Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-05 / 55. szám, csütörtök

5 KULTÚRA ÚJ SZÓi 1992. március 5. BÁR HIÁNYOS A KÉP... A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR FOTÓMŰVÉSZEK TÁVLATA Néhány héttel ezelőtt a prágai Magyar Kulturális Központban megnyílt a csehszlovákiai magyar fotósok kiállítása, szűkített változataként annak az összeállításnak, melyet 1991. október 6-án Pozsonyban, a ružinovi művelődési házban a Csemadok Városi Bizottságával együttműködve nyitottunk meg. A kiállítás a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának kezdeményezése nyomán jött létre, a Csemadok Országos Választmányával kötött szerződés értelmében. A hivatásos magyar képzőművészek első, 1990-ben Komáromban megrendezett kiállítása után - amelyen részt vett Tóthpál Gyula és Könözsi István fényképész is -, fontosnak tartottuk, hogy alkalmat adjunk ismert és kevésbé ismert fotósainknak, mutatkozzanak be közös kiállításon, hogy láthatóvá váljon a mai csehszlovákiai magyar fotó arculata, megismerhessük jellegét, minőségét. Reméltük, hogy társaságunkban külön fotószekció is alakulhat e kezdeményezés eredményeként. •• Nem mondható, hogy szándékunkat lelkesedés fogadta volna, nem hiányoztak a kicsinyes reakciók (ha XY részt vesz, akkor én nem veszek részt..., stb.) sem. A hivatásos és amatőr fotósok közötti feszültségek is éreztették hatásukat. Munkáit nem küldte be például sem Huszár Tibor, sem Méry Gábor, sem Gyökeres György, a komáromi, galántai fotósok is alig-alig vettek tudomást a dologról. Nem firtatom az okát, de úgy érzem: ritka lehetőséget szalasztottak el, hiszen a közeljövő nem sok hasonlóval kecsegtet. A lehetőség kihasználása ebben az esetben talán kötelesség is lett volna, hiszen annak, aki az itteni magyar sajtóban keresi kenyerét, szerintem illene bemutatkoznia jó minőségű, nagy formátumú, műszakilag is tökéletes, eredeti fotókkal, hogy ne csak a rosszul reprodukált, kis méretű munkái alapján ismerjék a nevét. Felhívásunkra 18 szerző jelentkezett 170 fotóval. Ebből 1991. szeptember 23-án a zsűri 14 szerző műveiből választott ki 113 fotót, melyekből Pozsonyban 86-ot mutattunk be, Prágában 69 szerepel a kiálításon. A válogatás csak a minőséget tartotta szem előtt. A szakmai bizottság tagja volt Csáder Judit hivatásos fényképész, Jaksics Ferenc képzőművész, Júlia Menclová fotótörténettel és kritikával foglalkozó művészettörténész, František Tomik fényképész-pedagógus és e cikk szerzője. Kifogásolható, hogy a kiállítás nem tematikus vagy nem bizonyos irányzatot képvisel. Gondoltuk ugyanis, hogy ez lehetne a következő lépés (ha lesz), az első felmérés után. Hiszen milyen összefogó elképzeléseink vannak ma a hazai magyar fotóról és minek az alapján? Létezik néhány ismert név a sajtóban közölt munkák révén, néhány fotóklub; vannak, akiknek a munkáját csak szűkebb pátriájuk ismeri, és vannak néhányan, akik magasabb célok elérésére törekednek. Hány fotósunknak jelent meg önálló fotógyűjteménye és kinek volt önálló kiállítása? Nem soknak, az előbbiről nem is beszélve. Az első köztársaság magyar fotósai főleg a szociofotó területén alkottak, munkásságuk egyben társadalmi és kordokumentum is volt. A fényképet, mint műfajt figyelemmel kísérték, ismerték és bírálták. Brogyányi Kálmán könyve, A fény művészete, amelyet a Fórum kiadó adott ki 1933-ban Pozsonyban, eredeti, jelentős elméleti alapot is nyújtott a fényképezöknek. A hazai magyar fotónak a mai napig nincs kritikája. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy az értékek meghatározásra várnak. A kiállításon résztvevők munkáit három-négy áramlatba sorolhatjuk. Az első a jó értelemben vett dokumentumfotó, amely egyúttal kordokumentum is. A legmeggyőzőbb Nagy László (aki 1943-ban született) Palócok című sorozata, mely szinte a szociofotó örökébe lépve, a távolodó öreg palócok generációjára összpontosítja a figyelmet. Nagy László az olomouci fotóművészeti iskolát fejezte be ezzel a sorozattal 1984-ben. Prandl Sándor (1925) négy évtizeden át dokumentálta fotóriporterként a szlovákiai magyarság életét. Munka közben tanulta meg a mesterséget - gazdag fotóarchívumából egyedülálló egyéni kiállítás születhetne (ezt a szerző anyagi segítség nélkül ma képtelen megvalósítani). Farkas János (szül. 1952) a dunaszerdahelyi fotóklub tagja. Szentimentalizmustól mentes életképsorozata és az elpusztított dunai táj tárgyilagos, szigorú ábrázolása egészen egyéni. Molnár László (1951) újságíró fényképeit nézve az a benyomásunk, nagyobb technikai tudásra lenne szüksége. Érdemes folytatnia! Az eddig felsorolt fotósok feketefehér fényképekkel mutatkoztak be. Külön csoportot alkotnak a színes fotók alkotói: Kontár Gyula, Kovács Kálmán és Könözsi István. Kontár Gyula (1931) ismert állatkerti képeiből állított ki. Kovács Kálmán (1929ben született Losoncon, ma Bécsben él) 1957 óta részt vett Oskar Kokoschka salzburgi nyári egyetemein és tőle tanulta a ,,látás művészetét". Képeit Velencében készítette. Könözsi István érett kompozíciói most régi festményeket felidéző betlehemi alakokat ábrázolnak. Elmélyült fotós, aki sokáig keresi a lényeget. A harmadik áramlat a fekete-fehér művészfotóé. Tóthpál Gyula (1941) fényképei tartalmi összefüggésben sorakoznak egymás mellett, ő a filozofikus sorozatok alkotója. Kiállított fényképei a szabadság vágyának és szükségének költői metaforái (Kinyithatatlan zárak, Sarjadás). Hrapka Tibor tartalmi világáIsmét történelmi témáról rendezett vitát a Szlovák-Magyar Baráti Társaság. Ezúttal Jozef Jablonický történészt kérték fel, hogy szakértelmével segítsen a szlovák nemzeti felkelést és a szlovák-magyar viszonyt érintő kérdések megvilágításában. Nem a szervezésen múlott, hogy a március 2-i összejövetelen szűkkörű beszélgetés alakult ki, ami a résztvevők számára talán éppen ezért bizonyult hasznosnak. Zilizi Tihamér problémafelvetö bevezetője után a közvetlen és kötetlen eszmecsere jóval meghaladta az egyébként is tágra szabott témakört. Jozef Jablonický többek között kitért a hetvenes évek ellenzéki mozgalmában kialakult magyar kapcsolataira is. Számos, a telkeléssel kapcsolatos, a múltban megkerült vagy elhallgatott, a magyarok számára sérelmes probléma vetődött fel. A neves történész az összegezés szándéka nélkül, de alighanem a követendő utat felvázolva mutatott rá, hogy a kutatástól elválaszthatatlan a közös szlovák-magyar felelősség. Hangsúlyozta, hogy a történéseket a maguk valós mivoltában kell feltárni, beleértve az igazság kimondását olyan lájópontokról is, mint a magyar katonákkal szemben alkalmazott értelmetlen megtorlások lappangó emléke. Az előadó végigtekintett a magyarok szerepének megítélésében tanúsított történészi és emberi magatartásán, jelezve szemléletének tehertételektől megszabaduló, a tolerancia jegyében történő kristályosodását. Az összejövetel óhatatlanul is lelvet egy kérdést: a személyes szándékon túl milyen esélyei vannak - a felkeléshez kapcsolódó szlovák-magyar viszonyt illetően - a tágabb hatósugarú, közösségi méretű szemléletváltozásnak. A szlovák szerzők munkáiban a hatvanas évektől nak kultúránkban van a gyökere. A Hommage a Árpád Tőzsér (1985) sorozatot állította ki, mely érdekes tartalmi és formai szimbiózusa a szöveg és a kép egységének, változásainak. Csak sajnálni lehet - ha igaz a hír -, hogy Hrapka Tibor már nem fényképez. Tóth Lehel (1968) most végzi a fényképészeti szakot az opavai egyetemen, galántai egészségügyi munkája mellett. Dramatikus, szürreális kompozíciói a kiállítás legjobbjai közé tartoznak. Kuky János tulajdonképpen zeneművész, de fényképészként is ugyanolyan igényes, fényképeiről műveltség és érzékenység árad. A Léli rekviem (1991) sorozat előre beállított (installált) valóságot mutat be, illetve művészilég rekonstruálja az elpusztított léli templom tragédiáját. Varga Tibor (1959) fényképein egyensúlyt hoz létre az ábrázolt valóság és kompozíciós elképzelése között. Zupko András (1960) az egyedüli, Csehországban élő résztvevője a kiállításnak. Képeit sajátos felfogásuk, grafikai finomságuk és poézisük emelik a művészfotók közé. A legfrissebb, eredeti és új szemléletet a legfiatalabb kiállító hozta magával, a királyhelmeci Kopasz Viktor (1973), aki a Kassai Iparművészeti Középiskola diákja. Fényképei „installált" ötleteket és elképzeléseket tükröznek a fiatalok életéből, fiatalos lendülettel. A Nincs elég hely című fénykép sokrétű mondanivalója nagyszerűen fejezi ki a századvég problematikus voltát. Sok fotóművészeti kiállítást láttam már - perfekcionista törekvéseket felvonultató, technikai tökéllyel, nagy formátumú, több médiummal készült alkotásokat. (A múlt év októberében Pozsonyban tartották meg az év fotóhónapját, az érdeklődők láthatták a kortárs nyugat-európai művészi törekvések egy részét.) Hasonló bemutatkozást itt hiába keresnénk. De nem is ez a lényeg. Fotósaink semmi mással nem pótolható képet képesek adni valóságunkról, érzelmeikről. Az egyéni meglátásokból pedig összeáll egy nagyobb kép életünkről, sorsunkról. KUBIČKO KUCSERA KLÁRA művészettörténész, a CSMKT ügyvivője kezdve a magyarokkal szembeni politika megítélése olyan beállításba helyeződött, hogy a felkelés vezetése számolt a magyar kisebbség háború utáni fennmaradásával. Mindez olyan aláfestést kapott, mintha a későbbi magyarüldözés a felkeléstől teljesen függetlenül, az akkori politikusok akarata ellenére indult volna el. A szlovákiai magyar publicisztikában ez a csúsztatás az elmúlt két évtizedben olykor némi kapaszkodót jelentett, alkalmat adott arra, hogy egyáltalán fel lehessen vetni a magyar kisebbség háború utáni hányattatását. Janics Kálmánnak A hontalanság évei című könyvében, annak megfelelő fejezetében azonban összeállt az a kép, hogy a magyarokkal szembeni visszafogottságot 1944 őszén csupán a katonai és a taktikai helyzet kényszerítette ki, mert ,,nemcsak passzívan követték az emigrációk nacionalista irányzatát, hanem hazai viszonylatban is megfogalmazták a nemzetiségi diszkrimináció előkészítésének jogalkotásait, amiket csak 1945-ben tettek közzé" - írja. A szembenézés e ténnyel elkerülhetetlen. Természetesen, a magyar kisebbség felszámolására irányuló politikának a kidolgozásában és végrehajtásában a felelősség eddigi úgymond „rangsora" szintén tartogat ismeretlen mozzanatokat. A kép teljességéhez azonban hozzátartozik a telkelés ez irányú természetrajza is. Kedvező fordulatot vett a magyarokkal szembeni kollektív felelösségrevonásnak, a kassai kormányprogramban lefektetett elveknek és előirányzott intézkedéseknek az elítélése, s megkezdődött bizonyos elégtétel foganatosítása is. A múlt torzulásait azonban a történeti tudatban minden mozzanatukkal egyetemben kell leleplezni és helyére rakni. Ehhez igyekszik hozzájárulni a maga eszközeivel a Szlovák-Magyar Baráti Társaság is. (kiss) ÜNNEPRE KÉSZÜLÜNK SOMÚRJÁN Korunk kevés dicséretes jelenségei közül való a feltámadó érdeklődés a múlt megismerése iránt. Egyének, még inkább közösségek: szervezetek, intézmények, községek és városok lettek egyszeriben kíváncsiak eredetükre, keletkezésük és fejlődésük körülményeire. Ennek a dicsérnivaló kordivatnak a sodrása ragadott magával bennünket, néhány lelkes somorjai lokálpatriótát is, amikor kiderítettük, hogy 120 évvel ezelőtt, 1872-ben nyitotta meg kapuit a Somorjai Államilag Segélyezett Polgári Fiú- és leányiskola. Elhatároztuk, hogy megünnepeljük ezt a jelentős, kulturális-oktatási szempontból oly fontos évfordulót, megteremtjük a méltó megemlékezés feltételeit. A tervek szerint a megemlékezés 1992. május 30-án lesz Somorján. Az egésznapos program a következőképpen alakulna: városnézés, a városi temető megtekintése, istentiszteleten való részvéte! (ki-ki saját vallása szerint), ünnepi találkozó az iskola régi épületében megrendezendő kiállítás megtekintése, kötetlen társalgás, szórakozás. Ma már százakra, talán ezrekre tehető azoknak a száma, akik az emiitett iskolát akár tanárként, akár tanítványként a magukénak érzik és vallják. Erre a körülményre alapozzuk mi, szervezők azt a reményünket, hogy a megemlékezés sikere nem marad csupán néhány lelkes somorjai lokálpatrióta szívügye, hanem széles visszhangra, megértésre és támogatásra talál mind a régi, mind a mai tanárok és diákok körében. Az érdeklődők bővebb, részletesebb felvilágosítást bizottságunk egyik tagjától, Somorjai Józseftől (Somorja 931 01, Hosszú utca) kaphatnak. GÖRCS LAJOS MELLŐZÖTT PEDAGÓGUSOKNAK -ELISMERÉS Jan Amos Komenský négyszázadik évfordulójának közeledtével a közvélemény figyelme fokozottabb mértékben fordul a pedagógusok felé. Igazságot kereső mai világunkban elérkezett végre az a pillanat, amikor enyhíteni lehet a pedagógusok elszenvedte sérelmeket. Jól tudjuk ugyanis, mennyi visszássággal, értelmetlen tiltással, sokszor becsületsértéssel voltak kénytelenek együtt élni azok, akik hitüket, emberségüket, meggyőződésüket nem voltak hajlandók föladni múló álértékek hangzatos elszavalásáért. Sok pedagógus volt kénytelen a pályát is elhagyni, pusztán azért, mert nem engedtek hivatásukból fakadó meggyőződésükből Számosan „csupán" félrehúzódtak, emberi és szakmai kvalitásukért soha méltányos elismerést nem kaptak. Az oktatásügyi minisztérium ezért azzal a felhívással fordul a pedagógustársadalom felé, amennyiben bárkinek tudomása van gyakorló vagy már nyugdíjas kollégáról, aki megérdemelné a közvélemény és a szakma elismerését, megfelelő indoklással küldje be javaslatát a minisztériumba (Ministerstvo Školstva, mládeže a športu SR, Hlboká 2, 813 30 Bratislava, jelige: Nasledovník Komenského). A nyilvános elismerésre tett javaslatot lehetőleg többen írják alá, s legkésőbb március 28-ig küldjék el a fenti címre. Tudomásunk van számos olyan esetről, amikor tanítóink, tanáraink sem anyagi, sem erkölcsi elismerést nem kaptak áldozatkész munkájukért, holott felbecsülhetetlen érdemeket szereztek az ifjúság oktatásában Rosszabb esetben lehetetlenné telték számukra, hogy választott hivatásukat gyakorolják. Őket szeretné késői elismerésben részesíteni, ha csak erkölcsi elégtételként is, a minisztérium. Remélhetjük, hogy a magyar pedagógusok is igényt tartanak e késői rehabilitálásra. (bit) Nagy László felvétele ELKERÜLHETETLEN A SZEMLÉLETVÁLTÁS EGY SZLOVÁK-MAGYAR TALÁLKOZÓ MARGÓJÁRA