Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-31 / 77. szám, kedd

KULTÚRA tú

J ggfc ff A GICCS MINŐSEGE AMIKOR A KRITIKUSNÁL MARAD A FEKETE PÉTER A zenetörténészek állítják, hogy Johann Strauss volt az utolsó zeneszerző, aki még a „komoly" és a „könnyű" zene világát ötvözni tudta, s ami utána következett az már egy más fejezet a zene történetében. Tudniillik, a slágereket azután már nem Schubert vagy Verdi méretű szellemi nagyságok alkották, hanem zeneszerző kisiparosok fabrikálták. "A művészetben a romantikát követő utolsó nagy stílusáramlat a szecesszió volt, amely már elsősorban a funkcionalitás tetszetőssé tételében jeleskedett. Ennek már meghatározója volt az ipari civilizáció, s nem vétetlen, hogy vele egyidőben teljesedik ki a művészetek minden ágában az avangardizmus gyűjtőfogalommal jelölt alkotói és szellemi ellenállás. Ez végérvényes jele volt a komoly művészet és a tömegmüvészet kettéválásának. Ma már empirikus úton is bizonyított tény, hogy a tömegeknek, a tömegekhez szóló művészet valójában a kísérletező, művészeti eredetiséget, gondolati értéket teremtő hatása alatt áll ugyan, de igen erőteljesen feloldja annak szellemi értékeit. Ez pedig nem más, mint annak az elhitetése, hogy mindaz amit a zenében, a képzőmészetben és az irodalomban nagyiparszerűen tömegfogyasztásra gyártanak, ugyanolyan érték, mint az eredeti minta. Az európai művészetekben - így a zenében is - befogadói dilemmát jelent, hogy míg a tömegművészetek iparosai lelkesen vállalják a komoly művészetek eredményeit, az utóbbiak alkotói kategorikusan elhatárolják magukat ettől. Természetes ez a viszonyulás, hiszen nekik nincs szükségük arra, hogy a kisvárosi sírkőfaragómester kertitörpéjét Moore Álló a/a/c-jához méricskéljék. A tömegművészet lényegét a giccs fogalma határozza meg, amely a könnyű befogadás, a tetszetősség, az illuzionált világkép gyűjtőfogairha. Nem véletlen, hogy a totalitárius ideológiák alapvető céljaik - a tömeghatás és tömegmanipuláció - elérésére messzemenőkig igénybe vették a giccs eszköztárát. Ennek az egyik legeklatánsabb példáját a magyarországi Rákosi-rendszer szolgáltatta, amely az operettet és a daljátékot ideológiai megfontolásokból támogatta. Ez a műfaj tökéletesen alkalmas volt az emberek figyelmének az elterelésére és hétköznapjaik illúzióinak a felkeltésére. Az sem egészen véletlen, hogy a tömegművészet és a komoly művészet szinte megkülönbözhetetlen összeolvasztására a legfejlettebb ipari civilizáció országában, az Amerikai Egyesült Államokban került sor. A célszerűség, az ésszerűség és a tömeges fogyasztás a művészeteket is maga alá gyúrta. Ennek eredményeként ma már Amerika egyre gyakrabban az európai komoly művészeteket tekinti értéknek, s a maga tömegművészetéről mint „showbusiness"-ről beszél. (Elég arra gondolni, hogy például európaiak a New York-i Metropolitan énekescsillagai.) Olyannyira így van ez, hogy idehaza az európai művészet egyre inkább identitászavarral küzd, s alig tud mit kezdeni az amerikai zene-, film- és videóipar vízőzönerejű agymosásával. Ha ezek után még találok magamban annyi szellemi energiát, hogy a Komáromi Jókai Színházban látott Fekete Péter című Eisemann Mihály-operett előadásáról írjak, elöljáróban le kell szögeznem: amikor majd minőséget emlegetek, a giccs minőségére gondolok és nem a komoly művészetekkel való összehasonlítás a célom. Mert ebben az esetben is világos, hogy nem a két kortárs - Bartók Béla zeneszerző és Eisemann Mihály slágergyáros - müvei közé szándékszom egyenlőségjelet tenni. A zenei giccs azzal véteti észre magát, hogy erőteljesen a szokványos, a sablonos megoldásokat keresi, s ennek alátámasztására a leggyakrabban ugyanilyen jellegű szövegkönyvet ós dalszövegeket választ. Márpedig, ha ez így van, akkor nem szabadna az operettel mást csinálni a színpadon, mint ami valójában: giccsként játszani. Ez olyan stílusbeli túlzásokhoz is vezethet, amelyek a nézők szabad értelmezése és ízlése következtében annak látszana, amik valójában: könynyű szórakoztatás vagy bravúros stílusparódia. Horváth Lajos, a Fekete Péter rendezője ezzel szemben megkísérelte komolyan venni mindazt, ami ennek az álpárizsi fiatalembernek a bárgyú sikertörténetében legfeljebb ötletgyanúsnak látszik. így aztán a színészek, akik - úgy tetszik - kellőképpen ellágyultak már az operett igényelte lágysági mutatóhoz képest is, a nagyrealista 'színiiskolák Sztanyiszlavszkij-féle modorában játsszák és éneklik az operettet. Frenetikus közönségsikerük közepette azért talán eszébe jut Boráros Imrének (Lucien), Boldoghy Olivérnek (Pierre), Kovács Ildikónak (Colette), Varsányi Marinak (Claire), Bajcsi Lajosnak (Chineau), Holocsy Istvánnak (Gaston Auriel), Németh Icának (Mme. Lefebre) és Pőthe Istvánnak (Sapiro), hogy ez az egész operettesdi éppen komolykodásával lép túl a jóízlés határán. Máskülönben a giccsnek megfelelően minden helyén valónak tűnik, kivételt Boldoghy Olivér színészi játéka képvisel, aki még az unalomig ismert helyzetkomikum poénjait is képes leírhatatlan módon, a szerepen kívülre kerülve előadni. Ez a fiatalember nem az operettben, hanem a színészi játék mindenhatóságában hisz, s ez sokkal több annál, ami az előadás egészére rányomja bélyegét: a színészi és a rendezői komolykodás a mesteri giccsben. Máskülönben minden a tökéletesség látszatát kelti; a figurákhoz pontosan kreált jelmezek (Jánoskuti Márta és Boček Zsuzsa), a magyar operettjátszás hagyományaihoz idomulóan nehézkes díszlet (Fehér Miklós). Nem marad más hátra, mint elgondolkodni: Iglódi István miért „művészeti tanácsadó", ha feltétlenül tartom magam ahhoz, amit elöljáróban leszögeztem a giccsről, amely nem művészet, legfeljebb tömeges? DUSZA ISTVÁN 1992. MÁRCIUS 31. FOLYT. KÖV. ÚJABB NAGY VERSEK GÁLÁN GÉZA ELŐADÁSÁBAN Folytatása következik. Ezzel az üzenettel is zárhatta volna első verses kazettáját Gálán Géza pozsonyi előadóművész, hiszen pár hónappal azután, hogy Petőfi, Arany, Ady, Kosztolányi és mások költeményeit mondta hangszalagra, itt az újabb kazetta, huszonhat verssel. Az első: József Attila Ódája, a huszonhatodik: Nagy László költészetének legfényesebb gyöngyszeme, a Ki viszi át a szerelmet, köztük Babits Mihály, Radnóti Miklós, Szabó Lörincz, Karinthy Frigyes, Illyés Gyula, Füst Milán, Weöres Sándor, Pilinszky János, Ladányi Mihály, Nemes Nagy Ágnes, Szilágyi Domokos, Márai Sándor és mások alkotásai. - Még mielőtt a második kazettáról beszélnénk, az elsőnek milyen az utóélete? - Naponta több tucat megrendelés érkezik. - Fontos, hogy eddig hány darab kelt el belőle? - Ha a dolog üzleti oldalát nézzük, akkor az a válaszom, hogy anyagi hasznom nincs a kezettákból, önköltségi áron megy el minden egyes darab. Más miatt fontos, hogy hányan vettek belőle; ezen tudom lemérni, mennyire igénylik ezt a műfajt, s ezen belül is az én versmondásomat, s ez pedig kellemesen meglepő számomra, eddig ugyanis az első kazettából 1500-ad adtunk el. Hogy csak egyetlenegy példát mondjak: a füleki gimnázium 90 darabot rendelt. -A december végén magyarországi terjesztésről is emlitést tett. Tudott lépni ez ügyben? - Igen, már visszajelzéseket is kaptunk, amelyek egytöl-egyig kedvezőek. Idő kérdése, hogy megoldjuk a forgalmazás mikéntjét. - Térjünk át akkor a második kazetta anyagára. Az első József Attila Ime, hát megleltem hazámat című versével végződött, a második az Ódával kezdődik. Ezt követi a Mama, a (Le vagyok győzve...) és a ,,Költőnk és Kora". Petőfi mellett, gondolom, ő a másik szívügye. - Igen, József Attila. - Es Reményi Sándor? - Vele sem új a kapcsolatom. Budapesti éveim során, az Egyetemi Színpadon Petrovics ítél című versét mondtam a Hontalanok útján című összeállításban, amelyet én magam rendeztem. - Sinka István és Berda József versei is helyet kaptak a szalagon. A Szóljon aki látta és a Hűség mitől nagy vers ön számára? - Kiszúrt egy gondomat. Ezen én is sokat töprengtem. Reményik, Sínka és Berda verse talán kilóg a sorból, de mert mind a három külön színt, más és más világot képvisel a magyar költészetben, nem tudtam kihagyni őket. Berdának még azért is helyet kellett szorítani a szalagon, mert tőlünk, a Felvidékről származik. - Nagy Lászlótól egyetlen vers került csupán a szalagra. Miért? - Egyszerű okokból: az idö is megszabott és a válogatás sem engedett többet. Szilágyi Domokos költeménye, a Hogyan írjunk verset is kilenc percet visz el a hatvanhatból, de erről sem akartam lemondani. Körülbelül tíz verset kellett így is kihagynom, amelyeket erre a szalagra készítettem elő. - Lesz tehát harmadik kazetta is? - Lesz, de megígérem, hogy nem fogok sietni vele. Majd karácsonyra készítem el, de az már egészen másfajta válogatás lesz, a mai magyar irodalom, s természetesen a külföldi diaszpórákban élő és alkotó magyar költök legszebb verseit mondom majd szalagra. Ha szabad előre félnem, akkor azt kell hogy mondjam, most leszek csak igazán nehéz helyzetben. A bőség zavarában nem könnyű eldönteni, melyik vers fontos és melyik még fontosabb, ráadásul az élő költészetből válogatni sokkal inkább meggondolkoztató, mint lezárt életművekből. -A hazai magyar költészetet ki képviseli majd ezen a kazettán? - Tőzsér Árpád, Cselényi László és Zs. Nagy Lajos versei biztosan rákerülnek, a többi legyen meglepetés. Van még időm ezen töprengeni és aminek nagyon örülök: válogatni is van miből. Sz. G. L. Kovács Ildikó és Boldoghy Olivér az előadás egyik jelenetében (Archív-felvétel) KÖZÉPOSZTÁLY ÉS IRODALOM Két éve szerkesztem barátaimmal: Kulcsár Ferenccel, Hizsnyai Zoltánnal és Csanda Gáborral az Irodalmi Szemlét. Ezt a munkát félgőzzel és Ímmel-ámmal nem lehet végezni. Koldusok vagyunk mind a négyen, de jól összeszokott csapat, amelyet nemcsak a személyünk, szerkesztési elveink, irodalmi ízlésünk ellen táplált kollektív szlovákiai magyar harag tart össze, hanem az az igyekezetünk is, hogy amíg lehet, az irodalom és ne az irodalmi mezbe bújtatott dilettantizmus és igencsak talmi politizálás fóruma legyünk. Egyik írásában Radnóti Sándor a kisebbségi magyar kultúrák legsivárabb területének nevezte a Felvidéket. Szigorú ítéletén nincs okom fennakadni vagy felszisszenni. Azt sajnálom csupán, hogy ezt a kemény ítéletet nem valamelyik felvidéki magyar irodalomkritikus mondta ki, mondjuk, negyedszázaddal ezelőtt. De hogy mégse legyek igazságtalan: akadtak Pozsonyban is néhányan, akik kimondták. Az érintettek kórusa erre azt felelte, hogy kutyaugatás nem hallatszik az égbe. Vagy valami hasonlót. Ezek az „érintettek" pedig mindig sokan voltak. A Párt is őket támogatta. Persze a Pártnak kutyakötelessége volt támogatni őket, mivel az „érintettek" is támogatták a Pártot. Nem jelentős számú kivételtől eltekintve, a szocialista és más realizmusok égisze alatt, a Párt és a csehszlovákiai magyar irodalom a kommunista hatalomátvétel pillanatától összefonódott, s ez az összefonódás ma is erős. Ma az egykori Párt néhány demokratikusnak álcázott utódpártjával. A régi cinkosság szelleme közöttünk lebeg. Nem szárnyal immár, hanem megrekedt, s mindinkább a nacionalizmus és a polgárellenesség színezi át. Sajnos, úgy megrekedt, hogy nem lesz könnyű kiszellőztetni. A szlovák Párt azelőtt is többé-kevésbé nacionalista volt, a szlovák nacionalizmus pedig - az elmúlt két évben is újra bebizonyította - „balos" nacionalizmus. Erőteljes szociális demagógia hatja át, tele van kommunista ideológiai reminiszcenciákkal és némi alig burkolt nosztalgiával a múlt iránt. A szlovákiai magyar kisebbségi politizálást is át-átszövi ez a balos színezetű nacionalizmus. A balos nacionalisták kimondvakimondatlanul azt sugallják (állítják), hogy a régi rendszer rossz volt ugyan, de a piacgazdaság még rosszabb, talán érdemesebb lett volna a régit - kijavítva - meghagyni. Csak arról nem beszélnek, hogy a teljes csődöt bajos dolog lett volna „kijavítani". Amiatt, hogy ez a balos nacionalizmus az egyik fő ideológiai áramlata a mai szlovákiai (tehát nemcsak szlovák) szellemi életnek, az úgynevezett középosztályt lehetne elmarasztalni. Mielőtt azonban, akár gondolatban is, bárki megcselekedné ezt, javaslom, cseréljük fel az okot és az okozatot. Szerintem a balos nacionalizmus azért tenyészhet olyan vígan a mai Szlovákiában, mert ennek az országnak szinte alig van középosztálya. Legföljebb értelmisége van, de az sem nagyon számos. Nincs se keresztény, se liberális, se másmilyen középosztálya. Volt ugyan valami ilyen képződménye a két világháború között, de abból a kommunisták aprófát hasítottak. Műveletlen pártfunkcionáriusokat, korrupt hivatalnokokat, üzemvezetőket, gyárigazgatókat és téeszelnököket, legyenek bár megtollasodottak, gondolom, még a régi rendszer legvakmerőbb apologétái sem sorolnának be a középosztályba. Tudom, sommásan minősítek, és voltak (vannak) kivételek. Nem a kivételekről beszélek. A középosztályt számomra azok a müveit, több nyelven beszélő, az irodalomban, filozófiában, történelemben, de a természettudományokban is tájékozott állampolgárok alkotják, akik, függetlenül származásuktól, világnézeti \<agy felekezeti hovatartozásuktól,a társadalmi szamárlétrán elfoglalt helyűktől, szellemi értékek befogadói, hordozói, átörökítői, alkalmasint teremtői is. Középosztály nélkül nincs nemzet, se haladás. Ha elpusztítani vagy asszimilálni akarok egy nemzetet, s gázkamra vagy kitelepítés nem jöhet már számításba, első lépésként a középosztálytól kell megfosztanom. A felvidéki magyar közösség rákfenéje, hogy szinte nincs középosztálya. Van (igaz, elég gyér számú) humán és műszaki értelmisége, középosztállyá azonban az osztálynélkülinek deklarált rendszerben nem terebélyesedhetett. A szlovákiai magyar irodalom egyik ellentmondása, hogy néhány jelentős alkotója révén úgy polgárosodott-intellektualizálódott, úgy kötődött-kötödik a modern magyar irodalomhoz vagy az avantgárd és a neoavantgárd áramlatokhoz, hogy hiányzott mögüle egy új középosztály megjelenése. A mindenféle úgynevezett realizmusok kánonjaitól megszabadult írók verseit, prózáját heves ellenállás, a jobbik esetben is közöny fogadta és fogadja ma is. Ez lehet az oka annak is, hogy szlovákiai magyar drámairodalom nem született. De nálunk ugyanilyen közöny fogadta a kortárs magyar és világirodalom jelentősebb műveit is. Rövidtávon pedig nincs rá remény, hogy ez a helyzet megváltozik. 1945 után a csehszlovákiai hatalom előbb likvidálni, szétszórni, diaszpórába szorítani próbálta a magyar kisebbséget. Miután ez nem sikerült, proletarizálta. Likvidálta a gazda- és iparosréteget és a középosztályt. Az igazsághoz tartozik, hogy ugyanezt tette a szlovák nemzettel is. A szlovákiai magyar iskolahálózat felszámolása megadta volna számunkra a kegyelemdöfést. Ez a veszély a novemberi forradalom után elmúlt, ám a jelenlegi liberális szlovák kormány jövője több mint bizonytalan. Az anyanyelvi oktatás jogának védelme mellett arra is gondolnunk kellene azonban, hogy a magyar középiskolák lehetnének a leendő magyar középosztály bölcsői. Tehát nem elég megvédeni csupán az iskoláinkat, hanem azokban az oktatás színvonalát is emelni lenne szükséges. Müveit középosztály nélkül nincs jövője a szlovákiai magyar kisebbségnek. A szlovákiai magyar irodalomnak sem. (Alföld, 1992/3) GRENDEL LAJOS