Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-28 / 100. szám, kedd

1992. ÁPRILIS 28. PUBLICISZTIKA 6 VÁLASZ OLVASÓINKNAK A VÉGRENDELKEZÉS ÚJ SZABÁLYAI T.I.: Azt hallottam, hogy most már a végrendelet megírásához tanúkra is szükség van. Azt szeretném megkérdezni, hány tanúra van szükség, ha végrendeletet akarok írni, és kik lehetnek tanúk? A végrendelkezés szabályai valóban megváltoztak, illetve bó'vült az ezzel kapcsolatos jogi szabályozás. Eddig a Polgári Törvénykönyv kétféle végrendeletet ismert: saját kézzel írott magánvégrendeletet, és a közjegyzó'i jegyzőkönyv formájában felvett úgynevezett közvégrendeletet. A Polgári Törvénykönyv január elsejétől hatályos novellája az említett két végrendeletformát bővítette a tanúk által aláírt írásbeli végrendelettel. • A' tanúk által aláírt végrendelet a magánvégrendelettő! abban különbözik, hogy az utóbbit az örökhagyónak saját kezűleg kell megírnia és aláírnia, különben érvénytelen. Az új végrendeleti forma esetében viszont már nem feltétel az, hogy azt az örökhagyó írja meg saját kezűleg „ az első betűtől az utolsóig. Lehet ez írógéppel vagy más személy által írott végrendelet is, érvényességénekfeltétele azonban, hogy az örökhagyó saját kezűleg írja alá a két, egyidejűleg jelen levő tanú jelenlé- tében kifejezetten kijelentse, hogy az okmány (végrendelet) a végső akaratát tartalmazza. Az ilyen végrendeletet a tanúknak is alá kell írniuk. Ami a végrendelkezésnél közre. működő tanúkat illeti, a Ptk egyrészt azt határozza meg, ki lehet tanú, másrészt az így meghatározott személyek körét leszűkíti azzal a meghatározással, ki nem lehet tanú. A Ptk 476. e paragrafusa szerint tanú csak az lehet, aki jogi cselekvőképességgel rendelkezik. Teljes jogi cselekvőképeséggel csak a 18. életévüket betöltött személyek rendelkeznek, persze csak akkor, ha a bíróság a törvényben megállapított jogcím alapján nem korlátozta jogi cselekvőképességüket vagy nem fosztotta meg őket jogi cselekvőképességüktől. A törvény nem ad egyértelmű választ arra, hogy a Korlátozott jogi cselekvőképességé személy lehet-e tanú a végrendelkezésnél. Ezt a kérdést január elsejétől a joggyakorlat sem tudta még megoldani, így ajánlatos 18. évnél idősebb tanúkat meghívni. Tanú továbbá nem lehet az, aki vak, süket vagy néma, továbbá az sem, aki nem ismeri a végrendelkezés nyelvét, és végezetül azok sem, akik a végrendelet szerint örökölnének. A 476. f paragrafus tovább korlátozza a számításba jövő tanúk számát azzal, hogy megállapítja: a végrendeleti örökös és a törvényes örökös, valamint a hozzájuk közel álló személyek a végrendelet elkészítésénél nem működhetnek közre hivatalos személyként, tanúként, a végrendelet megírójaként, tolmácsként és a végrendelet felolvasójaként. Ami a végrendeleti örököshöz, vagy a törvényes örököshöz közel álló személyeket illeti, itt a Polgári Törvénykönyv 116. és 117. paragrafusai adnak eligazítást. Az említett rendelkezések szerint közel álló személy az, aki az érintett személlyel egyenes ágon rokon vagy testvére, esetleg házastársa; más személyek, akik az érintett személlyel rokoni vagy más hasonló viszonyban állanak, akkor közeli személyek, ha egymást ért sérelmet (kárt) a másik személy indokoltan a saját sérelmének érezné. A fentebb említett végrendelet megírójára és felolvasójára csak kivételes esetekben van szükség, akkor ha írni és / vagy olvasni'nem tudó örökhagyó rendelkezik halála esetére vagyonáról. Az ilyen kivételes esetekben (az írni-olvasni nem tudó személyek mellett kivételesnek számít a süketek és vakok végrendelkezése is) két tanú helyett azonban három tanúra van szükség. . (m-n.) A hiszem, nem kell különöMZ

L sebb politikai éleslátás ahhoz, hogy megállapíthassuk: századunk végére a nemzeti kérdés a világ számos helyén rendkívül kiélezetté, s mint a történelem folyamán többször, ismét némely politikai történések fő mozgatóerejévé vált. Mondhatnánk, Kelet-Európában a kommunista rendszerek bukása utánra szinte „borítékolva volt" ez a téma, olyannyira, hogy több politikai elemző szerint fő stratégiai manipulációs tényezőként tartott számon erre az esetre. A probléma azonban jelen van az e szempontból konszolidáltabbnak tartott nyugati féltekén is; talán elég, ha QUebeck problémájára utalok, az évek óta húzódó észak-ír válságra, a skót önállósulási törekvésekre, Katalónia, Korzika vagy Baszkföld kérdéskörére, avagy, mondjuk, Belgium példájára, amelynek r.eves politikai futurológusok 4-5 évnyi jövőt, ha adnak. Még az olyan világméretekben is jelentős autonómiával bíró tartományban is, mini üei-Tirol, felmerült a közelmúltban az Olaszországtól való esetleges elszakadást célzó népszavazás kiírásának igénye. Magam nem óhajtok messzemenő következtetéseket levonni ebből a világméretű mozgolódásból, egy tanulság azonban, úgy gondolom, minden probléma nélkül megállapítható: a világ egy része lázas igyekezettel megpróbálja újragondolni saját helyzetét, saját viszonyait, s talán akkor sem rugaszkodom el túlzottan a realitásoktól, hafeltételezem, hogy eme mozgolódó részek némiképp rákényszeríthetik a világ másik, nagyobb, a status quo fölött aggódva őrködő felét, egyfajta minőségileg magasabb rendezési szint kialakítására. Erre némi példával már szolgál egynémely délszláv rendezési elképzelés (Hága), s a Szovjetunió utódállamaiban végbemenő mozgások egyik ésszerű megoldási iránya is ez lehet: hozzáigazítani a közönségek elért belső fejlettségi szintjét azok külső, társadalmi-politikai viszonyaihoz. Éz persze egy nagyon hosszú és nagyon nehéz folyamat lesz, és az is világos mindannyiunk számára, hogy ennek az egész folyamatnak korántsem csak ésszerű megoldási módjai léteznek. Másrészt viszont az is igaz, hogy az irracionális (a hatalmi téboly szempontjából éppen nagyon is racionális), erőszakolt megoldások, álmegoldások csupán a probléma lényegét elkendőzik és kibogozását az időben eltolják; el azonban nem kerülhetik. Ebből a megközelítésből, megvallom őszintén, mély nyugtalansággal olvasom ama előrejelzéseket, amelyek a 21. századot az etnikai reneszánsz korszakónak jósolják. A politikai elemzéseket olvasva, több helyen előbukkan az a nézet, melyet magam is vallok: ennek a mozgásnak szerves része kell, hogy legyen a kisebbségek helyzetének rendezése is. Itt ismét csak utalhatnék a délszláv példára, de arra is, hogy ez a téma — számos nemakarós és mindenféle politikai és diplomáciai trükkök bevetése ellenére — újra és újra témája a megfelelő nemzetközi fórumoknak; ezt nem hagyhatjuk figyelmen -kívül még akkor sem, ha teljes mélységében tudatosítanunk kell, hogy ezen a téren is csak nagyon nehezen, az esetleges szemléletváltozások bekövetkezte után érhető el lényegesebb eredmény. A

kisebbségi kérdéskör rendezésének harci mezején két szemlélet áll szemben egymással: az állami-hatalmi és az erkölcsi-kisebbségi. Azt hiszem, nagyon találóan fogalmazott a közelmúltban lezajlott békéscsabai kisebbségi konferencián Biró Gáspár magyar alkotmányjogász, amikor azt mondta, a kisebbségi oldalakon az elmúlt években létrejöttek bizonyos tárgyalóképes, mobilis, kezdeményező reprezentációk, míg a hatalom, az állam oldalán távolról sem; az államok a hatalmi szemlélet, a status quo fenntartásának görcsös propagálói. Azt hiszem, eme megállapítás kétségkívüli igaza a hatalom birtokolásának lényegébőlfakad, még akkor is, ha azt is hangsúlyozottan el kell mondanunk, hogy az egyes európai államok között e téren is óriási különbségek vannak. Teljesen világos azonban, hogy a kérdés akár részleges megoldásához is mindkét fél akaratóra szükség van; a megoldás útja ugyanis elsősorban a kisebbségi önrendelkezés elvének elismerése és gyakorlati alkalmazása, amely elv ugyanakkor a másik oldalon az állami mindenhatóság korlátozásával, emberarcú problémakezelésével kell, hogy együtt járjon. Ehhez persze szükségeltetik egyfajta felvilágosultság az államhatalmi szervek részéről, ugyanakkor ez a politikai erőviszonyok függvénye is; a többségi nemzeten belül csakúgy, mint többség-kisebbség viszonylatban. Többek között ezért sem mindegy, milyen erős politikai reprezentációt képes kialakítani egy kisebbség. További fontos eleme a rendezésnek a külpolitikai behatás; ennek egyik feléről már szóltam fentebb, a másik rendkívül fontos eleme viszont az, hogy a kisebbség képes legyen élő, saját külpolitikai kapcsolatrendszert létrehozni és fenntartani. Hangsúlyozom, úgy a fentiek, mint az ezután következők a térség békés fejlődését, Európa felé való integrálódását feltételezik; s bár a politikai helyzet instabil és továbbra is többesélyes, a szintén átgondolandó katasztrófatervekről, úgy gondolom, nem itt és nem most kell szólnunk. Mielőtt tovább folytatnánk a megkezdett gondolatsort, engedtessék meg számomra egy rövid terminológiai kitérő. Magam, saját jogi státusunk meghatározására, legtöbbször a nemzeti kisebbség terminust használom, vannak, akik ezt nehezményezik. Tavaly már részletesen is értekeztem a problémáról, itt csak annyit ismételnék meg, hogy a világban ezen a téren óriási a keveredés. Számomra a különböző indíttatású írásokban teljesen elfogadhatóak, sőt, üdvőzlendó'ek a nemzetrész, nemzettest, népcsoport stb. megjelölések, jogi természetű írások esetén azonban a legcélszerűbb mégiscsak a nemzeti kisebbség megnevezést használni, abból a meggondolásból, hogy a vonatkozó nemzetközi jogi dokumentumok mijid ezt a megjelölést használják. A kisebbség terminus ugyanakkor csakis a mennyiségi relációk értékeltetésére szolgálhat, semmiképpen sem minőségi vagy egyéb megjelölésre. Meggyőződésem, hogy az egész kérdéskör múltbeli kezelésének nagyon nem tett jót az egyfajta mérce ráerőszakolásának igyekezete az összes kisebbségi probléma megoldására, s a helyi, történelmi, belső fejlettségi stb. adottságok figyelepnbe nem vétele. Persze az is világos, hogy a világnak van számtalan egyéb problémája e kérdés nélkül is, s a mi sokszor irreálisan derülátó elképzeléseink, a nemzetközi szervezetek irányában megnyilvánuló mély bizalmunk nem mindig áll a realitások talaján. Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetközi szervezetek, kötelézettségek a legjobb esetben is csupán egy pozitív (és nagyon fontos) hátteret biztosítanak számunkra, ám a gesztenye nagy részét magunknak kell kikaparni a tűzből. Ez pedig határozott, egységes politizálás nélkül nem fog menni. Mit ír rólunk a szakirodalom? Például azt, hogy egy kisebbség egyik legfontosabb ismertetője az, hogy képes-e autonóm politizálásra, rendelkezik-e az autonóm intézményekkel, netán államalkotó tapasztalatokkal. Politikai szervezettségük van-e olyan erős, hogy képesek legyenek autonóm _ politizálásukkal partneri viszonyukat rögzíteni az illető állam alkotmányában. Amennyiben e partnerség elismertetése akadályokba ütközik, nagy a valószínűsége annak, hogy az illető csoport a többségtől eltérő intézményes keretek között fogalmazza meg önmagát, Persze, léteznek a térségben olyan kisebbségek is, amelyek nem képesek vagy nem kívánnak a politikai öntudatosodás olyan szintjére eljutni, amely a nemzettudatot jelemzi. A továbblépés alfája és ómegája tehát nem valamiféle fönti adományra várás, hanem a belső fejlettségi szintből fakadó igény megfogalmazásának — s megvalósításának — képessége is egyszersmind, A csoport belső kohéziója, azaz közösségként való fennmaradása szempontjából elsőrendű kérdés, ki dönt a közösség létfontosságú ügyeiben. Itt elsősorban az identitás ápolásának és továbbadásának kérdéseire gondolok, bár ez a kör ennél jóval szélesebbre tágítható. A másik kulcsfontosságú kérdés, hogy ezek a döntések milyen módon születnek: demokratikusan avagy nem. Ezeket a kérdéseket úgy többség-kisebbség viszonylatban, mint a kisebbségen belül, tisztázni kell. Az önrendelkezés megvalósítása azonban csak akkor lehetséges, ha ezt az elvet sikerül a másik oldalról kiegészíteni az önkorlátozás elvével. Egyrészt: az államalkotó többségi nemzetnek le kell mondania a nemzeti szuverenitás doktrínájának kizárólagos értelmezéséről, vagyis arról, hogy állama kizárólag a többségi államalkotó nemzet szuverenitásátjeleníti meg, s ebből kifolyólag minden csoportautonómiára való törekvés, mint e szuverenitás elleni merényletet ítél meg. Steszi mindezt úgy, hogy közben elkeni a különbséget a nemzet és az állam szuverenitása között. M

ásrészt: a kisebbségnek is meg kell találnia azt a határt, amelyen belül érvényesíteni tudja önrendelkezési igényeit. Ne feledjük: az önrendelkezéshez való jog lényegében a saját intézmények létrehozatalának joga — s az állam csak egy ezen -intézmények között. Az önrendelkezés megvalósításának számos formája létezik: az egyszerű magánjogi egyesületi keretektől a kulturális autonómiát biztosító személyi elvű önkormányzatig, a területi-közigazgatási autonómiáktól az önkormányzatok regionális szövetségein keresztül a regionális autonómiáig, illetve ezek különböző kombinációjáig. Az eredmény — a nemzetkőzi hatásokon túl — attól függ, sikerül-e a demokrácia klasszikus szabályait és intézményeit alkalmazni vagy sem. Azt hiszem, számunkra is megérett az idő arra, hogy az önrendelkezés nehéz útján — a fentiek szellemében — megpróbáljunk előrelépni. CSÁKY PÁL Ml A KISEBBSEGIONIGAZGATAS - ÉS Ml NEM? Önigazgatás, önrendelkezés, autonómia, önkormányzat — szavak, szavak, szavak. Az elmúlt három évben kisebbségi tollforgatók és politikusok olyan természetességgel és olyan gyakorisággal használták ezeket a szavakat, hogy bárki azt gondolhatná: teljesen világos és tisztázott, mi ezeknek a kifejezéseknek a tartalma, s alig valaki veszi a bátorságot, hogy rákérdezzen, ki, mit ért alattuk. Pedig az alapelvek, sőt, a részletek tisztázása nélkül mindezek a fogalmak csupán politikai jelszavakként működnek. És komoly meglepetések érhetik majd a választópolgárokat, ha kiderül, hogy bár látszólag mindenki ugyanarról beszél, a látszat igencsak csalóka. Csehszlovákia polgárai többségének egyelőre az önkormányzatok legismertebb válfajával, a helyi önkormányzatokkal vannak tapasztalatai. Mi a helyi önkormányzat lényege? Hogy a központi államhatalom bizonyos jogköröket átruház a helyi, választott testületekre, amelyeket azok a törvény keretei között szabadon, saját belátásuk szerint gyakorolnak, miközben az állam csupán és kizárólag törvényességi felügyeletet gyakorolhat felettük. Az önkormányzatok rendeleteinek címzettje könnyen meghatározható: a testület döntései az adott helység valamennyi lakosa számára kötelezőek. A kisebbségi önkormányzat helyének kijelölése ennél bonyolultabb feladat. Az alapgondolat azonos ugyan, mint fentebb: mivel vannak a társadalmi létnek olyan területei, amelyek kizárólag a kisebbségeket érintik, kívánatos lenne, ha az állam ezekről a területekről kivonulna, és azok igazgatását a kisebbségekre bízná. Szándékosan fogalmaztam most pontatlanul, hogy rögtön rá is mutathassak egy állandóan ismétlődd félreértésre. Ahogy a helyi önkormányzatok közjogi jogosítványait sem a helység polgárai általában, hanem egy, Csak és kizárólag erre a célra választott testület gyakorolja, úgy a valamely kisebbséghez tartozó állampolgárok mint csoport sem ruházhatók fel közjogi hatalommal. Ez a tétel nem csupán az etnikai kisebbségekre érvényes: a polgári forradalmak győzelme óta semmilyen csoportot sem illet meg pusztán létezése okán semmiféle jogi státusz Az állam sem ruházhat jogokat a kisebbségekre, hanem csak egy, ezen (egyelőre meg nem határozott kiterjedésű) jogok gyakorlása céljából választott intézményre. Ezt az intézményt, testületet nevezzük immár közkeletű kifejezéssel kisebbségi önkormányzatnak. Bár látszólag könyedén tisztáztuk tehát, hogy mi az önkormányzat, és így tisztázható az is, mi nem tartozik az önkormányzat fogalmába: semmi köze az önkormányzathoz pl. az oly hőn óhajtott nemzetiségi miniszternek vagy minisztériumnak, ugyanígy a sokszor emlegetett nemzetiségi oktatásügyi főosztálynak sem, de még a magukat valamely kisebbséghez tartozónak valló parlamenti képviselőknek sem, hogy csak a legelterjedtebb hiedelmekről szóljunk; mégis bizton állíthatom, hogy a legnehezebben megoldható problémát éppen a részletek jelentik. Mivel egy ilyen írás terjedelmi keretei igencsak szűkre szabottak, csupán pontokban sorolhatom fel a legfőbb dilemmákat, hiszen mindegyik közülük egy-egy tanulmányt igényelne. 1. Az első, nehezen megválaszolható kérdés: ki választja az önkormányzatot? A válasz csak látszólag kézenfekvő: a kisebbség tagjai. „A kisebbség tagja" természetesen az, aki a kisebbséghez tartozónak vallja magát, ám egy konkrét választási procedúra esetében hogyan, milyen adatok alapján dönthető el, hogy ki jogosult részt venni az önkormányzati választásokon? Ennek megállapítására természetesen nem használhatók a népszámlálási ívek, de a személyi igazolványokban (remélhetőleg nem sokáig) szereplő bejegyzés sem. 2. Az első kérdésből következik a második: kire nézve kőtelező érvényűek a közhatalmi jogosítványokkal bíró önkormányzat döntései? Amíg ezen személyek és intézmények körét nem tudjuk megszabni, bármikor, bárki által megkérdőjelezhető a testület legimititása. 3. Mivel a kisebbségi jogok gyakorlása, illetve az önkormányzat létrehozásának joga nem lehet függvénye sem a kisebbségek számbeli nagyságának, sem pillanatnyi fejlettségének (a „fejlettség" már önmagában is megkérdőjelezhető kategória), milyen minimális kritériumokat lehet megszabni az önkormányzat létrehozásához? És hogyan érvényesíthetik a közügyekbe való beleszólás jogát azok a kisebbségek, amelyek a megszabott kritériumoknak nem tudnak majd eleget tenni? 4. És melyik az önkormányzatra ruházandó jogosítványok azon köre, amely még nem veti lel az államszerkezet megbontásának kérdését? Továbbá hogyan építhető be ebbe a rendszerbe a kisebbséghez tartozók egyéni szabadságjogainak védelme az új — ne feledjük: hatalmi—szervvel szemben? (A kisebbségi közösség elhagyásának szabadsága nyilván nem megfelelő válasz) A kérdések még hosszan sorolhatók. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, egyikre sem ismerjük a választ. De a ma ismert válaszok mindegyike hagy maga után kívánnivalót, tökéletes megoldást még senkinek sem sikerült kidolgoznia. Jó, ha tudjuk ezt, amikor politikusok és ún. kisebbségi szakértők szájából újra elhangzanak az írásom elején felsorolt kifejezések. Jó lenne közös, valamennyi kisebbség számára elfogadható álláspontot kialakítani. Ez csak komoly vita után lehetséges. Gond az is, hogy a vitához nincs megfelelő fórum, nem létezik ma lap, folyóirat, amely hosszabb lélegzetvételű, elméleti igénnyel megírt tanulmányok közlésére vállalkozna,. Maradnak hát a politikai jelszavak? Végül nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy országos szintű kisebbségi önkormányzat csak nyitott, demokratikus társadalomban működhet demokratikus módon. Ellenkező esetben csak hatálmi pozíciókon osztozkodik két, egy többségi meg egy kisebbségi elit. SÁNDOR ELEONÓRA, a Magyar Polgári Párt parlamenti képviselője ÖNKORLÁTOZÓ HATALOM, m* w w ŕllBSŕ* H "Jf* ATfl llCHJr78ľTieEľŕ» ÖNIGAZGATÓ NEMZEIISEB