Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-13 / 88. szám, hétfő

5 RIPORT ÚJ szól 1992. ÁPRILIS 13. posabb. De azon is, hogy egyeseknek mindig van tízóraijuk, másoknak meg nincs. A családok szociális körülményein az iskola nem tud változtatni, itt elsősorban az értelmi elmaradottságot próbálják kiküszöbölni. A tananyag ugyanaz, mint a többi iskolán. Csupán a tanmenet más. - Ma már, hál' istennek, nem követelik meg, hogy pontosan betartsuk a tantervet. Erre mi korábban sem voltunk képesek, s ma sem vagyunk azok. Ezekkel a gyerekekkel nem lehet olyan tempóban haladni, ahogyan azt a tanterv előírja. Velük nagyon sokat kell gyakorolni, ismételni, mert csak így rögzítik a tanultakat. Más lenne persze, ha odahaza is tanulhatnának, gyakorolhatnának, amit ők nem tesznek, nem képesek megtenni. Mi azon igyekszünk, hogy legalább írni, olvasni, számolni mindegyiküket megtanítsuk. Sok más óra megy el az írás, olvasás számlájára. Én mindig igyekeztem a gyerekek értelmi színvonalát a lehető legmagasabbra emelni. A tananyagon kívül tanítottam velük rövidebb színdarabokat, verseket, dalokat. Meséskönyvet adtam a kezükbe, hogy rákapjanak az olvasásra. Elmentünk kirándulni, hogy lássanak, tanuljanak. Egyesekkel könnyű volt dolgozni, másokkal nehezebb. Akik igyekeztek, az alapiskola elvégzése után továbbtanultak, többnyire valamelyik •tanonciskolában. Ezek között a fiúk voltak a többségben, mert a lányok (akik az iskolában ugyan általában jobb eredményeket értek el, mint a fiúk) hamar férjhez mentek. Emlékszem, volt egy tanítványom, aki kifejezetten ügyes volt. Otthon ő sem tanult, de olyan emlékezete volt, hogy megélt abból, amit az órán hallott. Szerettem volna, ha továbbtanul, mert a gimnáziumot is játszva elvégezte volna, de a szülei inasiskolába adták, hogy minél előbb pénzt keressen. ÍXöztük is vannak tehetségeí\ sek, s nem is kevesen, mondja Anderkó László. El kell hinnünk neki, hiszen negyvenkét év tapasztalata mondatja ezt az idős pedagógussal. S bár már olykor hosszúnak érzi a napot a katedra mögött, fárasztónak a munkát, mégis marad, hatvan éven túl is - nemcsak tanítani, de a szó legnemesebb értelmében nevelni. S. FORGON SZILVIA Az első betűk... E

gy gömöri falucska kisiskolájában találkoztam vele. Ahogy a betűket silabizáló kis fejek fölé hajolt, ahogy a tollat görcsösen szorító apró kezeket irányította, ahogy a rakoncátlankodókat egy szelíd szavával csendre intette - nem csupán egy pedagógus volt, hanem a Tanító Bácsi. Anderkó László negyvenkét éve van már a pályán, és hivatását még ma, a nyugdíjkor küszöbén is változatlan lelkiismerettel és szeretettel végzi. Az otrokocsi parasztszülők fia tanítói pályafutását a Tornaijához közel eső Fügében kezdte, a kétéves katonai szolgálat letöltése után pedig Kesziben folytatta. Az ott eltöltött huszonhat év után került Baraccára, ahol immár tizenegy éve a kétosztályos kisiskola igazgató-tanítója. Pályájában az az érdekes, hogy mindhárom községben szinte csak cigánygyerekeket tanított, s volt olyan időszak is, hogy a huszonegy fős osztályban csupán az ő két gyereke nem volt cigány. Ő azonban mindenhol és mindig egyforma türelemmel és elhivatottsággal tanítgatta a betűvetés tudományára cigány és nem cigány tanítványait. Ezek a körülmények sajátos pedagógiai munkát és rendkívül problémaérzékeny hozzáállást feltételeznek. Anderkó tanító bácsi mindkettővel rendelkezett, és rendelkezik még ina, hatvanévesen is. - Miben más a pedagógus munkája egy ilyen zömében cigánygyerekek által látogatott iskolában? (Méry Gábor felvétele) -fogtam vallatóra a tanári szobában Anderkó Lászlót. - A többi kisiskolától eltérően nekünk az az elsődleges feladatunk, hogy ezeket a gyerekeket megtanítsuk folyékonyan írni, olvasni, számolni. És ez bizony nem egyszerű feladat. Ennek több összetevője van. Tudjuk jól, hogy a családi hátA valóság az, hogy a szülőket is nevelni kell. Ezek a mai fiatalok már másabbak, mint a valamikori szülők voltak. Hogy úgy mondjam: haladóbb szelleműek. Nagyon jól tudják, mit szabad, mik a jogaik, csak a kötelességeikről feledkeznek meg. Régebben szigorúbban fogtam a gyerekeket, ma már rájuk sem nézhetek haragosan, mert nyomban megjelenik a szülő és kérdőre von. Pedig az az igazság, hogy az iskolában a rend betartása probléma. Vannak emberkék, akiknek használ a szép szó, de vannak, akikkel más hangon kell beszélni. Nem mintha én a verés híve lennék, de az ember megpróbál mindent, amitől eredményt vár. Tapasztalataim szerint ma nehezebb tanítani, mint a múltban volt, ma nem tudjuk a gyerekeket úgy nevelni, ahogy szeretnénk. Sok cigánygyereknek nem az iskolábajárás esik nehezére, hanem a rendszeresség, az alapvető szabályok megtanulása és betartása. Nehezen tudják összeegyeztetni az otthoni szabad világot az iskola belső világával, ahol elvárásoknak kell megfelelniük. Például a könyvekhez, a tanszerekhez való viszony sokuknál még ma sem megfelelő. Anderkó tanító bácsi erre is talált megoldást. A TANÍTÓ BÁCSI tér, a szülői nevelés minden gyerekre rányomja a bélyegét. A mi gyerekeink odahaza nagyon keveset kapnak, mert a szülők jóformán alig foglalkoznak velük. Nem mintha nem érnének rá, de egyszerűen nem érzik szükségét, meg aztán sokan nem is képesek rá. Szinte hihetetlen, de a felnőttek között még ma is sok az írástudatlan vagy félanalfabéta. A gyerekeknek tulajdonképpen mindent az iskolában kell elsajátítaniuk: az orrtörléstől a kézmosáson keresztül a köszönésig. El sem hinné, hogy például milyen nehéz őket rászoktatni az illedelmes köszönésre. Hiába az iskolai nevelés, ha otthon a szülők erre egyáltalán nem fordítanak gondot. Egy heti munkánkat képesek egy hétvégén leépíteni. A gyerekek az iskolában megkapják a könyveket, a füzeteket, napközben azokkal dolgoznak, tanítás után a napköziben elvégzik a házi feladataikat, ott tanulnak, majd a taneszközöket elrakva mennek haza. - Ebben sem egyformák - állítja Anderkó László. - Vannak, akik ugyanúgy hazaviszik könyveiket, fű- ' zeteiket, mint a nem cigány gyerekek, de bizony sokukra nem merem rábízni. Ezért aztán reggelente itt sorakoznak az ajtóm előtt ceruzáért, irkáért. Kár lenne tagadni: érezhető közöttük a különbség. Azok a családok, akik jobban élnek, jobban be tudják osztani a pénzt, a gyerekeiknek is többet tudnak nyújtani. Ez meglátszik azon is, hogy az egyiknek mindig rendes és tiszta a ruhája, míg a másik elhanyagoltabb, slamPÁLINKA A PIACON - Borovicskát, fiatalúr? Vagy inkább ezt a finom, valódi Napóíeonkonyakot? A nagymegyeri piactér ilyenkor, alig valamivel delelőtt tíz után még csaknem üres. A zöldre festett asztalok közül' csupán kettő foglalt; az egyiken gyümölcs, a másikon - katonás rendben - pálinkásfiaskók. Rum, borovicska, és valami hitvány Napóleon-utánzat. Vevő nincs: a piacot nemrég költöztették ide a forgalmas főút mellől. Már elnézést, szólíthatnám meg az alkoholt kínáló két roma aszszonyt, honnan származik ez a sok pálinka? És miért olcsóbb, mint az állami üzletben? Netán tagjai a lassan Szlovákia-szerte ismert nagymegyerí zugárus-maffiának? Vagy maguk is hitelre, vagy harmadik személy nevére, fedetlen számlára hozták az árut a termelőtől? Olyanra, amelyet valószínűleg soha senki sem fog kifizetni? Megkérdezhetném, hogy róluk szólt-e a Nový čas című szlovák napilap öles címlapfelirata alatti cikk: „Nagymegyeren a sör - két koronáért?" Megkérdezhetném, de előre tudom a választ: mi kérem, rendesen fizetünk, adózunk is, ahogy illik, mert ha nem így lenne, hogyan árusíthatnánk itt, a város közepén, fényes nappal? Jöhet ide tűzoltó, rendőr, katona, mi annyi papírt mutatunk nekik, amenyriyit csak akar. De különben is; nem jönnek, mert miért is jönnének? Tudják ők is, hogy nálunk minden a legnagyobb rendben van. Úgyhogy végül inkább nem szóltam semmit. - Fölösleges tagadni. Megyeren nagyban megy a zugkereskedelem - mondta dr. Samuel Lojkovič polgármester. A Nový čas említett számának magammal hozott példányára esett a tekintete. - De nem így, ahogyan egyesek feltálalják. Ez a cikk, már az első mondatában ellenséges, nacionalista érzelmeket igyekszik gerjeszteni, és végig ilyen a tónusa. Nem ,,csak" megyeri probléma ez. Hasonló cigánymaffiák az egész országban vannak, sőt néhol szabályos „vásárvárosokat" hoztak létre, ahol az ágyneműtől kezdve az elektronikán keresztül egészen a bútorig minden kapható - jóval olcsóbban, mint az állami, vagy akár a magánüzletekben. Ezzel nem akarom elbagatellizálni az itteni állapotokat, annál kevésbé, mert szilárd meggyőződésem: ezt a helyzetet, akár helyi, akár országos viszonylatban egyes-egyedül a törvényhozás következetlensége idézte elő. Akárki kaphatott - és kaphat a mai napig - vállalkozói engedélyt. Nincs ellenőrzés, a „maszek" megy az áruért, az üzem elfogad bármilyen névre kiállított folyószámlát, a szóban forgó személy - aki vagy nem is tud az egészről, vagy egyszerűen le van fizetve - aláírja a sokszor százezrekre szóló átvételi elismervényt. A termelő viszont a pénzt nem kapja meg soha. - A jelenlegi körülmények között ez egyszerűen szé.lmalomharc - ez Alexander Juríček, a városi rendőrség parancsnokának véleménye. - Nézze, én mást is mondok. Tudjuk azt, hogy kikről van szó. Azt A polgármester: „A törvényhozás következetlensége az oka" is tudjuk - mint mindenki a városban -, hogy Mercedeseken, Daewookon, Sierrákon furikáznak. Közben úgy szerezték meg a jogosítványukat - ha megszerezték -, hogy nem tudnak írni-olvasni. Ennek is megvan a maga mechanizmusa: megérkezik mondjuk Érsekújvárból az írásbeli igazolás, hogy X. Y. ekkor és ekkor sikeres vizsgát tett a közlekedési szabályok ismeretéből, kérjük tehát a lakóhelye szerint illetékes közlekedésrendészetet, hogy állítsa ki számára a gépjárművezetői jogosítványt. Az illetékesek ki is állítják - miközben jól tudják, hogy az „igazoláshoz" harmincezer koronán kívül nem kellett egyéb.. . Vagy a másik dolog: többen közülük fegyvert tartanak, természetesen illegálisan'. Nemegyszer előhúzták már a preszóban vagy bárhol, csak úgy dicsekvésből. Ha én látom, kérem a fegyvertartási engedélyt, csakhogy azok, akik szintén látták, nem hajlandók tanúskodni! Vagy az ilyenolyan összefonódások miatt, vagy A rendőrparancsnok: ,,Nem ajánlom, hogy bármelyiküket is felkeresse" (A szerző felvételei) egyszerűen csak azért, mert - félnek... Őszintén mondom, magának sem ajánlom, hogy bármelyiküket is felkeresse. A jobbik esetben az égvilágon semmit sem talál, a rosszabbikban pedig... Mit mondjak: az utóbbi rejtélyes, ám kétségkívül egyértelmű célzás meggyőzött. Ám hogy ne essen rám a gyávaság gyanújának árnyéka, egy-két gondolatomat azért közreadnám a lehangoló riport kapcsán. Már csak azért is, mert én személy szerint - magánemberként, újságíróként, vásárlóként egyaránt - nem tudom és nem is akarom elfogadni, hogy ez így rendben van. Hogy itt NINCS MIT TENNI. Ha ezt hallgatólagosan szentesítjük - akár Nagymegyeren, akár másutt - akkor már nincs megállás. Akkor nincs kiút a korrupció, az elburjánzó feketézés, a tisztességtelen nyerészkedés, a megfélemlítést, sőt terrort alkalmazó maffiák uralmának dzsungelébői. VAS GYULA „... UTÁNA HAZAMEGYÜNK MEGPIHENNI..." Jólesően melengető tavaszi napfény fürdeti a kisváros parkját. A késő délelőtti órákban - hétköznap tévén - meglehetősen kihaltak a diszbokrok között kanyargó sétányok: csupán egy-egy járókelő siet rajtuk végig, szemlátomást a dolga után. Az egyik padon azonban úgy harminc év körüli házaspár békésen élvezi a napsütést: két gyermekük gondtalanul hancúrozik körülöttük. „A -h B egyenlő..." Talán a csőbe húzás egyenletét kezdte írni néhány, a fenti eset főszereplőihez hasonló egyén...? (Könözsi István felvétele) Olyan idilli a kép, hogy az ember egy pillanatra megfeledkezik a munkanélküliségről, az inflációról, a drágaságról: íme, hát így is lehet élni nálunk, szép harmóniában, együtt várni a tavaszt, bimbózó bokrok között, trallala. Jómagam tán be is értem volna e melengető felismeréssel, ám alkalmi útikalauzomnak, a helybéli plébánosnak - aki, csak úgy mellesleg, gimnáziumi iskolatársam - volt valami apró elintéznivalója a szóban forgó házaspárral. Odaintette'hát őket, s azok, maguk előtt tuszkolva a gyerekeket, egy pillanaton belül ott termettek. Az az igazság, hogy nem is igen figyeltem, miről beszélgettek. Diszkréten a háttérbe húzódtam, mondván, nekem ehhez semmi közöm, s talán a bennem szunnyadó riporter is jobban teszi ilyenkor, ha tényleg szunnyad. Vagy tán kezdjek tőlük tapintatlanul mindenféléket tudakolni, pusztán azért, mert - hm... Mondjuk olyasmiket, hogy tudják-e, mi az a munkaidő, meg hasonló prózai dolgok? Vajon van-e jogom ilyen földhözragadt szempontok okán elvitatni tőlük a tavaszi napfény áldásait? Egy szó mint száz: inkább hallgattam. Csak a legeslegvégén, amikor tisztelendő barátom megbeszélte velük az ügyet, és az egész család harsány ,,Dicsértessék az Úr Jézus!" köszöntés kíséretében újra az árván hagyott pad felé indult - Szóval ekkor bukott ki belőlem, teljesen önkéntelenül: ,,És mégis - maguk mit csinálnak itt, ilyenkor?'' Megrökönyödve fordultak felém, mintha a léthez, sőt az élethez való jogukat vontam volna kétségbe e tapintatlan kérdéssel. Rögtön megéreztem, mi lenne a válasz, ha ezt csak úgy, holmi jöttment újságíróként mertem volna megkérdezni. Minthogy azonban a tisztelendő úrral voltam, szemlátomást az ő oltalmazó szárnya alatt, a házaspár nőtagja, a zsíros hajú, hízásnak indult fiatal cigányasszony úgy döntött, hogy válaszra méltat: ,,Mi napközben itt üldögélünk, utána hazamegyünk megpihenni..." Elvégre a munka és a pihenés mindenkinek szent joga. (vas)