Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-30 / 102. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA iÚJSZŐ* 1992. ÁPRILIS 30. KIT KELL/LEHET MEGTAGADNI? MEGJEGYZÉSEK FÁBRY ZOLTÁN GYANÚSSÁ VÁLT UTÓÉLETÉHEZ •Nemcsak a könyveknek, a kéziratoknak ;is megvan a maguk sorsa. ' így adódott, hogy azok a naplófeljegyzések, melyeket Fábry-hagyatékként évek óta kerestünk, megkerülésük után is eléggé késedelmesen kerültek az olvasókhoz. Fábry Zoltán 1945 és 1948 között írt naplója, mely Üresjárat 1945-1948 címmel jelent itieg, nem volt számunkra . eleve ismeretlen. Szakmai körökben éppúgy tudtak róla, mint a baráti levelezésekből. Jómagam Fábry személyes közlése alapján értesültem a naplóról, még a hatvanas évek közepén. Hollétéről annyit mondott, hogy a barátoknál rejtette -el. 1989 őszén a Simái unoka, Repiszky Tamás adott közre belőle ízelítőt magyarországi lapokban. Neki köszönhető, hogy ez a felbecsülhetetlen értékű kézirat most megjelenhetett. Felbecsülhetetlen nem azok számára, akik irtóznak, undorodnak Fábrytól, hanem a csehszlovákiai magyarok többsé. ge számára, akik megélték 1945 és 1948 között a magyarok diszkriminációját, s a naplóban egy őszinte emberi megnyilatkozással találkozhatnak. Fábry Zoltán egyébként a Szalatnai Rezsőnek írt (1948. március 17-i) levele szerint ,,új palackpostaként" említette napjóját. Az ugyancsak köztudott volt, hogy a napló lényegmondanivalóját Fábry korábbi írásai (A vádlott megszólal, Antisematizmus, A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága stb.) tartalmazták. Lényegében, a napló közvetlensége, keresetlen megfogalmazásai, szenvedélye, egyéni vívódásai jelentik azt a „többletet", melyek az életművet kiegészítik. Egyesek alapvető „fordulatról" beszélnek, az életmű újraértékelésének szükségességéről. Nagyobb meglepetésekre azonban e téren aligha lehet számítani. Fábry naplójegyzeteiről, érzéseiről, élményeiről is el lehet mondani azt, amit Nagy Lajos írt a szovjet valóságról a Tízezer kilométer Szovjet-Oroszország földjén című útibeszámolójában: „Vegyesen találkoztam jóval és rosszal, úgyhogy sohasem juthattam nyugvópontra. Két szélsőség, az elismerés és a tökéletes elutasítás közt úgy lengtem, mint az inga." Fábry helyzete, persze, más, mint Nagy Lajosé. Nemcsak azért, mert Fábry a „kávéházi-polgár zsörtőlődéseit" látta a harmincas években Nagy Lajos útinaplójában, hanem azért is, mert a kiváló magyar prózaíró már akkor megírta a maga kendőzetlen igazát a szovjet valóságról. Benne a felismert igazsággal: „Hová lehet süllyedni egy népnek, ha erőszakkal kieszelt társadalmi rendszer bilincsébe kerül." Ezt a „fejlődési" fokot Fábry ekkor még nem látta, a harmincas évek végén jutott el idáig. Fábry ugyanis a rappista emigránsok, valamint a német sajtó lelkesedő, lelkendező cikkei alapján ítélte meg a szovjet valóságot. A maga osztályharcos elfogultságával, személyes tapasztalat nélkül, még Illyés Gyula naplóját is nemtetszéssel fogadta, pedig Illyés (Nagy Lajossal együtt érkezett az írószövetség kongresszusára), a kényszerű körutazásnak engedelmeskedve, . nemcsak-a Patyomkin-falvakat látta, hanem némi nosztalgiát is érzett a fel-felcsillanó utópiával szemben, -melyet munkás-paraszt paradicsomként próbáltak akkoriban népszerűsíteni. Olyan elmék foglalkoztak az orosz „csodával", mint H. G. Wells, Arthur Holitscher, Gide, Orwell, Arthur Koestler vagy Sinkó Ervin. Kétségtelen, hogy a rendszerváltás eleve felveti az életmű újraértékelésének a problémáját. Minden nemzedék szuverén joga egyébként - rendszerváltástól függetlenül is! -,' hogy mérlegre tegye, a letűnt korokból mit tart értéknek, mértéknek, követhető hagyománynak. Fábry esetében, ha eleve „bűnösnek" tartják egyesek, hogy a húszas évek közepétől a baloldali eszmeiség vonzáskörébe került, úgy eleve csak a „veszteséglistán" végezhet. Ilyen „mérce" alapján azonban még Masaryk emlékét is kétségbe lehet vonni. Eleve hamis ugyanis az a nézőpont, mely figyelmen kívül hagyja a történelmi tényeket, Nevezetesen azt, hogy a közösségi eszme a századforduló idején „felfutóban" volt, s aligha volt mozgalom, mely a század elején ne tűzte volna zászlajára ezeket a célokat. De az 1945 utáni fejlődés is úgy kezdődött, hogy a szellemi élet legjobbjai jószándékkal hinni próbáltak a társadalmi fejlődés igazságosabb szándékában, még ha látták is, hogy a szovjet példa - követhetetlen. 1956 októbere Magyarországon, és 1968 eseményei Csehszlovákiában a „szalonképesebb" szocializmus érdekében történtek. Kelet-KözépEurópában a szocialista rendszer úgy omlott össze, mint egy kártyavár, jóformán fuvallat nélkül. Aki tehát a cenzúrát ma meg akarja vonni, ezekkel az alapvető történelmi tényekkel mindenképpen számolnia kell. így van ez Fábry Zoltán esetében is. A harmincas évek elején dogmatikus és merev osztályharcos szemléletével még ölre ment volna elveiért. (Egyébként a cseh és a szlovák humán értelmiség jelentős része is baloldali beállítottságú volt.) Az a Fábry, aki az Üresjáratban teljes meztelenségében mutatja a kommunista hatalmi önzést, megalkuvást és erkölcstelenséget, aligha kétséges, ezt is őszinte meggyőződéssel teszi. Mert azokat a tulajdonságokat, melyeket a hatalomba került kommunista és polgári pártok képviselői a magyar (és német) kisebbséggel szemben megengedtek maguknak, csak a fasiszta ideológiával lehetett addig mérni. A zsidó gettókat a magyar gettó, a zsidóüldözést a magyar váltotta fel. Kell-e, lehet-e valamiféle tudathasadásra gyanakodni, amikor 1948 februárja után, a kisebbséggel szemben (külső, nemzetközi nyomásra!) módosuló hatalmi politika miatt Fábry maga is úgy hiszi, hogy a „szocializmus" nevében zsonglőrködök valóban őszintén gondolják a társadalmi haladást. A „babiloni években" írta naplójában: ,,Humanizmus nélkül nincs szocializmus... Aki szocializmust humanizmus nélkül valósit, az új társadalmi igazságtalanságot rögzít: az igazságtevés sivárságát. .."A parancsuralommá váló szocializmussal szemben is igaz, amit ír: „Magát a humanizmust csak mint humanizmust tudtam vállalni és hirdetni" (62.1.) És ezzel a mértékkel mérve találja könnyűnek azokat, akik az eszméket kiárusítják. Nem meakulpázik, hanem vádol: ,,A nagy történelmi feladatok helyén... kispolgári mohóságot látunk, percemberek pillanatcéljait. És ezért a mai hatalmasok a felelősek." Tóth László a kötet előszavában felteszi a kérdést: ,,az Üresjárat lenyűgöző történelmi tisztánlátása, mindenfajta totalitárius hatalmi törekvés, így a szovjet típusú kommunizmus teljes elutasítása miért s miként szelídül meg 1948 után, s ad teret egy. a hatalommal és annak ideológiájával a maga kompromiszszumait is megkötő Fábry nak" (13.1.). A választ erre nem Fábrytól, hanem a történelemtől kell várni: Jaltától, Potsdamtól, Párizstól... Egyébként Fábry „tisztánlátása" ellenére baloldali meggyőződését a későbbi években sem adta fel, s nem a hatalommal kötötte a kompromisszumait, hanem a kikerülhetetlen Élettel. A körülmények arra adtak neki lehetőséget, hogy a maga módján „értelmezze" az eseményeket és tapasztalatával eligazodni segítsen a kényszerűségek dzsungelében. Úgy volt baloldali, hogy mindenről (a baloldaliságról is!) megvolt a véleménye. Személyes kapcsolatomból tudom, hogy a kisebbségi sorsban osztozva, a hatalommal szemben mindig fenntartásai voltak,

s írásaival inkább missziót teljesített. A humánumot, az emberséget és az erkölcsöt hangsúlyozta. Azokat a fogalmakat, melyek jócskán hiányoztak annak az eszmeiségnek a hétköznapjaiból, mely a francia forradalom jelszavát, a szabadságot, egyenlőséget és a testvériséget hirdette. Lehet-e prédikátort megvetni, elmarasztalni azért, mert megvallja a hitét, úgy, ahogy látni szeretné. Az a tény, hogy egész élete során a kommunisták előtt „gyanús" elem maradt, bizonyítja hogy az ó „igehirdetése" mögött jóformán kezdettói fogva felismerték a javíthatatlan „eretneket". Szóhasználatában „felvállalja" az eszmét, következtetéseiben azonban meghaladja azt. Ebből a megközelítésből a betlehemi csillag és a vörös csillag emlegetése (egyik kritikájában) is érthetőbbé válik. Mert nem egy hatalmi jelképet akar elfogadtatni, hanem a betlehemi csillag fényét szeretné kiterjeszteni az Ady fogalmazta „sose vörös a hullócsillag" eszmeiségére. Az ideológiák „átjárhatósága" arra szolgált számára, hogy a szolgálat erkölcsével megnemesítse az emberi kapcsolatokat és magatartást, szuggerálja az erkölcsöt, az ember (és főleg a hatalomban levők!) halandóságával, nyomorával szemben. Mert az is tény, hogy a kereszténység tanításaival szemben soha nem volt elutasító, ennek a naplóbeli feljegyzések is tanúbizonyságai lehetnek. Ezekben az években, az embertelenség Szaharájában élő Fábry ajkán többször is felhangzik Jézus neve. A ,,jézusi nyugalom.,. erkölcsi üzenet... a nyugalom szuggesztiója" (32.1.), s úgy véli az , emberi igazság a jézusi szenvedés valósága" (67. 1.). Ezek a megfogalmazások a korabeli valóságnak szóltak, azt tárgyalták, szólították meg. Érthető a megállapítása, hogy csak egyetlen totalitást ismert el, a keresztényt, mert az a szeretet teljességét.jelenti. E jegyzetek alapján azonban „fordulatra" gyanakodni, netán azt hinni, hogy Fábry „megtért", vallásossá vált, messze van az igazságtól. Protestáns szemlélete mindenkori érvrendszerét gazdagítja, mert az élet lehetetlenségeire keresi a választ. ,, Jézus a leegyszerűsített abszolút igazság - Írja ezekben az években. - Olyan irreális a valóságnak, hogy a jézusi logika és erkölcs, mely tiszta és világos, mint a hegyi patak, számunkra használhatatlan." (128.1.) Olyan ez, mint a „mélységgyökerek ajándéka" 1936 karácsonyán, amikor a közös „keresztény és szociális felelősség" fontosságát hangsúlyozta a jóakaratú embereknek. Ilyen behelyettesíthető fogalom az ö vox. humanája is. A humánum non possumusát jelenti, ahol a ..szellemembernek a kulturálatlanságot kiteljesítő fasizmussal szemben csak bátorsági elkötelezettsége lehet" (Búcsú). Utilitarista szemlélete a vox humanát különböző jelzőkkel látta el. Még a szocialista realizmust is azonosította vele. Ennek a lényege azonban nemcsak az „erkölcsi ébrenlét" volt (Balogh Edgár), hanem - ahogy ő maga fogalmazta meg egyik beszélgetésünk során - ,,a hatványozottságában emberséges hang". Ezért lehetett a vox humana is sokéltű... Ezzel a határtalan és parttalan emberséggel nem tudnak mit kezdeni azok, akik minden áron egy ideológia foglyaként, agitátoraként szeretnék öt minősíteni. így van ez a „baloldaliság" esetében is. 1936-ban meggyőződése szerint ,,az embermentő értékek, a feíadatnehezítők korfelelőssége találkozik a baloldaliság fogalmában", mert a jobboldaliság fasizmust jelent, humánumellenességet (Mélységgyökerek ajándéka). 1947 nyarán úgy értelmezi tisztét, hogy az „igazi írót mindig az jellemezte, hogy ha valamelyik osztályban, institúcióban a hatalmi túltengés elérte a totalitást, a terror, a zsarnokság határát, akkor fellépett ellene a szabadság jogán, az emberi jog védelmében, az emberi méltóság tudatában". És itt ismételten magyarázatot ad a ,,baloldaliságra" is: „Nekünk a »baloldalíság<< nem jelent szociális hatalmi kérdést, de mindig az ember erkölcsi elkötelezettségeit... A szocializmus feltétlen embersége és a humánum természetes szocializmusa egy tőből fakadnak" (164.1). Ekkor még a szocializmus lehetőség volt és nem csődtömeg vagy csődelmélet. Csak később tették azzá. Az események viszont arra tanítanak bennünket, hogy közösségi-társadalmi gondolkodás nélkül, baloldali elkötelezettség nélkül egyetlen demokrácia sem lehet életképes. ,,Gyakran tévedtem: sokat tanultam" - írja egy helyütt Fábry. Felismert igazságaiban azonban kétségbevonhatatlan az a meggyőződése, hogy humánum nélkül, az emberi jogok érvényesítése és kiteljesítése nélkül egyetlen társadalom sem lehet meg. Abban a napjainkban folyó, a kisebbségi szellemiség szempontjából minősíthetetlen és méltatlan hajszában, melyben arra keresik állítólag a választ, hogy ki és mi volt tulajdonképpen Fábry „viszonylag tisztességes" hétköznapjaiban, ki-ki a saját belátása, vérmérséklete, kulturáltsága szerint adhat választ.. Mindegy, hogy „moralistának", közönséges újságírónak, megszállott misszionáriusnak vagy önmagát túlértékelő álomlovagnak tartják-e, az mindenképpen tény marad: emberi tisztességével, bátor magatartásával a legnehezebb időszakban is merte vállalni a harcos, humanista író szerepét és vele együtt az elnémítás kockázatát, börtönt és internálást is. Azok, akik vele szemben ma ágálnak, jóformán nem is ismerik. A „posztót" látják vörösnek, s elkapja őket az arénák hangulata, ügyet sem vetve arra, merre megy a közösség „szekere". Fábry meg akart maradni: tanúnak, hogy szó lehessen: ige. Naivul azt hitte, eljön az idő, amikor szava „csoda és tett" lehet (63.1.). A csodák ideje azonban akkor is, azóta is lejárt. S hogy a megkezdődött Fábry-pör milyen szélsőségeket gerjeszt, arra nehéz volna választ adni. És felesleges is. A maga korában megtette a kötelességét, és ezzel a ő szerepe véget ért „Irodalom és művészet igazában sohasem lehet teremtés, de mindig csak - újjáteremtés" - írja a naplóban. Ebben a mai „újjáteremtésben" is - akárcsak a naplóírás idején - sokszor „vak és handabandázó bírók" állnak vele szemben, akinek most azért kellene bűnhődnie, ami volt. Amit akart és mert lenni... Ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban. Mindig ember és mindig igaz, harcos humanista. Nem moralista, mert az erkölcsbölcselők útja simább, magasztosabb az övénél. A Fábry körül felcsapó vita és kétségek ellenére az Üresjárat teljessé teheti a róla alkotható képet. Dicséret illeti ezért a közreadó Repiszky Tamást, hogy az ismeretlenből „láthatóvá" tette a titkot, és segítőjét, Lanstyák Istvánt, akinek a szakszerű kiadásban és jegyzetekben oroszlánrésze volt. Az egyébként mai pöreinkre is érvényes, hogy joga van bárkinek kételkednie. Az idő úgysem a sárdobálást és az agyagdagasztást méltányolja, hanem a konkrét tetteket. A figyelmes olvasó, szemlélő számára nyilvánvaló, hogy akad egy és más, amit Fábrytól megőriznünk tiszteletbeli kötelességünk, s akad jócskán olyan is, amire már fátylat borított az idő, mert „függvény lett minden, ami volt". Fábry úgy kezdte volna a felszabadulás utáni naplóját: „Valami kezdődik. És te félsz." Mi úgy fejezhetnénk be - Szabó Lőrinc szavaival -, hogy „ezer idő hirdeti, / hogy túlkevés az Egy Igazság". FÓNODZOLTÁN A„OUNASZAURUSZ" ÉS A MATEMATIKA Sokféle dolg'ot elloptak már a világban, mamutvállalatok, ilyenolyan szervezetek, egész országok, sőt! egymással szemben álló társadalmi rendszerek loptak el egymástól autóbuszgyártási szabadalmat, vegyi technológiákat, számítógép-tervrajzokat, vagy éppenséggel atombomba-készítési recepteket. Egyvalamire nem volt csak talán példa, sem kicsiben, sem nagyban: hogy teszem azt X. Y. ellopja szomszédja kapujáról azt a táblát, amelyre nagy betűkkel rá van írva: „X. Y. hülye", és azt büszkén kiszögezze a saját kapujára. Ám „ami nem volt, az még lehet" - állítja a dialektikus materializmus, és mint mindig, most is igaza lön. Mert valaki néhány évvel ezelőtt, valahol Magyarországon kitalált egy olyan kifejezést, hogy „Dunaszaurusz". S ha már kitalálta, csinált hozzá egy dokumentumfilmet, amely bemutatta a címben jelzett objektumot, vagyis - szabatosan - a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszert, mégpedig olyannak, amilyennek már ebből az egyetlen szóból is kitűnik: a múltból ittrekedt, életképtelen őskövületnek, evolúciós zsákutcának, ahol evolúció alatt maga a szocializmus értendő, elvakult, gigantomániás terveivel, ecetera, ecetera. így lett ebből a rendkívül találó szóalkotásból fogalom, amelyhez a megszületésétől fogva elválaszthatatlan és teljesen egyértelmű jelentés társult. Ilyen, és csakis ilyen értelmezésben vonult be a természetvédők szótárába, vált használatossá a sajtó hasábjain, egyszóval annak rendje és módja szerint terminus technicus lett belőle. Olyan, amely a legtömörebben, a legérzékletesebben nevezi meg az ítélet tárgyát; a Dunát és környezetét pusztító monstrumot, a VÍZLÉPCSŐT. Nem véletlen a nagybetűs kiemelés. Azt hivatott nyomatékosítani és ismételten hangsúlyozni, mit is jelent ma Európa, sőt a világ szótárában a „Dunaszaurusz" kifejezés. Mert X. Y. és szomszédja mintájára sajnos - itt is ellopták azt a bizonyos táblát. Mi több, ugyanúgy önérzetesen kibiggyesztették a saját kapujukra, mintha pusztán ennyi önmagában elégséges lenne a minősítés alanyának megváltozásához is. A NÁRODNÁ OBRODA c. napilap idei 98. számának 6. oldalán ugyanis a következőket olvashatjuk, némi szemdörzsölgetéssel: „...munkások és mérnökök százai óriási műszaki erők bevetésével harcoltak, hosszú éveken keresztül a DUNASZAURUSZ megszelídítéséért, erejének és szépségének kihasználásáért." Nomármost: nem kell vízmérnöknek, természetvédőnek vagy bármi egyébnek lennünk ahhoz, hogy pusztán deduktív módon megállapíthassuk: a szóban forgó sorok írója a Dunáról beszél. Szerinte tehát maga a Duna az a bizonyos lázadó, megzabolázandó elem, a DUNASZAURUSZ, amely léténél fogva kártékony, eleve igényli az Ember jótékony beavatkozását, mert különben Isten tudja, mire lenne képes. Hogy a szerző hazudik, az csak a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy fantázia, vagy egyszerűen csak tájékozottság híján ellopott egy olyan kifejezést, amelyet előtte már régen kitaláltak. Amelyet a világ már rég elkönyvelt, berakott egy bizonyos skatulyába, amelyhez egy szilárd, megmásíthatatlan előjel tapad. Amely koncentráltan, eszenciálisan fejezi ki a Nagy Természetformáló Mű minden szörnyűségét, egész anakronizmusát, természetgyilkos voltát. Újságíró kollégáim tehát - a matematika nyelvén - egyszerűen megváltoztatták az előjeleket egy konstáns érték előtt. Márpedig az ilyesmi soha nem lehet öntörvényes. Legkevésbé, ha az az eredeti, a helyes eredmény 100 százalékos megváltozását eredményezi, ami a lényeget, a számítást illeti. Hogy az erkölcsi hitelvesztésről ne is beszéljünk; de ez már nem a matematika tárgya. VAS GYULA