Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-15 / 90. szám, szerda

PUBLICISZTIKA . ÚJ SZÓM 1992. ÁPRILIS 15. NYOLCVAN ÉVVEL EZELŐTT SÜLLYEDT EL A TITANIC KÖNNYELMŰSÉG OKOZTA A KATASZTRÓFÁT E

zerkilencszázhatvannégyet írtunk... Este volt. A kis észak-csehországi fürdővároska éttermében kevesen voltunk. Bőven akadt üres asztal, a. most érkezett öreg házaspár az én páholyomnál kötött ki. Figyelgettem őket. Régi ismerősök lehettek, a két öregnek a személyzet nagyon kedvükben járt, kettőzöjt szorgalommal hordták a legkülönbözőbb újságokat, folyóiratokat, ők meg valósággal belevesztek e lapokba. - Tanár, vagy Íróember? - kérdeztem. - Nem, pincér! - jött a meglepő válasz - nyugdíjállományú „Zimmerkellner" - mondta keserű gúnynyal -, egy viharos éjjelen szoros kapcsolatba kerültem a mitológiai isteni nemzetséggel, amikor Uránus és Gála gyermekeinek nevét viselő luxushajónkat Okeánus, nejével, Thetysszel az örök némaság és csend birodalmába taszította. Az öreg bácsi szavai nyomán ritka elégedettség vett erőt rajtam, életemben ugyanis először vettem hasznát görög érettségimnek és a rejtvénybe illő kérdésre máris kértem az öregúr válaszát: ,,a Titanicon szolgált?" -Több mint fél évszázada, igen, pincér voltam a Titanic első, utolsó és egyetlen útján. Érdekli? - Hogyne érdekelne - válaszoltam, de mielőtt mondókájába belekezdene, ha megengedi, bemutatkozom. - Megmondtam a nevemet, foglalkozásomat s a szót ismét átadtam a mosolygós kis öregnek. - Engem Rudolf Linhardtnak hívnak. Szakmámat már tudja, de... itt mintha keményebben csengtek volna eddig lágy zengésű szavai - hallja-e, a maga mesterségét bizony nem igen kedvelem. Kollégái sok bosszús

ág

ul utvi

Mi

ui

i — azért is, mert sokszor többet mondtak velem kapcsolatban, mint kellett volna. Idegenlégionistának, kalandornak, meg mit tudom én, mi mindennek mondtak. Pedig hát, mi voltam én? Egy egyszerű kis fiatal cseh pincérke, aki tanulni akart és világot látni. Már piccolo koromban ott botladoztam a neves szállodák és éttermek asztalai közt és miután bejártam majd egész Nyugat-Európa leghíresebb hoteljait, 1912. április elsejével, a White Star Line új hajócsodára, a Titanicra kerültem. Hatalmas úszócsoda volt. - Linhardt most a Titanic adatait a Lakonia adataival kezdte összehasonlítgatni. - Ez a modern görög csoda 20 ezer tonnás volt, a Titanic viszont 46 ezernél is több. A Titanicon 2650 utas kapott kényelmes szállást és 890 volt a személyzet létszáma, a Lakonián 650 utas és 350 tagú személyzet utazott. Mindkét hajószerencsétlenség éjfél tájban következett be. Kettőt mutatott az órám, amikor 1912. április 15-e hajnalán kétségbeesve ráncigálva a mentőcsónak evezőit arra lettem figyelmes, hogy tőlem kb. 500 lépésnyi távolságban a Titanic végleg elmerült. S hajnali kettő volt, ahogy az újságokból olvastam, amikor a Lakonia rádiósa utolsó szűkszavú kiáltását világgá küldte. Segítség, nem maradhatok tovább a rádiós kabinban, a hajót mindannyian elhagyjuk, azonnal kérünk segítséget. A Titanic esetében véleményem szerint - mondja az öreg Linhardt a rémséges éjszakára visszaemlékezve - azért pusztult el annyi ember, mert az utasok az utolsó pillanatig sem hittek a hajó [pusztulásában. Eleinte senki sem akart beszállni a mentőcsónakokba. Sőt, a mentőcsónakokba került emberekből mint a pusztulásba menőkről beszéltek a hajón visszamaradottak. Nehezen törnek elő Linhardtból a szavak. Érthető, nem szívesen emlékezik vissza a szörnyűségek éjszakájára. Az 1912. április 14-ről 15-re virradó éjszaka élete legborzalmasabb élménye volt. Rövid percek alatt több mint 1300 utastársa halálának és a legmodernebb hajócsoda pusztulásának volt a szemtanúja. Röviddel éjfél előtt ütközött a Titanic a jéghegybe - mondja Linhardt. Az elsők között kerültem evezősként a mentőcsónakba. Az utasok nem akartak engedelmeskedni a tiszteknek, nem akartak csónakba szállni. Később meg pánikszerűen hagyták el a hajót, a magasból a tenger vizébe ugorva s úszva próbálták a vizén ringó és a hajótól távolodó csónakokat utolérni. Ez volt a legborzalmasabb, miután a csónakok megteltek, a csónakba senkit sem vehettünk be. Megkezdődött az élethalál küzdelem a csónakban levő és a csónakba kapaszkodók közt. Megdöbbentő szavak. S az emlékképek még ma is, 50 év távlatából idegtépő hatással vannak Rudolf Linhardt hajópincérre, a Titanic egyik mentőcsónakjának kényszermatrózára. Szemében könny csillant s a csehországi fürdővároska csendes kávéházában a nagy temető fél évszázados halottjaira gondolt. Uránus átka tovább kíséri a görög mito lógiai neveket viselő hajókat - mondja suttogva, szinte csak ma gának. Későre jár, búcsúzni kellene, de az öreg nem enged. Itt lakik a ház ban s a csigalépcsőkön két kanyart kell tenni lakásáig. A szekrény aljából előkerülnelj; a régi képek, emlékek egy szörnyű, kegyetlen éjszakáról, melyet csak kevesen éltek túl, köztük Rudolf Linhardt, hogy a késői utódoknak hiteles tanúként adhasson számot: a szerencsétlenség oka végeredményben a White Star Line részvényeseinek kíméletlen parancsa volt. „Parancsnok, nem törődve a jéghegyekkel, a szembejövő veszélyt jelentő akadályokkal, egyenes irányban szelje át az óceánt. így bizonyítva a Titanic elsőbbségét!" Emberi könnyelműség okozta a katasztrófát. ,,Az embereknek jobban össze kellene fogniuk, hogy egyesek könnyelműsége ne sodorja katasztrófába őket" - mondja búcsúzóul az öreg Linhardt, s én még megtoldanám: Az egész emberiségnek össze kell fognia, hogy a népeket hordó földgolyóbist a felelőtlen elemek ne taszíthassák végpusztulásba. M

ost a kerek évforduló kapcsán emlékezzünk meg a tengerbe veszett áldozatokról legalább egy rövidke időre... Spectator MINÉL ROSSZABB - ANNÁL JOBB? Ülök a rádiónál. Órákon át el se mozdulok mellőle. A szlovák parlament ülését közvetíti egyenes adásban. Hol a hideg futkos a hátamon, hol hangosan nevetek. Az egyik nap a miniszter leváltásáról folyik a vita, másnap a volt miniszterelnök szennyesét teregetik a nyilvánosság elé. De már korántsem a miniszter rátermettsége és az egy évvel ezelőtt leváltott miniszterelnök viselt dolgai a téma. Pártok, illetve a pártkoalíció és az ellenzék csatája zajlik hol drámai fordulatokkal, hol mosolyt kiváltó naivsággal. Valóban lenyűgöző adás. A képviselők szórakoztatják választóikat. Egymásnak ugranak, becsmérelik, sértegetik egymást. És már régen nem arról folyik a vita, amiről eredetileg indult. Az a benyomásom, hogyha az ellenzék által lemondásra javasolt miniszter a világ legjobb szakembere lenne, az ellenzék pártérdekeinek védelmében akkor is írástudatlannak kiáltaná ki. És megfordítva, ha írni-olvasni se tudna, a kormánykoalíció akkor se engedné megbukni, mert egyszerűen nem róla van szó. A pártok erőpróbája ez a közelgő választások előtt. S bármennyire mosolyra derítő a pártok csatározása, valami mégis nyugtalanít. A képviselők viadalában a választók érdekei mintha eltörpülnének. Korábbi írásomban egy-egy parlamenti ülést a kabaréhoz hasonlítottam ismerőseim véleményét is idézve. Egyik olvasónk rosszallóan kifogásolta, hogy ez mégiscsak sértő képviselőink számára... Azóta a Práca cimü szakszervezeti napilap 44. számának első oldalán a fejléc mellett közölte tudósítását Parlamenti kisszínház címmel. A Zmena című hetilap 9. számának úgyszintén első oldalán csupán nagy kép látható öles betűkkel: A kabaré folytatódik. A parlament drámai színpadán a tréfásan ható előadás valóban visszásnak tűnik. Netán fogadjuk el azt a bölcsességet, hogy a humor a legkomolyabb dolog a világon? Vagy ismét a szenzációra éhes sajtó festene ferde képet valóságunkról? Egyik parlamenti képviselő ismerősöm nem kis büszkeséggel mondta, hogy a kétéves megbízatási időszakban a szövetségi parlament háromszáznál is több törvényt hagyott jóvá. Sok ez vagy kevés? Mennyire segíti a gyors rendszerváltást, a társadalom politikai és gazdasági konszolidálódását? Egyes törvényeken az aláírás még meg se száradt, máris módosításra szorulnak. Az állami gazdaságtól bérelt hétvégi kertemnek eredeti tulajdonosa hónapok óta futkos fűhöz-fához (egyelőre eredménytelenül), hogy okmányokkal igazolt tulajdonát visszakaphassa. Az illetékes hivatalok először az új törvény módosítására (!), máskor meg végrehajtási utósításokra vártak. A tulajdon jelenlegi kezelője már nem törődik a földdel, a tulajdonos meg még nem rendelkezik vele. Az idő pedig megy... Közben értékek kallódnak. Hát a munkanélküli segély? Ezrek röhögnek a markukba, akik életükben soha nem voltak munkaviszonyban, mert ilyen könnyen még pénzhez nem jutottak. S a törvény hézagai miatt épp azoknak jut majd kevesebb, akik arra igazán rászorulnak. De vegyük a feddhetetlenségi törvényt. Az SZNT egyik alelnökének az államrendőrséggel való együttműködést tanúsító nyilvántartási lapja másolatát a sajtó is közölte, mire ö a parlamentben kijelentette, hogy ilyen lapokat Pozsony utcáin ötven koronáért bárki vásárolhatott. Most nem is az a lényeg, vajon az alelnök együttműködött-e a rendőrséggel. Ezt ítéljék meg az arra hivatottak. Ám ha állítása igaz, akkor milyen hitele lehet az ilyen átvilágításnak? E nyomtatványok segítségével bárki bárkit bemocskolhat? Vagy éppenséggel a hamisítványok létezése ürügyén minden nyilvántartási lap eredetisége kétségbe vonható? Vladimír Mečiar belügyminiszteri ténykedését vizsgáló parlamenti bizottság dokumentumokra hivatkozva megállapította, hogy hivatali beosztásával visszaélt, közben a saját és mások rendőrségi kapcsolatait igazoló adatokat magánál tartott, vagy közben nyomuk veszett. Az ellenzék és maga Mečiar a jelentés minden pontját koholmánynak minősítette, és pártja bírósági feljelentést tett a bizottság elnöke ellen. Az útszéli hangokat se nélkülöző vitában a képviselők egymást szapulták és igyekeztek nevetségessé tenni a nyilvánosság előtt. Ezen a gyűlésen Jozef Prokeš képviselő a Szlovák Nemzeti Tanács elnökének hozzászólását szó szerint kabaréba illőnek minősítette. A rádió jóvoltából az egész ország (sőt világ) fülehallatára. S ez igazán nem minősíthető a sajtó szenzációhajhászásának! Nem a sajtó járatja le képviselőinket. Ha valaki lejáratja, akkor csakis saját magukat és egymást. Az általánosítás ez esetben is igazságtalan lenne. Mindig tisztelet a kivételnek. Azoknak, akik becsülettel teljesítik kapott megbízásukat. Nagy gyanú él bennem, amitől nem tudok szabadulni. A visszaélésekre, a továbblépés fékezésére lehetőséget adó hézagos, tökéletlen törvények nem a véletlen müvei. Vajon nem rejlik-e e mögött szándék? Minél rosszabbul mennek a dolgok, annál jobb valakinek? A sokszor csak közönséges ügyrendi kérdésekben kiprovokált, végtelenségbe nyúló viták után se elegendő idő, se energia nem marad az életbevágóan fontos problémák megvitatására. Talán épp ez lenne valakik célja? Egyes politikai csoportosulásoknak bizonyára nagyon is megfelelne, ha a parlamenti viták a kabaré szintjére süllyednének... Példákért se kell a szomszédba fáradniuk, hisz elmúlt évtizedek parlamenti gyakorlatában humoros elem akadt bőséggel. Csak éppen nevetésre nem volt okunk. ZSILKA LÁSZLÓ KÁD A RAKTÁRON Azt hiszem, nem voltam egyedüli az újságíró kollégák között, aki megdöbbenve hallgatta a nyilvánvalóan „hejszlovák" társunk okfejtését arról, hogyan is mélyült el az utóbbi két esztendőben Szlovákiában a gazdasági válság. Nem akárhol, a szlovák pénzügyminiszter sajtótájékoztatóján adott hangot e véleményének, hangsúlyozva, a parlamenti megvitatás előtt álló adóreform-tervezetből azt olvassa ki, hogy a jövőben is Szlovákia húzza majd a rövidebbet... Biztos vagyok benne, nincs egyedül véleményével, és abban is biztos vagyok, nagyon sokszor hallunk ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket a választások előtti hetekbenhónapokban. Mert kell a bűnbak. Mert egyszerűbb azt mondani, becsapnak, mint azt mondani a népnek, bizony, a következő esztendők nem mindenki számára- jelentenek majd kánaánt. Mert egyszerűbb azt mondani, lesz munkahelye mindenkinek, minthogy bezárassák az eladhatatlan termékeket gyártó üzemet... Márpedig be kell zárni, fel kell számolni, amint azt a füleki Kovosmalt esetében is tették. Nem keresek mentséget az időközben már menesztett legutóbbi igazgatóra (hiszen bizonyára követett el ő is néhány baklövést), de egyben biztos vagyok: egy működésre képtelen vállalatot lehetetlen fenntartani, ha mégoly fájdalmas is a felszámolása. Ha fájdalmas is a gyárkapu bezárá- • sa, a felmondólevelek megírása. És bizony az sem kellemes, ha azt olvassa-hallja a gyárban évtizedeket lehúzott munkás, hogy amit még a közelmúltban is gyártott, az eladhatatlan. Kádak a raktáron, tízezres tételekben. Munkásunk teljesítette a vele szembeni elvárásokat, minőségi követelményeket. Éppen ezért nem érti, miért vált egyszeriben eladhatatlanná az, amiből eddig - úgy tudta nem kell a termékük a hazai épitoiparnak, nem kell a keleti partnereknek, és amint hallja, ez a kád nem kell a nyugati partnernek. Ha jobbat gyártanának - hallja -, Európa fejlettebb felében talán lenne rá vevő. Fájdalmas igazságok, de egy tény: a szocialista vezetés nem engedhette meg magának a csődeljárást, amire ma úgy tekintünk, mint valamilyen fertőző betegségre. Amitől félni kell, mert az minden rossznak az okozója. Márpedig egy működő piacgazdaságban a csődeljárás, a felszámolás mindennapos jelenség, a rugalmas váltás egyik „velejárójára". A szocialista vezetés fenn akarta tartani a tarthatatlan állapotokat, és - belebukott. Igaz, most hatalmas a káosz. Vissza is élnek vele jó néhányan. Virágoznak a maffiák, és nem utolsósorban azok „vezetésével", akiknek éppen a törvényesség megtartására kellene vigyázniuk. Például a vámosok segítségével lett az államkassza legalább egymilliárd koronával szegényebb azáltal, hogy a kivitelre „adó nélkül" megvásárolt alkohol és dohányáru papíron ugyan külföldre került, de valójában át sem lépte a határt, és idehaza talált vevőkre. Az illetékesek szigorú intézkedésekhez folyamodtak, de azt az egymilliárdot már senki sem teszi be az államkasszába. És azokat a milliókat sem, amelyekkel a most alakuló-formálódó vállalkozói réteg tartozik. Igaz, a legtöbbjük azt hiszi, ha nem vallja be pontosan, miből is kellene adóznia, akkor megússza a dolgot. De ez csak részben igaz, hiszen az ellenőrök előbb vagy utóbb hozzá is eljutnak... „Hejszlovák" újságírókollégánk azt mondja: az utóbbi két esztendőben került Szlovákia gazdasága válságba, és elsősorban a csehek mesterkedéseinek következtében. Arra meg sem próbál választ keresni (nemhogy találni!), miért vagyunk ott, ahol vagyunk. Hogy miért eladhatatlanok a kádak, hogy miért működnek a maffiák, hogy miért bújik ki adófizetési kötelezettsége alól az újdonsült vállalkozó. Netán azért nem keresi a választ, mert tudja, a káosz azoknak kedvez, akik szeretnék megreformálni a megreformálhatatlant...? PÁKOZDi GERTRÚD