Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-03 / 80. szám, péntek

1992. ÁPRILIS 3. HIT és ÉLET 6 Prikler László felvétele MÉSZÁROS IMRE EMLÉKEZETE (1811-1865) Az elmúlt évben (1811. május 23-án) volt kereken 180 éve, hogy a Párkány melletti Muzslán született Mészáros Imre, az egyházi író. A kor több fiataljához hasonlóan, ő is a papi hivatást választotta. Tanulmányait a híres nagyszombati teológián fejezte be, majd visszatért szűkebb szüló'földjére. Előbb Nagykéren, majd Barton, később Esztergomban végezte a reá bízott teendőket. Úgy hiszem, érdemes lenne egy feltáró munkát végezni a katolikus egyház imént említett könyv- és levéltáraiban. Bizonyára rejtegetnek olyan titkokat számunkra, amelyek Mészáros Imre portréját és munkásságát közelebb hozhatnák, s árnyaltabb képet kaphatnánk a vele kapcsolatos tudnivalókról. Elete alkonyán nagy elismerésben részesült: megválasztották a híres bécsi Pazmaneum igazgatójává. Mészáros Imre aránylag fiatalon — ötvennégy évesen — fejezte be rövid földi életútját. Bécsben halt meg 1865. szeptember 26-án, s ott is temették el. Vajon állhat-e a síremléke, vajon van-e, aki egy szál virágot szentel emléKének? Pedig „sok gyümölcsöt hozó" munkásságáért megérdemelné! Hiszen Szavalástana (Nagyszombat, 1840) irodalmi eseményt jelentett a maga korában, s A religio történetének rövid vázlata (Pest, 1850) című egyház- és vallástörténeti munkája is a keresett könyvek sorába tartozott. Kellemes meglepetés lenne, ha a Seneca bölcseletéről (Pest, 1859) című filozofikus elmélkedését, akár reprint (hasonmás) kiadásban, ott találnánk a könyvesboltok polcain. Bízom benne, hogy Mészáros Imre, e jeles bölcselő, egyházi író, tanár és katolikus lelkipásztor nevét újra visszaemel/het/jük az irodalmi köztudatba, és emlékét kegyelettel ápolják majd a muzslaiak — de nem csak ők. Szülőfalujában emléktáblára véshetnék a nevét, hiszen: „Med minden feledésbe merül. Csak amit leírtak, birkózik meg úgy-ahogy az idővel." VÖRÖS PÉTER FONTOS-E KET EGYHÁZKERÜLET A SZLOVÁKIAI REFORMÁTUS EGYHÁZBAN? A Szlovákiai Református Egyház 1991 novemberében összeült zsinatán jóváhagyták az új Egyházalkotmányt, melynekolvasásakor — egyes kitételei következtében — vegyes benyomásaink támadnak. Mindenekfölött az a meggyőződésünk, hogy ez a zsinat nem az volt, amit várt az egyház népe az 1989. évi forradalom után. Ez a zsinat a régi beidegződések rabja, s az Alkotmány egyes kitételeiben idejét múlt, nem a Biblia szellemének megfelelő, hanem valamikor természetesnek vett beidegződések hordozója és rögzítője. Ezen nem csodálkozhatunk, amikor tudjuk: az Alkotmány előkészítésén nem új, a mai időknek megfelelő gondolkodású vezetőség dolgozott, s maga a zsinat nem demokratikusan választott tagokból állt. Az Alkotmányt fejbólintással hagyták jóvá. Történt ez annak ellenére, hogy előzőleg széles körű javaslatok láttak napvilágot. Az anakronisztikus hibák az Alkotmány szövegében a korábbinak a szövege szerint mégis felismerhetők. Református egyhazunk még a kábulat időszakát éli. Az egyház lassan eszmélődik, nincs olyan helyzetben, hogy evangéliumi küldetése tudatában szeles körű hatást tudna kifejteni. A múltnak nemcsak az ecjyház küldetésbeli tevékenységét fékező emlékeit kellene kihagyni az új Alkotmányból (mint pl. az egykori államhatalomra utaló kitételek), hanem esgy korábbi múltnak a ma már anakronisztikus kitételeit is, ill. a Biblia szellemétől idegen újszerű megállapításokat. Ez az újjárendeződés az egyházak életében nem megy egy csapásra, hogy kampányszerűen verbuváljuk az embereket, megtérési mozgalmakat szervezünk, hanem ugy, hogy az igét hirdetjük. Komoly igehirdetői munkával megállapodott egyéni és családi életeket indítunk el az erkölcsök minőségi megváltoztatásának az útján a társadalomban. Ezen a téren elmaradhatatlan követelmény a gyülekezetépítés, a rendszeres, komoly igetanulmányozásra alapozódó egyházi tevékenység, a gyülekezetek leiekben való erősítése. Alkotmányunk így egy bizonyos keret kellene hogy legyen ezen az úton, amelynek magán kell viselnie a Bibliából ismert evangéliumi útmutatásokat, különben nem lesz egyéb, mint megmosolyogtató kitételeket hordozó alkotás. Mindjárt itt van az egyház megnevezésében az Alkotmány szerinti „keresztény" szó. Csak nálunk kell kihangsúlyozni, hogy mi keresztény egyház vagyunk s más református egyházaknál ezt nem szükséges? Mert ott ezt a kitételt nem nagyon találjuk a megnevezésben. Vajon nincs-e ebben bizonyos fokú vaskalaposság, amely a múltból olyannyira ismert derék kálvinista elődeink eseteiben. Javaslataink ellenére ez az új Alkotmányba mégis belekerült. Pedig ha az egyhazra gondolunk, vagy ezt a szót kimondjuk, egyértelmű, hogy csakis keresztény egyházról van, ill. lehet szó. Részletezni lehetne a benne foglaltakat, vagy azt, ami kimaradt belőle — a jobb megfogalmazás szempontjából. Hiszen arra kell törekednünk, hogy az egyházi élet mint követelménye az evangéliumban gyökerezzen. Teológiai szempontokat kellene figyelembe vennünk a megalkotásnál s nem kizárólagosan institucionálisakat. Emellett, mintha világi szervezet valamelyike öltene testet egynémely megfogalmazásában. Lássuk mindjárt a rögzített hatvanöt éves korhatárt a lelkipásztorok szolgálatánál. Bibliaibb volt a korábbi Alkotmány idevonatkozó kitétele, még ha sok vonatkozásban maga az Alkotmány ideológiai felhangokat hordoz is, amikor az „életfogytiglani" időtartamra állapítja meg a lelkipásztori szolgálatot. Ki látott már nyugdíjas prófétákat a Bibliában? Az a körülmény, hogy az új Alkotmányban a hatvanötödik eletév van rögzítve a szolgálat határidejének, minden bizonnyal a „demokratikus centralizmus" fogalmának gyakorlati, s most már idejét mult sugallata alapján megvalósulásra törekvő igyekezet. Ez esetben a püspök nem lelki vezető, hanem a lelkipásztori szolgálat határidejét is szemmel tartó, sőt figyelemmel követő, mintegy dirigens az egyházban, bizonyos uralkodási attitűddel. Ez így nincs szinkronban Jézus akaratával, amikor a „nagy"-ság fogalmát a szolgálat követelményének veti alá. Az elmúlt idők gyakorlata valamiféle „nagy" vezetőben csúcsosodott ki, világi mintara a püspök esetében is. Nem más ok miatt, mint hogy általa és rajta keresztül tudta az állam kezében tartani az egyház megszervezését. Az 1989. évi novemberi forradalom mindezt az elképzelést törölte. Nyomában a követelmény a demokratizálódás, amikor maguk a gyülekezetek szóhoz juthatnak és igénylik szavukat hallatni az egyházi közéletben, azon oknál fogva, hogy Isten előtt mindannyian egyenlők vagyunk. Ha ilyen aspektusból tekintünk egyházunk hivatalos vezetőinek jelenbeli törekvéseire, be kell látnunk, hogy nem az egyházjog dominál az evangéliumi egyházi élet berendezkedésében, amikor felfedezzük az egykor létezett egyházkerületek hiányát; ennél sokkal fontosabbat, demokratikus szemléletmódot és gyakorlatot törekedjünk létrehozni. Vegyenek részt maguk a gyülekezetek az egyház ügyeinek intézésében, mondjuk közvetlen szavazatleadással, s ne az egy személy által mozgatott és irányított felsőbb vagy alsóbb szervei az egyház nagy organizmusának. Ilyen alapon nagyon is megfelel az az egyházmegyénként tartandó évi közgyűlés, mely a gyülekezetek nyilvánosságának a fóruma lehet, s megállapításai akár zsinati szinten is lecsapódhatnak. Nem a bürokráciát kell gyarapítani, hanem a testvéri közvetlenség jézusi gyakorlatát. Felvetődik a kérdés tehát, szükség van-e két egyházkerületre abban az egyháztestben, melynek lelkipásztorai együttvéve is kevesen vannak? Vagy csupán arra volna ez jó — így még egy központi szervnek kellene lennie —, hogy mindenki funkcióhoz jusson? HANESZSÁNDOR református lelkész; Nagykeszi JEHOVISTAK - KERESZTENY SZEMMEL Nem volna sem erkölcsös, sem etikus pálcát törni, vagyis ítéletet mondani egyes szekták vagy vallások fölött. Különösen nem ellenségeskedést szítani, amikor mindenkinek joga van hinni, nem hinni, esetleg megválasztani a vallást vagy szektát. Van azonban egy kényszerítő körülmény, amely nem engedi, hogy a jehovistákkal — vagy ahogy ők magukat nevezik — Jehova Tanúival szemben közömbösek legyünk. Ez a szekta ugyanis az ő „aktivistaival" árgus szemmel figyeli, melyik keresztény inog meg vallásában az élet nyomasztó hatása vagy egyéni lelki megrázkódtatások nyomán, majd azonnal rácsap, hogy a maga sorai közé állítsa, nem pedig azért, hogy segítsen rajta. Nehéz szívvel gondolunk arra, hogy a keresztény vallások odaadó hívei, katolikus, református, evangelista misszionáriusok elhagyják a civilizáció adta kényelmet, és mennek az ezer veszélyt jelentő végekre, az őserdő lakói közé, vad, kietlen vidékekre és viszik Isten igéjét, ugyanakkor gyógyítanak, ápolnak, tanítanak, sok esetben életükkel fizetnek áldásos tevékenységükért. A jehovista „térítők" pedig kényelemben itt köztünk figyelik a hitükben megingott embereket, hogy az unalomig menő „meggyőzéssel" szektájuk tagjaivá tegyék őket. Jogunk van tehát hitben, életkedvben meggyengült keresztény testvéreinket védelmezni. Kik is a jehovisták tulajdonképpen? Ezt a megnevezést nem fogadják el. Ok ugyanis Jehova Tanúinak nevezik magukat. Ami a „Jehova Tanúi" megfogalmazást illeti, ez nem helyes és nem is igazságos keresztény szemmel. Mert a „tanú" olyan személy, aki az általa bizonyossággal észlelt vagy érzékelt tényekről valakinek tanúságot tesz. Mivel azonban a jehovisták is csak a Biblián keresztül észlelik Isten létezését ós megnyilatkozásait, mint mi, keresztények, többről nem tanúskodhatnak. Azokat a hívőket, akik Buddha tanait követik, buddhistáknak nevezzük. Nagyon sok ilyen példát fel lehetne hozni. Akik Jehova tanait hirdetik vagy szerintük tanúsítják, azokat nyilván joggal nevezhetjük jehovistáknak. A jehovista szektát vizsgálva megállap'thatjuk, hogy azok nem hitetlen, vallási fogalmakban járatlan egyénekből tevődik össze, hanem lazán vallásos volt katolikusokból, reformátusokból, evangélistákból. Ennek a szektának megalapítója 1852-ben az USA-beli Pennsylvániában született és Taze Russelnek hívták. Eletét a pokoltól való félelem gyötörte, ezért igyekezett találni olyan vallást, amelyben nincs pokol. Bibliakutató kört alapított. A Biblia példái alapján egy kis fantáziával kiszámította, hogy Krisztus inkognitóban, vagyis titokban a földön járt, és majd 1914-ben kezdi el földi királyságát, Az ő bűvös számolási módszerével azt is kiszámította, hogy a Sátánnak, akit Krisztus 1914 után el fog pusztítani, mint apokaliptikus szörnynek a száma 666. Ez a szám pedig szerinte a római pápa. Tehát így állunk. Mivel azonban 1914-ben az első világháború robbant ki, Russell szerint Jehova későbbre halasztotta a 666-os szörnnyel való leszámolást. Aránylag fiatalon halt meg. Utóda, Jozef Rutherford modernizálta tanait. Megállapította, hogy 1914-ben a Harmagedon-ütközet kezdődik, mely megsemmisíti a pápa hatalmát. Megjegyzésként, a Harmagedon-ütközet fogalma a Bibliából ered. Hatalmas csaták földrajzi helye ez, amely az utolsó nagy, döntő ütközetet jelképezi a Biblia szerint, amikor is Isten összegyűjti és megsemmisíti az istenellenes hatalmakat. Mivel ez a jóslás sem következett be, a szekta elfordult Rutherfordtól, aki 1942-ben magára hagyatva halt meg. Nekünk, keresztényeknek elég talán ennyit tudni a szektáról. Nézzük meg azonban munkájukat, hirdetésüket pár eltérését, enyhén szólva botlását a mi keresztény hitünkhöz viszonyítva. 1. állításuk: Jézus nem isteni lény, csu pán kiemelkedő, teremtett lény, akit Isten halála után csak lélekben támasztott fel, testben nem. Válaszunk: Ez talán a legnagyobb nézetkülönbség a keresztények és a jehovisták között. Hiszen maga a Biblia egész terjedelmével bizonyítja a Megváltó születését egy szűztől, a Szentlélek erejéből. Előre meg volt prófétáink által jövendölve, ugyanúgy be is teljesedett. A földön járó Krisztus gyógyított, csodákat tett, emberi színét tanúk láttára elváltoztatta, feltámadott, sőt sokak láttára a mennybe felemelkedett. Hogyha ezeket nem hiszszűk, akkor a Biblia hitelességét vonjuk kétségbe. 2. állításuk: Máriát csak a katolikusok magasztalták fel Istenanyának, ő csak egy zsidó nő volt, akinek még több gyereke is volt... Válaszunk: Ha hisszük, hogy Krisztus Isten fia volt, vagyis az egyedül létező Szentháromság Egy Istennek része volt, akkor joggal nevezhetjük Máriát Istenanyának. Nézzük a Bibliát. Sehol sem találunk erre konkrét bizonyítékot, arra, hogy Máriának több gyermeke volt. Egyedül a Krisztus halála előtti pillanatokat leíró Szent János evangéliumában olvashatjuk: „Mikor Jézus latta, hogy ott áll anyja és szeretett tanítványa, így szólt az anyjahoz: Asszony, íme a te fiad. Aztán a tanítványhoz fordult: íme a te anyád. Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány." Látjuk, hogy Krisztus nem emlegetett testvéreket, akitől búcsúzik, a tanítvány pedig, a szeretett tanítvány, nem lehetett Jézus testvére, mert akkor a fenti szavak értelmetlenek lettek volna. 3. állításuk: A kereszt pogány szimbólum, nem is kereszt, hanem oszlop alakú volt. Válaszunk: Nem ai a lényeges, hogy Krisztus keresztje milyen alakú volt. Az volt a lényeges, hogy bűneink bocsánatáért kereszthalált halt. Ami pedig az igazságot illeti, ne feledjük, hogy Krisztust nem a pogányok, hanem a római bíróság ítélte el, a történelem bizonysága szerint pedig a rómaiak az ítéletvégrehajtáshoz keresztet használtak. 4. állításuk: Pokol pedig nincs, semmiféle öröktűz, mi égne, kik tüzelnének? Válaszunk: A pokol fogalom nem helyet, égetőkemencét jelent, hanem végtelenül rossz lelkiállapotot. Egyik jellegzetességük a jehovistáknak, hogy a Bibliát használják „térítési céljaikra". Azonban úgy szóban, mint irományaikban az egyes idézeteket tetszés szerint megváltoztatják, ugyanis ahol Urat vagy Istent ír a Biblia, ők Jehovával helyettesítik. Pedig a Biblia addig igaz, amíg több ezer éves léte változatlan. Hogyha tetszés szerint változtatjuk, az már nem Biblia lesz, hanem mesekönyv. Katolikus, református, evangelikus papjaink nem állnak le tárgyalni életük és életünk gyönyörű eszméjéről. De mi, világiak, védjük keresztény társainkat. Nagyobb odaadással igyekezzünk meglátni azt, aki lelkileg vigaszra szorul. Mert Krisztus szavai szerint: Máté 25:40: „Bizony mondom nektek: amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek". BÁLINT LAJOS, Fülek A BEDI TEMPLOM A Zobor északi oldalán fekvő négy magyar falu egyike Béd. Lélekszámára es a kisközség területi adottságaira nézve is a legkisebb. Ám az 1235-ből származó oklevelek már nyilvántartják, tehát az Árpád-házi királyok korában létrehozott település. A kis magyar falu kezdetben a nyitrai vár birtokai közé tartozott, később az Elefánti család uralta, majd a 16. században a ghymesi Forgáchok örülhettek gazdagon termő földjeinek. Utolsó urai a Bartakovich-dinasztia sarjai voltak. A „településrendezés" idején, de mondhatnánk úgy is, hogy a falvak erőltetett egybecsatolásakor 1960-ban Bédet, Manyhét és Szalakúzt összecsatolták. Attól az időtől kezdve közös — Podhorany — néven szerepelnek a közigazgatásban. Menyhe és Szalakúz házsorai már érintik egymást, de Bédre csak egy kis kerülővel tudunk eljutni. A három falu lakosainak száma 1476 fő, 16 százalékuk magyar. Az egykoron színmagyar falvakban a magát magyarnak vallók száma alaposan megcsappant. A község kis templomát a századelőn építették, felszentelésére 1905 októberében került sor. Azonban elképzelhető, hogy ebben az ősi faluban már előtte is volt templom, ami a törökdúlások idején elpusztult. Tudjuk, hogy a Szalakúzon végzett ásatások eredménye többek közt egy ősrégi szakrális építmény alapjainak a feltárása volt. A bédi templom oltárképén „Magyarok Nagyasszonya", Szűz Mária látható, ámde az eredeti oltárkép eltűnt, de szándékosan cserélték ki a közelmúltban. A régi képnek állítólag egyetlen hibája volt, ugyanis látható volt rajta a régi magyar a'mer és a Szent lstván-i korona. Van a templomnak egy oldalsó kápolnája is, amelyen első királyunk, Szent István látható. A bédiek gondozzák a templomot és a környékét. A templom melletti magasba szökkenő feszületen magyar felirat dicséri Jézus szent nevét. MOTESIKY ÁRPÁD A szerző felvétele