struktúrák egyén-ellenőrző szerepét még mindig túlbecsülik. Egy példa: mikor az Irodalmi Szemlében néhány jeles írónkról nemrég elmarasztaló kritika jelent meg, a megbíráltak nem úgy reagáltak, hogy elgondolkodtak: vajon van-e valami igazság a bírálatban, s ha nincs, akkor ellenvéleményt nyilvánítok, vagy megvárom, míg valaki más teszi ezt meg, hanem úgy, hogy felháborodtak: mért hozta le a bírálatot a szerkesztőség? Az egyének és a struktúrák (ebben az esetben a szerkesztőség) felelősségét összecserélni: íme, egy tipikus totalitarista beidegződés. Vagy más példa: mikor az új irodalmi folyóirat, a Kalligram megalakulásának a híre lábra kapott, s az öröm hangja helyett, hogy végre megszűnik irodalmunk egészségtelen egyfórumúsága, sok kollégámtól egy meglehetősen furcsa véleményt hallottam: mért hallgattak a lapalapítók a dologról eddig, mért nem jelentették be tervüket például a Csehszlovákiai Magyar Irók Társaságának? S a példák számát lehetne szaporítani, de azt hiszem, ebből a kettőből is világos, hogy a régi rendszer tehetetlenségi nyomatékai a lelkekben tovább működnek, hogy az egyénnek a legjobb esetben is csak az ötlet szabadságát meghagyó, de a kivitelezést már csak szigorú ellenőrzés mellett, mintegy államosítva engedélyező totalitarizmus tovább kísért bennünk és környezetünkben. Akadályozva annak az egyéni autonómiának, az egyénnek mint szellemi monádnak a kiteljesedését, amely nélkül szuverén alkotás és irodalom nem képzelhető el. S befejezésül: Eredetileg irodalmunk 1991-es terméséről, arról a 31, illetve a fordításokat leszámítva 15 műről akartam szólni, amelyet a bevezetőmben említettem. S csak most látom, hogy a recepció körülményeinek, feltételeinek a leírása valahogy már lehetetlenné teszi a felhőtlen, felszabadult mérlegvonást. Miután négy oldalon arról elmélkedtem itt, hogy miért hamis az irodalmi önszemléletünk, hogy mi minden akadályozza a valós értékítéletünket, ezután csak olyan „majd én megmutatom" formán állhatnék neki az 1991-es könyveink értékelésének, s mivel egyáltalán nem biztos, hogy én valóban „megmutatnám", a konkrét műértékelésektől ezúttal inkább elállók. De azt azért nem állhatom meg, hogy el ne mondjam: a tavalyi esztendő talán az első év könyvkiadásunk történetében, amikor a megjelent könyvek listájáról már hiányzanak a töltelékcímek, az állami irodalmi tervgazdálkodás kötelező tételei. Ez az évi terv már láthatóan nem az állam, nem az ideológia, hanem a piac és az érték összehangolása alapján állt össze, s ennek megfelelően van benne konkrét hasznú célkiadvány, súlyos politikai esszé, értékes gyermekkönyvek, igényes lektűr s keveseknek szánt kísérleti irodalom egyaránt. Csak politikai és egyéb elfogultságoktól mentes szem kell a meglátásukhoz. Tőzsér Árpád •Elhangzott a Csehszlovákiai Magyar Irók Társaságának évi közgyűlésén, 1992. április 1-jén. FILMJEGYZET K

ét nő egy lazának ígérkező hétvégi kiruccanásra készül. A negyvenes éveiben járó Louise ötlete az autós kirándulás. Elege van a nap nap utáni egyhangú talpalásból, a füstös gyorsbüféből, ahol pincérnőként dolgozik. És elege van a barátjából, aki újabban mintha hanyagolná kissé. Thelma, a fiatalabbik, élete talán legmerészebb lépésére szánja el magát, amikor csatlakozik barátnőjéhez. Naiv kis fiatalasszony, aki férje engedélye nélkül még a házból sem teheti kí a lábét. Együgyűen tűri, hogy hites ura szinte háztartási géppé alacsonyítsa. De most itt a nagy alkalom, nekivághatnak Amerika végtelennek tűnő, kanyargó országútjainak. Legalább egy-két napra. Az ártatlan kalandokat ígérő autós túra azonban rögtön az elején drámai fordulatot vesz. Egy út menti mulatóban Thelma tequilától mámoros fejjel kacérkodni kezd egy szintén nem teljesen józan vendéggel, akí a parkolóban kis híján megerőszakolja. Louise barátnője segítségére siet, és felindultságában lelövi a férfit. Már nem a könnyű kalandok, hanem a menekülés reményében folytatják útjukat. Száguldás, autók, országutak, mindenféle emberek —

Ridley Scott angol rendező új alkotásatipikus, élvezetes road movie. Egyáltalán nem véletlen, ha a műfaj kétségkívül leghíresebb darabja jut eszünkbe, hiszen a rendező a kilencvenes évek „szelíd motorosainak" szánta filmjét. Az újdonság a témában látszólag csak annyi, hogy férfiak helyett nők a főszereplők. És más a kor is. Hol vagyunk már az ötvenes-hatvanas évek „úton"-életfilozófiájától, amikor valamiféle megzabolázhatatlan hanem saját magával is. És ez a megrázóbb. Persze a kettő nem választható el egymástól. A külvilág döntő hatásai nélkül kevesebb esélyük lenne arra, hogy felfedezzék eddig nem sejtett énjüket. A rendező egy örökzöld témáról, THELMA ÉS LOUISE vágy hajtotta a nyugtalan lelkeket, keresztül-kasul szelve majd' e kontinensnyi országot, hogy magukba szippantsák minden fényét és árnyát, egy percig sem vesztegelve, mert csak a kötetlen, mindenféle társadalmi konvenciókat tagadó élet az igazi, a felszabadító... Thelma és Louise sem akarják felrúgni addigi életformájukat, csak egy kis kikapcsolódásra vágynak. Lázadásuk — ha nem szólnának közbe az előre nem sejthető események — csupán ideiglenes lenne. Menekülésük során azonban minden egyes újabb élményük sorompókéntválasztja el őket korábbi életüktől. Nemcsak azért jó Ridley Scott filmje, mert izgalmasan pergeti a cselekményt, amelyet Hans Zimmer zenéje és Adrian Biddle remek képei hitelesítenek. Az izgalmakat külön is megszokhattuk már a A nyolcadik utas: a halál, a Blade Runner, a Fekete eső rendezőjétől. Az teszi igazán érdekessé, hogy az élmények, megismerések mellett a nagy rádöbbenések filmje is a Thelma és Louise. Mert nem csupán a külvilággal ismerkedik a két nő utazása során, a férfi és a nő kapcsolatáról is megosztja velünk a véleményét. Rokonszenves a jó értelemben vett „nőpártisága" és humorral elegyített „helyzetjelentése" aférfiakról. Merttermészetesen az sem véletlen, hogy az emberek, akik menekülésük során meghatározóan befolyásolják a két nő sorsát, egytől egyig az erősebb nemhez tartoznak. A férj, a szerető, a részeg „cowboy", a stopposfiú, a kamionos, afelügyelő — ezek ők, a férfiak. Nem külön-külön, hanem együtt. Egyszer durvák, figyelmetlenek, pimaszak, csalárdak, tehetetlenek, másszor bátrak, kedvesek, bűnbánóak, segítőkészek, szeretetreméltóak. Ridley Scott önkritikusan felvállalja mindezt. L

ouise szerepében Susan Sarandont láthatjuk, aki már nem egy filmben bizonyította, hogy jó színésznő. Az igazi meglepetés Geena Davis, ő Thelmát játssza. Amikor nyafkán és kócosan feltűnik a vásznon, nem sokjótígér. Ám amit a fiatal színésznő a továbbiakban produkál, ahogyan kis átlagfeleségből felszabadult, gátlások nélküli emberré válik, az felejthetetlen élmény. Megér egy mozit. MISLAY EDIT Susan Sarandon és Geena Davis — útközben