Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-15 / 90. szám, szerda

1992. ÁPRILIS 15. HAZAI KÖRKÉP 4 LAPSZÉLEM •••••••••a FOLTRA LELT A BŐSI ZSÁK Különös dolgok zajlanak Szlovákiában. Külföldi hírügynökségek tudósítanak arról, hogy Ausztria legnagyobb pénzügyi zsenijének - és legnagyobb adócsalójának - titulált Hannes Androsch (egykori osztrák pénzügyminiszter, majd alkancellár) finanszírozási szerződést kötött a bösi vízlépcsőre. Ivan Čarnogurský, a Hydrostav vezérigazgatója - mellesleg a legfelsőbb szlovák törvényhozó testület második embere és a szlovák miniszterelnök testvérbátyja, stb. - hétfőn még semmiféle értesüléssel nem rendelkezett a szerződés aláírásáról. Nem tudott erről a vízlépcső másik fővédnöke, Viliam Oberhauser sem. Annak ellenére, hogy korábban az APA osztrák hírügynökség éppen az általa irányított minisztérium sajtótitkárára való hivatkozással közölte a finanszírozási szerződés aláírásának hírét. Eljátszhatnánk itt azzal a gondolattal, mikor lódíthat egy politikus - és közmegegyezésre juthatunk abban, hogy legfeljebb akkor, ha - mondjuk - nem kapható rajta a lóditásán. Gondolkodhatnánk azon is: miért lehet valaki az SZNT első alelnöke, a bősi vízlépcsőt kivitelező vállalat vezérigazgatója, avagy az illetékes tárca minisztere, ha nincs tudomása a hatáskörébe tartozó történésekről. A mienkénél demokratikusabb demokráciákban az ilyen tudatlanságot minimum hozzá nem értésnek minősítik, és az érintetteket rövid úton menesztik. Demokratikus politikai rendszerben menesztették Hannes Androscht is pénzügyminiszteri beosztásából 1981-ben. Androsch úrról akkoriban kiderült, hogy Ausztria pénzügyminisztereként adójogi tanácsadással foglalkozó ügynökséget alapított - ami páratlan kombináció volt: a pénzügyminisztérium meghatározta - esetleg a parlamenttel jóváhagyatta - az adóügyi rendelkezéseket, Androsch vállalata pedig első kézből származó információk alapján tanácsokkal szóigált ügyfeleinek. Arról, hogyan játszhatnék ki ezeket az adóügyi szabályokat. Androsch' minden jel szerint most - Ivan Čarnogurskýban - megtalálta az 1981 -es üzelmeinek szlovákiai folytatóját. Jómagam ugyanis nagyon jól emlékszem még arra, hogy a hazai magyar lakosság zömének 1989. novembere a sztálini gigantomániára jellemző vízmű elleni fellépést (is) jelentette. Emlékszem a végtelennek látszó Euroláncra (is), amellyel a szlovákok és magyarok tízezrei tiltakoztak a vízlépcső befejezése ellen. Emlékezem még arra is, hogy a szlóvák kormányzat semmibe sem vette ezéket a tiltakozásokat, és Ivan Čarnogijrský színre lépésétói kezdve a vízlépcső jtérdése nacionalista felhangokkal volt tele. Sót! Mečiar ugyanúgy kiállt a vízlépcső befejezése mellett, mint ellenlábasa^' Ján Čarnogurský is - miközben a vízmy munkálatainak folytatása csak a bősi vízlépcsőt építő vállalat vezérigazgatójának állt érdekében. Fura egy ügy ez. Androscht menesztették, amikor kiderültek érdekeltségei. A szlovák parlamentben - ahol Ivan Čarnogurský érdekeltségei is teljesen nyilvánvalóak voltak - gyakorlatilag senki sem kérdőjelezte meg: miért maradhat két - alapjában véve összeegyeztethetetlen tisztségben!... Mindezek után nem támadhatom Androscht azért, mert Szlovákiát valamiféle közép-afrikai dzsungelköztársaságnak tekinti, hiszen messze állunk a demokrácia azon alapelveitől, amelyek szerint a politikusokat felelősségre lehet vonni. Pedig Androsch Ausztriában épp azon bukott meg, amiből Ivan Čarnogurský nálunk politikai tőkét kovácsolhat. Ennyit a mi kedves dzsungelköztársaságunkról. FEKETE MARIAN OLVASÓINK FIGYELMÉBE! Anyagtorlódás miatt a Szovjetunióba erőszakkal elhurcoltak névsorát holnapi számunkban folytatjuk. immmmmm SZÁNDÉKOS CSÚSZTATÁS REFLEX KI ÉS MIÉRT NEM MOND IGAZAT BŐSRŐL? Nehezen tudom elképzelni Viliam Oberhauser miniszterről, Bős egyik fő tudoráról, hogy nem kapott napra, sőt órára pontos tájékoztatást a vízlépcső építését finanszírozni hajlandó külföldi cégekkel folytatott tárgyalások alakulásáról. Hogy nem tudta milyen fázisban vannak a megbeszélések Hannes Androsch - az osztrák újságírók által kétes hírűnek mondott - cégével. Inkább arra gyanakszom, nem mondott igazat, szándékosan csúszott az erdőgazdasági és vízgazdálkodási tárca első embere, amikor lapunk kérdésére, hétfőn, tehát a szerződés aláírásának napján egy sajtótájékoztatón azt válaszolta: tudomása szerint még nem jutottak el a tárgyalások az aláírásig. Nem pontosította, egészítette ki szavait a sajtótájékoztatón szintén résztvevő, szorgalmasan jegyzetelő sajtótitkára sem, akire hivatkozva néhány órával később az APA osztrák hírügynökség közölte: Pozsonyban magánjogi szerződést írt alá a Vízgazdálkodási Építővállalat és az Androsch International Management. A szerződés szentesítésére a Szlovák Pénzügyminisztériumban került sor. (Itt hívnám fel olvasóink figyelmét alábbi hírünkre, amelyben Belo Bosák pénzügyminiszter-helyettes cáfolja az aláírás tényét.) Igazából nem is azon lepődtem meg, hogy a szlovák fél minden lehetőséget megragad, csakhogy pénzt szerezzen a bősi vízlépcső befejezéséhez. Inkább azon, kinek a segítőkész kezét fogadta el. S csodálkozom azon is, hogy a szlovák illetékesek az aláírás tényét csak az APA-val közölték. A hazai lapokhoz eljutó ČSTK-ról és TK SRről ez alkalommal megfeledkeztek. Netán szándékosan? Az üggyel kapcsolatban nem sikerült megkérdeznünk a fő illetékest, Július Bindert a Vízgazdálkodási Építővállalat igazgatóját. Több szerencséje volt viszont Nyárádi Péternek, a Magyar Rádió prágai tudósítójának. Tőle kaptuk az információt, hogy Július Binder megerősítette a szerződés aláírásának tényét. Szavai szerint, csak a szlovák miniszterelnök felhívásának tett eleget, hogy teremtse meg az anyagi fedezetet Bősre és további szlovákiai energetikai építkezésekre. A hitel összege 1-3 milliárd schilling, ebből a pénzből a csehszlovák fél állítólag annyit használ fel, amenynyit szükségesnek talál. Binder becslése szerint Bős megépítéséhez 3,5 milliárd koronára van szükség. Az ügyről egyelőre ennyit. Gyanítom, hogy lesz még részünk meglepetésben. GÁGYOR ALIZ A MINISZTÉRIUM (NEM) TUDOTT RÓLA? A Magyar Távirati Iroda közölte, hogy Pozsonyban a bősi erőmű befejezéséhez szükséges hitelmegállapodást írtak alá, amely szerint a bécsi Androsch cég a szlovák fél számára 10 milliárd koronás hitelt biztosít. A hírrel kapcsolatban Belo Bosák szlovák pénzügyminiszterhelyettes lapunk kérdésére elmondta, hogy az illetékesek egyelőre csak a bősi építkezés finanszírozásának optimális módját keresve működnek együtt más cégekkel, de eddig szó sem volt konkrét hitelfelvétel aláírásáról. Leszögezte azt is, hogy a minisztérium tudta nélkül ezt nem lehet aláírni. Elmondta, hogy Július Binder, a beruházó vállalat igazgatója szerint a magyar sajtóban megjelent hír többek közt az általa adott, de tévesen értelmezett tájékoztatáson alapul. -tlAZ ELNÖK - KÉT ÉV UTÁN Szép hagyományai vannak Csehszlovákiában a T. G. Masaryk által megalapozott államelnöki intézménynek. Pedig az államalapító szellemóriást úgyszólván kivétel nélkül középszerű személyiségek, vagy éppen politikai törpék követték a Hradzsinban. Arra a szóra, hogy ,,

prezident", első számú gondolattársításként, még évtizedekkel 1935 után is mindenkinek ez a három betű jut az eszébe: T. G. M. Masaryk lett számunkra az elnöki tisztség etalonja, és még akkor is hozzá viszonyítottunk, amikor több mint négy évtizeden keresztül primitív pártszempontok alapján megválasztott államfő bitorolta az elnöki hatalmat. Elsősorban talán Masaryk nimbuszának köszönhető, hogy hazánkban az elnöki tisztséget - szovjet mintára - nem alakították át a kommunisták sóhivatalszerű kollektív államfői testületté. A nagy országrontás négy évtizede után rövidesen lejár az első szabadon és demokratikusan megválasztott államelnök hivatali ideje. Václav Havel a Szövetségi Gyűlés választások előtti utolsó ülésének megnyitójaként értékelte a két esztendő alatt bekövetkezett átalakulást, és nem mondhatjuk, hogy csupa örömteli tényről számolhatott be. A parlamentek nem teljesítették a két évre kitűzött fő feladatot; nincs még új alkotmánya az országnak, és ez mindennél pontosabban mutatja, hogy milyen mély válságban van a föderáció. Az elnök személy szerint is kénytelen volt elkönyvelni néhány kudarcot; a prágai törvényhozás az általa előterjesztett sarkalatos törvénytervezetekből egyet sem fogadott el. Pedig mind a négy elnöki javaslat az ország szilárdabbá tételére irányult. Különösen sokat elárul közállapotainkról, hogy a népszavazásról szóló elnöki kezdeményezés is ad acta került, illetve a személyiségekre alapozott választási törvényjavaslatából'sem lett törvény. Hogy is lehetett volna, amikor a parlamentben oly sok a középszerű ügyeskedő! Lehetetlent kíván az, aki azt óhajtja, hogy valaki bújjon ki a bőréből, netán hogy saját érdekei ellen szavazzon. így azután a választási törvényt illetően is minden maradt a régiben. Kikényszerítették, hogy azt, ami elfogadható volt fél évvel a fordulat után, 1992 tavaszán is az összes elképzelhető megoldás közül a legtökéletesebbnek tekintsük. A demokrácia léte vagy nemléte azon múlik, Csehszlovákia marad-e ez az ország. így az elnöki értékelés súlypontját a szlovák kérdés megoldása jelentette. Most már csak az a kérdés, hogy a szlovák nacionalisták hajlandók-e meghallani a józan érvelést, illetve hogy a cseh politikusok közül a még mindig az unitarizmus bűvöletében élők nem tekintik-e szentségtörésnek, a cseh érdekek elárulásának mindazt, amit államfőnk a kompromisszumkészség szükségességéről mondott. Mert emlékezzünk csak vissza Petr Pithart cseh miniszterelnök esetére, amikor néhány hónappal ezelőtt engedékeny hangot ütött meg a szlovák-cseh kérdés megoldására törekedve. Kijelentéseit olyan politikai össztűz követte számos cseh lapban, és a cseh politikusok egy jelentős része oly dölyfösen reagált, hogy egyik napról a másikra a szó szoros értelmében megfagyott a hangulat. A szélsőséges szlovák nacionalisták pedig - mondani sem kell - tort ültek. Ügyüknek semmi sem használ annyit, mint néhány ilyen gesztus cseh részről. Az államjogi elrendezéssel azonos fontosságú a nemzetgazdaság gyors és minél nagyobb mértékű átalakítása. Ma már nyilvánvaló, hogy a privatizálás és az államjogi elrendezés kölcsönösen feltételezi egymást. Szlovákiában a populizmusra építő szélsőséges nacionalisták mi mást tehetnének a két köztársaság különválása esetén, mint hogy leállítják a privatizálást, vagy legalább lefékezik. Helyreállítják a régi állapotokat, beindítják a milliárdos ráfizetéssel működtethető vállalatokat. Es mindezt csak azért akarják tenni, hogy legalább néhány hónapra, netán évre bizonyítsák: mi jót akarunk a népnek. Nem törődnek azzai, hogy még mélyebbre kerülünk a válságban, még nagyobb színvonalbeli különbségeket kell majd évfek múlva leküzdenünk. Szolid emberként ismerte meg az ország az elnököt, olyan politikusként, aki inkább az együttműködést szorgalmazza konfrontáció helyett. Mindazonáltal akinek van hozzá füle, hallhatta az értékelő parlamenti beszédből, hogy elnökünk elégedetlen a közállapotokkal. Joggal. Bizonyára Václav Havel is felfelteszi a kérdést: Mit tenne ilyen helyzetben T. G. Masaryk? TÓTH MIHÁLY CARRERAS VARÁZSA Hogy stílusosan fogalmazzak: előre le mertem volna kottázni Jósé Carreras pozsonyi sikerét. Korunk egyik leghíresebb tenoristája, aki az élet legmélyebb szakadékait ugyanúgy ismeri már, mint legmagasabb csúcsait, aki a félelem alagútján érett férfiként, negyvenegy évesen ment végig, és csontvelő-átültetés után győzte le a leukémiát, rajongói népes táborának nálunk sem okozhatott csalódást. Carrerast ugyanis, a halál kapujából visszatért, védtelen ember benyomását keltő, jó megjelenésű, kellemes orgánumú, s természetesen kiváló énekesi adottságokkal rendelkező spanyol tenort nem lehet nem szeretni. Rajongói, s azok a drukkerei, akik a megszállottak kitartásával kísérik őt koncertről koncertre, bizonyára akkor is tombolva ünnepelték volna, ha fáradtan, netán indiszponáltan lép pódiumra, vagy ha csak a felét adja a tőle megszokott hangajándéknak. Carreras azonban kitűnő formában állt a pozsonyi közönség elé, az a tizennégy dal, románc és operaária, amellyel hétfőn este a világ leghíresebb koncerttermeinek hangulatát teremtette meg a másfajta hangáradathoz szokott sportcsarnokban, nem véletlenül repített többezer nézőt a tietedik mennyországba. Carreras most is a lelkéből énekelt, s nem kímélte a tüdejét sem, mint ahogy az arcával, a gesztusaival is remekül dolgozott. Olykor-olykor még rá is játszott a dalra, pontosabban: ott és akkor „kacsintott ki" belőle, ahol és amikor a legmegfelelőbbnek vélte. Műsorának első felében, akárcsak pár héttel ezelőtti budapesti koncertjén, Tosti nápolyi dalaival remekelt, majd Donizetti Szerelmi bá/ífa/áőó/Nemorino, a csöndes és bátortalan parasztlegény áriáját, és az Afrikai nő című Meyerbeer-operából a szerelmi bonyodalmakba keveredett nagy portugál felfedező, Vasco da Gamma áriáját énekelte. Szépen, meghatóan, mély átéléssel. Leoncavallo Mattinatájával és Az arles-i lány című Vilea-opera É la solita storia kezdetű dalával a koncert második részében még nagyobb hatással volt a közönségre. Finoman, könnyedén és elegánsan adta elő a legnehezebb szólamokat is, Cardillo Core 'ngrato című gyöngyszemébe pedig annyi érzelmet, annyi szenvedélyt vitt, hogy azt már valóban állva illett megtapsolni. Nem fogta vissza magát a No puede ser! és a Granada előadásaközben sem; hangja tiszta ragyogással, teljes fénnyel szállt a sportcsarnokban, a ráadásként adott négy búcsúdallal pedig ugyanazt a hatást váltotta ki Pozsonyban is, mint Bécsben vagy Rómában. Valósággal tombolt a közönség, mintha mágikus varázslat alatt tapsolt volna Carrerasnak; a mellettem álló testesebb knádige Fraunak, aki talán egy népes turistacsoport tagjaként vagy egy fényes Mercedes utasaként, nyakában, csuklóján súlyos aranyláncokkal, szűk fekete nadrágján ezer meg ezer arany szívecskével, combközépig érő fekete antilop csizmában ugrott át Pozsonyba, „szerelme" koncertjére, még a sminkje is leolvadt. Igen, Carreras varázsa egyszerűen vitathatatlan. Megnyerő külsejével, nemes arcvonásaival, a szeméből, s a gesztusaiból áradó melegséggel, mélyérzelműségével pályakezdése első éveitől hódítani tud, hangjában pedig valóban a lelkét lehet hallani. Bécsben vagy Münchenben, Milánóban vagy San Franciscóban, gondolom, mégsem ugyanezzel a programmal lépett volna közönség elé. Talán igényesebb lett volna és nagyvonalúbb, s nem mond le arról, amit pozsonyi koncertjén bizonyára mellékesnek tartott. Hogy az operairodalom legjelentősebb darabjainak tenorszólamai közül egyetlenegyet se iktasson be műsorába. Sem egy Verdi-, sem egy Puccini-áriát, de még az egyéniségétől szinte már elválaszthatatlan André Chéniert sem „mutatta meg", helyette, talán kárpótlásul, „vágyott egy nö után" és küldött egy O sole miót. Félreértés ne essék: semmi kifogásom az említett dalok ellen, én csak azt hiányolom, amit Carrerastól, a világ egyik legnevesebb operaénekesétől, Montserrat Caballé felfedezettjétől, a New York-i Metropolitan, a londoni Covent Garden, a milánói Scala, a párizsi, a madridi és a zürichi Opera sztárjától talán méltán vár el az ember. Az igazi csemegék azonban - ebbe is bele kellene már végre törődnünk - nem nekünk jutnak, legalábbis nem élőben. Nekünk Méry Gábor felvétele már a puszta ténynek is örülnünk kell, hogy Carreras itt járt és remek formában énekelt, s a szemünk láttára, férfias erővel és kamaszos bájjal bűvölte közönségét. Hogy a ráadás során, a dalokból ki nem esve, összetett kézzel könyörögte le a színpadról a fotósok egyikét, a másikat pedig hangját hirtelen felemelve, tágra nyitott szemmel parancsolta illemre, amikor az villanófényt sütött az arcába. És jutott egy színészi morzsa Elio Boncompagninak, az est temperamentumos és biztos kezű olasz dirigensének is, aki nagy átéléssel vezényelte a meglepően magas nívón játszó Szlovák Filharmonikusokat. A nápolyi dalok egyikét a műsor végén úgy énekelte el Carreras, hogy Boncompagni mellkasától talán csak tíz, de lehet, hogy még annál is kevesebb centiméter választotta el. Mint két, erejét fitogtató kamasz, úgy nézett egymásra a két művész, közben mind a ketten tették, amit tenniük kellett. Boncompagni vezényelt, Carreras énekelt. De akármilyen csodálatosan is, én maradok Pavarotti híve. A mediterrán ragyogást, a Nap fényét és minden aranyát én az ő hangjában hallom. SZABÓ G. LÁSZLÓ