Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14 / 63. szám, szombat

1992. MÁRCIUS 14. MOZAIK 6 N ehéz a történelem korfordulatait emberkö­zelbe hozni. A művészi megjelenítés miközben szemléltetövé tesz - óhatatlanul is leegyszerűsít. Az emberi viszonylatok, a véglete­ket elérve, könnyen kaphatnak puszta illusztratív szerepet. Alighanem fokozottan fenyegeti az ilyesfajta veszély a nemzetté válás érzelmi hul­lámveréssel, fennköltséggel és gyűlölködéssel teli időszakát bemutató művészi alkotásokat. Rá­adásul a köztudatban a levert 1848/49-es sza­badságharc emlékét körüllengi a korabeli roman­tika rózsaszínű fényjátéka. Kötelező iskolai olvasmány, de minden bi­zonnyal egy életre szóló irodalmi élmény Jókai Mór A kőszívű ember fiai-ja. A könyvet olvasva megelevenedik előttünk - Várkonyi Zoltán nagy­szabású filmjének látványa nélkül is - a Baradlay fivéreknek a budai várostromlók élén vivott forra­dalmi párbaja. De az érettségizők közül vajon hányan olvasták Sárközi György regényét, mely a Tompa Mihály-allegóriából vett Mint oldott kéve címet viseli. A kép ugyanis, melyet Sárközi állít elénk az ostromra készülők lelkiállapotáról, kissé másként fest. A tisztek Görgey Artúrhoz törlesz­kedve röhécselnek, hogy az a honvéd, aki első­nek ér Budavár falára, márcsak Szent Péternek fizethet kapupénzt abból a 80 aranyból, amit egy pesti polgár ajánlott fel. S ekkor a tábornok jeges kíméletlenséggel vágja a véres áldozatokon ízet­lenkedök szemébe: ,,önök mind itt ülnek bizton­ságban, lötávolon kivül, s messzelátón fogják nézni, amint bajtársaik holtan hemperegnek le a falakról, s koponyájuk szétloccsan a sziklá­kon..." Igen, a történelem sodrása hétköznapi megvilágításban érhető tetten, pátoszmentes áb­rázolás teszi hitelessé a történelemalakító tette­ket, amelyekben a hősiesség emberi esendöség­gel keveredik. S ha a történelmi önkép ennyire magán viseli a megszépítés nyomait, vajon miként tükröződik az irodalmi és művészeti életben az a másság­tudat, amit az egymással tragikusan szembeke­rült kelet-európai népek alakítottak ki. Ezt a prob­lémát is feszegette nemrégiben a Kossuth Rádió népszerű Határok nélkül című műsorában el­hangzott beszélgetés, melynek résztvevői - így többek között Karol Wlachovský, a Budapesti Csehszlovák Tájékoztató és Kulturális Központ igazgatója és Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész Vladimír Mináč összefüggések című esszékö­tetének gondolatait állították reflektorfénybe. Elismeréssel méltatták, hogy az újkori magyar tortenelem eseményeit borotvaéllel kezelő Mináč könyörtelen önkritikával azt is kimondja: a szlová­kok önismeretében eluralkodott érzelmi túlfűtött­ség nem több kocsmai gesztusnál. S nem hagy­ható figyelmen kívül, hogy Mináč a császári oldalra átállt szlovák nemzeti mozgalom résztve­vőinek magatartását kényszerpálya és emberi vívódás függvényében igyekszik láttatni. Nem apokrif történetként, hanem keserű öniróniával idézi Hurbant, amikor az 1848-as szeptemberi sikertelen szlovák megmozdulást követően a ve­zetők ismét Jellačiénál esedeznek támogatásért, LÖTÁVOLON BELÜL A SZLOVÁK-MAGYAR SZEMBENÉZÉS ESÉLYEI, A SZABADSÁGHARC ÜRÜGYÉN mert Windisch-Grátz szóba sem állt velük a prá­gai szláv kongresszuson tanúsított, majd a prágai felkelőket támogató magatartásuk miatt. ,,A félig megfagyott, elbárgyult vitézek erre elmondták, hogy igy meg úgy, a knaz azt üzente, hogy.. legszívesebben felakasztatná őket. "Eh šta« - mondta erre vitézül a bán - "ostanite ovde!« Befogatott négylovas hintajába, Windisch-Grátz­hez hajtatott, azaz a mieinknek egy kis protekció­val mégis csak sikerült a történelem helytelen oldalára furakodniuk" - írja Mináč. Milyen lehetséges magatartásmodellek kínál­koztak egyáltalán a szlovák értelmiségiek szá­mára, akik - Húrban szavaival - nem akartak „nyomorúságos és haszontalan húscsomóként" élni! Talán nem érdektelen egy, alighanem fele­désbe merült szlovák film felelevenítése. Paľo Bieliknek, a szlovák filmművészet egyik megala­pítójának, a Jánošik-téma filmrevivöjének rende­zésében (Ivan Stodola író motívumainak felhasz­nálásával) készült A három tanú című - 1969­ben bemulatott - feldolgozás, melynek cselek­ménye 1848-ban a szlovák-magyar nyelvhatá­ron játszódik. Három fiatal, a zágrábi pánszláv összejövetelről hazatérő szlovák hazafiról szól a történet. Véd- és dacsszövetséget kötnek nem­zetük jogainak védelmére. Egyikük megmarad Jellačič vonzásában, másikuk útja a szlovák önkéntesek táborába vezet, s a harmadik - me­gyei hivatalnokként - Kossuth hívévé szegődik. Végül is mindhárman egymásnak szegezett pisz­tolyból, egymás golyóitól kapngk halálos sebet... Nem volt sikerfilm a szóban forgó alkotás. A kritika meglehetősen fanyalogva fogadta. Az Új Szó reagálása talán kisebbség-szociológiai, illlet­ve lélektani képzettársításokra is alkalmat adhat­na. A film bemutatója ugyanis egybeesett az 1968-as Prágai Tavasz egyik elszomorító kísérő­jelenségével, a dél-szlovákiai nemzeti indulatok elszabadulásával. A szerkesztőség nyilván ezért folyamodott egy sajátosan „elmés" megoldás­hoz. Feltehetően attól tartva, hogy akár jót, akár rosszat közöl a filmről, bizonyos körök támadása­inak célpontjává válhat. Igy fordításban, szlovák szerzőtől származó írást jelentettek meg. Akik végignézték a filmet, azok az alkotás minden naivsága és túlzása ellenére sem szaba­dulhattak a történelmi és a személyes tragédia összefonódásának nyomasztó, de egyben katar­tikus érzésétől. Ha úgy tetszik, a film egy történel­mi lelkiismeret-vizsgálat lehetséges művészi út­ját-módját is felvillantotta. Ha mást nem is, a szlo­vák nemzeti érzékenységek tágabb nemzetközi összetevőire ráirányította a figyelmet. Sajnos, a lehetőség kihasználatlanul maradt, a minden­képpen ösztönző szándék később pedig elerőtle­nedett. Egyébként 1848/49-cel kapcsolatban több mint négy évtizeddel ezelőtt kelet-európai dimen­ziókat átfogó közös filmvállalkozás gondolata is felvetődött. A centenáriumi ünnepségeket mege­lőzően, Balázs Béla - aki Prágában is tartott filmesztétikai előadásokat - melengetett ilyesfaj­ta terveket, amelyek végül is zátonyra futottak. Ö maga nyilván nem mutatott nagy hajlandóságot a korszellemből adódó ideologikus elvárások és kényszerek iránt. Perzse, nem nagyon valószínű, hogy napjainkban elkészülhetne egy, 1948/49­nek szentelt közös kivitelezésű filmmonu­mentum. dolog viszont bizonyos. Az eltérő, egymásnak feszülő nézetek és megítélések szembesülése - egy európai érték­rendet követve - egymás múltjának megértését és egymás becsülését segíti. Főként, ha sikerül a közös történelmet emberközpontúságában és földszagúságában érzékelni. KISS JÓZSEF „IFJÚSÁGOM, ÉRSEKÚJVÁR" BESZÉLGETÉS LUZSICZA LAJOS FESTŐMŰVÉSSZEL Ez volt hát a mi házunk a Naszvadi járóban, a 18-as számú ház. A ház előtt pad rostokolt, a két agacsfa (akácfa) között, szombat meg vasárnap délutánonként itt ment a terefere, a politizálás. Forgács János bácsinak, a szomszédunknak a háza előtt is ott állt a pad, s talán ezt a padot látogatták sűrűbben az utcabeliek. János bácsi, a nyugdíjas vasutas ráérős ember lévén, meg aztán beszélgetős is, igy őt, de vele együtt az öregeket, sokszor a fél utcát, a szomszédjában lakó Horváth testvéreket és vejüket, a bölcs Simon Janit, a moz­donyvezetőt nap-nap után ott találhatta az ember a pa­don, főképp az esti órákban. Gyerekként jómagam is sokszor hozzájuk csapódtam. ... Hát ez volt a mi utcánk, ifjúságom Kisutcája. Valóban kicsi, keskeny, nyáron poros, tavasszal és ősszel sáros, tele mély kátyúval, nekem mégis kedves, a közeli környéke pedig a Nyitrával, a Kedekaljával egyszerűen mesebelien szép. Az utca lakói is szerették az utcájukat. Többször megtörtént, hogy a gazdák közös elhatározással saját szekereiken hordták a homokot meg a kavicsot a Nyitráról, s feljavították az úttestet meg a járdát annyira, hogy egy-két évig igazán jól mutatott. Sem a járda, sem az úttest nem kapott soha köves burkolatot: a jó öreg Naszvadi járó földes utcaként múlt ki, tűnt el a város térképéről." (Részlet a Budapesten élő Luzsica Lajos Munkácsy­díjas festőművész Ifjúságom, Érsekújvár című könyvé­ből. MAGYAR KÖZÉPISKOLÁSOK MATEMATIKAVERSENYE A közelmúltban Zselize n középis­kolai .matematikaverseny zajlott le a magyar tanítási nyelvű gimnázium rendezésében. A versenynek min­den évben más-más középiskola a szervezője. Az ifjú matematikusok az idén már 17. alkalommal mérték össze erejüket. A 82 versenyző közt magyarországi diákok is indultak, a dunaszerdahelyi, érsekújvári, füle­ki, galántai, Jpolysági, komáromi, párkányi, pozsonyi, somorjai és zse­lizi gimnáziumokon, valamint a ko­máromi ipari szakközépiskolán kívül elküldte versenyzőit az esztergomi Dobó Katalin Gimnázium, a tatai Eötvös József Gimnázium és a Váci Ipari Szakközépiskola is. A három­órás versenyen a tanulóknak 4-4 feladatot kellett megoldaniuk három kategóriában. A maximálisan elér­hető pontszám a C kategóriában (elsősök) 20, a B kategóriában (má­sodikosok) 24 és az A kategóriában (harmadikosok és negyedikesek) 25 pont volt. A legjobban a következő diákok szerepeltek (a zárójelben fel­tüntetett pontszámokkal): C kategória: Mácza Miklós - Komárom, gimnázium (20) Barics Norbert-Komárom, ipari (13) Kiss László - Pozsony (11) Füri Zoltán - Pozsony (11) B kategória: Birszki Bálint-Mi c (16) Czifrík Xénia - Pozsony (16) Horváth Gabriella - Vác (13 A kategória: Kovács Gergely - Tata (20) Drinka 72w-Galánta (10) Futó Norbert - Galánta (10) A legsikeresebb feladatmegoldók­nak, valamint az őket felkészítő ta­nároknak ezúton is gratulálunk. A versenyben legjobban szerepelt diákok közül kerülnek ki az idén első ízben megrendezendő magyaror­szági, erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, burgenlandi, délvidéki és németor­szági részvétellel számoló nagysza­bású matematikaverseny felvidéki résztvevői. Ez a verseny Észak- és Dél-Komárom közös rendezésében lesz 1992. április 9-12. között. KUCZMANN IMRE KÜLÖN JUSS Nem különösen eredeti, de min­denképpen érdekes színfoltja az idei március 15-ei megemlékezéseknek a HIFI című ifjúsági hetilap külön­száma. Korabeli betűtípusokat után­zó, majdhogynem az eredetivel egyenértékű hitelességgel szedték csokorba az egykori forradalmi saj­tóból vett közleményeket. A fiatal­ságnak alighanem ehhez külön jus­sa van, hisz az ifjú radikálisok maga­tartását örökítette meg Petőfi Sán­dor, amikor március 14-én este ezt írta naplójában: ..Logicailag a forra­dalom legelső lépése s egyszers­mind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót". Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot." Tudjuk, hideg esőben kerekedett fel Petőfi tizedmagával hogy a Ti­zenkét pontot és a Nemzei dalt Lan­deremél és Heckenastnál kinyom­tassa. Mire a Pilvaxból a nyomda elé értek, már több mint 5000-ren vol­tak. önkéntelenül is ezt a hangulatot eleveníti fel a HIFI külön száma, pedig a válogatást 1849-es Márti­usi Újságból szemelgették. Talán ez az ötlet is arra akarja emlékeztetni az olvasót, hogy egy sajtótörténész a dualizmus korában elfogultságá­ban azt állította: csak ,,pikáns modo­ráért" olvasták ezt a ,,piaczi köz­lönyt". (k-s) • Mi késztette a könyv megírására? - Elárulom magának, hogy az ötletet nemcsak az adta, hogy élvezem meg szeretem e táj világát. Ha elmegy Nasz­vad irányába vagy a Zúgóhoz, és végig­sétál a Tormás-patak mentén, hát az egész még most is szűzi világ. A víz piszkos, de az máshonnan jön. Mindig élveztem a mezőt, a búzatáblákat, a ma­jorságot, a ligetet. Újvári mindig is ilyen szempontból szerettem. S az ötletet való­jában az adta, hogy a háború rombolása után láttam: bontják... Hogy át kell adni az utókornak... A város a török hódoltság megszűnte után fokozatos fejlődésen ment át. Ezek a széles porták, parasztud­varok ... ezek tűntek el. A hatalmas tömb­házak már tatarozásra szorulnak, nem kellemes lakások és látványnak is ször­nyűek... Az ujabb házak már jobbak, de végül is az az Újvár, amelynek zamata, ize, karaktere volt, eltűnik. Eltűnnek a jel­legzetes utcák. A Főtér a nagytemplom­mal és a Ferencesek templomával még a régi - úgy gondoltam, érdemes lesz ezt a várost leírni, megörökíteni. • Könyvében az ifjúságáról ír, de szü­lővárosáról, a húszas, negyvenes évek Érsekújvárjáról is plasztikus képet test. Mi a könyv műfaja? - Ha akarom történeti vagy városmo­nográfia, de valójában egyik sem, hanem irodalmi önéletírás. Amikor megjelent, 1989-ben, nem gondoltam volna, hogy az újváriak ennyire újváriak, és mindent imádnak, ami újvári. Még a ragadványne­veket is élvezték. Jöttek a levelek, jöttek a látogatók, akiket ötven éve nem láttam, hajnalban felvertek, hogy dé jó, hogy ezt megírtad! Jöttek a levelek és írták a könyvet - s olvasóim észrevételeit be­építettem az új kiadásba. „Ha nagyon vágyódom Újvárba, elolvasom a könyvet, igy aztán abban az Újvárban járok, amit ott kellett hagyni tizenhat évesen, de még most is azt szeretem" - írta vaiaki Békés­csabáról. ,,Én is érsekújvári vagyok, mi­után elolvastam a könyvet, úgy érzem, köszönetet kell mondanom, hogy helyet­tem irta vagyis leiestette az egész várost, úgy, ahogy én ismertem és szerettem. Sokat sétálok Újvár utcáin, felelevenítem az élményeket, számolom az üzleteket és név szerint is emlékezem rájuk a könyv olvasása közben. Még jobban látom az elfeledett részleteket. Azt hittem, hogy én érzékenyebb vagyok Újvárral szemben, mint más, és most látom, hogy volt ebben a városban valami különös. Gyerekko­romról egyetlen fénykép sem maradt, sem apámról, sem anyámról, sem iskola­kép, utcakép sem, és a könyv olvasása közben újra ott voltam a Berekben, a vámhidnál, a Szugláknál, a szigeten, a Korzón a tökmagozók között". Ezt Spin­ner Rózsi írta Izraelből. • Meddig élt Újvárban? - Negyvenben érettségiztem, utána Budapestre mentem a főiskolára, s akkor csak nyaranként és a szünetekben jártam haza. Ez negyvenötig tartott. Akkor jöttem meg a fogságból és negyvenhat őszén visszamentem Pestre, befejezni azt a fél­évet, ami még hiányzott. Tulajdonképpen negyven óta vagyok budapesti lakos. Volt egy intermezzo, a tatabányai három és fél év, a főiskola elvégzése után oda kerül­tem rajztanárnak, ott szerveztem az esti művészeti szabadiskolát. De érdekes, hogy pesti létemre megmaradtam újvá­rinak. • Ennyire erős a kötelék? - Ennyire erős! Meg a tájszólás is, ez a nyugat-palóc. Kassák tizenhét éves ko­ráig élt Újvárban, de még nyolcvanéves korában is igy ejtette az a-t. • Gyakran jár haza? - Elég gyakran. Mostanában, hogy nem utazom nagy távolságokra a világ­ban, elég sűrűn járok. Tudja, mit jelent a Berek? Az egyszerű emberek találkozó­helye volt, tavaszonként az ibolyaszedés, nyaranként a sörözések a tölgyfák alatt. A feleségem, aki nem újvári, odavan a Berekért. Lehet akármilyen kánikula, ha belépünk az erdőbe, ragyogó hűs fogad. Ezt imádom. Tekintve, hogy Újvár közel van, két óra alatt megjárom Budapestről az utat. Havonként, kéthavonként eljövök, s megállok a nagytemplom tövében, ahol diákkoromban ácsorogtunk. • ... a gesztenyefa alatt. - A gubacsfa alatt. És holtbiztos, hogy félórán belül megjelenik valaki a régi isko­latársak közül. • Milyen érzés találkozni a régi isme­rősökkel, feleleveníteni az arcokat, emlé­keket? - Mindig nagyszerű érzés. Ahányszor Újvárba jövök, az mindig nagy élmény, mindig van ebben a találkozásban valami új. Újvár annyira kisváros, hogy itt min­denki barát, sőt azt mondhatom, rokon. Ha az anyai ágat vesszük, elmegyünk az ükapáig, majdnem mindenki rokon... Czuczorok, Istenesek, Soókyk, Baloghok. Nem tudtam kinyomozni, hogy a Luzsica név honnan származik, de vagy kétszáz Luzsica él a városban meg a környéken. • Jártában-keltében keresi-e az újvá­riakai? - Ha nem keresem is, találkozom ve­lük. Felfedezem őket. Nem akarom a tök­Jöttek a levelek és írták a könyvet... (Berta András felvétele) mag-viccet említeni, de ha az ember a vi­lágon bárhol tökmaghéjat talál az utcán és elindul a nyomában, biztosan újvárira talál. Az én időmben a korzón annyi volt a tökmaghéj, mintha szőnyegen jarna az ember. Es a beszédjükről is felismeri az újváriakat. • Milyennek látja a várost most? - A nyolcvankilences fordulat után szimpatikusán indult minden, de most mintha megakadt volna valami. Állítom, hogy nem az itteniekben van a probléma. Az újváriak lokálpatrióták, megvannak egymással. A baj valahonnan mindig fe­lülről jön. Nem Liptóból - mert Liptó nekem szent, oda jártam festeni, nagyon sok jó barátom van ott. Állítom, hogy a szlovák emberekkel majdnem ugyan­azok vagyunk, és jól ki lehet velük jönni. Annyira össze vagyunk keveredve, hogy azt a szlovák-magyar problémát nem is volna szabad fölvetni. A múlt annyira távoli és annyira más, mint a jelen! Az ember azt gondolná, hogy felvilágosultak vagyunk, európaiabbak, és kiderül, hogy sokszor primitív eszközöket használunk, nem ebbe a századba illőket. Remélem, hogy egyszer majd ezt is kinőjük. Hiszek abban, hogy a két nép szépen tud egymás mellett élni. Az a hír járta, hogy Surányban vannak a nacionalisták. Egy szlovák barátom, amikor Surányban nála voltam, azt mondta, ne higgy nekik, a su­rányiak nem csinálnak semmit... Az én álmom egy közép-európai Újvár, ahol az egyik ember megtanulja a másik nyelvét, mert szüksége van rá. KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents