Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14 / 63. szám, szombat

1848. március 15. I ÚJ SZÓM 1992. MÁRCIUS 14. KOSZORÚCIPELÉS HELYETT „Egyébként szép tavaszi idő van, a föld forog" — írta Ady Endre 1902. március 21-én a pályatárs, Tolnai Lajos halálára, kilencven évvel ezelőtt. Hogy ki volt Tolnai Lajos, az most majdnem mellékes, hanem fontosabb amit és ahogyan írt róla a fiatal költő a századfordulói napsütésben: „Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi. ICIes volt a szeme, tehát keserű volt nagyságos szive, s rombolóan lázas az agyveleje. (...) hog/ látni és beszélni mert, ezt nem bocsátották meg neki". Engedtessék meg egy tiszteletlen piruett, vagy inkább szimpla csavar, de március idusán nem annyira a forradalom lángja érdekel, mint illenék; nem a szép konklúziók és nyomasztó tanulságok, méla történelmi séták és érzelmes koszorúcipelés foglalkoztat, abból lesz úgyis elég. Majd mondanak szép beszédeket a politikusok, lesz némi háttérkönyöklés, ki méltó arra, hogy az eszmék letéteményese legyen, ki lehet magyar, ki európai, ki mindkettő; ki híg, ki lágy, ki sűrű, ki ritka, a protokoll mindenhatósága szerint. Talán kokárdát se tűzök a galléromra — ugyan kinek? Hacsak egy szép emléknek nem, amely halott, s talán lesz még halottabb is, a sebtiben kiállított aktuálbizonyítványok ellenére. A földet vájom körmeimmel, sírta Vajda János, hogy belérejtsem arcomat. Nos, a föld azóta is föld maradt, s az ember körme holtában is sarjad, legalábbis egy ideig... Hanem a forradalom lelke az, ami izgat. Az író, a költő merészsége, szókimondása és bátorsága. A mindennapok csöndes forradalmáé, amelyet napról napra kell tovább vinni, még lehetetlen időkben is, ha másképp nem, úgy, hogy hallgatunk, ne kelljen önmagunkat pofon verni korfordulók világos vagy félhomályos idején. A forradalom lelkére gondolok, amely kifejezés oly lejáratott, oly hatalmasan kifordíttatott, annyi bohócruhába lett bclegyűrve, hogy a költőnk és kora tanulságából jószerivel csak a kor maradt, a kor leple mögötti mosakodás, vagy némi kordokumentum. A hétköznapi bátorságra, amikor ájultan alszik a lelkiismeret. Az ítéletmondásra a korról, a következmények kicsinyes latolgatása nélkül, a kor burkához való igazodást mellőzve, az adott keretbe való belesimulást feledve. Mert nem lehet egy kicsit áldozni a királynak, egy kicsit a császárnak, egy keveset a saját lelkiismeretünknek, csak írhassunk grafomániásan, csak ne tiltsanak le, ne botozzanak messze a vályútól, ne kelljen elhallgatni sokatmondó hallgatással. Csak megmaradjunk a piedesztálon, az istenért, ki ne derüljön rólunk, hogy két arcunk volt, tudtunk a hatalom nyelvén, de a leikünkhöz, önmagunkhoz őszintén is ítélni... Nem titkolom, negyven év szent teheneire gondolok, azokból is a hazaiakra, akik most megrettenve verődnek csordába, az új, fiatal hangoktól sértetten. Pedig ez a hang, ezek a hangok még csak nem is forradalmiak, csupán tisztulásért kiáltanak, s önvizsgálatra késztetnek valamennyiünket. De mintha Adyt hallanám, amint kísértetiesen ismétli önmagát: „Ha olyik embernek van egy merészebb gondolata, éjszaka beköti a száját, nehogy álmában kibeszélje". Elkezdődött kicsiny, bedeszkázott irodalmunkban is „a régi értékek" védelme, a bandákba verődés, a sáncok építgetése. A szent tehenekről kiderült, hogy meddők, mégis védeni kell őket, ezt diktálja az önvédelem, ami nem azonos az önvizsgálattal, ezt diktálja a bandaszellem, aminek semmi köze az írói őszinteséghez, a lelkiismeret hangjaihoz. De nincs köze értékhez, esztétikához, írói szabadsághoz, a sokszínűség új igényéhez sem. Sokkal több köze van a megalkuváshoz a tegnappal, a kritikától való rémülethez. Pedig hát, ha valaki, az író tudhatná legjobban, hogy életműveket nem bandák és csoportok írnak, az idő rostája nem klikkeket és barátokat fog válogatni; az idő, könyörtelen szikéjét az ütőérre teszi, nem a zsírpárnákra vagy a kérges könyökre. Nekünk, csehszlovákiai magyar tollforgatóknak március azt üzeni, hogy tegyük át a közgyűlést április elsejére. Vegyük tréfára a dolgot, ha már nincsenek érveink, ha már félünk a márciustól. KÖVESDI KÁROLY MINDENNAPI SZABADSAGHARCUNK Történelmi pillanatokat, napokat, hónapokat élünk. Közép-Kelet- Európa népeinek megadatott a lehetőség, hogy az idegen befolyástól megszabadulva, kezükbe vehetik sorsuk irányítását. A magyarság e reményteljes légkörben emlékezik a szabadságharc évfordulójára. Az emlékezést itt és most ne csak a kegyelet, a néma főhajtás jelentse. Találjunk időt, módot a tanulságok levonására is. Gondolkozzunk el azon, hogy a dicső negyvennyolcas események, az ismert és névtelen hősök mit üzennek a magyarságnak, a kisebbségi sorban élő magyaroknak. Elsősorban azt kellene megszívlelnünk, hogy történelmünk során kevés alkalommal alakult ki olyan egység a nép és vezetőik között, mint március idusán és a rá következő hónapokban. Ebből a történelmi példából okulnunk kell. Kisebbségünk életében ugyanis elérkezett az a pillanat, amikor a sérelmek felsorolása már nem elég. Naponta meg kell vívnunk egyéni és közösségi szabadságharcunkat, hogy elnyerjük az európai kritériumoknak megfelelő jogainkat, többek között az önigazgatásra. Tudjuk, s még inkább tudatosítanunk kell: a nemzetiség elsősorban azonosságtudat, lélek, s a lelket nem lehet külső állami és hatalmi eszközökkel — például nyelvtörvénnyel — eltiporni, hosszú időre deformálni. Március egyik intelme az is, hogy nem forgácsolhatjuk szét erőinket személyeskedéssel. Nem a többpártrendszer ellen szólok, hiszen a demokráciában ez természetes. Ám nem téveszthetjük szem elől, hogy sorskérdéseinkben összefogásra, konszenzusra van szükség, mert csak így léphetünk előre. A magyarság 1848-ban a szellem embereire figyelt. 1992 márciusában a kétszeresen is meggyötört, megalázott magyarságot kell újraéleszteni. Ezért még inkább az értelmiségre kellene támaszkodnunk, mert elsősorban ők lehetnek támaszaink, segítőink a hetven éve tartó kisebbségi pusztulás megállításában. Ennek a nemzeti kisebbségnek meg kell erősödnie műveltségben, önbecsülésben, hagyománytudatban — mert csak így maradhat fenn. Csakis az öntudatát, azonosságtudatát visszaszerzett nép tud fölemelt fejjel éini, s együtt é[pi más népekkel. Itt Közép-Kelet-Európában — s erre a szabadságharc tragikus eseményei figyelmeztetnek — egymás nélkül, egymás ellen magyarok és nem magyarok nem boldogulhatunk. Nincs tehát fontosabb feladat jelenleg az őszinte párbeszédnél és a megbékélésnél. Reménykedünk ezen a tavaszon, ám súlyos kételyek és aggodalmak is nyugtalanítanak bennünket. Mégis hisszük, hogy a még nehézkesen működő, gyermekcipőben járó demokrácia is jobb, mint bármiféle diktatúra. Reményünk több és erősebb, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Ez a remény március üzenete és a holnap ígérete. Március eszmei hagyatéka erősítse a megmaradás, az egyúvétartozás és a sorsvállalás kötelmét, iszonyatos nagyságát ós szépséges gyötrelmét. Legyen nemzeti létünk megőrzéséhez nélkülözhetetlen mindennapi szabadságharcunk erőforrása, létezésünk, küzdelmeink örök, vezérlő csillaga. DR. FÓTHY JÁNOS MAGYAR - MINDEN KÖRÜLMÉNYÉK KOZOTT A kérdés, amelynek utána szerettem volna járni, valahogy úgy hangzott, mi jut az eszünkbe ma március tizenötödikéről. Diákoknak lettem föl, kis és nagyvárosokban tanulóknak, tizenhat év körülieknek, gimnazistáknak és szakmunkástanulóknak, tájékozottabbaknak és kevésbé érdeklődőknek. Korántsem azt akartam megtudni tőlük, vajon hogyan játszódott le azon a nevezetes napon, azon a történelmi jelentőségű száznegyvennégy esztendővel ezelőtti napon a tizenkét pont vagy a Talpra magyar kinyomtatása, immár cenzúra nélkül. Sem azt, mit szólnak hozzá, hogy tévesnek bizonyult a szép és romantikus legenda, mely szerint Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőin szavalta volna el ez esős borongós, forradalmian viharos napon szíveket fölkorbácsoló versét. Hiszen ez utóbbit jószerivel ma is így tanítják mindenütt. Igazából arra voltam kíváncsi, milyen érzéseket ébreszt, mennyire ünnep s mit szimbolizál ma a fiatal lelkekben ez a nap. Jelenti-e számunkra ma is azt a szívdobbanást, amely oly sok keserves időkben szólította cselekvésre apáinkat, s amely a mai középnemzedék dacos férfiainak apró, kokárdás gesztusát ugyancsak kísérte még a közelmúltban is. Nem, nem azt kértem számon, tudják-e sorsát annak a hatvankét évvel ezelőtt sokszínű nemzeti trikolórokkal itt, nálunk körülfont koszorúnak, mely végül Táncsics sírjára került, holott Petőfi szobra alá szánták Budapesten. S azt sem firtattam, vajon hallottak-e egy ugyanilyen koszorú egy évvel későbbi dicső alámerüléséről a csonka Petőfi szobrot rejtő deszkaládában. S noha ez utóbbi egy szeptemberi hűvös éjszakán esett meg, s Pozsonyban, mégis márciust jelentett, azt a március tizenötödikét szimbolizálta, melynek ünnepi voltát kértem számon a mai fiataloktól. Tőlük, akiknek egészséges lázadása, igazságér/.ete, szabadságvágya, társadalmi érzékenysége mostanában kell hogy érlelődjön. Szólamok közül hámoztam ki nemegyszer az alapgondolat időszerűségét, és irodalmi ismeretekjelenünkkel való szembesítése ösztönzött arra, hogy levonjam a következtetést: a vitatott témáról szólva fölszínre tört a fiatalok magyarságtudata, a nemzethez tartozás kimondott vagy kimondatlan jelenléte, a történelmi azonosulás büszke vállalása. szabadságharc eseményeivel. Tudatukban legendaként él most is az „ott essqn el én" lobogóhajú, vérehullató hőse. Petőfi óriásivá nőtt alakja vetül rá képi megfogalmazásban az eseményt adaptáló tudat vásznára. Általában imponál a lázadás eszménye, a legtöbb fiatal maga is csatlakozna hozzá, elfogadja a márciusi ifjak radikális változtatásának valamennyi követelését. Ha ma élnének, ugyanúgy követelnék rajtuka mai óhajtások teljesítését, az elnyomás ellen fordulást, a több szabadságot. De ha a tanulók tisztázatlan szabadságeszménye konkretizálva megfogalmazódik, a napi és gyakorlati életre feszítve így hangzik: legyen szabad vállalni ? nemzetiséget, a nyelvet, a márciusi ünnepi trikolórt. Többségük nem érzékelte a szabadságharc és a forradalmak közép-európai összefüggéseit, és az őskonfliktus mai jelenvalóságát. A történelem folyamatába helyezve a márciusi eseményeket és következményeit, lazák a fogódzók, de mai párhuzamokat keresve rögvest a magyarságvállalás toppan elő. A meghatározó szlovák környezetbe került diákokban erősebb a türelem és a tolerancia vágyása, s fokozottabb a közösségi ncmzetélmény szüksége. Az együtt ünneplés rítusa élteti az együvé tartozást, de a másság tudatosítása táplálja a másság elfogadásának készségét. Tiszteletre méltónak tartom, hallván hogy odahaza is ünnep ez a nap, és nemcsak a család, az iskola, a kisközösség, hanem a nagyobb, falusi vagy kisvárosi magyarság is ünneppé emeli ezt a napot. Egyik szép megfogalmazását hadd írjam ide tanulságul: „ Tanultunk a szabadságharcról, és ismerjük a szlovák értelmiség követeléseit is. De a tanultak csak dátumok és nevek maradnak benA tudásszint persze különbözött. S noha szívszorító ismerethiánnyal is találkoztam, jórészt elfogadhatónak találtam a reakciókat. A fiatalok, tapasztalásom szerint, inkább irodalmi, mint történelmi megközelítésből ismerkednek meg a forradalom és a K ml ara a miénk! Ma reggeli 7 órakor vette be ostrommal Görgei tábornok dicső hadseregével. Az osztrák zsoldosok keményen védelmezték a várat, de a magyar vitézségnek végre engedni voltak kénytelenek. Ilenlzi osztrák tábornok s várparancsnok halálos sebben fekszik őrizet alatt. Örvendj magyar nép, de el ne bizd magad, hanem készülj ujabb csatákra, hogy uj győzelmeket és végdiadalt arass! Éljen a haza! Budapcftteu, ra&jUH 21-én 1840. Hajnik Pál, Irányi Dániel, kOztpiwoti rendőri igazgató. budapeali I. h. korm.-bizloa. nünk. Ma ennél sokkal fontosabb jelentősége van március tizenötödikének, mégpedig az a tény, hogy azon a napon föltűzzük a háromszínű kokárdát és kimegyünk a Petőfi szoborhoz, és a közös ünnepségen átérezzük magfarságunkat, azt az eleven tudatot, hogy magyarok vagyunk ". S egy másik vélemény: „Az az érzés, hogy minden körülmények között magyar vagyok, március idusán valahogy kollektív kifejezésre jut. Es ilyenkor magyarországi és erdélyi barátaimra is gondolok". A nemzeti érzéseken túl a hazát és a szülőföldet is jelenti ez az ünnep. A ragaszkodást a szülőföld-hazához, Csehszlovákiához. „ Úgy érzem, egy csoporton belül egy másik csoporthoz is tartozunk itt, nekünk ez az osztályrészünk, mi közös sorsot élünk meg a szlovákokkal, közös történelmet, közös kultúrát" Többségük itt kíván helytállni, vállalja a megmérettetést. De szomorúan tapasztaltam, hogy nyitottságukat kicsit akadályozza a nyelvi bizonytalanság. A fölületes szlovák nyelvismeret ritka esetben engedi meg, hogy többre vigyék, mint paszszív ismerői a szlovák kultúrának, szuverén módon részt venni benne inkább vágyálom. Egy szélsőséges vélemény elriaszt, persze, a szinte teljesen egynyelvű háttér motiválja: ha valaki szóba akar velem állni, tanuljon meg magyarul! A magyarságtudat bicegő követelése kapott olyan megfogalmazást, hogy minden baj megoldódna, ha Petőfi ma élne s a magyarok lakta vidékeknek kiharcolná a magyar fennhatóság alá tartozást. Ej, merész fiatalember, s vajon gondolt-e arra, milyen jogokat adna az itt velünk élő szlovákságnak? S végigjártuk a gondolatmenetet, a képzeletbeli átrendezés buktatóit, a szlovák nép kisebbségi sorsba jutásának megnyugtató(?) rendezési lehetőségeit. S a fiatalember kedveszegett lett a rádöbbcnéstől, hiszen bátor átcsoportosításaival nem szüntethető meg sem kis, sem nagy konfliktus, csak Kicserélhetők a szerepek; a bonyodalmak nem tűnnek el, csupán átalakulnak. Elgondolkodtató minden szélsőséges ötlet, mert mögötte tájékozatlanság lapul, felszfnesség, az üres szólamok felületességéből táplálkozó vadhajtások. Egyetlen esetben sincs konkrét sérelem a csapongó indulatok mögött, a józan érvek föloldják őket. Csakhát nincs mögöttük tudatos, oktatott felvilágosultság, hiányzanak a történelmi összefüggések kapaszkodói. Család, nevelők, pedagógusok dicséretére válik minden józan s okos mérlegelés, megértő nyitottság, de család, nevelők s pedagógus vétke a hányaveti nemzeti gőg. Mert fantomokban gondolkodik ez utóbbi, soha nem konkrét személyekben, szituációkban. Pedig idejében kell ráébreszteni fiataljainkat nemzeti szimbólumaink valós tartalmára. Megnyugtató, hogy március idusáról azért zömmel azok a gondolatok támadnak fiataljaink fejében, melyek európai konvenciók szerint is vállalhatók. BROGYÁNYI JUDIT (Méry Gábor felvétele) Klapka György szobra Komáromban