Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-06 / 56. szám, péntek

5 PUBLICISZTIKA 1992. március 6. POKOLI PECH EGY MEGHIÚSULT FORMAN-FILMRŐ,L JHEODOR PÍŠTÉKKEL Hellcamp. Pokoltábor. Ez lett vol­na a címe Milos Formán legújabb, kétéves előkészületek után forgatan­dó filmjének, amely Theodor Píšték prágai jelmeztervező számára a harmadik közös munkát jelentette volna Formánnál. Csak emlékezte­tőül: az Amadeus kosztüméivé! Os­car-díjat nyert Theodor Pišték, a Valmont ruháiért pedig a franciák jutalmazták,Cézárral. Most, harmad­szorra, kisebb „sikert" mondhat ma­gáénak: a Pokoltábor jelmezeit már csak a Columbia Pictures raktárosai „díjazhatják". Tessék, ilyen is meg­történhet az amerikai álomgyárban! Két nappal a forgatás megkezdése előtt dől dugába egy nagyszabású vállalkozás; Formán terve végérvé­nyesen meghiúsul, a kész kosztü­mök vadonatújan értéküket veszítik. - Hogy fordulhat elő ilyesmi? Ki­ábrándul a filmből a producer, vagy egyszerűen csak Formannak is van­nak ellenségei? - Nem, nem erről van szó. A Po­koltábor Japánban játszódó ameri­kai film lett volna. Love story, For­mán módra. Egy amerikai vállalkozó beleszeret egy japán nőbe, de nem ettől volt izgalmas a történet, hanem attól, hogy mivel telnek a férfi napjai Valós alapja volt a forgatókönyvnek. Fudzsinomija közelében van egy szigorúan őrzött, zárt terület, egy „iskola", amely pontosan úgy fest, mint a zöldsapkások kiképzőtábora. Oda hívják a japánok, amolyan to­vábbképző tanfolyamra, azokat a harminc-, negyven-, ötvenéves gaz­dasági szakembereiket, akiket aztán ipari kémkedésre küldenek a világ számos országába. Politikai ismere­teiket bővítik, felsőfokú matematikát, közgazdaságtant tanulnak a bentla­kók, s ami a legnagyobb titokban zajlik: az uralkodó osztály kénye­kedve szerint formálják, alakítják személyiségüket, sőt, ha kell, akár meg is törik őket. Nem egy amerikai nak sikerült már bejutnia ebbe a hí­res pokoltáborba, egyikük még do­kumentumfilmet is forgatott róla. El­ső olvasásra, bevallom, én nem is nagyon értettem, miről szól a törté­net, azt hittem, több mint két évtize­des kihagyás után Formán ismét a régi énjét viszi majd a filmbe, és könnyed, oldott hangvételben, sajá­tos humorával mesél egy nem min­dennapi találkozásról, amelyből nagy-nagy szerelem lesz. Aztán le­vetítette azt a bizonyos dokumen­tumfilmet, s amikor a végén azt mondta: na, ebben a táborban tölti a napjait az én hősöm is, akkor jöttem rá, micsoda fantasztikus té­mára lelt. - Maguk a japánok hogy viszo­nyultak a dologhoz? - Kezdetben, állítólag csak a sze­relmi történetet látták benne, a mö­göttes cselekményszált később fe­dezték fel. Át is íratták a forgató­könyvet vagy négyszer... Formán ott, Japánban, eredeti helyszíneken akart dolgozni, ők meg egyre csak azt hajtogatták: ezt így, ezt úgy, azt amúgy kellene. Az utolsó tárgyalá­son már a Columbia Pictures igaz­gatója is jelen volt, persze hiába A japán ipari élet „legfelsőbb elöljá­rója" még meggyőzhető lett volna, de ült ott egy ősz hajú, vékony kis emberke is, akiről még Formán sem tudta, ki ő és honnan jött, ám a döntő szó mégis az övé volt. Egész idő alatt figyelt és hallgatott, a végén pedig csak annyit mondott: a forga­tást nem engedélyezem. Ezzel az­tán el is dőlt minden, a japánok mélyen meghajoltak előtte, Formán pedig, teljesen összetörve, repülhe­tett vissza, Amerikába. - Ott tudta meg ön is, hogy feles­legesen dolgozott? - Igen, már útra készen állt az egész stáb, indultunk volna mi is Japánba .. vállfán lógtak a ruhák, csomagoltak a színészek... szörnyű érzés volt tudomásul venni a té­nyeket. -Ilyen esetben bizonyára ,,vi­gaszdíjat" is kap a jelmeztervező. - Vigaszdíjat? Azt igen. Egy könnyű kis csomagot, benne, talán emlékül, a japánra fordított forgató­könyvvel, egy Hellcamp-feliratos tri­kóval és egy hófehér kártyával, amelyen csak annyi áll, hogy ,,Kö­szönjük". A munkámért járó pénzt viszont még nem küldték el, s lehet, hogy nem is fogják soha. -A próbafelvételeket megelőző szinészválogatásokon nem volt ott véletlenül? - De ott voltam, szinte mind­egyiken. Ez volt az egyik legna­gyobb élményem. Látni, figyelni For­mant, ahogy szereplőket keres. Az Amadeusnál és a Valmontnál is meghívott egy-két próbafelvételre, de most kezdettől fogva ott lehettem mellette. Csak ámultam és bámul­tam, mennyi türelem lakozik benne. Hússzor is „helyzetbe hozta" a szí­nészt, amíg felmérte a képességeit, lelkesen, odaadóan és nagy-nagy felelősségtudattal dolgozott mind­egyikkel. Előfordult, hogy én már az első percben éreztem: semmi, de semmi esélye nincs a szerepre az illetőnek, Milos mégsem hagyta any­nyiban. Úgy foglalkozott minden szí­nésszel, hogy a végén ő fáradt bele, nem az, akinek rögtön, a legeslege­lején azt kellett volna mondani, hogy bocsánat, ez csak félreértés lehet, hogy önt is ide hívták, köszönjük, elmehet, viszontlátásra. Egyébként a Pokoltáborban sem játszottak vol­na sztárok, befutott színészek, For­mán csupa ismeretlen, vagy kevés­bé ismert arcok közül válogatott. - Annette Bening, a Valmont márkinéja sem tartozott az élvonal­beli szinészek közé, amikor For­mánnál dolgozott, a film bemutatója óta viszont Hollywood legfényesebb csillagai közt tartják számon. -Tavaly, a Václav Havel tisztele­tére rendezett Los Angeles-i foga­dáson találkoztunk újra, azon az esten, amelynek olyan illusztris ven­dégei voltak, mint Gene Kelly, James Stewart, Jack Nicholson, Warren Beatty, Sylvester Stallone, Ar­nold Schwarzenegger, Coppola. Spielberg és mások. Akik azért jöt­tek, hogy kezet foghassanak Havel­lel, mert elismerik és szeretik őt. Mondták is neki, szinte kórusban, hogy sok esélye lenne megnyerni a választásokat, ha az Egyesült Ál­lamokban élne. Formán még azt is hozzátette, amit connecticuti szom­szédjától, Henry Kissingertől hallott, nem is olyan rég: Csehszlovákia akkor jön majd rá, milyen elnöke volt, amikor másvalaki lesz Havel helyén. - Milos Formant ön nemcsak ka­meraközeiből, hanem nyeregből is ismeri. Többszáz kilométeres kerék­pártúráikról valóságos legendák ter­jednek már. Legutóbb, úgy tudom, épp a Pokoltáborra készülve pedá­loztak heteken át. - Kerek egy hónapig túráztunk Franciaországban, Párizsból indul­tunk és délen, Bordeaux mellett for­dultunk vissza, az északi part irá­nyába. Nem egy esetben kalandre­génybe illő helyzeteket értünk meg, viharban, szakadó esőben... furcsa szerzet az ember, kritikus pillanatai­ban döbben csak rá, hogy mire képes. - És hogy ki is a társa. - Milos sohasem volt elkényezte­tett gyerek... hatvan esztendőjével igazán erősnek, kitartónak mond­hatja magát, de azt hiszem, ne­kem sem kell szé­gyenkeznem mel­lette, a másik hat­vanévesnek. Min­den este megbe­széltük, meddig megyünk más­nap, és a terve­zettnél mindig csak hosszabb szakaszt tettünk meg, rövidebbet soha. Kora reggel indultunk útnak mindig és délután háromig, négyig tekertünk, aztán fél óra a fürdőkád­ban, vidéki ven­déglőben vagy szállodában, utá­na vacsora, öt-hat sörrel, majd fogtuk a Pokoltábor forgatókönyvét és egy hónap alatt átírtuk szépen majdnem az egészet. - Végül is teljesen feleslegesen. - Ez lett volna a százötödik fil­mem és a harmadik, amely Miloshoz kötött volna. 0 még most sem he­verte ki, hogy meghiúsult a terve. Tegnapelőtt hívott telefonon, s csak úgy mellékesen megjegyezte: neki még jó néhány hétre van szüksége, hogy elfelejtse ezt a kudarcot, nincs is kedve otthagyni most connecticuti farmját. Még New Yorkba sem vá­gyik, mondta, inkább akkor Európá­ba jönne. Először arra akart rábe­szélni, hogy kerekezzünk végig Svédországon és Dánián, a végén aztán abban maradtunk, hogy in­kább Belgiumba megyünk. - És addig? - Addig Jan Svérák új filmjéhez készítek jelmezterveket és persze festek, hiszen van nekem egy másik hivatásom is. Itt, a műteremben csak a képeimmel foglalkozom... kiállí­tásra készülök, életmű-kiállításra. SZABÓ G. LÁSZLÓ NYITOTT KAPUK A pozsonyi Magyar Tanítási Nyel­vű Gimnázium igazgatósága tiszte­lettel értesíti valamennyi magyar alapiskola igazgatóságát, tanári ka­rát, tanulóifjúságát és szülői taná­csát, hogy az 1992/1993-as tanév­ben kellő érdeklődés esetén három gimnáziumi osztály megnyitását ter­vezi az első évfolyamban. A már hagyományos általános, valamint matematika-fizikára szakosodott osztályok mellett újdonságként terv­be vette egy hangsúlyozottan ide­gen nyelvekre (angol, német, eset­leg latin, francia) szakosodott osz­tály indítását is, amelyben az egyik élő idegen nyelv oktatása haladó fokon történik majd. Ettől függetlenül a másik két osztályban is folyik nyelvoktatás a tantervben megkí­vánt követelmények szerint, miköz­ben arra is lehetőség lesz, hogy bizonyos idő elteltével a kiugró telje­sítményekre képes tanulókat - amennyiben ezt igénylik - sikeres különbözeti vizsga után átirányítsuk az idegen nyelvekre szakosodott osztályba. A nyelvi osztályba való felvétel­hez a tanulónak rendelkeznie kell bizonyos nyelvi előképzéssel angol vagy német nyelvből. Az e követel­ményeknek megfelelő tanulókat az igazgatóság döntése felmentheti az egyébként előírt felvételi vizsgák alól. A szeptemberben megnyitandó általános irányzatú gimnáziumi osz­tályunkban lehetőség nyílik választ­ható tantárgy keretében elsajátítani a számítástechnika, a könyvelés és a kettős könyvvitel alapjait. Iskolánk a vázolt témakör bővebb ismertetése céljából 1992. március 23-án 9 órától ún. nyitott kapuk nap­ját tart, amelyen nyelvszakosaink szívesen megismerkednének és el­beszélgetnének az idegen nyelvi osztály iránt érdeklődő jelentkezők­kel, illetve azok szüleivel. POPÉLY GYULA, igazgató NEVELÉS ÉRZELMI TÜKÖR Hogyan segíthetjük a gyermeket abban, hogy megismerje érzéseit? Úgy, hogy mintegy tükörként meg­láthatja bennünk érzelmeit. A gyer­mek úgy ismeri meg saját fizikai képét, hogy gyakran láthatja tükör­ben. Érzelmeiről is úgy nyerhet tisz­ta képet, ha hallja, amint visszatük­röződnek bennünk. A tükör szerepe az, hogy hűsége­sen visszaadja a tárgyak képmását, anélkül, hogy javítana vagy rontana rajtuk. Nem kívánjuk meg a tükörtől, hogy ilyesmiket mondjon nekünk: „Szörnyen festesz. Véraláfutásosak a szemeid és puffadt az arcod. Egé­szében szörnyű vagy. Jó lenne, ha valamit csinálnál végre magaddal". Miután néhányszor kipróbáltuk az ilyesfajta beszélő csodatükröt, me­nekülnénk tőle, mint a pestistől. A tükörtől tükörképet várunk, nem pedig prédikációt. Lehet, hogy nem szeretjük azt a képet, amit a tükör mutat, mégis inkább magunk kívá­nunk dönteni arról, hogy mikor me­gyünk legközelebb kozmetikushoz. Az érzelmi tükör szerepe az, hogy olyannak mutassa érzelmeinket, amilyenek valójában, torzítás nélkül: „Úgy tűnik, nagyon mérges vagy"; „Ez úgy hangzik, mintha nagyon gyűlölnéd ót"; „Úgy látszik, undo­rodsz az egész dologtól". Ha a gyereknek ilyesfajta érzései vannak, ezek a megállapítások je­lentik számára a legtöbb segítséget. Világosan megmutatják, milyenek az érzelmei. Akár valódi, akár érzel­mi tükörről van szó, csupán a tiszta, világos kép nyújthat lehetőséget ar­ra, hogy saját kezdeményezésünk­ből nekilássunk önmagunk rendbe­szedéséhez, megváltoztatásához. N. CSERFALVI ILONA jyépzeljük el, hogy egy nagyon régi alagút A torkával állunk szemközt, amelyből újra és újra elénk lép egy, kékesszürke öltönyt és vörös nyakkendőt viselő, kimért tartású, „minisz­terforma " férfiú és így szól hozzánk: „ Pártunk és kormányunk!" Kisvártatva megint feltűnik az öregecske alagút bejáratánál, és megismétli mon­dókáját. Mi, az alagúttal szemben elhelyezkedők, idővel változunk és megváltozunk; ő: a reánk köszönő, egydimenziós ember a régi marad. Mi tapasztalatokat gyűjtünk, deferminálódunk, s tán az évek segedelmével bölcsebbekké is válunk. O: a régi és „örök-változatlan" marad. Mindig-egy­ember. Plakát-lény. Álltam az olasz festő hatal­mas méretű festménye előtt, amelyről kismillió Lenin-, Castro-, és Clie Guevara-ábrázat próbált velem szemezni. Plakátarcok a plakát-világ­ban. Fiatal voltam. Múltamban szétporlott hitem az ÚJ ÉS IGAZSÁGOS TÁRSADALOMRÓL. Karnyújtásnyira lévő jövőmből pedig sejleni lát­szottak az egydimenziós társadalom szószólói által vetett gáncsok és akadályok. Néztem Gutus­so nagyméretű festményét, és képtelen voltam elhitetni magammal, hogy íme, elkészült a nagy mű, igen, és amíg „ő forog", az alkotó pihen! Mert: hordozták akkortájt Gutusso munkáit, Po­zsonyban, Prágában, és a kommunista-éden sok­sok régiójában bemutatták. És az a nagyméretű festmény semmiképpen sem hiányozhatott...! Mondom: csaknem restellnivalőan fiatal vol­tam, és az egydimenziós emberről semmit sem tudtam. Pedig jobb lett volna, ha tekintetemet a monodimenzíonizmus felé is vetem. Mert nem agyszülemény, lázálom, meddő kép­zelgés az önmagának élő, önmagát kiteljesítő plakátember! Az egydimenziós. Létezik. Tényke­dik! És a maga módján a maximumot nyújtja... Még akkor is, ha ezt általában nem sokra mél­tatják.. . Engedtessék meg nekem, hogy ne szálljak ringbe, nem szívesen készítenék pályaképet egy volt politikusunkról: aki több mint két évtizeden át élte, és átélte a POLITIKUS életének minden hőfokát. Ő, az egydimenziós ember, a politikus, a MI POLITIKUSUNK, ha tél, ha nyár, ha szél, ha fényhiány, ő volt a mi ,,alagútjátékunk" egyik szereplője, tombolhatott a hóvihar, meghalhatott a felesége, ő mindig minden pillanatban azt nyújtotta, amit véleménye szerint nyújtania kell VAJKAI MIKLÓS mwMMOsm egy politikusnak: POLITIZÁLT. Munkáját óramű pontossággal végezte. Esztendőnként, mint a ka­kukkosóra madara, ki-kitekintett néhányszor a népére, és pontosan akkora terjedelmű és mindig-egy hangvételű beszédet mondott, hogy... Hogy szavaira, mondandóira HUSZON­EGY ESZTENDEI politikusi karrierje után sem emlékezünk... Nemzeti ünnepeinken ott állt a díszemelvényeken. Láttuk őt, hallottuk őt. És láttuk öt, és hallottuk őt, amint felolvasta újesz­tendei köszöntőit. Újságokból tudtuk, hogy mikor és kinek milyen szövegű dísztáviratot küldött. Kivel találkozott és tárgyalt. De, akárcsak ama plakátarc-erdő egy-egy ábrázatát, sohasem láttuk emberi közelségből, emberi nézőszögből Nem tudtuk meg, hogy a politikán kívül mi is foglal­koztatja. Vannak-e kedvenc olvasmányai, hangle­mezei, jár-e hangversenyekre, van-e kutyája, ma­dara? Egy rosszindulatú, történelmi fuvallat lökte őt a ténykedés platójára, és 1968-tól 1989-ig úgy teljesítette küldetését, hogy közben - persze, fokozatosan - megfeledkezett róla a világ... Meggyőződésem - és ez fölöttébb elszomorító! -, hogy az az egydimenziós ember meggyőződéssel végezte feladatát... És egyebet nem is tehetett. Mint ahogy Franz Kafka éhezőművésze is magára marad az időben, mert az éhezés is addig érdekes, amíg egyszer csak vége szakad. Csakhogy Kafka éhezőművésze nem képes egyébre, mint éhezni. Abba kapaszkodik, azt csinálja. És, mint minden, amit az ember sokáig végez - a hit, a meggyőző­dés itt nem számít. Végtére is, unalmassá válik, idegenné. Mondom, jobban tettem volna, ha ifjú eszten­deímben több időt szenteltem volna ennek a je­lenségnek, amely oly hévvel ragadja el az emberi közösségekből a némiképp hiú és önmagára is figyelő személyt, aki elfordulván a nagyvilág reáliáitól, önmagát merevíti afféle lét-szoborrá. Hosszú és fegyelmezett esztendők alatt felépíti magából az egydimenziós lényt. Különös teljesítményről van szó, annyi bizo­nyos. A folyamatot a belülről építendő épülethez­házhoz, családi fészekhez hasonlítanám. Az em­beri átalakulás gyakran szinte teljesen észrevétle­nül történik meg, mígnem egy derűs reggelen ott áll velünk szemben az egydimenziós személy... Éhezőművész az illető, vagy politikus, esetleg Kossuth-díjas költő, egyre megy... Sok mindenné válhat így az ember, de szuverénné, szabaddá, önállóvá már soha... Ott liheg, ott dobol körülöt­te, és fojtogatja őt saját monodímenzionizmusa... s T? „ persze, a történelmi idok platóján L-jJy meg-megismétlődő balszerencseként - létrejönnek az egydimenziós, önmaguknak tet­sző társadalmak is... Nyújtogatva hattyúnyaku­kat, megfelelni (és csakis megfelelni) szeretnének egy bizonyos ábrándnak. Dehát ez már egy másik probléma-láncolat. .. Van nekem egy másik hivatásom is'' (Méry Gábor felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents