Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-31 / 77. szám, kedd
7 RIPORT ÚJ szól 1992. MÁRCIUS 31 Alsókubin 1683-tól Árva vérmegye, majd a járás székhelye. A várost a XIII. század végén alapították, városi jogokat 1632-ben kapott. A Felsőkubinban született P.O. Hviezdoslav ebben a városban alussza örök álmát, a város szülötte a szlovák himnusz költője Janko Matuška, az orvosíró dr. Ladislav Nádasi-Jégé, Bújnák Pál professzor, irodalomkritikus, műfordító és Újtátrafüred alapítója, a Magas-Tátra leghíresebb orvosa dr. Szontágh Miklós is. Ma a városnak 19 061 lakosa van, akik közül — a népszámlálás adatai szerint — 258-an cseh, 28-an pedig magyar nemzetiségűnek vallják magukat. Huszonnyolcan, akik a színtiszta szlovák környezetben mindig is vállalták másságukat. Akik nem tagadták meg őseiket. Anyanyelvüket. ANYA ES LANYA rült beleplántálnom, tovább adja utódainak. Amikor csak teheti, hazajön, de mint mondja, ez az otthon már nem az az otthon. A családi házunkat sajnálja. Csakhát, a házból kihalt a férfi népség, csak nők maradtunk, nem tudtuk elvégezni a minduntalan szükséges javításokat, cipelni a fűtőolajat. Szerencsére a város felvásárolta a házat, s mi beköltöztünk ebbe a kényelmes, távfűtéses háromszobás lakásba. Végül, a házunkat mégsem bontották le. Jó nap mint nap látni az öreg falakat, de közöttük élni már nem volna jó. Szinte észrevétlenül szállt le az este, s ha Elemér, a macska, hangosan nyávogva és sértődötten sétálva nem adta volna tudtunkra, hogy éhes, mi is teljesen megfeledkeztünk volna a vacsoráról. — Engem a munkahelyemen, a volt közgazdasági középiskolában, (most már kereskedelmi akadémia) jóindulatú kollégákkal áldott meg a sors. Jól tudták, hogy magyar vagyok és magyarságomra soha nem lettek sértő célzást. Azt is tudták, hívő vagyok, de ezt sem tették szóvá. Pedig voltak pedagógusok, akiket állásuktól a hitük miatt tanácsoltak el — vitte a szót Marika, hiszen Kati néni a macskával foglalkozott. — Szlovákok között élünk, s nekem szlovákok a barátaim is. Szep' tembertó'l rokkant nyugdíjas vagyok, de nem telik el egy nap sem, hogy valaki be ne térne hozzánk. Anyukát meg sorra Kati nénizik, ő nem ,,teta". — Ez mind igaz — szólt ki a konyhából Kati néni —, csakhát nekem hiányzik az élő magyar beszéd. Ha Rimaszécsre a sógoromhoz vagy Galántára, illetve Vághosszúfalura utazunk és egyre több magyar szót hallunk, nemcsak erő száll belénk, hanem valami határtalan öröm is, mert érezzük, a mieink között vagyunk. Olyankor tudatosítjuk, hogy mégsem vagyunk egyedül... Pedig gyakran úgy érezzük, hogy egyedül állunk a vártánál. Férjem 1964-ben bekövetkezett halála után gyakran eljátszogattam a gondolattal, hogy elmegyünk innen, el, magyar vidékre. De a gyökerek nem eresztenek. Néha eltűnődöm azon is — ült ismét közénk —, mi tartotta bennünk a lelket? Itt nem nézhető a budapesti tévéműsor, sőt a magyarországi rádió adásai is csak ritkán és rosszul foghatók. Mi a könyvekből, a lemezekből, s az Új Szóból „táplálkozunk", no meg a magyarországi folyóiratokból. Sajnos, ezekről áruk miatt le kellett mondanunk. At kell vészelni a nehéz éveket, s nem marad más, mint bízni abban, hogy szebb jövő vár rátok, s az unokákra. Habár a mostani nemzeti törekvések, a magyarellenesség erősödő jelei nem sok jóval kecsegtetnek. Nem tagadom, nem vagyok teljesen nyugodt... Másnap délelőtt elsétáltam a temetőbe, s Kati néni utasításait követve kerestem az alsókubini magyarok sírhalmait. Csak a Szmrecsányi sírboltot találtam meg, mert azt, Kati néni utánajárásának köszönhetően, a város megmentette. A többi az enyészeté. Vagy azért, mert nincs hozzátartozó, aki emlékezne a halottakra, vagy azért, mert az utódok nem értik őseik nyelvét. S lassan a városban sem lesz senki, aki elolvasná, s megértené a márványtáblákba vésett magyar szöveget. Szerencsémnek tartom, hogy megismerhettem a 71 éves Kati nénit, s a 48 éves Marika lányát, akik meg tudták — mert meg akarták — tartani magyarságukat. Akik vállalták, hogy őseik nyelvét nem adják fel. Anya és lánya. PÉTERFI SZONYA Alsókubinban aztán kiderült, hogy a megadott létszám nem reális. Ugyanis a városnak csak öt magyar nemzetiségű lakosa van. Izsóf Miklósné szül. Duba Katalin és leánya Izsóf Mária egy éjszakába nyúló beszélgetés alatt vallottak életükről, hitükről, magyarságukról. — Valaha, még 1918 előtt ezen a vidéken még sok magyar élt. Korányiék, Kubinyiak, akiknek a XVII. században Felsőkubinban épült soktornyos kastélya ma is látható, de itt élt a hires Zmeškal és a Divéky család, a Szmrecsányi Dárius főispánék és sorolhatnám. Később sokan elköltöztek, s az itt maradottak leszármazottai pedig beleolvadtak a tömegbe. Én miután férjhez mentem Izsóf Miklós ügyvédhez, 1941-ben költöztem ebbe a városba, s eszembe sem jutott, hogy megtagadjam fajtámat. Pedig tudom, könnyebb lett volna az életem, meg a gyerekeimé is. De nem! Es nem csupán az őseim miatt, hanem elsősorban a gyerekek miatt — mondta határozottan és olyan hévvel Kati néni, hogy Marika, a leánya sem bírta szótlanul. -— Mi ebben a szellemben nevelkedtünk. Szüleink hangsúlyozták, nem vagyunk kevesebbek csak azért, mert magyaroknak születtünk. Sőt! Az ott a szülői ház — mutatott némi nosztalgiával az ablakon túlra, s az édesanyja egyetértően bólintott. — Talán mesélnék egy keveset őseimről, hiszen családfánk 1506-ig vezethető vissza — folytatta Kati néni. — Szepességbó'l származunk. A mi családunk magyar érzelmű volt, habár gyakran német nyelven folyt a társalgás. Apai nagyapám, Duba Gusztáv részt vett az olaszországi tos lett. 1893-ban áthelyezték Kubinba. Az anyai nagyanyámék szepességiek, Szepesszombatban éltek. Onnan jártam iskolába Késmárkra, német kereskedelmibe. Otthon magyarul beszéltünk, kivéve a nagymama előtt, mert az illem megkövetelte, hogy németre váltsunk. Más világ volt akkor — sóhajtott egy nagyot Kati néni, s elhalmozott temérdek sok régi fényképpel. — De hogy került Kati néni Szepesszombatból Alsókubinba? A német—magyar környezetből egy javarészt mégiscsak szlovák városba? — faggattam a ki tudja hányadik cigarettára gyújtó beszélgetőtársamat. — Csak lassan — intett türelemre. —' Alsókubin számomra nem volt idegen város. Nagynénémék laktak itt, akik ugyancsak magyarok voltak. S itt éltek gyerekeik — nyolcan —, az unokatestvéreim. Tudod követni? — nézett rám kedvesen. Mert láthatta kissé értetlen arckifejezésemet, ezért jót kacagva bejelentette: — Nem kínozlak tovább. A nagynéném az anyósom lett, hiszen az unokabátyám lett a férjem. Az apósom megyei tiszti főügyész volt, s Miklós, a férjem, átvette hivatalát Kati néni férje a prágai Károly Egyetemen végezte jogi tanulmányait, s annak ellenére, hogy csak magyarul tudott, németül kellett tanulnia. Arra a kérdésemre, vajon nagy szerelem volt-e az övé, nem nagyon válaszolt, de elmondta, ahhoz, hogy férjhez mehessen a tizennégy évvel idősebb elsőfokú unokatestvéréhez, pápai engedélyre volt szüksége. S azt megkapta... — Nem éreztem tehernek, hogy szlovák környezetbe kerültem, mert szlovákul. De mert segíteni akartam a férjemnek, megtanultam a nyelvet. S mialatt újabb fényképeket tett elém, megtudtam, hogy 1942-ben megszületett György fia, majd 1944ben leánya, Mária. A gyerekekkel a szülők magyarul beszéltek, ám megtanították őket németül is, hiszen a szepesszombati nagymamával nekik is németül kellett beszélniük. — Meg voltam győződve arról, hogy ahhoz, hogy gyerekeim tényleg magyarokká, magyar érzelműekké váljanak, nem elég csak a nyelv ismerete. Meg kellett tanulniuk a történelmet, az irodalmat. De a magyar gyerekkönyvek beszerzése nehéz feladat volt, mert ugye, ki árult volna itt magyar könyveket? Végigmásztam az ismerős családok padlásait, s felkutattam a félre tett könyveket. Azokból olvastak, tanultak. Emlékszem, egyszer karácsony előtt kihallgattam a gyerekek és a férjem sutyorgását, mivel is lepnének meg. Nyíltan megmondtam nekik, mit adjanak: tanuljanak meg egy szép magyar verset. Micsoda öröm volt, amikor a két csöppség elém állt s apjuk segédletével elmondták a Fülemülét. Csak most tudatosítom, hogy míg együtt volt a család, karácsonykor három nyelven szólt a dal, magyarul, németül és szlovákul. — Csak ti felnőttek énekeltetek szlovákul, hiszen mi a Gyurival akkor még nem beszéltük a nyelvet — igazította helyre édesanyját Marika. — Igazad van. Azért is voltak a Gyurival gondok. Tanítói nem nagyon akarták megérteni, hogy a gyerek nem úgy beszél, mint a többiek. Egyszer, hazaérve az iskolából elkezdett „mamicskázni". Kétszer is elismételte, de én nem reagáltam rá. Ez volt a családi kúria (1955) A matrózblúz is jelkép volt — Kati néni gyermekeivel A nagymama (családjával), akivel németül illett beszélni... hadjáratban és 1864-ben, amikor Miksa császár tizenkét magyar nemzetiségű gárdistát kért személyes biztonsága védelmére, ő is közöttük volt. A császár kegyeltje lett, majd betöltötte a futár szerepét is. A császár halála után elkísérte Sarolta császárnét Miramarébe, s 1868-ig udvari tisztviselője volt. Az udvartartás felosztása után egy elhagyott, eldugott helyre kérte magát, így került Árva megyébe, ahol pénzügyőri biznagy volt a rokonságunk. S ebben a családban hagyomány volt a tolerancia. Mondok egy példát. Apósomék házassága — vallási szempontból — vegyes házasságnak számított. De soha nem volt ebből gond, vasárnaponként a papa fiaival a katolikus istentiszteleten vett részt, a mama a lányokkal az evangélikus templomba ment. Családom körében nagyon jól éreztem magam, egy bajom volt csupán, nem tudtam Észbekapott és magyarul szólított meg. Megöleltem és megmagyaráztam neki, hogy otthon, egymás között, bármi történjen is, mi kizárólag magyarul szólunk egymáshoz. Az alapiskolában gyakran belekötöttek, mondván, azért ír és beszél hibásan, mert otthon csak magyar szót hall. Később viszont már nemcsak nemzetiségünk, hanem származásunk és vallásosságunk sem tetszett. Férjem akkor már súlyos beMiksa császár kegyeltje — Duba Gusztáv teg volt, ezért az ilyen „apró" nézeteltéréseket, súrlódásokat én intéztem. Amikor a fiú a zólyomi Erdőmérnöki Főiskolára adta be jelentkezését, magyar nemzetisége miatt nem vették fel. Izsóf Miklósné kétségbeesésében segítségért az elnöki irodához fordult, de nem járt sikerrel. A következő évben ismét nem vették fel a fiát. A pártbizottságon nyíltan megmondták, hogy azért nem ajánlják a gyerek továbbtanulását, mert a családnak cselédje volt, s a ház előtt gyakran álltak meg külföldi rendszámú autók. Figyelmeztették, ne írjon több panaszlevelet, hiszen azok visszakerülnek Alsókubinba. Ha akkor meghátrál, vagy behódol, megkönnyítette volna fia és talán saját életét is. De ő küzdött igazáért. Végül harmadszorra Gyuri bekerült a főiskolára, de csak azért, mert édesanyja, akinél csak lehetett, panaszt emelt, hangsúlyozva: a magyar nemzetiségű lakos is egyenrangú állampolgár. — Sokat segített a főiskola zsidó prorektora, aki egyenesen megmondta: utasítottak, hogy a német és a magyar nemzetiségűeket nem vehetem fel. Zsidóságát azért hangsúlyozom, mert életemben sokat segítettek nekem. Gondolom, viszonzásul azért, amit mi tettünk értük a háború alatt és annak befejezése után. — Azt gondolhatnád — vette át a szót Marika —, hogy nekem is hasonló nehézségeket kellett leküzdenem. Tévedés. A város, de a járás fejeseitől is zöld utat kaptam. Biztosan azért, mert látni sem akarták édesanyámat! A brünni egyetemen szerettem volna továbbtanulni, német—angol szakon, ám amikor kiderült, hogy a felvételihez kell az angol nyelvtudás is, megpróbáltam bejutni az eperjesi bölcsészkarra. Ott már nem válogathattam, elvégeztem a történelem—orosz szakot. Nemzetiségem miatt soha nem volt bántódásom. — Igaz, neked nem volt — mondta az ebéd utáni kávézás közben Kati néni és hozzáfűzte, — csak minden indoklás nélkül évekig nem kaptunk útlevelet. Gyuri harmadéves főiskolásként évfolyamtársaival nem utazhatott Bécsbe. Egy Izsóf? — nevettek ki az alsókubini útlevélosztályon. Marika csak 1968-ban látogathatta meg Nyugat-Németországban élő nagynénjét, pedig addig is vagy tízszer kért valutakiutazást. De hát ennek a korszaknak, hála az égnek, vége, ne is emlegessük föl a rosszat. Amikor a fiam befejezte tanulmányait, arra kértem, költözzön magyarvidékre, ne maradjon itt. Galántán él, felesége szlovák, de gyerekei beszélik „apanyelvüket". Amit sike-