Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-03 / 80. szám, péntek

KULTURA . ÚJ SZÓ, 1992. ÁPRILIS 3. A SZERELEM FORMAJA ES TARTALMA A VESZPRÉMI PETŐFI SZÍNHÁZ KOMÁROMBAN Az Idő a Mindenható által az embernek adott leghatásosabb és legkönyörtelenebb figyelmeztetés. Benne egyszerre van jelen az új születése, a régi elmúlása és a szabaditó öröklét. A világtörténelem legnagyobb változását hozó reneszánsz szellemi sokoldalúsága a letűnő középkor ée a születő újkor millió érintkezési pontján hozta létre az emberi kultúra fejlődési stádiumainak egyik legfontosabbikát. Maga a reneszánsz, amely egyszerre volt szellemiség, kultúra, gazdasági fejlődés, felfedezések kora és vallási reformáció, átalakította az emberiség földi létét, gondolkodását és érzelemvilágát. A Krisztus utáni második évezred végéhez közeledve látszik igazán kirajzolódni annak a korszaknak a jelentősége. Amiként a görög kultúra megformálta európaiság virágzását és hervadását Róma jelentette, ugyanúgy a római birodalom romjain felemelkedő kereszténység Európájának rothadásnak induló tökélyét a középkort lezáró és az újkort megnyitó reneszánsz megújulás jelentette. Voltak ennek a kornak nagy államférfiai, alkotóművészei, filozófusai, felfedezői, de a nagyok legnagyobbika egy író volt: William Shakespeare. Ez a humanista mindazt összefoglalta műveiben, ami az újkor embere számára nélkülözhetetlen szellemi erő önmaga Istennel, emberrel, természettel szembeforduló modern őrületének leküzdéséhez. Shakespeare művei egyszerre művelődéstörténeti atlaszc!:, gazdasági útmutatók, lélektani breviáriumok, politikai almanachok és lételméleti értekezések. Azontúl, hogy a Hamlet szerzőjeként legnagyobb egzisztencialista filozófus, Romeo és Júliája korának legteljesebb lenyomataként figyelmeztet az ember lelkéből fakadó tisztaság és az ember létformáiból feltörő romlottság tragikus összeütközéseire. Vándorii László veszprémi értelmezése mindenekelőtt a Mészöly Dezső forditása nyomán készült előadás első részében hordozza magában az isteni idő összetettségét. Fut, rohan, felizzik, szikrázik és vágyakkal telitődik a kamasz Romeo. Az ennek az értelmezésnek a függőségében játszó Rancsó Dezső egyértelműen modernnek tetszik mindaddig, míg a második részben be nem teljesedik Júliához fűződő szerelme. Addig ugyanis hihette a néző, hogy egy, a nemi ösztönöknek szabad áramlást engedő ifjút lát rohangálni, és szerelmi felfűtöttségében tobzódni a színpadon: Rómeónak szinte csak Júlia megszerzése volt a célja. Mennyivel komolyabb és — a fogalom teljes értelmében — tisztább Varga Szilvia Júliája. Komolyságét a tét indokolja: mig Romeo „csak" egy lányt veszíthet, az ő számára nó'iségének teljes léte a tét. Ha nem képes viszonozni Romeo kamaszos hevességű udvarlását, feleségül adják a hűvös Párishoz (Szeles József játszotta). Varga Szilvia el tudta hitetni a nézőkkel, hogy ostromlott tisztasága az abszolút szépségű lelki forma. Forma, amelyet Romeo — a néző számára az elsőrészben nem megítélhető — vágyának milyensége tölthet meg lelki tartalommal. Varga Szilvia Júliájában meggyőző volt a nőiség folyómederszerű bizonyossága, amellyel Romeo szerelmét oda viszi, ahová mindketten akarják. Viszont az is egyértelmű, hogy e meder formai tökéletessége nélkül a víz alaktalanul szétfolyna, elinná az anyaföld. Vándorfi rendezésének van egy alapvető hibája: a befejezetlenség. Shakespeare a klasszikus szabályok szerint befejezi a szerelem e nagy játékát, s a tragédiával véget is ér a csoda. Vándorfi nem akarta (vagy elkerülte a figyelmét), hogy a Romeo egyéniségének igen modern színészi prezentálásával felcsigázott érdeklődés megkapja a magyarázatot. így történik hát, hogy Júlia tiszta lelkének szerelmi formáját kitöltő, Romeo érzéseiből született szerelmi tartalom ki-kicsap a közös érzés, a közös akarat tökéletes folyómedréből. A Rancsó Dezső játszotta és Rancsó Dezső és Varga Szilvia, akik a Komáromi Jókai Színházban kezdték színészi pályafutásukat; most Veszprémben aratnak sikert. (Archív-felvétel) Vándorfi László rendezte Romeo a shakespeare-i történet szerint meghal ugyan szerelméért, de ezt ebben az előadásban inkább valamifajta véletlenszerű „belehalásnak", amolyan Romeo kardjának szaladó Tybalt-féle értelmetlen halálnak mutatják. Nincs ebben semmi logikátlanság, mert Varga Szilvia és Vándorfi László Júliájához képest ez a Romeo nem létének, addigi szerelmének tartalmat és értelmet adó történésként éli át halálát, hanem véletlenszerűen végrehajtott, kötelességszerű öngyilkosságként. Mintha ez az igazából tartalmi jellegű gesztus is forma lenne, amely azonban Júlia lelke tiszta formájának folyómedréhez viszonyítva igencsak bizonytalan partvonalú és sekély patakmeder. Az előadás egészében érzékeltetett volt az idő könyörtelensége. Az már rendezői következetlenség, hogy a felfokozott tempónak és a produkció belső ritmusának ütközése az első rész izgalmas lüktetését a második részben monotóniává szelídítette. Lehetséges, hogy egy majdani másik rendezésben e könyörtelen idó'játék az előadás végére tökéletes és észrevehetetlen visszafeléfordulással döbbent rá bennünket: az elmúlás, a halálban ígért öröklét felé haladva mennyire jelentéktelenné lassul az Isten által a földi embernek adományozott idő. Végül is, a csőrös álarcot viselő koleradoktorok árnyai között eljátszott veronai történet egyszerre figyelmeztet a lelkéből fakadó tisztaságra és a létfeltételek előidézte romlásra. Véleményem szerint az elkövetkező években egyre többször játsszák majd a színházak Shakespeare drámáit. Tragédia vagy vigjáték az ő életművében az újkor alkonyán ugyanazt jelenti: az ismét egy korszakváltástól fuldokló emberiségnek katarzisra van szüksége ahhoz, hogy képes legyen kitörni a csak önmaga létfeltételeit jelentő dolgok fogságából, s újból meg kell találnia lelkének tiszta forrásait. Ha nem William Shakespeare, akkor egy új intellektuális csoda szükségeltetik, mert az biztos, hogy most az individualitás szellemi teljesítményére várunk, miután kiléptünk a kollektív szellemi rabszolgaságból. DUSZA ISTVÁN PERISZKÓP FABRY ES A FENEGYEREKEK A RADIOBAN A budapesti rádió Határok nélkül című műsorában, 1992. március 20-án Fábry Zoltán volt a téma. Megint hallhattuk Hizsnyai Zoltánnak, irodalmunk soros „fenegyerekének" (néhány hete ugyanis a Kossuth-adó Grendel Lajosról állította, hogy a szlovákiai magyar irodalom „fenegyereke, s most — tempóra mutantur! — a fenti műsorban szintén megszólaló Grendel állította ugyanezt Hizsnyairól), szóval megint hallhattuk Hizsnyainak Fábryt értékelő s ezúttal Szeberényi Zoltánt, E. Fehér Pált és e sorok íróját elmarasztaló s ugyanarra a szégyenpadra ültető "veretes" szövegét, s megszólaltatták Tóth Lászlót, a nemrég megjelent Fábry-napló szerkesztőjét és előszóíróját. Bennem pedig (annak ellenére, hogy legszívesebben már az egész Fábry-gubancot elfelejteném) megint aktivizálódtak a húsz-harminc éves Fábry-problémák. Például a Fábry-életmű irodalmi értékének és műfaji besorolásának a problémája. Semmi kétség: túlbecsülték Fábry Zoltánt, akik az elmúlt negyven évben a szlovákiai magyar irodalom európai mértékű klasszikusává minősítették. Ezzel már akkor tisztában voltam, amikor az 1969-ben (tehát még Fábry életében) nyomdába adott tanulmánykötetemnek a Fábry „valóságirodalmával" polemizáló Az irodalom valósága címet adtam. A klasszikus irodalmi érték mellett a „valóság" nem lehet jelző (főleg minőségjelző nemi), az irodalom maga is valóságos, de sajátos, azaz nem természet- és társadalomelvű képződmény. S az ilyen sajátos műszerveződéshez Fábrynak nem volt eléggé elemi erejű az a valami, amit — a természet és társadalom mellett — akár egyfajta harmadik minőségnek is nevezhetnénk, de amiről — kicsit zavartan mosolyogva — azt szoktuk mondani, hogy művészet. Fábry túlságosan közel engedte magához a tárgyát (a háború és a századunkban két totális társadalom által is kisebbségbe szorított humanizmus élményét), s így végül is nem ő formálta a tárgyát, hanem a tárgya formálta őt. S ő pedig — irodalomkritikáiban — ehhez az alapvető élményéhez formálta irodalomképét. Számára csak az volt jó irodalom, amely háborúellenességéhez és humanizmusélményéhez illusztrációs anyagot szolgáltatott. De: Alábecsüli Fábry írói ambícióit és teljesítményét, aki azt állítja róla, hogy íróként értékelhetetlen, merthogy úgymond ő nem író, hanem „morálfilozófus". Pedig ez a furcsa, egyszerre negatív és pozitív Fábry-minó'sítés is elhangzott az említett rádióműsorban. Annak a kérdésnek az eldöntését, hogy Fábry morálfilozófus volt-e vagy sem, ezúttal másokra hagynám, de azt nem állhatom meg, hogy író-voltának a problémájához hozzá ne szóljak. Ebben a kérdésben lényegében Balla Kálmánnal értek egyet (aki viszont nem a rádióban, hanem az 1992/2-es Irodalmi Szemlében fejtette ki a véleményét): „Fábry a belső lényeg kimondására törő, a belülről fakadó emberiség- és társadalomlátomások megvalósítását hirdető expresszionizmus magyar apostola, programadója lett a húszas évek elején és közepén... Az irányzat európai viszonylatú korszerűsége kölcsönöz ekkoriban bizonyos irodalomtörténeti jelentőséget Fábrynak". Egyetértek Ballával, de én Fábry expresszionizmusát a húszas évek végén nem látom befejezettnek, s az irányzatot a szerzőnknek nemcsak expresszionista programjaiban és elméleti írásaiban tartom meghatározónak. Zsilka Tibor (aki Fábry német gyökerű „modernizmusét" már 1973-ban meglátja és elemzi) még az 1934-ben megjelenő Korparancsból is az expresszionista stílusjegyek (például főnévi igenevek) tömegét elemzik ki, én pedig erősen expresszionista jellegűnek ítélem meg még az 1966-ban megjelent s az író leginkább megkomponált, mintegy szintézisnek szánt művét, az Európa elrablását is. Igaz, a mű kései expresszionizmusét 1966-ban mi körülbelül úgy érzékeltük, mintha most valaki egy hexaméteres eposszal jelentkezne irodalmi fórumainkon, de akkor sem lehet nem látni a mű szubjektív nyelvkezelését, s így igényében irodalmi stílusát. De hadd szóljak itt most részletesebben a monstreesszének csak egyetlen érdekes, a szerző irodalmi ambícióit viszont jól tükröző formai sajátosságáról. A mű előszavából idézek: „E könyv lényeges tartozéka, főszereplője, aktora és mozgatója az idézet. Tolakodó hasonlattal élve: valahogy úgy, ahogy főhősként ágál Kari Kraus drámájában, gerincét alkotja Az emberiség utolsó napjainak". Az expresszionizmus montázstechnikájából tehát Fábry alkotói gyakorlatában idézethalmozás lett, „az író itt lényegében csak az összekötő szöveget mondja, narrátor lesz, kikiáltó" (Fábry), de ahogy Kraus korhiteles beszélgetéseinek, jelentéseinek, újságcikkeinek együttese egy sajátos és szörnyű világlátomássá nő (Tandori Dezső szerint K. Kraus „paradoxona": „idézés+dokumentálás=egyéni vízió), úgy Fábry idézetkavalkádjától sem lehet megtagadni egyfajta monumentalitást, a vendégszövegek egymás mellé vágásának (s kevésbé a narrátorszövegnek) köszönhető látomásosságot. S ezzel persze távolról sem azt akarom mondani, hogy Az emberiség végnapjai (Fábry még „...utolsó napjai"-nak fordítja a címet, 1966-ban Kraus drámájának még nem létezett magyar fordítása) s az Európa elrablása az irodalmi érték szempontjából összevethetők, de azt mondom, mert mondhatom, mert ami van, azt nem lehet nem látni, hogy Fábry legjobb művei mindig bizonyos művészi terv szerint íródtak (ilyen művészi terv részéről például az antifasizmus „korműfajjá" munkálása is), más kérdés, hogy ezeket a művészi terveket milyen szinten valósította (illetve - sajnos - többnyire nem valósította) meg. S Fábry íróságát illetően éppen ez az Achillessarok: íróságának mértéke. Az a tény, hogy klasszikus értéket valóban nem hozott létre, Hogy a létrehozott értékei többnyire korhoz kötöttek s így problematikusak. De el lehet-e intézni, fel lehet-e oldani ezt a problematikusságot azzal az állítással, hogy nem volt író, hogy — valami más volt? Nem, ilyen kézlegyintéssel semmit sem lehet elintézni, semmit sem lehet feloldani. így csak újabb zavart lehet okozni az érdeklődők fejében, akik érdeklődésük ellenére is olyan szívesen bízzák az ítélkezést másokra, s kapják fel a „klasszikus" vagy „nem is író" féle szélsőséges minősítéseket, De úgy látszik, irodalmunk „fenegyerekeiből" épp az az elemző elmélyülés és türelem hiányzik, amivel valaminek a mértékét ki lehet mutatni. TŐZSÉR ÁRPÁD Vajkai Miklós Fehér ingben Hatalmas, dúsan termő földtáblák melleit roboglak el Az öregembert betuszkolták az egyik személygépkocsiba, majd megfeledkeztek róla. Bizony, az öregember utódai is középkoníakká váltak már, de éretlenül csünglek a Lé! ágain, s az öreget ez mélységesen nyugtalanította. Meggyőződéssel vallotta, hogy ábrázatukat elfordították az Űrtől, és életükön nincsen az Ő áldása Ellenben az öregember élete hamisíthalatlanul más: életében sohasem voltak „forradalmak", lázadások és lazítások, sem pedig visszaélések Isten kegyelmével Az elődei életformáját örökölte, és a hagyatékba kapott életvitelen csupán nagyon keveset módosított. Boldogabb ugyan nem lelt. Deríísebb sem. De életéi-nappalait sohasem kellet! rögtönöznie! Az ő élete arra volí jó, hogy a körülötte élő emberek bizalmát megszolgálja, és ettől többet emberfia aligha nyújthat. A gyerekei ellenben következetlenek, tüzes vérííek voltak Múltak az esztendők, új és új házasságba, megbocsáthatatlan ilhíziókba menekültek, és ez sértette az öregembert. A gyerekeinek pedig nehezükre esett az öreg zsörtölődése. A jelenlétét már nem viselték jöszívvel Ugy érezték, hogy a hajdani derék férfi, aki minden körülmények közt megállta a helyét — egyszerűen — túlélte önnön perspektíváját, és most itt lábatlankodik körülöltük Hosszú-hosszú életével felőrli azt a múltat, amely valóban szépnek és értékesnek bizonyult egykor. Az öreg feleségél a gyerekek zűrzavaros életvitele szórakoztatta. Ellenben az öregember egyhangú napjai, egysíkii öregsége nyugtalanították békétlenné változtatták — Nosza. Öltöztessétek fel az apátokat, adjátok rá az új fehér ingét, nyakkendőjét esomozzátok meg, mélykék öltönyéi a nagyszekrényben lelitek meg zsebkendőről-bokrétáról ne feledkezzetek meg mindjárt megérkeznek a személygépkocsik, és ez a vén mameluk pedig a cipőjét sem tudja már megkötni... A nyüzsgés napja volt megint, a tobzódásé, egy újabb esküvő, kézfogó, jókedvcsináló nap, csak ez a vénember ne rontson el valamit... Mint egy csomagot, behajították őt az egyik személygépkocsiba, majd megfeledkeztek róla. Autó autó mögött. Hatalmas, dúsan termő földtáblák mellett robogtak el A kora reggeli eső a növények leveléről lemosta a föld porát. Az öregember a határi szemlélte. A kocsiban ülők iszogatva egymás szavába váglak Ittak és dőzsöltek Hangolódtak a nagy napra. O pedig ott ült. Csendesen. Jelen volt még, mint ahogyan az ébresztőóra jelen van a szoba mélyén, de kelyegéséről az emberi fül megfeledkezik és csupán akkor hökkenünk meg, ha a tiktakolás váratlanul megszűnik...