Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-28 / 100. szám, kedd

NYUGDÍJASOK OLDALA «ŰJSZÓ* 1992. ÁPRILIS 28. ELETMÉRLEG Az aprócska Garam menti falut járva szerettem volna elbeszélgetni egy nyugdíjassal, aki egyebek közt aktív Csemadok-munkát is végzett, így találtam rá Danis Lajos bácsira, aki élőbb meglepődött, hanem aztán a beszélgetés hevében életének sok-sok mozzanata tárult elém. Mielőtt as Csemadok-béli dolgokraterelte volna a beszélgetést, el kellett mondania, hogy nem volt ám egyszerű dolog bekerülnie, mert mikor megalakult, akkor bizony ott csak azok ténykedtek, akik a korábban kitelepítettek közül valók voltak. — Negyvenhétben huszonhét családot vittek el Zsemlérről — emlékezik Danis Lajos. — Én is megkaptam a „behívót" Csehországba. De szerencsém volt. A közeli falu csendőre a mi tanítónőnknek udvarolt. Ennek a szlovák tanítónőnek pedig senki nem akart ebédet adni a faluban. Egyik rokonom megszánta, aztán nála kosztolhatott. Es akkor a tanítónő azt mondta az ő csendőrének: Ezt a családot nem engedjük, így aztán maradtunk. Befészkelte magát vagy huszonkét család oda- • átról, mi csak kolonistáknak hívtuk őket. És hátakkor csak szlovákul volt szabad beszélni, bizony. Aztán jött Gottwald, és a magyarok hazajöhettek. Sokan kénytelenek voltak megvásárolni a saját házukat a kolonistáktól.. Ezek a viszatértek azután lenéztek minket, akik reszlovakizáltunk. Hogy itthon maradtunk. Ezért történt úgy, hogy csak később vettek be a Csemadokba. Titkár is lettem. Bizony, szép idők voltak azok. Megszerveztük a színjátszó csoportot, és jártuk a falukat, játszottunk, akkora lelkesedéssel és olyan sikerrel, hogy csuda. Manapság a tévével van elfoglalva mindenki, szó sem lehet színjátszásról, színházról. Azt sem tudom, van-e egyáltalán Csemadok a faluban, vagyishogy mú'kődik-e, mert a kultúrház az teljesen tönkrement. A hetven esztendős, jó erőben levő Lajos bácsi szívesen szövögeti a szót a múltról. Alighanem legszívesebben katona- maradt volna, de á háború közbeszólt, s ő mint katonaszökevény Olomoucból került viszsza a Garam partjára. És itt lép be a történetbe Matilda néni, Lajos úr hitAKIT NEM VITTEK EL „A Ml NEMZEDÉKÜNK LŐTTE SZÉT EURÓPÁT..." „Zsemléren az ötödik autó az én házam előtt állt" vese. Mert persze tőle meg azt firtattam, hogyan kerültek össze. Matilda néni tán még ma is belepirul, mikor megvallja, hogy ő bizony várt a Lajosra, noha semmiféle ígéretre, fogadalomra nem került sor kettejük között. Várt rá, mert úgy döntött. Lajos bácsi nagyot kacag és hamiskásan kacsint: — Majdnem véletlen volt, hogy elvettelek. Mert ha nem így végződik a háború, én bizony ott maradok a hadseregben. Alighanem az ő házasságuk ennek a nagyon sok szenvedéssel járó háborúnak az igen kevéske pozitív tényei közé sorolható. A két fiatal igen szegény volt akkoriban. Lajos úr kölcsön ruhában esküdött, mert sajátja nem volt. — Jött ez az elmúlt rendszer, ez a szocializmus, vagy mi, de hát mindegy volt, mert dolgoztunk, építettünk. Tudja, a mi nemzedékünk verte szét, dúlta föl Európát. De nekünk kellett újra fölépítenünk is. Dolgoztam hát, és kerestem is. A munkámat megbecsülték. Pártember sosem voltam, de személy szerint azt mondhatom, a munkámat megbecsülték. Kőfaragó „Azt se bánom, hogy azt mondják rólam, ódivatú vagyok" volt a szakmám, később a tüdőm megbetegedett tőle, úgyhogy kénytelen voltam elmenni a szövetkezetbe. Ott már sokkal kevesebb volt a pénz. Agronómus lettem, s míg Zsemléren volt szövetkezet, végül is összeszedtük magunkat. Kaptunk állami támogatást, házat építettünk. Zsemléren az ötödik autó az én házam előtt állt. Aztán öszevonták a szövetkezeteket és az új vezetőknek máj nem tetszettem. Úgyhogy mielőtt nyugdíjba kerültem volna, borjúetető voltam sokáig. A feleségemmel együtt. Danis bácsi valamikor járatta az Új Szót, ma már csak a Vasárnapra telik neki. Úgy mondja, három rendszert élt meg. Masaryk alatt kevés volt a napszám, ha egyáltalán volt munka. A Horthy-hadseregben persze nagyobb biztonságot élt meg. De erre nem szívesen emlékezik, mint mondja, a frontról hazakerülve örült, hogy nem kérdezték, merre járt, mit csinált. Miközben kerül kis hazai kóstolnivaló az asztalra, Danis Lajos tűnődve mondja: — Én tulajdonképpen az elmúlt rendszerre nem panaszkodhatom. Azért a demokráciában nagyon bízom. De azt gondolom, hogy úgyis csak annak van jövője, aki szeret dolgozni. Én két fiút neveltem, az egyik kárpitos, a másik traktorista. Viszont itt az unokám, aki hamarosan elvégzi az iskolát, és mind félünk, hogy kap-e állást. Igazán nem kellemes dolog úgy kezdeni az életet, hogy az embernek nincsen munkája. Ahogy korábban is voltak azért bajok, ugye, most is vannak. Régen a párt nevezte ki az igazgatókat, most meg a kádéhá. Már csak azt várom, hogy megemeljék a nyugdíjamat. Közben betoppan Danis bácsi idősebbik fia, s miközben a férfiak ügyes-bajos dolgaikat beszélik meg, Matilda nénihez fordulok; s azt tudakolom tőle, mi a véleménye a mai fiatalokról. — Először is nem tetszik, ahogyan öltöznek. Ma már régen nem az a fontos, hogy valami meleg legyen, meg tartós, hanem csak az, hogy divatos. A régit jobban szeretem. Az sem tetszik, amit a fiam kárpitoz, nagy franciaágyakat csinál, na de milyen színekben! Én már csak a régit szeretem, a hagyományosat. Azt se bánom, hogy azt mondják rólam, ódivatú vagyok. A múltkor Léváról jövet megláttam a buszon egy kislányt, hát olyan riílé nadrág volt rajta és végig a combján összeszaggatva. Hát rendes dolog ez? Aztán meg hiányolom náluk a tiszteletadást. Azt kéne kicsit jobban beléjük nevelni. Hogy a buszon átadják a helyet, meg nagyobb tisztelettel beszéljenek az idős emberrel: Dehát ők már mások. Mi még kevesebbel is beértük. Amúgy az unokákkal jól kijövünk, szófogadók. Csak ez a fura divat...' Matilda néni szeme szeretettel pihen meg az urán, féltőn a fián. Összetartani a családot, embert faragni a gyerekekből, vállalni egy férfi oldalán a kis és nagyobb küzdelmeket, nem kis dolog. Sokan, mai fiatalok, nem tudnák utána csinálni. (brogyányi) A SEGÍTŐKÉSZSÉG SZÉP PÉLDÁJA NYUGDÍJASOK BOLTJA Komárom hangulatos belvárosában, nem messze a Klapka tértől március harmincegyedike óta egy új élelmiszerbolt gyarapítja a magánüzletek sorát. Ajtaján belépve az első pillanatban látszólag ugyanolyan, mint bármely más, hasonló árut kínáló bolt, leszámítva persze a sportcsarnoknyi méretű önkiszóigálókat; s csak később, a második körbevizsgálódásra tűnikfel, hogy a vásárlók kivétel nélkül — idős emberek. Nem véletlen, nem is a délelőtti, „ráérő" kuncsaftokról van szó: a boltban, mint az a kirakatban fel van tüntetve, kizárólag nyugdíjasok, illetve rokkantnyugdíjasok vásárolhatnak. S ami még ennél is fontosabb: olcsóbban, mint máshol. — Egészen pontosan: nagykereskedelmi, vagy pl. a péksütemények és a kenyér esetében önköltségi áron — mondja a 35 éves Rózsár Péter, az üzlet tulajdonosa. — Ez a bolt, egy másik élelmiszerüzlettel és egy csemegebüfével együtt a tavaly januárban alapított OLYMP-COX Kfthez tartozik, amelynek én vagyok a vezetője. A kft. kizárólag élelmiszeripari termékek forgalmazására szakosodott; negyedik üzemegysége egy nagyraktár, s onnan gyakorlatilag a beszerzési, vagyis nagykereskedelmi áron kerül a készlet egy része ebbe a boltba. A másik üzletben, valamint a büfében egyébként „normálisak" az árak. Természetesen .furdalja az oldalamat a kíváncsiság: hol marad a haszon? Má nehéz elképzelni egy kereskedőről, hogy jótékonykodik, hogy humánus szempontokat helyez az üzletiek elé. Beszélgetőpartnerem mintha kitalálta volna gondolataimat, néhány másodperc szünet után így folytatja: — Ismerőseim, főleg a „szakmabeliek" igencsak elcsodálkoztak, hogy megnyitottam ezt az üzletet. Ugyanis aki csak egy kicsit is ért hozzá, az tudja, hogy itt nyereségről eleve nem lehet beszélni. Bármennyire hihetetlenül hangzik, elsősorban emberbaráti, humánus szándék vezérelt. Szüleim nyugdíjasok, látom, mennyire telik ma egy idős embernek — de egyéb tapasztalataim is vannak. Konkrétan: nemegyszer megtörtént, hogy a már régebbtől működő másik élelmiszerüzletemben egy-egy kisnyugdíjas megkérte az elárusítónó't: hitelre vásárolhassa meg a kenyeret, tejet vagy más, mindennapi élelmiszercikket, mert elfogyott a pénze... Szégyenkezve tette hozzá, hogy „állami" boltban ilyesmivel nem merne előhozakodni, de bízik abban, hogy egy magánkereskedő belátóbb lesz... Tulajdonképpen ekkor támadt az az ötletem, hogy lehetne külön boltot nyitni csakis az ő számukra. Mert itt kizárólag nyugdíjasokat és rokantnyugdíjasokat szolgálunk ki: az első látogatásuk alkalmával, a személyazonossági igazolványuk bemutatása után vásárlási igazolványt kapnak — elém tesz egy kitöltetlen példányt —, amelynek felmutatása után a továbbiakban bármikor és bármit vásárolhatnak, mindennemű korlátozás nélkül. Nézegetem a kis fehér kártyát, amelynek szövege alig néhány szó. A cég neve alatt „Nyugdíjas vásárlási igazolvány", majd a név és a nyilvántartási szám két kipontozott sora, legalul pedig egy megjegyzés: „Névre szóló". Mindez szlovák és magyar nyelven. Ennyi hát a feltétel — de vajon nem ad lehetőséget viszaélésre is? — Eddig nem tapasztaltuk — válaszolja Rózsár Péter. — Nézze, ez a kölcsönös bizalom kérdése. Mi, akármennyit is, de kétségtelenül segítettünk az idős embereken ezzel a kezdeményezéssel, s nyilván ők is érzik, hogy tisztességtelen dolog lenne visszaélni vele. Mert azt titokban nem lehetne csinálni, egykettőre „kilógna a lóláb": teszem azt, ha valaki rendszeresen vásárolna alkoholt, vagy nagyobb tételben lisztet, cukrot, étolajat. Az emberek azonban az egyéneknél vagy a kiscsaládoknál megszokott nagyságrendű bevásárlásokkal távoznak innen, ezt az eddig eltelt időszak tapasztalatai alapján állíthatom. Bizonyítja ezt egyébként a napi forgalmunk is, amely átlagosan úgy 25 ezer korona körül mozog, s ez eleve kizárja mindenféle spekulációnak még a gyanúját is. Egyébként, ha már a számoknál tartunk, hadd mondom el, hogy eddig mintegy 3500 bejegyzett — tehát többé-kevésbé állandó vásárlónk van; ha figyelembe vesszük, hogy Komáromban kb. 8 és fél ezer nyugdíjas él, ez igen jó aránynak nevezhető. Természetesen szóba kerültek az árak is. Megtudom, hogy a negyedkilós csomagolású vaj itt 18 korona, az „ötnapos" dobozos tej 6,60, a kristálycukor 13,80, a kirántani való eidami sajt kilója 70, egy egész kenyér 12, a palackos limonádé 1,70 és így tovább... Tejből egyelőre csak ezt a fajtát árusítják, tojás is lesz hamarosan. Amikor a húsféleségekre terelődik a sző, a tulajdonos kissé gondterhelten vakarja meg az üstökét: — Hát igen, ezen a téren okvetlenül bővítenünk kell a választékot. Egyelőre csak szalámival tudunk Rózsár Péter „Emberbaráti szándék vezérelt..." (A szerző felvétele) szolgálni, de ha sikerül vásárolnunk egy újabb mélyhűtő pultot, az olyannyira keresett fagyasztott baromfit kínáljuk majd. Akkor elmondhatjuk, hogy valóban teljes a skála, legalábbis, ami a legfontosabb élelmiszereket illeti. A beszélgetés után Rózsár úr még gyorsan néhány szót vált Kovács Mária üzletvezetővel, majd együtt indulunk a bolthelyiségbe, egy alaposabb „terepszemlére". *A három elárusítónó'nek, Jezsó Évának, Psenák Katalinnak és Ertl Andreának van dolga elég, mert egyre-másra érkeznek a bevásárlószatyros idős hölgyek, és állnak a néhány főből álló sor legvégére. A rövid megfigyelés is meggyőz róla, hogy valóban a „mindennapi" élelmet vásárolják: kenyeret, rizst, lisztet, tejet, sajtot, fűszereket... Olyan is akad, aki először jár itt: néhány percen belül már kezében a kis kártya, s a készséges eladónő már elé is rakja a kért árut. — Hogy érdemes ide járni? Természetesen — mondja távozóban egyikük. — Egy-egy kisebb bevásárlással öt-hat koronát takaríthatok meg. És egy nyugdíjasnak ez már nem mindegy... A sorban várakozó társai egyetértően bólogatnak. VAS GYULA KLUBHÍRADÓ Bámulatos-és szinte hihetetlen, hogy az idó'sek, a hatvanon, hetvenen felüliek, sőt a nyolcadik ikszen is túliak milyen erőteljes színt képviselnek egy város életében. Persze akkor, ha komoly munka, felelősségteljes tervezés, sok-sok ötlet, tenniakarás és legfőképpen az önkormányzat részéről hathatós támogatás tapasztalható a nyugdíjasok klubjában. A nagykaposi, körülbelül kétszáz bejegyzett, hetente háromszor rendszeresen ellátogató tagok — mint erről Kaszonyi István hosszú levélben beszámolt nekünk — a polgármesteri hivatal jóvoltából többhelyiséges családi házban kaptak otthont, könyvtárral, társalgóval, olvasóés játékteremmel, konyhával és hagyományó'rző szobával, a ház körül kis szőlőskerttel. Persze a jól fölszerelt klub nem jött létre egyik napról a másikra. Hadd idézzük a kezdetekről Kaszonyi úr levelét: „Az Ung-vidék központjában, Nagykaposon mára nyolcvanas évek elején megnyílt a nyugdíjasklub. Akkor még csak egy szűk helyiséget kaptunk a város művelődési központjában. Alig pár látogató tévedt be néha-néha. Igaz, pár napilapon, és egy gyenge minőségű tévén, no meg néhány könyvön kívül vajmi kevés vonzó szórakozás várta az idelátogatókat." 1988-ban aztán a város megvette az időseknek a kis házat, s egy évre rá igen agilis vezető' állt a klub élére, Füzesséryné Albert Alica személyében. „Ma már elmondhatjuk — folytatja büszkén levélírónk —, hogy a klub Kelet-Szlovákia egyik legsikeresebb ilyen intézménye. Es a jó hír messze száll. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Helena Woleková, az SZK kormányának szociális- és munkaügyi minisztere kelet-szlovákiai körútján Nagykapost űtbaejtve a nyugdíjasok klubjára volt kíváncsi. Ügy vélem, ez sok mindent elárul. " De hát mégis mivel szól bele ennyire érezhetően a klub a város közéletébe? Természetesen nem csupán azzal, hogy megemlékeznek a tagok évfordulóiról, hogy névnapi, nőnapi, anyák napi közös ünnepségeket rendeznek, hanem azzal, hogy ezekbe a műsoros délutánokba, estekbe bekapcsolják a város zeneiskoláját, hogy közös ünneppé varázsolják a húsvéti vagy a karácsonyi népszokások fölelevenítését, hogy magas színvonalon rendeznek irodalmi délutánokat, amelyek városszerte elismerést aratnak. A nagykaposi nyugdíjasok évzáró taggyűlése farsangi bálhoz hasonlatos zenés szórakozás. Híresek a Latorca parti délutánok, amikor eljön a kirándulások ideje, és nem hagyható szó nélkül az ugyancsak színvonalas női ének- és szavalókórus munkája, amely a város kulturális életét tarkítja. Kaszonyi István levele arról gyó'zött meg bennünket, hogy a nagykaposi idősek tettrekészsége, élet- és munkakedve túlnövi a hagyományos, de sohasem lebecsülhető' klubélet kereteit. További jó munkát kívánunk nekik, s várjuk beszá• mólójukat, egy-egy konkrét rendezvényükkel kapcsolatban. * Bizony szerényebb körülményekkel kell megelégedniük a csilizradványi nyugdíjasoknak. De példájuk azt mutatja, hogy a jókedv, a barátkozási szándék és az igyekezet sok mindent képes pótolni. Remek hangulat volt ugyanis a legutóbbi rendezvényükön, amely a hatvanés hetvenévesek születésnapi ünnepsége volt egyben. Meghívták rá a patasi nyugdíjasokat, akikkel együtt énekeltek, szavaltak, s örültek annak, hogy szeretett orvosnőjük a nővérekkel együtt, körükben töltötte ezt a kedves ünnepet. Ami Takács Ferenc polgármestertől telik, azzal ő kész segíteni a klubot, például a berendezés gondját segített megoldani a nyugdíjasoknak. Amire viszont nem telik, az a hőn óhajtott kirándulás. A csilizradványiak nagyon szeretnének egy kétnapos kirándulást megtervezni, csakhát a költségek fedezése bizony nehézségekbe ütközik. Ilyenkor nem elég Burián Mária és Ibolyka, a két nyugdíjas vezető igyekezete sem. Még egy vágyuk van a csilizradványiaknak, szeretnék megalakítani a kézimunkakört, de ez igazán legkevésbé az anyagiakon múlik. Idő, szándék, lelkesedés és főleg a vezetés részéről kifejtett rábeszélés dolga, hogy meginduljon ez a kisközösségi tevékenység, amely — bízvást állíthatjuk — kellemes percekkel ajándékoza meg az idős aszszonyokat. A radványiak — mint azt Diószegi Erzsébet megírta nekünk — büszkék a patasi nyugdíjasokkal kötött barátságukra, s mindent megtesznek azért, hogy nyugdíjas éveiket közösen is kellemessé tegyék. Ha akad olyan klub, amelyik segítene a radványiak kirándulási vágyát megvalósítani, kérjük jelentkezzen. Az összefogás csodákra képes. Az oldal anyagát összeállította: BROGYÁNYI JUDIT