Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-09 / 85. szám, csütörtök

7 LAPOZGATÓ m w 1992. ÁPRILIS 9. A SZLOVÁK NEMZET FIATAL NEMZET „Szlovákia öntudatosodásának folyamatában rendkívül módon meglep az a felületesség, amellyel a szlovák értelmiség viszonyul saját nemzete történelmének filozófiájához" — írja tanulmánya bevezető soraiban Peter Sýkora. írásának címe: Bevezetés a szlovák nemzet mitológiájába, s a Literárny týždenník 11. és 12*számában jelent meg. A szerző kilenc fejezetre osztott tanulmányában történelmi áttekintést nyújt a nemzet fogalmának fejlődéséről és a modern nemzet fogalmának értelmezéséről. Vitába száll azzal a nézettel, amely a szlovákokat Európa egyi legősibb nemzetének tekinti, azonosítva őket a Nagymoiya Birodalom szláv lakosságával. „Évszázadokon át csak szláv etnikumként léteztünk" — írja. Állítását többek között olyan kultúrtörténeti tényekkel támasztja alá, mint pl. a követező megállapítása: „Döntő' érv, amely alátámasztja a véleményemet, hogy a 19. század eló'tt alapjában véve szlovák nemzeti öntudat nem létezett, az, hogy a 19. század harmadáig nem volt nyomtatott bibliafordításunk. Az első' nyomtatott francia bibliafordítást 1474-ből ismerjük, az elsó' magyar bibliafordítás 1551 és 1590 között keletkezett, a svéd 1541ben, a cseh 1417-ben, a lengyel 1516-ban. Az első szlovák nyomtatott biblia 1829 és 1832 között." A nyilván nagy érdeklődést és feltehetően sok ellenvéleményt kiváltó írás, amelyben a szerző több helyen Vladimír Mináč és Ladislav Kováč nézeteivel is érvel, s egyben vitatkozik, nemzeti elfogultságok nélküli, a történelmi tényekre támaszkodó alapállása miatt, bizonyára a hazai magyar olvasók figyelmét is felkelti. A NEMZETI MÍTOSZ „A szlovákoknak mint »ezeréves nemzetnek« a nemzeti mítosza kontinuitásunk messze a múltba — »az elsó' szlovák király« lábaihoz helyezi. Ez vagy Szamo frank kereskedő, vagy Pribina nyitrai fejedelem, vagy Svätopluk nagymorva uralkodó. Tőlük ered a mi nemzeti kontinuitásunk, amely tíz évszázadon át gyakran búvópatakként rejtőzött, hogy időnként azért feltörjön a politikai felszínre, hol a trencséni Csák Máté (az eredetiben Matúš Cák Trenčiansky — K. T.) magyar mágnás (= uhorský magnát) személyében, ahol Thököly kuruc hadvezér alakjában (tót király), a legutóbb pedig Jozef Tiso személyében, aki »a Szlovák Köztársaság elnöke és Svätopluk utódja« volt. A szlovák történészek ma, úgy mint a múltban több alkalommal, nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Világos számukra, hogy ha nem akarják elveszteni tudományos arculatukat, nem beszélhetnek a szlovák nemzetről ugyanolyan értelemben, mint ahogy a históriagráfiában szó van a lengyel, a cseh, afrancia, a magyar, a német vagy az olasz nemzetről." NEM VOLTAK KIRÁLYAINK Nem voltak királyaink, s más nemzeteknek körülöttünk voltak. Voltak királyaik a magyaroknak, a cseheknek, a lengyeleknek... Hiszen ezek a nemzetek sokkal korábban alakultak ki, mint mi. Nem igaz, hogy a magyarokat, a lengyeleket vagy a cseheket csak a 19. századi nacionalizmus hozta létre. Az az igazság, hogy akkor ment végbe nemzeti megújhodásuk. A szlovák nemzeti megújhodás, a cseh nemzeti megújhodás analógiájára használt megnevezés viszont puszta értelmetlenség. A szlovákok nem születtek „újra" a 19. században, ők a 19. században születtek meg először. A szlovákok egyszerűen Közép-Európában „a nemzetek benjáminjai". Ma már banalitás a Cseh és a szlovák nemzet viszonyát az idősebb és a fiatalabb testvér perspektívájából magyarázni. Viszont cáfolhatatlan tény, hogy a cseh nemzet Európában az idősebb nemzetek közé tartozik, s csak a Nagymorva Birodalomból, a csehszlovák nemzettörténelméből eredeztetett közös történelem hamis ideológiája takarta el a csehek és a szlovákok között ezt az óriási korkülönbséget. Alapvetően téved az, aki azt hiszi, hogy a szlovák nemzet ugyanolyan idős, mint a cseh (csehszlovakizmus), csak kevésbé kulturált, politikailag fejletlenebb, lehet, hogy egy kicsit butább is — a szlovák nemzet egyszerűen néhány évszázaddal fiatalabb. Fiatalabb a cseheknél, a magyaroknál, a lengyeleknél. S azon senkinek sem kellene meglepődnie, hogy a fiatalságnak hiányzik mindaz, amivel az idősebbek már rendelkeznék — a kulturális hagyomány, a politikai tapasztalat, a nemzeti öntudat. S kinevetni a fiatalságot az idősebb és tapasztaltabb pozíciójából természetesen lehetséges —, de ez nem vall a szellem nagyságára. SZEMBE KELL NÉZNÜNK AZ IGAZSÁGGAL Egyszer már végre szembe kell néznünk a rólunk, a történelmünkről szóló igazsággal, legyen ez bármennyire is kellemetlen. Fiatal nemzet vagyunk. „Olyan fiatalok vagyunk, hogy fizikailag megérinthetjük saját születésünket" — írta erről a nemzetről Vladimír Mináč. Talán Európa egyik legfiatalabb nemzete vagyunk, körülvéve jóval idősebb nemzetekkel. És lehet, hogy éppen ebben a helyzetben, ebben a nemzeti fiatalságunk és Európa ó'sisége közti feszültségben rejlik a mi kulturális küldetésünk, lehetséges sajátos hozzájárulásunk az európai kultúrához, az, ami még csak a jövőben valósul majd meg. Idősebbnek akarni látszani bármi áron naiv dolog. Az említett nemzeti mítosz csak addig nyújtja számunkra minden mítosz óhajtott biztonságát, míg nem viszonyulunk a környezetünkhöz, más nemzetekhez. Egyetértek Ladislav Kováccsal, hogy a történelem a nemzet gerince, s az a nemzet, amelynek nincs történelme, jellem nélküli nemzet, mindig kész bárkinek szolgálni...." Úgy vélem, hogy van igazi nemzeti történelmünk. Ezt ugyan nem alkotják évszázadok, nincsenek saját királyai, s nyilván csak másfél évszázadnyi, de nem vonható kétségbe. Nem a gerinc hossza, hanem annak szilárdsága alapozza meg a nemzet jellemét. PETER SÝKORA, Literárny týždenník, 11. és 12. sz. 1992. március 7. és 14. A POLITIKAI BOTRÁNYOK SZELEPKÉNTSZOLGÁLHATNAK Botrányok (és politikai hiénizmus) a láthatáron címmel a Mladá fronta dnes Fedor Gál terjedelmes cikkét közli, amelyben Szlovákia politikai helyzetének elemzésével foglalkozik. Az ismert (volt) szlovák politikus, a VPN egykori vezéralakja, aki a személyét ért zaklatások és támadások elől Pozsonyból Prágába költözött, ma a Politikai Tudományok Intézetének a munkatársa. Cikkében Alexander Dubček és a VPN viszonyának alakulását tekinti át (a cikk még A. Dubčeknek a szociáldemokratákhoz való csatlakozása előtt született— K. T.), majd a Mečiar körüli afférokkal foglalkozik. írásában a szlovák politikai életben várható események „megjóslására" is vállalkozik. Feltételezi hogy újabb politikai botrányok is várhatók. Az utóbbi hetekben megjelenő „politikai hiénizmus" is feltűnt, amikor már nemcsak a különböző politikai pártállású politikusok kiáltanak kígyót-békát egymásra, de az azonos pártban tevékenykedők sem hajlandók kezet adni egymásnak. A valódi botrányok azonban az újságíróknak és a politikai porond elemzőinek nagyon rokonszenves és rendszeres munkájából születnek. Konkrétan például a politikai elit egyes képviselői céljainak láthatóvá tételére gondolok. Valóban itt van az ideje annak, hogy jó lenne tudni, ki akarja és ki nem a közös államot, nemcsak a szlovák, hanem a cseh politikai színtéren is. Ezt a titkot minél előbb közölni kell a választókkal. Ellenkező esetben nehéz szembeszegülni azoknak a „hiteles" híreknek a terjesztőivel, akik szerint mind a cseh, mind a szlovák politikusok, akik lemondtak a közös államról, egy zsebből vannak fizetve. A titok felfedésének a tudománya viszont a közvélemény feladata is. Eszembe jut például, hogy a VPNben hogyan tanultuk meg Vladimír Mečiar titkait elolvasni Igor Cibulának a Národná obrodában közzétett kommentárjaiból. Neki köszönhetően tudtuk, hogy Mečiar felismerte: itt az ideje a DSZM és a KDM közti feszültség enyhítésének, a cseh politikai reprezentáció bizonyos része támogatásának a másik része ellen, a magyar autonomisták bátorításának vagy Ivan Čarnogurský célbavételének. A titkokkal való ilyen munkát „a talaj előkészítése művészetének" nevezem. Személy szerint például a KDM szétesését nem mint a potenciális ellenfél gyengülését, hanem mint a partner erősödését üdvözlöm. A KDM egész problémája ugyanis a közös és az önálló állam, a gazdasági reform és a reformmal való játék közti lavírozásban rejlett. Ennek már vége van. Klepáč hadd lépkedjen az önálló Szlovákia víziója után, Ján Čarnogurskýnak végre szabad keze van, hogy létrehozzon Szlovákiában egy valóban modern konzervatív pártot. Isten segítse őt ebben. Azokat a botrányokat, amelyek a választási hadjáratban a láthatáron vannak, úgy fogom fel, mint fontos szelepet a potenciális politikai elit száméra. Bizonyos körülmények között a társadalom demokratikus átalakulása szelepjeivé is válhatnának. A védelmet a működő jogrend és a hatalom társadalmi ellenőrzése nyújtja. Ez utóbbi a biztosítéka annak, hogy a botrányok száma minimális lesz (a politika normális adeptusa, aki tudja, hogy vaj van a fején, inkább időben és önként lemond politikai kerrierjéró'l), az előbbi viszont annak a biztosítéka, hogy ha valamilyen botrányra mégis sor kerül, az a jog és nem az eró'sebb javára nyer kivizsgálást. Még összefoglalnám, mi vár ránk, mit nem kerülhetünk el a politikai botrányok terén a legközelebbi jövőben. Tisztázódik a „doktor-affér", s Szlovákia polgárainak véglegesen el kell dönteniük, hogy a „sötét erők" témáját csupán a szomszédjukra vagy a kollégájukra korlátozzák. Láthatóvá lesz egyes politikusok magánélete, s a választópolgárnak el kell döntenie, hogy ragaszkodik-e vezérei „feddhetetlenségéhez" amerikai mintára, vagy belátja, hogy ők is csak emberek, akik nagyon hasonlítanak rá. Témává válik maga a feddhetetlenség problémája (tudom például, hogy egyes pártok jelölőlistáin olyanok is megjelennek, akik elhatározták, hogy kesztyűt dobnak az átvilágítási törvény arcába). Megtudjuk, mibe kerül egy ambiciózus politikai párt választás előtti parádéja, s honnan veszi erre a pénzt. A közélet több vezető személyisége politikai hovatartozása változásának leszünk a tanúi, s ezeket az „átigazolásokat" majd magasabb szempontokkal magyarázzák. Mindezek azonban csupán normális választás előtti játékok, amelyek a rituálé eme típusának a részét képezik a jól működő demokráciákban. De üdvözölném, ha mindez pofonok nélkül menne végbe. Mindenesetre úgy vélem, hogy mind a politikai hiénizmus, mind a politikai botrányok végső soron nagyon jó dolgok. Lehetővé teszik a közvéleménynek behatolni a nagy szavak és gesztusok mögé, s megtalálni a politikusok között azokat, akikre érdemes rábízni a felelősséget közös gondjainkért. FEDOR GÁL Mladá fronta dnes, 1992. március 17. A NACIONALIZMUS: ANAKRONIZMUS Mi fékez minket címmel az európai integráció gyorsuló folyamatáról, annak lehetőségeiről és akadályairól elmélkedik a Kultúrny život hasábjain Karol Belák—Berger, a lap müncheni munkatársa. Megállapítja, hogy a közép-kelet-európai országokban végbemenő önállósulási folyamat alapvető módon gátolja Európa egyesülését. „Nálunk sokan vannak, akik még mindig azt hiszik, hogy az önállósulás megváltja a nemzetüket, de Nyugaton ilyen hitnek valószínűleg senki sem hódol. A fejlett világban az a nézet uralkodik, hogy a legjobb nemzeti politika a lehető legszorosabb nemzetközi és nemzetek fölötti együttműködés" — írja. Az egyik irány, amelyben a nacionalizmus dinamikája hat, a nemzeti egység megszilárdítása, a nemzet önállóságának, tisztaságának, ősiségének és eredetiségének a hangsúlyozása. Másodszor— ez az fciubibó'l következik — a nacionalizmus igyekszik minden jegyében elhatárolni magát más nemzetektől, főleg azoktól, amelyek számára történelmi és kulturális szempontból közeliek. A nemzeti egység megszilárdítása és a többi nemzettől való elhatárolódás a jellegzetes jegye annak a kiélezett nacionalizmusnak, amely ma túlsúlyban van a szlovák politikai porondon. Bármennyire erős is ez az ideológia sok ember tudatában, valójában a múlt csökevénye. Tehát mindenkinek látnia kell, méghozzá az első látásra, hogy ez a kiélezett nacionalizmus nem lehet a nemzetközi együttműködés és a megértés ideológiája. Nem közelíti egymáshoz, hanem elválasztja a nemzeteket. Legmélyebb lényegében politikai és kulturális izolacionizmus. A mai világban a lényegében irracionális nacionalizmus kimondottan anakronizmus, amelynek kelet-közép-európai felélesztése Nyugaton már csupán csodálkozást és nem kis aggályokat vált ki. A mi nacionalistáink, vagy azok, akik a szélsőséges nacionalizmusra politikai számításból tettek, beszélhetnek, amit akarnak. Lehet továbbra is visszhangjuk, programjuknak köszönhetően megnyerhetik a választásokat is. Ez viszont egyértelműen a réginek az új feletti, a történelmileg túlhaladottnak a modern, a gyakorlatban bevált feletti győzelme lenne. A nemzet és a társadalom számára ez pirruszi győzelem volna. Ennek az eredménye könnyen az lehetne, hogy — nem először történelmünk folyamén — tévútra jutnánk, amely számunkra ma már csak petrifikálhatná és még jobban elmélyíthetné lemaradásunkat a fejlett világtól. KAROL BELÁK—BERGER, Kultúrny život, 1992. március 12. AZ USZÍTÁS USZÍTÁST SZÜL? A szlovák sajtó részletesen, több alkalommal is foglalkozott március 15-e megünneplésével Dél-Szlovákiában. Különösen a komáromi ünnepség adott alkalmat sok újságírónak véleménye kifejtésére. A Práca Gálán Géza színművész hozzászólását is közli, a szerkesztő viszontválaszával együtt. (Mint ismeretes, Gálán az ünnepségen Petőfi A nemzetgyűléshez című versét adta elő.) „Először a legnehezebb és legkeményebb beismerés: macjyar vagyok! (Nem önhibámból!) Es itt élek, Szlovákia területén, a Csehszlovák Köztársaságban — de önként. Akaratlanul viszont Komáromban születtem, ahogy akkor ezt a várost a Duna mindkét partján nevezték. Nyilván tévedésből. A cikk írónője valószínűleg nem érti, hogy jelenleg Szlovákiában — tehát Komáromban is — állandóan élnek olyan emberek, akik egykor magyarként születtek, s máig is azok. Kellemetlen. Nekik is, s az olyan tősgyökeres megbotránkozó szlovákoknak is, mint amilyen kétségkívül a cikk írója is. Ezért lehet számára kellemetlen, hogy a magyarok olyan szemtelenek, hogy még a totalitás megdöntése után is megünneplik nemzeti ünnepeiket, s közben magyarul beszélnek, sőt még szavalnak is. S így előfordulhat, hogy a cikkíró Komáromban úgy érzi magát, mintha Magyarországon lenne. Borzasztó! Megemlítem, hogy négyhónapos amerikai tartózkodásom alatt nem egyszer úgy éreztem magam, mintha Magyarországon, sőt Szlovákiában lennék. Ugyanis magyarok és szlovákok között jártam, akik nagyon jól megértették egymást. Es csodák csodájára, ez egyetlen tősgyökeres amerikait sem sértett. De még abszurdabb példát is felhozhatok. Budapesti színész koromban mint Janko Borodáč és Viliam Záborský növendéke (bizonyára nem tagadná, hogy évfolyamunkból egyedül én tudtam, hol született Ľudovít Štúr) többször adtam elő szlovák verseket szlovákul nemcsak Békéscsabán, hanem Budapesten is. S úgy éreztem magam, mint Szlovákiában. S ez senkit sem sértett, még engem sem. S mi, magyarok, itt Szlovákiában állandóan kihágásokat követünk el. Merészelünk néha úgy beszélni, ahogy a csőrünk megnőtt. Elfeledkezünk azokról a jelszavakról, amelyeket főleg az elmúlt évtizedekben hangoztattak (Örök időkre a Szovjetunióval, Szlovákiában szlovákul stb.). Épp ama vétkes nap előtt egy nappal Pozsony központjában, lakásom bejárata eló'tt saját testvéremnek —nem hangosan — szóltam egy-két szót úgy, ahogy az anyánk tanított. Az alkalmi járókelők ezt észlelték és „kapásból" gúnyolódni kezdtek: Gyere ide, Zsuzsika! S most újra vétkesnek kell éreznem magam, mert 25 éves nem nemzetiségi, hanem politikai száműzetésem után szülővárosomból elfogadtam a meghívást a „polgári demokratikus forradalom" ünnepségeire, ahol az állandóan érvényes haladó eszmékről Petőfi Sándor versével is szóltam. Mellesleg, aki szlovákként, Petrovičként született, s ezt mint magyar mondom. (...) A Csemadok képviselője állítólagos uszításának hatására a cikk szerzője a Práca címlapján uszít. Az uszítás uszítást eredményez? Ezúton is üdvözlöm minden szlovák barátomat, akik megbocsátják nekem, hogy néha az anyanyelvemen merészelek megszólalni. GÁLÁN GÉZA Práca, 1992. március 31. Az oldal anyagát összeállította: KULCSÁR TIBOR