Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-31 / 77. szám, kedd

1992. MÁRCIUS 31. ÚJ SZÓI NYUGDÍJASOK OLDALA 6 NE FÉLJÜNK A HALÁLTÓL! Prágában él a világ legöregebb gyermekgyógyásza. Josef Svejcar professzor nemzetközi hírnevet vívott ki a szakmájában, huszonegy nemzetközi orvosi társaság tagja, számos nemzetközi elismerés és kitüntetés birtokosa. Nemsokára kilencvenöt éves lesz, de még mindig szellemi frissessége teljében írja tudományos dolgoztait. Nagyszabású interjút adott a minap egy cseh lapnak, amelyben beszélt ifjúságáról, orvosi pályájának szépségeiről és buktatóiról. Mindvégig azért küzdött, hogy a kisgyermek természetes úton jöjjön a világra, természetes táplálékkal erősödjön és legalább hároméves koráig természetes környezetben, az anya mellett növekedjék. Svejcar professzor nagy tisztelője a nőknek, mert szerinte ők azok, akik a racionalitással szemben az érzelmek gazdagságával mindig többet tudnak nyújtani az életben, mint egy férfiú. Sajátos elmélete van a válásokról, illetve a családról is. Szerinte nem szabad szétesni hagyni a családokat, a válás a legkárosabb dolog, ami csak érheti a család tagjait. Nézete szerint inkább viselje el a házastárs a másik hűtlenségét, erőszakoskodását és válásra alkalmat adó viselkedését, mert többnyire maga is okozója lehet azoknak a viselkedéseknek, amellyel a hibáztatott társ menekülni igyekszik a családból. Egyik dolgozata, amellyel idős korában foglalkozik, a következő címet viseli: A halálfélelem biológiája. Erről így nyilatkozik: „A halál az egyetlen bizonyosság az ember életében. Semmi borzasztót nem találok benne. Minden élőlény megéli ezt a félelmet. Közvetlenül a szülés után a csecsemő görcsös ordítása is egyfajta félelem a haláltól. Amikor aztán az édesanya karjába veszi, megnyugszik. És érdekes következtetéseket vontak le London második világháborús bombázásainak idejéről. Azok a gyermekek ugyanis, akik az óvóhelyen az anyjuk mellé bújhattak, sokkal könnyebben oldották föl magukban a lelki traumát, mint azok, akik valahol vidéken élték meg a riadót, távol a szülőktől. Közülük sok pszichés károsult került ki". Arra a kérdésre, hisz-e a halál utáni létben, a professzor azt válaszolta, hogy fogalma sincs, és nem is töri rajta a fejét, pedig igazán közel áll a halálhoz. A halálfélelemről így beszél: „Természetes dolog, hogy az ember fél a haláltól. Igazából nem is tudom, kinek roszszabb a halál, annak-e, aki éppen megéli, vagy azoknak a közelállóknak, akik végül is ott maradnak, akiket otthagynak. A halálról még senki nem volt képes tudósítani. És mi lesz a lélekkel? Nos, nem tudom, mi is az a lélek. De nem zárom ki azt, hogy igenis létezik. Olyan ez, mint az érzelmek. Léteznek, tudjuk, hogy sokra képesek, vihart kavarnak föl, de magunk sem tudjuk, hogyan, hol és mi módon". Világszerte lejegyezték azoknak az embereknek az élményeit, akik a klinikai halálból visszatérve megpróbálták szavakba foglalni „halálos" élményeiket. Švejcar profeszszor is tanulmányozta ezeket a vallomásokat, s az ő végkövetkeztetése a tapasztalatok alapján valahogy így hangzik: „A klinikai halál pillanatában az egyén teljes önkívületbe kerül, megszűnnek a vegetatív funkciók. Bebizonyosodott, hogy a haldokló ebben az állapotban is képes azonban érzékelni azt, ami ővele a legszorosabban véve kapcsolatos. A többi kizuhan figyelme köréből. S noha telve van a halál kiváltotta félelmekkel, hiszen érzi azt közeledni, a körülötte lévők megnyugtató szavai, biztató viselkedése elnyomhatja benne ezeket a félelmeket. Ezért nagyon fontos, hogy mindenki, akí a haldoklót körülveszi, uralkodjon magán, és a távozót szeretettel vegye körül". (bit) Az oldal anyagát összeállította; BROGYÁNYI JUDIT A

nyugdíjasotthonokról az az általános vélemény alakult ki, hogy amolyan „elfekvők" az egyedül maradt, magatehetetlen, vagy éppen feleslegessé, teherré vált idős emberek számára. Egy intézmény az élet határán. Aki ide kerül, azzal a tudattal lépi át új otthona küpszöbét, hogy onnan mér csak egyféleképpen távozhat. Vannak, akik beletörődnek, sztoikus nyugalommal viselik sorsukat az intézet falain belül is, de vannak, akik képtelenek megbékülni, s a négy fal közé zárkózva emésztik magukat. Nincs ez másképp a pozsonyi Schiffel utcai nyugdíjasotthonban sem. Ennek az otthonnak jelenleg mintegy kétszáznegyven lakója van. Többnyire nők; olyan hatvan és száz közötti idős emberek, akiknek nincs hova hazamenniük. Akiknek már senkijük sincs, vagy ha van is... Ami közös bennük, a sorsukban, az a magány. Az egyedüli, ami az otthonban is veiük marad. Mindvégig. Janiga Emíliával a felvonóban találkoztam. Megszólítottam, s láttam rajta, örül, hogy magyar szót hall. De a kérdésre — miért került az otthonba? — szűkszavúan válaszolt. — Kellett a lakás a fiataloknak. — Rövid hallgatás után folytatta. — Jobb a fiataloknak egyedül. Én meg szívbeteg vagyok — hát inkább eljöttem, hogy ne legyek a terhükre. Itt gondoskodnak rólam. Közben a felvonó apró zökkenéssel megáll a negyedik emeleten. Beszélgetésünk a folyosón folytatódott. A nyolcvanhárom éves néni, aki már tizenegy éve él az otthonban, nem panaszkodik. Saját bevallása szerint jól megvan itt, problémái a lakókkal, a gondozókkal nincsenek. A többségük készséges és kedves. Csupán egy dolgot hiányol, nevezetesen azt, hogy az otthonban nem beszélnek magyarul. Janiga néni ugyanis kéméndi származású, s csak nyugdíjba vonulása után költözött fel Pozsonyba. Szülőfalujában nem hiányzott neki a szlovák nyelv, még szlovák nemzetiségű férjével sem beszélt másképp, mint magyarul. Egykori munkahelyén, az érsekújvári kórházban is hosszú éveken át elbodogult a hivatalos nyelv ismerete nélkül. Csak mióta bekerült az otthonba, érzi, tapasztalja, baj, hogy nem tud szlovákul. Mert még (Illusztrációs fotó: Prikler László) az orvosnak sem tudja elpanaszolni, mi és hol is fáj, Azt viszont nem állítja, hogy hézagos szlováknyelv-ismeretéért bárki is megszólta volna. Sőt! A lakók is, a nővérek is elnézőek vele, s mindig igyekeznek megtalálni a közös nyelvet. Csak hát mégsem könnyű... Egyébként csendesen telnek a napjai, barátkozni nem barátkozik senkivel, a közös rendezvényeken, kirándulásokon sem vesz részt. Azt mondja, a szíve miatt. De mások is így vannak ezzel. Beköltöznek (önként, kényszerből? akaratuk ellenére?) a nyugdíjasotthonba, aztán magukba fordulnak. Sokszor még a mellettük lakó sorstársuk nevét sem tudják. Jakopánecz Júlia például hatodik éve él egy folyosón Janiga nénivel, egymás nevét mégsem tudták. A hetvennyolc éves néninek nincsenek hozzátartozói, biztonságot és kényelmet keresve került az otthonba egy nagy lelki megrázkódtatás után. Az egyetlen ember, akiben megbízott, a barátnőjének a lánya, akit szinte a saját gyerekeként szeretett, saki csaknem naponta eljárt hozzá — meglopta. És amikor kérdőre vonta, olyan durván fellökte, hogy legurult a lépcsőn és combtörést szenvedett. Hét éwel a történtek után is csak a két botjára támaszkodva tud járni. Bizonyára az a csalódás is hozzájárult ahhoz, hogy nem közeledik senkihez az otthon lakói közül. Dél körül mindennap megjelenik az ebédlő ajtajában, hogy kis ételhordozójában felvigye az ebédjét a szobájába, ahová a következő délig újra bezárkózik. Az otthonban eltöltött közel hét év alatt csak kevés arcot jegyzett meg, s még annál is kevesebb nevet. H

át lehet így élni? Lehet. Van, aki nem tud és nem is akar védekezni a rázúduló magány és elesettség érzése ellen, de persze vannak olyanok is, akik megpróbálnak alkalmazkodni az adott körülményekhez, remélve, hogy a többiek között ők sem lesznek annyira magányosak. A többséget azonban nehéz kimozdítani a fásultság, a közöny falai közül. Mégis: sokan, egyre többen várnak arra, hogy bekerülhessenek valamelyik nyugdíjasotthonba. Tény, hogy ott kényelem, gondoskodás, rendszeres orvosi ellátás, egyszóval öreg napjaikra biztonság várja őket. De ennek a biztonságnak ára is van. S nem is akármilyen. S. FORGON SZILVIA — Ki a legrászorultabb nyugdíjas a faluban? — ezzel a kérdéssel leptem meg a dunaradványi polgármester! egy napsütéses kora délután. Bödők László megvakarta a fejét, és azt mondta hogy igen kirívó esel nem nagyon akad. A községi költségvetésben a szociális alapon ötvenezer korona található, abból oszlanak a nyugdíjasoknak. Eddig mind egyformán kapott támogatást, tekintet nélkül a nyugdíja nagyságára, A szociális problémák még csak most fognak jelentkezni, ugyanis, mint mondta, a szövetkezet a padlón hever,az adóelvonást pedig nagyon hátrányosan találták ki, a legtöbb önkormányzat zúgolódik a törvény ellen. — Hej, ha a világkiállítás föllé dezne magának minket — fohászkodik Bödők úr —, mert Dunaradvány mondhatni egyedülátló fekvésű itt a Duna mentén. Árvíz nem fenyeget, takaros kikötőnk van, közelben a pali fürdő, szomszédbana virti kastély. — Szóval ki lehetne találni valamit. S mig a kisnyugdíjas özvegy Tárnok Andrásnéhoz igyekszünk, elmondja még, hogy vagy kétszáz nyugdíjasa van a hétszázötven lelkei számláló községnek. Éppen most tervezik a nyugdíjasklub megalapítását, mert a helyzet úgy néz ki, egyre több lesz a támogatásra szoruló. Benyitunk a 210-es ház kapuján, s az udvaron találjuk a nyolcvanöt esztendős Tárnok nénit amint éppen gondozotl virágágyásában gyönyörködik. — Most bújt ki a nárcisz, kinyílott a jácint, szép ugye? Magam művelem a kertecskémet, majd zöldség is tesz a ház mögött. Aztán tyúkokat is ültetek, mert nem szerelem ám a fagyasztott csirkét, azt egye más. Mennyiből élek? Ezernyolcszáz korona nyugdijat kapok. De én ám megtakargatom a pénzemet, ahogy erre mondják. A szövetke zettűl kaptam gabonát és kukoricát, az elég volt nekem. Kitartott idén a szén is, még májusban meghozattam, de enyhe volta tél, meg aztán én már csak a konyhábangyújtokbe. Tárnok Andrásné Buda Eszter öt gyereket nevelt föl, a leánya a közeli Hetényből gyakran el-elugrik idős édesanyjához. A faluban lakik egyik unokája, itt a szemközti házban. Ha segítség kell, elég csak kiállni a kapuba és kiáltani. A napfényben megcsillan Eszti néni szemüvege, ahogy a kendőjét igazgatja. És buknak ki belőle az emlékek, ahogy a gyerekekre terelődik a szó. — A kisebbik fiam, ZoliKolinban született. Oda deportáltak minket 47ben. Ott voltak még Rácék, Juhászék, Baranyiék innen. A következő év júliusában jöttünk haza, pedig mennyire marasztalt a cseh gazda! Próbálom firtatni, hogyan jön ki a pénzéből, hiszen a nyugdija négyszáz koronával kevesebb, mint a hivatalosan megállapított létminimum. De Tárnok nénit úgy látszik nem nyomasztják az anyagiak, A ház körül amiben tudnak, segítenek a gyerekek. A vizet a kútról kell hordani, meri Tárnok néni nem engedte bevezetni a vizet. — Nekem így is jó — mondja —, pedig itt van ni, vagy öt méternyire a csővezeték. A ház 33-ban épült. Az uram emeleteset akart, de azt mondtam neki hogy én a földön akarok járni, nem pedig a levegőben. Régen tartottunk tehenet, tovat, még szamár is volt, ami ritkaság errefelé. Gazdálkodtunk, árendába is kiadtunk tőidet. Most már nincs, aki dolgozna vele. Más már a világ — legyint. — Valamikor öblögetni jártunk a Dunára, olyan tiszta volt a vize. Most még a halat sem enném meg, mert olajos. És micsoda dinnyéket neveltünk! Öt holdon volt dinnyénk, ekkorára nőttek, ni — tárja szét két karját az apró termetű öreg néni. S a polgármester rábólint, mert bizony emlékszik még a gyerekkori húsos, leves, hatalmas görögdinnyékre. Tárnok néni becsülettel leélt élete, dolgos kél keze munkája a gyermekei révén folytatódik tovább. Szerény nyugdíjából lelik a szerény igényekre. A legfontosabb az, hogy tizennégy unoka és négy dédunoka szeretele veszi körül. Az pedig minden pénznél többet ér. (brogyányi) ELNI TUDNI KELL Felhívjuk a nyugdíjasklubok figyelmét, hogy tevékenységükről szívesen számolunk be rovatunkban, sőt ha idejében elküldik programjukat, le tudjuk közölni azt is. Ezzel azt a célt követjük, hogy kapcsolat jöhessen létre a klubok vagy a tagok között, s érdeklődés esetén egymás rendezvényeit meglátogathassák. A tájékoztatás pedig bizonyos értelemben ötletforrás lehet példa a klubélet föllendítésére. Az asszonyok sütöttek, a férfiak a helyiségeket díszítették föl, midőn az alistáli nyugdíjasok évzárója közelgett. A vendégként résztvevő dr. Szigeti Zoltán önkormányzati képviselő meg is lepődött, milyen lelkesen készültek föl az ünnepségre. Persze a klub tizenöt agilis vezetője Bula Lajos elnökletével évek óta lankadatlan buzgalommal szervezi a közel kétszáz nyugdíjast tömörítő társaságot. Gyakran járnak kirándulni, sokszor unokákat is visznek magukkal, akik roppant élvezik a vidám öregek kalandozásra kész kedvét. Eddig a szövetkezet autóbuszával jártak: Esztergom, Nyitra, Kistapolcsány, Aranyosmarót, szép emlékek maradtak róluk. Az alistáli nyugdíjasok klubja az egykori óvoda átalakított épületében székel. Mint Ilka Vilma titkár elmondta, idén fölemelték az évi tagdíjat tíz koronáról tizenötre. Hja, drágul az élet. Aki rászorul, öt- és háromszáz koronás egyszeri segélyt kap, viszont mindenki örült a százötven koronás vásárlási utalványnak. Körülbelül tizenöten veszik igénybe a klub konyháját, többnyire magányos nyugdíjasok viszik haza az ebédet maguknak. A konyha mellett könyvtár, sőt fürdőszoba is van, ha valaki rászorulna, nővérke segít mosakodni. Ez a lehetőség ezidáig ritkán volt kihasználva. Az alistáliak beléptek a szlovákiai nyugdíjasok egyesületébe, s néhány kirándulásukon tagjaik közül részt is vettek. Nyáron rendszeresen eljárnak egyegy napra a nagymegyeri fürdőbe, s mód nyílik egyhetes beutalót is igényelni. A klub legidősebb tagja Bartalos Vince bácsi is ott volt az évzárón. Ilka asszony szerint csak a napi klubélet akadozik, úgy látszik, az öregeknek van mivel elfoglalniuk magukat odahaza. De ha szervezett rendezvényről van szó, legyen az társadalmi munkában temetőtisztogatás, vagy anyák napjával egybekötött jubiláló ünnepség a tagság összegyűlik és szívvel lélekkel ünnepel. Kedves levelet kaptunk a Kassa melletti Miszlóka nyugdíjasklubjából. Nem tudom, hány magyar tagja lehet, nem is annyira érdekes, hiszen megható, ahogyan Rudolf Stýbar beszámol a klub fennállásának tizedik évfordulóját megünneplő eseményről. Az ünnepséget megtisztelte Müller mérnök úr, Kassa— Miszlóka polgármestere, aki már régóta támogatója és látogatója a klubnak. Nem sajnálja az időt, hogy időnként el ne látogasson az idősek közé, akik lehetnek most vagy százhúszan. Levélírónk röviden ismertette a klub történetét, azt, hogy tíz évvel ezelőtt tizenhat nyugdíjas fogott össze, hogy a nagyvonalú indulótőkéből, a százezer koronából berendezzék rendszees találkozóhelyüket. Annak idején a hnb bocsátotta rendelkezésükre ezt az összeget. Müller úr most is megígérte, hogy támogatni fogja őket, amennyire csak a költségvetés engedi. Az évfordulós ünnepségen többek között elmondta, milyen beruházásokat, javításokat, felújításokat terveznek a községben, például a gázvezeték lefektetését, a víz- és csatornázási munkát, a kultúrház felújítását stb. A klubvezető, Margita Beerová minden vasárnap délutánra szervez valami érdekes előadást, többnyire olyasmiről, ami az öregeket érdekli, tehát betegségmegelőző, egészséges életmódra ösztönző orvosi tanácsadást. Tizenkét tag élt a beutaló adta lehetőséggel, üdültek a MagasTátrában, Pozsonyban és Pőstyénben. De hasznos, pénjzerző munkát is végeznek az idősek. Legutóbb papírt gyűjtöttek több mint ezer korona értékben, s a pénzből nyalánkságokat vásároltak intézeti gyerekek számára. A helyi alapiskola szokott dalos, táncos műsorral kedveskedni a nagyobb ünnepeken, így volt ez a tízéves évforduló alkalmával is, amelynek ürügyén mi is jókívánságként további aktív részvételre buzdítjuk a miszlókai nyugdíjasokat. HA KICSI IS A NYUGDÍJ, PÓTOLJA A SZERETET