Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-04 / 54. szám, szerda

1992. március 4. RIPORT-INTERJÚ MADÁCH-BIBLIOTÉKA Václav Havel: k KISZOLGÁLTATOTTAK HATALMA Képpel élve, de mondandómat nem csak képletesen értve, azt is mondhatnám, hogy Václav Havel a hatvanas évek abszurd színházából indul az irodalomba. A gondolkodók közé s a politikába pedig a csehszlo­vák 1966 indítja. Elnökké választása (1989-ben) sokakban újra aktivizálta vele kapcsolatban Platón gondola­tát a filozofikus-államférfiról, » ma nem lehet tudni, hogy Havel írónak, gondolkodónak vagy politikusnak érdekesebb-e. A kiszolgáltatottak hatalma cí­mű, esszéket és ma már dokumentum­értékű leveleket, beszédeket, kiált­ványokat bemutató kötet mindene­setre mind a három Havelt tartalmaz­za. Például az emlékezetes 1969-es, Dubčeknek címzett levelet— amely­ben a levélíró felszólítja a címzettet, ítélje el nyíltan a szovjet megszálló­kat—, inkább a politikus Irta. A Tör­ténet és totalitás című esszé (az iro­dalom és a totális hatalom áldatlan viszonyáról) viszont az író, míg a kö­tet legszínvonalasabb (ós legterje­delmesebb) írása, A kiszolgáltatot­tak hatalma című dolgozat a filozó­fus műve. De valamennyit egybefogja a mély erkölcsi felelősség. Ha 1989­ben, Közép-Európában Marx ellené­ben Kant erkölcsfilozófiája győzött, akkor ebben a győzelemben nem kis része volt Havelnek és főleg az itt közreadott írásoknak. (Madách, 1991) (tőr) SZLOVÁKOK ÉS MAGYAROK BARÁTKOZASA A KÖZELEDÉST KERESIK MALACKA ÉS ALBERTIRSA EGYÜTTMŰKÖDÉSE • KONCERT A PÁLFFY­KASTÉLY PARKJÁBAN • BEMUTATKOZNAK A KÉPZŐMŰVÉSZEK • A DIÁ­KOK CSEREÜDÜLTETÉSE A tizenhét és félezres erdőháti Malacky (régi nevén Malacka) csak­nem színtiszta szlovák város — ahol csupán 312 cseh és 46 magyar él — a múlt év tavaszán együttműködési megállapodást kötött egy magyaror­szági nagyközséggel, a mintegy ti­zenkétezres Albertirsával. Érdekes jelenség ez napjainkban, amikor mások inkább Nyugat felé kacsint­gatnak, a gazdaságilag is előnyö­sebb kapcsolatokat keresik. Az al­bertirsaiak és malackaiak, vagyis a szlovákok és magyarok barátkozása más szempont miatt is érdekes. A mesterségesen felszított nemzetisé­gi viszálykodások napjaiban pecsé­telték meg együttműködésüket, bi­zonyítván azt, hogy náluk a lakos­ság többsége másként gondolko­dik, mint a szenvedélyek elindítói: nem a helyzet kiéleződését, hanem a közeledést keresik. Érdekelt az eset, találkozót be­széltem meg Malacka város polgár­mesterével. Vladlmfr Moravčfk mér­nők a találkozásunkra meghívta An­na Landlovát, a városi Kulturális Központ igazgatóját és Jozef Bulla mérnököt, polgármester-helyettest is, akik szintén a barátsági szálak lel­kes szövögetői. Hogyan esett a vá­lasztásuk éppen Albertirsára? — Ők kezdeményezték a képvise­lő-testületeink közötti kapcsolatfel­vételt — válaszolja Moravílk polgár­mester. — A városunkat már ismer­ték. A nyolcvankilences novemberi fordulat után a közeli kostolištei me­zőgazdasági szövetkezet kapcsola­tokat épített ki az albertirsai termelő­szövetkezettel. Kereskednek egy­mással, az egyik ezt hozza, a másik azt viszi, amire éppen szükségük van. A magyar partner ezt kevesellte, azt mondták, a várossal kulturális té­ren is szeretnének együttműködni. Miért ne, feleltük. Tavaly április ele­jén a két település küldöttsége Al­bertirsán alá is Irta az együttműködé­si megállapodást. Egy hónap után mi is fogadtuk őket... ígéretesnek mondható progra­mot dolgoztak ki. Támogatják az is­kolák kapcsolatfelvételét, a tanárok és diákok kölcsönös tapasz­talatcseréjét, a diákok nyári csereü­dültetését és sportviadalait. Rend­szeressé teszik a zeneiskolák és a művelődési központok együttműkö­dését, a településeiken élő képző­művészek kölcsönös bemutatkozá­sát kiállítások formájában. Közremű­ködnek a szlovák ós magyar népi hagyományok ápolásában és ezek megismertetésében. Közös progra­mot dolgoznak ki Albertirsa szülötte, Tessedik Sámuel születése 250. év­fordulójának méltó megünneplésé­re, valamint támogatják a mezőgaz­daság, ipar, kereskedelem területén dolgozó szövetkezetek, ipari vállala­tok, magánvállalkozók kapcsolatfel­vételét. — Az iskolák barátkozása csak az idén indul meg — jegyzi meg a pol­gármester —, mert tavaly nálunk át­egymással. Az albertirsai zenészek koncertjét tapsviharral fogadták a malackai szlovákok... S az idén tovább ápolják az „egy­szerű emberek" barátságát. Most február végén Malackán állítják ki az albertirsai kerámia-, gobelinkészítők és képzőművészek alkotásait. Ezt követően Albertirsán mutatkoznak BffiB A malackaiak Albertirsán. A trezorban őrzött értékes kehely Anna Land­lová kezében. Vele szemben Roazlk Mihály evangélikus lelkész, mellette Vladimír Moravčík, Malacka polgármestere. szerveződött az iskolaügy, egyházi iskolát hoztunk létre, aminek váro­sunkban nagy hagyománya van. De a csereüdültetést megvalósítottuk. A malackai diákok Balatonszárszón nyaraltak. Az albertirsai fiatalokat a Kis-Kárpátokban, a kuchyhai üdülő­telepen láttuk vendégül, ahol a duz­zasztógát tavában fürödhettek, erdei kirándulásokon vehettek részt. Au­gusztus végén sokan jöttek hozzánk. Albertirsa vezetői magukkal hozták az Általános Zeneiskola harminchat tagú zenekarát. Koncertjüket az egy­kori Pálffy-kastély szép parkjában rendeztük meg. Nagy sikert arattak... — Kiváló a zenekaruk — dicsek­szik Anna Landlová. — Sok vidéki gyerek is tanul náluk, törődnek a te­hetségekkel. — Ekkor nálunk járt Horváth Dé­nes képviselő-testületi tag is — mondja Jozef Bulla polgármester­helyettes. — Azt kérdezte tőlünk, mi történik Szlovákiában? Rémületet keltő híreket hallanak. A magyar­ellenességre, a nemzetiségi viszály­ra célzott. Csodálkozott, hogy lehet­séges ez, amikor mi megértjük egy­mást?! — Megmagyaráztuk — jelenti ki Moravčík polgármester —, mi egy­szerű emberek nagyon jól kijövünk be a malackai művészek. Áprilisban telt autóbusszal utaznak Albertirsá­ra, a városvezetők a pedagógusokat is magukkal viszik, hogy részt ve­hessenek a Tessedik-emléknapo­kon. Tessedik Sámuel (1742—1820) az albertirsai evangélikus paplak­ban látta meg a napvilágot. Maga is evangélikus lelkész volt, haladó pe­dagógus, a mezőgazdaság gyakor­lati fejlesztője. A magyarok és szlo­vákok egyaránt a magukénak vall­ják. A legérdekesebb ebben az, hogy a Tessedik-család morva szár­mazású. A lényeg az, amit alkotott, ez egyetemes értékű, még akkor is, amikorfő művét — „A paraszt ember Magyarországban, Mitsoda és mi le­hetne" — 1784-ben német nyelven jelentette meg. Két évre rá, Kónyi Já­nos fordításában magyarul is kiad­ták... Anna Landlová fényképeket tesz elém. Szemmel láthatóan büszke ar­ra, hogy baráti kapcsolatot építhet­tek ki Albertirsával. — Nagyon is közelinek érezzük őket magunkhoz — jegyzi meg. — Emberségesek, jószívűek. Úgyis mondhatnám, tiszteljük egymást... Az egyik felvételen a malackai ön­kormányzat küldöttségét az albertir­sai múzeumban láthatjuk, a népi ha­gyományokat bemutató teremben. A másik képen Roszik Mihály evan­gélikus esperes a féltve őrzött áldo­zási kehelyt mutatta meg a malacka­iaknak. —Mi pedig, amikor nálunk jártak, megmutattuk a mi egyházi ritka­ságunkat — mondja a korén meg­őszült Jozef Bulla polgármester-he­lyettes. — Tudomásunk szerint eb­ből csak három van a világon, Jeru­zsálemben, Rómában és Malackán... A Szent Lépcsőkre célzott. Malac­ka büszkesége a bástyákkal védett Fekete Kolostor. A barokk belsejű templomot — olasz mesterek műve — gróf Pálffy Pál építtette aXVII. szá­zadban, amikor Malackára tette ét családi székhelyét. A lenyűgözően szép templomot 1660-ban szentel­ték fel, s a gróf átadta a ferencesren­dieknek. A restaurálásra szoruló templom szerves része a jobb olda­lán létrehozott kápolna, ahol a „szent lépcsőket" találhatjuk. A jeru­zsálemi lépcsők hűséges mása: bal­oldalt 27 lépcsőfok vezet a magas­ba. Ugyanannyi, mint amennyit Jé­zus Krisztus tett meg, amikor Pontius Pilátushoz, Júdea ós Samária római helytartójához vezették keresztrefe­szittetése előtt. A falon elhelyezett kis márvány­táblák tanúskodnak arról, hogy 1950. április 13-ának gyalázatos éj­szakája után, amikor a Fekete Kolos­tort kirabolták és kiűzték a ferences­rendieket — a kommunista uralom alatt is jártak ide hívők, hogy Isten Fi­ának segítségét kérjék. Az egyiken ez a szöveg olvasható: „Jézus Krisz­tus Uram, hallgasd meg imámat. 1965." A másikon: „Uram Istenem, köszönöm felgyógyulásomat. 1983." Malacka és Albertirsa példásnak is mondható barátkozása elgondol­koztatott: mi történne, ha a szinte színtiszta szlovák város hasonló együttműködésre lépne egy dél­szlovákiai várossal, ahol magyarok élnek többségben? Csak magyar és szlovák iskolák barátkozásáról hal­lottunk mostanság. Két hazai város kapcsolatfelvétele gyümölcsöző le­hetne a két nemzetiség egymás mel­lett élésének ápolásában, hozzájá­rulna a torzsalkodások csillapításá­hoz, megszüntetéséhez is, mert a jó példa követőkre is találhat! Szóvá is teszem, s partnerként megemlítem Füleket, Gútát, Párkányt, a sokkal nagyobb Dunaszerdahelyt, Komá­romot. — Miért ne?l —- csillan fel Vladi­mír Moravčfk polgármester szeme. — Töretlen ugar ez, miért ne szánta­nánk fel?! Én üdvözlöm a javaslatot, csak az a kérdés, hogy őket érdekli­e? — És kire esne a választásuk? — Párkányra! Malacka város baráti jobbot nyújt Párkánynak. Elfogadják? Az albertir­saiakhoz hasonlóan szerződéssel pecsételik meg barátságukat, a szin­tén sokrétűnek ígérkező együttmű­ködést? Vállaljuk a közvetítést, mert fontosnak tartjuk azt, amit Moravčík polgármester mondott, hogy hazai viszonyok közepette is felszántsuk a töretlen ugart. PETRŐCI BÁLINT EGY ANTIKVÁRIUM - KÉRDŐJELEKKEL A kassai dóm délkeleti oldalán, az egykori híres Fekete Sas Szálló és a vármegye háza között van egy, régi könyveket felvásárló, illetve áru­sító kis üzlet. Idestova két évtizede rendszeres látogatója vagyok; köny­veimnek csaknem a fele ebből az antikváriumból származik. Bár­mennyire hihetetlennek is tűnik, de az előző rendszerben, sőt a minde­nüvé beépített besúgók árgus fi­gyelme ellenére, olyan könyveket is tudtam itt vásárolni, mint például Nietzsche Zarathustrája, Mario Bun­ge, Buenos Aires-i filozófus okságról Irt remek könyve, a Giordano Bruno párbeszédeit tartalmazó kötet. Itt si­került megvennem Márai Sándor és Fábry Zoltán csaknem teljes életmű­vét, hogy a lexikonokról, monográfi­ákról és más régi, értékes történelmi kiadványokról már ne is beszéljek. A minap Mária Kürtiová üzletvezető­nek elárultam, hogy újságíró va­gyok, mert azt hallottam, hogy bi­zonytalan az antikvárium jövője: s ha a hír igaz, akkor ennek rajtam kí­vül bizonyára sok más könyvszerető ember sem örülne. — A helyzetünk — és főleg a jö­vőnk — valóban meglehetősen bi­zonytalan — mondotta az üzletveze­tőnő. — Egyelőre annyit tudunk, hogy a ház egykori tulajdonosának az örökösei nem jelentkeztek, tehát az üzlethelyiség állami tulajdon. A kérdés végérvényesen alighanem a júniusi nagyprivatizáció során dől el, akkor tudjuk meg, ki lesz a tulajdo­nos. A képlet viszont még így sem olyan egyszerű, ugyanis ez az antik­várium a Slovenská kniha pozsonyi könyvterjesztő vállalatához tartozik, de Kassa önkormányzatának is van beleszólása, mi legyen az üzlethelyi­séggel. Én úgy tudom, nagyon so­kan fenik rá a fogukat. — Tehát nem biztos, hogy to­vábbra is antikvárium lesz itt? — Minden előfordulhat. — Ön mit szeretne? — Egyedül nem tudom megvenni az üzletet, de ha megmaradna antik­váriumnak, biztos, hogy nyereséges és érdemdús munkát lehetne itt vé­gezni. Nem tagadom, szívesen csi­nálnám. — Tavaly milyen nyereséggel zárták az évet? — Közel egymillió négyszázezer korona értékben adtunk el könyve­ket, ez mintegy háromszázötvenezer koronával több, mint a korábbi esz­tendőkben. — Minek köszönhető a növekedés? — Szlovákiában a rend­szerváltozás után elég sok olyan könyvet kiadtak, melyet azelőtt még emlegetni sem volt szabad. Tavaly az antikváriumban teljesen új köny­veket is vásárolni lehetett. Mňatko, Páral és a hozzájuk hasonló írók mű­veiről van szó, melyeket egyenest a kiadótól kaptunk meg, s azon nyom­ban el is keltek, a kiadó által megha­tározott áron. — Mióta dolgozik ebben az antik­váriumban? — Tizenhét éve, üzletvezető pe­dig tizenöt éve vagyok. — Ön akkor gazdag tapasz­talatokkal rendelkezik. Beszélne, ké­rem, arról is, hogyan jártak el, ami­kor például olyan könyveket is be­hoztak az antikváriumba, amelyek azokon a bizonyos fekete listákon szerepeltek? — Az utasítás szerint nekünk azo­kat a könyveket is fel kellett vásárol­nunk, de a polcokra már nem tehet­tük ki őket. Főleg azoknak a szerzők­nek a műveire kellett figyelnünk, aki­ket 1968 után nem engedtek publi­kálni, vagy akik disszidáltak. — Mi lett ezeknek a könyveknek a sorsa? — Pozsonyba, az úgynevezett konzervációs raktárba kellett külde­nünk őket. — Kik ellenőrizték, hogy eleget tesznek-e a felszólításnak? — Őszintén mondhatom, felettes szerveink ebből komolyabb problé­mát soha nem csináltak. Itt nálunk Kassán inkább a vásárlók között akadtak olyanok — nyilván nem vé­letlenül—, akik szóvá tették: hogyan lehet, hogy mi ilyen könyvet áru­lunk?! Ilyen esetekben megjátszot­tuk a hálás ember szerepét, nagyon megköszöntük, hogy figyelmeztet­tek, és a szóban forgó könyvet hátra vittük a raktárba. — A nemkívánatos magyarorszá­gi és más külföldi szerzőkről is volt lista? — Volt, de amint már mondtam, mi igyekeztünk eléggé liberálisan kezelni a dolgot. — Ezt tulajdonképpen magam is tanúsíthatom, hiszen elég sok tiltott könyvet vásároltam meg itt, de hát azért időnként abba a bizonyos po­zsonyi konzervációs raktárba is kel­lett küldeniük köteteket... — Igyekeztem úgy csinálni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. — Kelet-Szlovákiában Kassán kí­vül Eperjesen és Iglón is van még antikvárium, de azok tudtommal a kassaival nemigen tudtak konkurálni. — Tény, hogy az iglói és az eper­jesi antikváriumban az utóbbi évtize­dekben magyar és német könyveket nemigen vásároltak fel, mert azokat nem volt, aki megvegye. Hozzánk a Kézsmárktól és Bártfától kezdve egészen Homonnáig, illetve Rozs­nyóig terjedő régiókból sok magyar és német könyvet hoztak be, s mi könnyen eladtuk őket. Sőt, itt az an­gol és francia könyvek iránt is volt és van kereslet. Ez az antikvárium Kassa történelmi városközpontjában van, ahol rengeteg turista is megfordul. — Előfordult-e, hogy egészen nagy könyvtárakat is felajánlottak önöknek eladásra? — Négy esetben fordult elő, hogy többezer kötetből álló könyvtár anya­gát vásároltuk fel. Nem titok, hogy a Felvidéken több olyan magas rangú, vagyonos család élt, akiknek szép könyvtáruk volt, de mivel kései utó­daik közül a magyar, illetve a német nyelvet sokan már nem tanulták meg, így az ezeken a nyelveken írott műveket — mint számukra értékte­len-érthetetlen irodalmat — eladták. — Gondolja, hogy vannak még hasonló sorsra váró könyvtárak? — Valószínű, de fel kellene kutat­ni őket. Mi eddig nem utazhattunk ki, csak azokat a könyveket vehettük meg, amiket behoztak hozzánk. Most már annak a veszélye is fenn­áll, hogy az idén összesen már csak két alkalmazottja marad antikváriu­munknak. SZÁSZAK GYÖRGY 1Ú "O c o E S .2 « -í 'v, ^ y- x 2 t 'Öl I CD 8 OJ

Next

/
Thumbnails
Contents