Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-18 / 66. szám, szerda

KULTUR A . ÚJSZÓI AZ AMERIKAI NYÚL TERMÉSZETRAJZA JOHN UPDIKE HATVAN ÉVE ÜRÜGYÉN Sokáig gondban voltam Updike prózájával, pontosabban a Nyúlcí­pwel, amely először a kezem ügyé­be akadt. Volt benne valami zavaró, aminek sokáig nem tudtam rájönni a nyitjára; valahogy úgy voltam vele, akár Salinger Zabhegyeződével, amelyet nálunk sokan már-már a re­gényírás kiskátéjának kiáltottak ki. Valami sántított mindkettőben, de leginkább Updike regényében. Az írónak "ekkor már több könyve is megjelent magyarul, köztük a neve­zetes Kentaur, amely 1965-ben Pá­rizsban a legjobb külföldi regénynek járó díjat kapta, s talán már készülő­dött a következő magyar fordítás, a Nyúlháj. Már nimbusza volt ma­gyarhonban, olvasták, beszéltek ró­la, söt falták; egyre gyanúsabban emelkedett csillaga, s én csak nem tudtam rájönni, miért idegesít Harry Angstrom, az egyébként szimpatiku­sán tébláboló, középosztálybeli amerikai figura, a tipikusabbnál is tipikusabb polgár, aki únja feleségét, helyét keresi az unalmas, langyos középszer biztonsági övekkel és gu­mifalakkal övezett világában, vala­hol egy amerikai kisvárosban. És Updike hódított, és nem lehe­tett tudni, hol a bibi. Talán a közízlés csókját lehetett érezni a felszín alatt? Talán nemzedéke skolaszti­kus képzettsége (melyet oly sokszor kiemelnek) hatott zavaróan: érezhe­tően? Mert, mondanom sem kell, nem a főhőssel volt a baj. Nem is a mi kelet-európai sültrealista kosz­ton früstüköltetett kisebbségi, ala­csonyabb mércéjű étvágyunkkal (mert valljuk meg, „kisebbségiül" Íródott, lejjebb-mércéjü prózánk vaj­mi kevés szellemi gyönyörűséggel laktatott), hiszen csak belátható volt falaink közül is a latin-amerikai pró­za s más világtájak irodalma is, hanem Updike „töltelékeivel", az író leírásaival volt baj; Updike stílu­sával. Kommunista diktatúra ide, parla­mentáris demokrácia oda, hosszú esztendők óta mást se hall itt a ma­gyar fül, mint magyar pedagógus­képzés így, magyar pedagóguskép­zés úgy. Hogy 2000-ig kétezer új magyar pedagógusra lenne szüksé­ge hatszázezres nemzeti kisebbsé­günknek e honban. Meg ez, meg az. Siránkozás, panasz stb Újabban, talán hogy ne szomorkodjék egyma­gában ez a megoldatlan kérdés, mást is hallani: nemzetiségi (fö)osz­tály így, nemzetiségi (fő)osztály úgy, mármint oktatási, mármint a minisz­tériumban. Hol az egyik, hol a másik magyar párt tárgyal az ügyben, mely tárgyalásokról szép kerek közle­ményt is kiadnak - lássátok, magya­rok, mi vagyunk a mi nemzeti ki­sebbségünk érdekeinek igazi képvi­selői! -, csak épp az egész ügy áll, legalábbis nem mozdul, ami, persze, ugyanazt jelenti. De térjünk vissza a magyar peda­gógusképzésre. Gondoljunk csak bele: az azért már nem akármilyen teljesítmény, hogy Pozsonytól Nagytárkányig minden magyar akar­ja itt - ki tagozat, ki önálló pedagógi­ai kar, ki (ez a legfrissebb) nemzeti­ségi kultúrák karának formájában, ki magyar egyetem részeként -, de a szócséplésen, szavaláson, meddő tárgyalásokon, bűnbakok keresésén - szidalmazásán kívül messzebbre nem jutottunk, egy tégla nem sok, annyit sem tett le senki eddig az önálló magyar pedagógusképzés megalapozásához. Téglát mondok, nem szavakat. Téglát - elsőként is magas szakmai színvonalon elké­szített terveket, tervezeteket, alap­és működési szabályokat, hogyan is nézne ki a magyar pedagóguskép­zés ama önálló intézménye, például, Mígnem kezembe kerúlt Norman Mailer tanulmánya egy év amerikai regényeiről, amely kilenc amerikai kritikus írásaival együtt jelent meg az Európa Könyvkiadónál, Regény és tapasztalat címmel. Mailer, a Meztelenek és holtak világhírű szerzője (amúgyis fenegyereke az amerikai irodalomnak), sokkoló őszinteséggel és a kritikai tolvajnyel­vet mellőzve világít rá Updike gyön­géire. „A baj az", írja Mailer a Nyúlcipő kapcsán, hogy „nem tudja ponto­san, mit csináljon, amikor a cselek­mény lelassul, s ilyenkor szabadjára engedi bűvös szenvedélyét: írni kezd És jönnek a hosszú, agyon­bütykölt leírások kifacsart szintaxis­ban, négy-öt oldalas levegőtlen krip­ták, rettenetes belső erőfeszítések, amelyek súlyemelőkre emlékeztet­nek, s mondatait áporodott, édeskés izzadságszag lengi körül." Példákat is felhoz, csak egyet idézzünk belő­lük: „Odakint a szabad levegőn megsűrűsödik benne a félelem. Étergömbök gurulnak le a lábán, tiszta idegesség. A világ tágasságá­nak érzete behorpasztja a mellét". Mailer ugyan elismeri, kevés író akad, akinek ne lehetne kipécézni mondatait, ám az idézett részek a regény szerkezetének fontos ele­mei, s egy regény elejének és végé­nek rendszerint gondos munkát szentel a író. „Ezek az író ízlésének mutatói. Arról nem is szólva, hogy a kritikusok miféle gengszterizmusra képesek. Updike oldalain átfutva még ezer pontatlan, pöffeszkedő, nyakatekert, szépelgő, páváskodó, önimádó, kínos mondatot találunk. Ez az a próza, aminek csodájára járnának egy fontoskodó vén buzi vezette írótanfolyamon." Hozzáte­szi, a Kentaurban a stílus még rosz­szabb. Nem minden tanulság nélkül való idézni a Nyúlcipó magyar kiadásá­milyen lenne szerkezeti-szervezeti felépítése, milyen anyagi-tárgyi és személyi feltételek szükségesek megteremtéséhez. Mindez kidolgoz­va, a legapróbb részletekig. Hol van ilyen dokumentum? Vagy dokumen­tumok, hogy azért választani is le­hessen, a legjobbat, összeült már valamilyen testület? Egyáltalán, át­tanulmányozták már valakik, hogyan kell pedagógusképzőt (ki)képezni? Csak beszélünk, követelünk-követe­lődzúnk, de, félek, cetliken kívül ko­moly papírok nincsenek a zsebünk­ben. A cetlik pedig nem sokat érnek a világ egyetlen kormányának asz­talán sem, errefelé meg pláne nem. Érzésem szerint, a fogjuk meg és vigyétek esete forog itt fenn. Pedig­pedig... Jut eszembe, segédkar­bantartó koromban mesterem, Pista bácsi, azt mondta: gyere, fiú, mert helyettünk ezt nem csinálja meg senki. Azóta is forog a ventillátor, melyet a kórház mosókonyhájának egyik ablakába szereltünk be. Ne­gyed százada. Káromkodtunk, ha az ujjunkra csaptunk. Jószerivel ennyi volt csupán, mi szó volt köztünk. Persze, Pista bácsi nem csak azt tudta, mit akar, hanem azt is, hogy miként kell megcsinálni, amit akar Apropó! Be van itt dobva a köztu­datba egy harmadik fogalom is, s egyúttal kérdés (merthogy nálunk minden kérdés, no.meg harc). Kultu­rális és oktatásügyi autonómia vagy önrendelkezés vagy önigazgatás, ahogy tetszik. Egyik képviselőnk a Csemadok Országos Választmá­nyának minapi ülésén megkérdezte, tudjuk-e egyáltalán, mi az. Én, talán többet gondolva magunkról, azt kér­dezem: dolgozik-e már valaki vagy valamiféle testület, témánknál ma­radva, az oktatásügyi autonómia ter­nak utószavát író Abody Béla gon­dolatát, aki szerint a Nyúlcipóben „nyoma sincs (...) a legelső, ujjgya­korlatszámba menő Updike-művek egynémely esetlegességeinek, isko­lásságainak, de még teljes egészé­ben őrzi mindazt az újat, fontosat, eredetit, amivel írójuk az amerikai irodalmat megajándékozta". Abody szerint a kiadó „túlnyomónak tartot­ta a mü erényeit. Ezek részben az író erényei: egy nagy tehetségű, progresszív, jószándékú, sokat ígé­rő fiatalember jótulajdonságai, aki­nek létezését, írói térhódítását, tar­talmas, nem reklámmal felduzzasz­tott sikereit nem lehet nem tudomá­sul venni". Norman Mailer nem titkolja, elfo­gultan közeledett a Nyúlcipőhöz: „Be kell ismerni: John Updike regé­nyéhez ellenséges érzésekkel köze­ledtem. Hírneve díszkísérettel robo­gott végig a Fennálló Rend Bástyái­nak Sugárútján: a New York Times Book Review-jának motorkerékpá­ros kísérői szirénáztak, a Cadillac­ben a The New Yorker hivatásos múzsája ült, zsebében tagsági iga­zolványokkal a megfelelő egyesüle­tekbe. (...) Meglepetésemre így az­tán a Nyúlcipő jobb könyv volt, mint amilyennek vártam". Persze, Mailer veséző tekintettel meglátja, nem azért volt jobb a könyv, aminek köszönhetően a kri­tika fölmagasztalta: ,, Updike eré­nyeit és bűneit a visszájára fordítot­ták. A jóságos bakfis lelkű irodalmá­rokat megbotránkoztatta a szóki­mondó szex a Nyúlcipő-ben, amiért is kicsit meglegyintették az írót a le­gyezőjükkel, de a stílusát dicsőítet­ték. Updike pechje, hogy mindenki a stílusáért ünnepli (ami szörnyű, és áporodott fokhagymaszagot áraszt), igazi adottságait viszont nem isme­rik fel kellőképpen. Irodalmi regény­íróink legjobbja lehetne, ha meg tud­vezetén? Merthogy erről is csak a szöveg megy. Tudom, hogyne tudnám, dolgaink nemcsak rajtunk állnak vagy buk­nak. Bizonyos szlovák politikai cso­portok nemhogy önrendelkező ma­gyar nemzetiségi oktatásügyet, ma­gyar pedagógusképzést - magyar óvodákat sem akarnak itt látni, s igyekeznek lefogni azok kezét, akik az egyetemes emberi jogok szellemében, a nemzetközi egyez­ményeknek megfelelve szeretnének lépni és cselekedni a kisebbségek érdekében, ami egyszersmind a nemzet érdeke is. Vannak ilyen csoportok magán az oktatásügyön belül is, nyíltan támadók, csavaros beszédű áldemokraták, demagógok. Figyeljük csak meg, mit nyilatkozik dr. Peter Liba professzor, a tudomá­nyok doktora, a Nyitrai Pedagógiai Kar dékánja, a kar Zvesti címmel nemrégiben megjelent új lapjának első számában:,.Elhúzódó problé­mát jelent az úgynevezett (síel) ma­gyar tagozat építése, mely tagozat extenzív és »nem akar« beférni a fő­iskolai törvénybe, valamint a kar sta­tútumába. A szakmai szempontokat helyezem előtérbe, nem pedig a po­litikait, azt keresem, ami hasznos, ami egységesít, nem pedig azt, ami elválaszt, elszigetel. A perspektivi­kus tagozatokat és tanszékeket ré­szesítem előnyben, melyek az ú| társadalmi szükségletek hordozói; az informatikát, etikát, esztétikát, ökológiát, folklórt, a világnyelveket. Nem akarom, hogy a gyakorlat "dik­tátuma" felülkerekedjen rajtam". Hogy lesz ebből önálló magyar pedagógusképzés? Hát ebből se­hogy! Még nemzetiségi kultúrák ka­ra sem (a Cirill és Metód Egyetem keretén belúl), melyről a Szlovák na feledkezni a stílusról, és mélyeb­ben merülne a szex irodalmába". A honi (magyar) kritika szerint: „Nyúl menekülése egyik formájának reménytelen, tarthatatlan, lehangoló voltát van hivatva ecsetelni (a szex - szerző megj.). Az eszköz azonban a művészi cél nyakára nőtt, s a mű­vészi hangulatkeltő hatásfokon túl a közvetlen fiziológiai hatáskeltés eszközével is él, magyarán: nem­egyszer ízléstelen, taszító". Megengedem: botrányos dolog egy hatvanéves írót ilyen szokatlan, ellentétes vélemények kereszttüzé­be forgatva köszönteni, aki ráadásul sokáig az amerikai próza legolvasot­tabb szerzője volt, s tájainkon is közkedvelt. Ráadásul, a kritika talán sosem lesz olyan megálmodottan objektív, mint egyesek kívánnák, hisz emberek írják. Emberi gyengéi, pózai Mailernek is kiderültek, a ma­gyar kritikaírást pedig még mindig körüllengi a mindenkori divat hímpo­ra. Updike, gyengéi ellenére, jó író maradt, folytatta hibáit és erényeit, rutinos gyakorlattal irt könyveiből ki­süli az általunk (Európa szegényei által) oly hőn áhított középosztály iránti lázadás dühe. Hogyan írja a kortárs amerikai író? „Az emberben megmarad az érzés, hogy Updike sohasem lesz nagy író, mert van valami túlzottan és végzetesen kiszámított az ihleté­ben. De nagyon jó író, az lehet, elsőrangú jó író, akiben néha-néha visszhagzik valami a mélységből." Persze, nem kellett ahhoz Nor­jnan Mailer okvetetlenkedése, hogy az olvasó (ha elég vájtfúlü volt) rá­érezzen Updike modorosságaira, képzavaraira, aki viszont át tudta lapozni a zavaró oldalakat, biztos talált szellemi izgalmat a háború utá­ni nemzedék e tehetséges írójának müveiben. Hiába „szalad, ó, igen: szalad" Nyúl-Angstrom, az olvasó utána iramodik. Tanulságos dolog viszont, hogy a kritika olykor sánta kutyaként biceg az irodalom apró­és nagyvadai után. KÖVESDI KÁROLY Mi lesz most? (Nléry Gábor felvétele) Nemzeti Tanács határozata szerint az az akadémiai szenátus hivatott dönteni Nyitrán, mely a korábbi dé­kán, az önálló magyar pedagógiai karral számoló Jozef Pastier helyett Peter Liba urat választotta meg a - ma még - kar élére. Pláne, ha örökösen csupán cetlik lesznek a zsebünkben vagy diplomata koffe­runkban. Igen, dolgaink nemcsak rajtunk állnak vagy buknak. De első­sorban rajtunk. Azon, hogy finom kis kezünk lenyúl-e végre a tégláért, vagy sem. Azon, hogy a pártpolitikai érdekek szolgálatában is hangozta­tott céljainkon, vágyainkon kívül van-e tehetségünk is. Azon, hogy meg tudjuk-e csinálni, amit akarunk. Mint Pista bácsi. BODNÁR GYULA 1992. MÁRCIUS 18. TÁVKAPCSOLÓ KÁNYÁDI SÁNDOR A NEMZETRŐL Bizony mondom, elszégyeltm ma­gam, miközben Kányád i Sándort hallgattam és néztem a hétfői Az én hetem című músorban. Annyi nem­zetiszínű kokárdás szót mondtunk el, írtunk le a napokban, s felpántli­kázott véleményünkkel nyíltan be­vallva vagy burkoltan kizárólagos politikai utalásokat is tettünk, hogy a romániai magyar költő gondolatai - akárcsak versei - megint katarti­kus erejűekké válhattak. Mert a ka­tarzis, maga a megtisztulás. Már­pedig manapság meg kell tisztulni mindattól, ami szándékunk ellenére ránk ragadt. Meg kell tisztulni a most folyó nagy nemzeti kisajátításoktól, a kizárólagosságtól és a politika ránk kényszerítette szellemi beszű­küléstől, a lekicsinylő cinizmustól. Most kellenek igazán a kokárdás, hangos márciusok helyett a „tiszta inges, jobb kabátos", az egymásra néző nyílt tekintetek által mindenki­nek erőt adó ünnepek. Kányádi Sándor szavainak lénye­gét adja az előbbi mondat. A min­dennapok magyarsagélményének ünnepi kivetülései sem lehetnek má­sok, mint a hétköznapokéi. Ebben az alig húsz perces önvallomásban a költő egyetlen töretlen ívben fogta át Torontótól Fehéregyházáig a ma­gyarság létállapotának természetes megnyilvánulásait. Ő sem, más sem állítja azt, hogy nincs szükségünk ünnepekre. Szükségünk van ezekre a napokra, de méginkább arra a cso­dára, amely a fehéregyházi Petőfi ünnepségek napján megszületik: bárki elmondhatja kedves Petőfi­versét, azt amelyik neki leginkább tetszik, vagy amelyre legszíveseb­ben emlékszik vissza. Ennek a fé­nyében látszik igazán színtelennek minden kokárda és minden nemzeti zászló, amelyek alatt - a költő egyik elmesélt március tizenötödikéi buda­pesti élménye szerint - a Pilvaxot nem ismerő húszéves taxisofőrök száguldoznak. Kányádi Sándor gondolatainak erejét nem az emelkedettség, ha­nem a magyarságélmény életes ter­mészetessége adja. A mindennapi vállalása annak, amiről - egy prágai egyetemista kérdésére keresve a választ - nem tudott mást monda­ni, hogy azt sem tudja igazán, ho­gyan kell Romániában, Erdélyben magyarnak lenni. Mindenütt más­képpen. ,,Magyarnak lenni is úgy lehet, mint ahogy a jó földműves a földet a talajviszonyoknak és az éghajlati körülményeknek megfele­lően műveli, hogy eredményes le­gyen. Hiába próbálunk kukoricát ter­melni ott, ahol csak rozs terem, s az is gyöngén; kiváltképpen rizsét a Hargitán, ahogy ezt nekünk sok­szor tanácsolták!" Ebben máris megjelenik a másság, amely nélkül igazából nincs magyar nemzet, hi­szen a mindenható más-más sorsot rendel mindegyik magyarnak. Annak is, aki költőnk elhunyt barátjához, Majthényi Erikhez hasonlóan önma­ga választja a magyarságot, és any­nyit tesz érte, amennyit csak magyar költővé növekedve lehet tenni. Önmagunkban kellene rendet rak­ni. Lelkünkben és fejünkben, hogy ne zavarodjunk meg, s ne köves­sünk el jóvátehetetlen bűnt, ha más vallásúak, más bőrszínűek magyar­nak vallják magukat. Mit is mond erről Kányádi Sándor? „Azon is el lehetne gondolkodni, hogy ebben a rátarti világban mindenki őseit ku­tatja. Én zavarban vagyok, mert nem tudom megmondani mivel előke­lőbb, ha valaki besenyő, mint hogyha zsidó magyar. Nem tudom eldönteni. Bevallom, ez nem márciu­si gondolat, de mégis az, mert vala­hogy azt kellene elérni, hogy a más­ságot kellene mindenképpen be­csülni. Ha mi magunk nem tudjuk egymás - a magyarok - között á más világnézetet, a más felekeze­tet becsülni, akkor hogyan várhatjuk el a szomszédos népektől, hogy ők a mi másságunkat elismerjék. A másság tiszteletét szeretném. Ez tegyen a legfőbb márciusi tisztele­tünk. " DUSZA ISTVÁN FOGJUK MEG ÉS VIGYÉTEK! MAGYAR PEDAGÓGUSKÉPZÉS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents