Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-13 / 62. szám, péntek

5 KULTÚRA 1992. MÁRCIUS 13. UGYANAZ A KOR Történnek az emberrel olyan dolgok, amelyek nem történésük valóságosságával, hanem az őket előidéző folyamatok irracionalitásával sújtanak le rá. A Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának közelgő közgyűlése előtt a belterjes irodalmunkban tenyésző irigység, magángőg, emlékezetkiesés, öntömjénezés és politikai sovinizmus sűrű ködéből hallatszó kiáltozások értelmetlen zajként vesznek körül; elnyomva a józanság, az esztétikai meghatározottság értékrendjét hirdető, az előző írótársasági közgyűlésen elhangzottak szellemében a múltat bevalló tiszta hangokat. Mindez irracionálisán természetes állapota volt irodalmunknak 1990 elejéig, amikor szervezete holmi tagozatból remélt tekintélyű írótársasággá alakult. Az viszont igencsak elképesztő és a megváltozott társadalmi feltételeknek (sajtószabadság) teljes egészében ellentmondó, hogy két év elteltével is ugyanaz a hangzavar jellemzi irodalmunk szabad önszerveződését, mint a két évvel ezelőtti kezdetekkor. Ebben a hangzavarban szerencsére mégiscsak van egy, nagyjából rendszeres időközönként fény- és hangjeleket leadó világítótorony: az Irodalmi Szemle. Aligha véletlen, hogy némely, az irracionalitás minden fegyverével támadó író szerint éppen ez a folyóirat a legnagyobb akadály „az igazi alkotók" (valójában az irodalmiatlanság minden összetevőjét koloncként maguk után vonszoló írók és költők) előtt. Mivel műveikkel képtelenek voltak birtokukba venni a világítótornyot — s így természetesen az onnan NYÍLT VÁLASZ EGY KÉRDŐÍVRE rendszeresen leadott jelek más esztétikai kódrendszer alapján születtek —, eltökélt szándékuk, hogy irodaimári inpotenciájukat elsősorban nemzedéki ellentétek szításával takargassák. Nem kevesen vannak, akik mindenáron saját politikai elkötelezettségük érvényesítésének terepeként szeretnék látni irodalmunkat. Tevékenységük ennek megfelelően körmönfont, éppen ezért előszeretettel róják fel hibául másoknak a tőlük való különbözőséget és a teljes szellemi függetlenséget. Régi pártállami beidegződésként él tovább, hogy most is sokan vannak, akik csoportérdekeket emlegetnek ott, ahol igazából sokszor az a szerkesztés egyetlen dilemmája, hogy érkezik-e elegendő közölhető kézirat vagy nem. Irracionális reagálásaik egyik corpus delictije az az adatlap (síel), amelyre mint minden írótársasági tagnak, elvileg nekem is válaszolnom kellett január végéig. Ha megtettem volna, formálisan elismerném létét mindannak, ami ezt az irodalomellenes kérdőívet a világra lökte. Nem tudom megállapítani ugyanis, mennyire volt „hasznos, érdemes" a Csehszlovákiai Magyar Irók Társaságának tevékenysége. Ha az Irodalmi Szemlét olvasom, kétségtelenül a hasznosság érzete uralkodik el rajtam, ha viszont a ftninden nyilvánosságot betegesen kerülő belterjességét figyelem a sajtónkban, akkor semmilyennek sem tartom. A „nincs" ugyanis semmilyen. A szervezet iránti érdeklődésemet a második feltett kérdés szerint ez a glosszám bizonyítja a legteljesebben. Harmadik válaszként kívánkozik ki belőlem a mindegy. Nem a név számít, hanem az irodalom, melyet a szervezetük nevét akár hetente is változtató alkotók írnak. Éppen ezért mi, a pillanatnyilag többségünkben aligírók és alig-költők ne szavazzunk a névváltoztatásról. Kiemelten kezelem — hiszen ez a kérdés ösztönzött leginkább a nyílt válaszra — mennyire és miért látom megosztottnak a magyar kisebbségi irodalom életét. Mindig is annak láttam, s pontosan annyi részre osztódott (vagy volt megosztott?), ahányan képesek voltak novellát, verset, regényt, kritikát, irodalomtörténeti tanulmányt írni. Ez a megosztottság tehát mindenféle, csak nem politikai, nemzedéki és csoportérdekeket tükröző. Ez kezdetektől fogva esztétikai megosztottság, amelynek két faja ismeretes előttem: a jó műveket írók és a rosszakat írók. Hogy aztán ennek alapján az alapszabályzat (III. fejezet, 9. bekezdés, l.pont) értelmében megalakítsuk-e a „jó írók" és a „rossz írók" tagozatát, szervezetét, klubját, nyilvánvalóan fölösleges kérdés, mert mindenki jó írónak tartja magát. A megosztottság ékképpen igencsak mondvacsinált feltételezés. Azt viszont kíváncsian várom, a kérdőívben feltüntetett „radikális/avantgárd", „független" vagy „humanista/hagyományújító" írócsoportok tagjai majd miért nem tartják magukat függetlennek és humanistának, ha radikálisan avantgárdok. Helyszűke miatt nem sorolom fel az összes lehetséges variációt, mivel a nyolcadik kérdésből kiderül, hogy mindez valójában az Irodalmi Szemle szerkesztésének és a társaság vezetési jogának a birtokbavételét szolgálja, mert a kilencedik kérdés alatt már nevek sorakoznak. Közülük alapszabályellenesen előre választanom kellene, holott minden társasági tag választható. Mi ez, ha nem manipulálása, sokat sejtető korlátozása azok körének, akik közül „választható" a vezetés és az Irodalmi Szemle főszerkesztője? Nem véletlen, hogy már szerveződnek a véd- és dacszövetségek, akik feltételeket szabva ígérnek főszerkesztői széket ennek vagy annak a jelöltnek. Hát ide jutottunk, meg oda, amely helyzetben már új irodalmi lapot sem lehet alapítani anélkül, hogy ne érné előre vád az alapítókat. Meggyanúsítják őket mindenfélével, csakhogy kedvüket szegjék, bár mindeddig rajtuk kívül senki nem állt elő ezzel a mostanság diliflepnivel jutalmazandó szándékkal. Persze, ha már úgy látszik, hogy sikerülni fog nekik, nosza, megindul a politizáló írók ellentámadása. Bősz dühükben arról is elfeledkeznek, hogy önmaguk alatt vágják a fát. Csakhát nekik mindegy, ha egyéni dicsőségről, a nemzeti kisebbség szellemi élete fölött gyakorolandónak vélt hatalom elvesztéséről van szó. Ők mindent, más meg semmit nem tehet. Szellemi angolkórban szenvedő irodalmunknak sürgősen vitaminkészítményekre, azaz jó műalkotásokra lenne szüksége. Törpesége igencsak e hiányos táplálkozásra vall. Helyzete válságos, de nem gyógyíthatatlan. A kór ugyanaz, mint nemzeti kisebbségünk esetében. Komplikációkat okozhat hogy irodalmunk egyelőre képtelen vállalni az orvos szerepét, mert maga is gyógyításra szorul. DUSZA ISTVÁN MIÉRT BÁNTOD A ZONGORÁT? FEGYELMEZÉS RÉGEN ÉS MOST Lényeges különbség van a fegyelmezés régi és új megközelítése közt. Régebben a gyerek fegyelmezése abból állt, hogy a szülők abbahagyatták vele a nemkívánatos cselekvést, de figyelmen kívül hagyták azokat a belső ösztönzőket, amelyek a cselekvést kiváltották. A korlátokat valamilyen haragos veszekedés közben húzták meg, és így gyakran következetlenek, ellentmondásosak és sértőek voltak. Emellett a fegyelmezésre akkor került sor, amikor a gyerek legkevésbé volt képes odafigyelni, és olyan szavakkal, amelyek szinte bizonyosra vehetően kiváltották a gyerek ellenállását. Igen gyakran azzal a kínos benyomással hagyták magára a gyereket, hogy nem csupán kérdéses viselkedését bírálták, hanem mintegy azt is tudtára adták, hogy ő maga rossz személyiség. A modern megközelítési mód a gyereket érzelmeiben és viselkedésében egyaránt segíti. A szülők engedjék meg a gyereknek, hogy — a később tárgyalt feltételek mellett — kibeszélje az érzéseit, de korlátozzák és megfelelően irányítsák nemkívánatos cselekvéseit. A korlátokat úgy szabják meg, hogy közben őrizzék meg a gyerekek önbecsülését. Ezek a korlátok nem önkényesek vagy szeszélyesek, hanem nevelő jellegűek és jellemformálóak. A korlátokat sértés és túlzott harag nélkül állítsuk fel. A gyerek ellenállását a korlátokkal szemben előreláthatóan és megértően kezeljük. Ne adjunk külön büntetést azért, mert nem szereti a tiltásokat. Az ily módon alkalmazott fegyelmezés a gyereket rávezetheti arra, hogy önként elfogadja bizonyos viselkedés megváltoztatásának vagy feladásának az igényét. Azonosulva szüleivel és azokkal az értékekkel, amelyeket szülei megszemélyesítenek, a gyerek magáévá teszi az önszabályozás belső normáját. N. Cserfalvi Ilona PERISZKÓP A „HATÁROK NÉLKÜLISÉG" VONZATAI Esténként (pontban fél nyolckor) hetek (vagy már hónapok?) óta a miénk, Magyarország határain túl élő magyaroké a Kossuth-adó. A Határok nélkül című műsor fél órájában riportok, interjúk, kommentárok szólnak rólunk, sorsunkról, jelenünkről, jövőnkről. Örülnünk kellene: végre van állandó országos fórumunk, a „provinciálisból" országos erővé, országos jelentőségűvé emelkedhetnek Komárom, Marosvásárhely, Szabadka történései. S valahogy mégsem zavartalan az örömünk. Mert hol van tulajdonképpen az a tér, ahol a határok nélküliség egyfajta steril magyar glóbuszt jelenthet? A Budapesten élő, de tőlünk elszármazott Tóth László írta le nemrég (ha jól emlékszem, éppen itt, az Új Szó ban), hogy a „csehszlovákiai irodalmi kontextus" elméletének annak idején még jeles írók is, úgymond, bedőltek. (Csak a tartalmát idézem T. L. kitételének, elnézést a hozzávetőlegességért!) Még egyértelműbben utasítja el azt a bizonyos „kontextust" Fried István, mikor a Tiszatáj múlt évi 12. számában kertelés nélkül kijelenti, hogy a csehszlovákiai és jugoszláviai irodalmi kontextus elmélete „napjainkban látványosan válságperiódusát" éli, sőt „csődbe jutott". A rádió Határok nélkül című műsorának a koncepcióját valamiképpen közös nevezőn érzem Tóth László és Fried István átgondolatlan „kontextus-ellenességével". Mindháromnak elképzelhető ugyanis egy nem éppen rokonszenves vonzata: adva van egy magyar szellemi-irodalmi glóbusz, s ettől a glóbusztól az ún. kontextuselméletek idegenek. A nemzetnek és szellemiségnek nem a „kontextus" a természetes állapota, hanem az önmagában létezés. Ezzel szemben én azt mondom, hogy a szomszédnépek szellemi-irodalmi kontextusának van egyrészt gyakorlata, s van másrészt elmélete. A gyakorlata a nemzetek szomszédságának a tényével adott, s ezen a gyakorlaton a „kontextus" különböző elméletei, a különböző állami ideológiák élősködhetnek ugyan, sőt vissza is élhetnek vele (csehszlovák részről az élősködésre és visszaélésre is volt és van is példa elég), de mindez a tényen nem változtat: az erdélyi, vajdasági, felvidéki magyarok nem Románia, Jugoszlávia, illetve Csehszlovákia létrejöttével kerültek a románok, a szerbhorvátok, a szlovákok szomszédságába, a „kontextusuk" ezekkel a népekkel ezeréves, s ha ezt a „kontextust" nem látjuk, akkor magunkat sem láthatjuk teljes megvilágításban. De végül is mit hiányolok hát a rádió Határok nélkül című műsorából? Az igazi „határok nélküliséget". Azt a „kontextust", amely nem állmeg a nyelv és a nemzettudat határainál sem. Mészöly Miklós mondta egy, 1988-ban készített interjújában: „Egyre inkább úgy érzem, hogy csak úgy beszélhetünk és írhatunk magunkról hitelesen, ha egyúttal az egész térség világáról írunk és beszélünk — vagy legalábbis bevonjuk a látókörünkbe ezt a tágasabb, mégis nagyon egy-atmoszférájú világot. Magyarán — Kelet-KözépEurópát kellene megfogalmaznunk prózában. Egy ilyen tablón mi is élesebben, kevésbé provinciálisán, egyetemesebben rajzolódunk ki". Ha a Határok nélkül műsor tudomást venne a szlovákok, szerb-horvátok, románok létkérdéseiről is (s nem csak a magyarsággal szembeni averzióikról), akkor az adás tablóján talán „élesebben, kevésbé provinciálisán, egyetemesebben rajzolódnának ki" Komárom, Marosvásárhely, Szabadka és az egész magyarság történései is. TŐZSÉR ÁRPÁD MA ESTE: FEKETE PÉTER BESZÉLGETÉS HORVÁTH LAJOS RENDEZŐVEL A BEMUTATÓ KAPCSÁN Az Iglódi István és Horváth Lajos rendezte Csókos asszony egy évvel ezelőtt lépett a Jókai Színház színpadára. Jött, látott és győzött. A Zerkovitz-mű diadala után színházunk most ismét operettbemutatóra készül, amely remélhetőleg újfent megnyeri azok tetszését is, akik tartózkodóan viszonyulnak ehhez a műfajhoz. „A pesti esték és éjszakák muzsikus költője", Eisemann Mihály egyik legnagyobb sikerű operettjének, a Fekete Péternek bemutatóját állítja színpadra Horváth Lajos m.v. — Ugyanaz-e most is a rendező módszere, mint a Csókos asszony esetében volt, amikor nagyon komolyan vette a könnyű műfajt, és a csacskaságokat is színvonalas előadásban tárta a néző elé? — kérdeztük a vendégrendezőtől. — Szerintem a könynyű műfajt csak komolyan, halálosan komolyan lehet jól csinálni. Azt szeretném, ha a néző érzékeit megérintené ez a darab, és — bár az operett esetében ésszerűtlennek tűnhet —szeretném elgondolkodtatni a nézőt. Ezt a darabot témájában többetmondónak tartom a „Csókos"-nál, amely csupán'egy kis mese. S bár a Fekete Pétert is fel lehet fogni pusztán szórakoztató darabként, én azonban — mindenfajta belemagyarázás nélkül — többet Színészei között (középen ül) a rendező: Horváth Lajos (Pető Zsuzsa felvétele) dag vállalkozó, Lucien Ouvrier, aki Fekete Péter pechére részvénytársaságot alapít. Lucien tehát a címszereplő sikertelenségére építi saját sikeres jövőjét. Közben természetesen a szerelem is teret kap, és két ember társulásával két emberpár talál egymásra, az operett végén pedig mindannyian boldogok lesznek. — Március 13-án, pénteken lesz a Fekete Péter bemutatója. Rendező úr, nem babonás? — Magam sem tudom eldönteni, az vagyok-e vagy sem. Azt mondják, nem szabad visszamenni, mert nem lesz szerencséje az embernek. Én vissza szoktam menni, de olyankor az ajtó előtt hármat köpök, s csak utána lépem át a küszöböt. Ebben az esetben viszont úgy érzem, hogy a péntek 13. szerencsét hoz Fekete Péternek és a társulatnak is. A szórakoztató zenés darab színrevitelében Horváth Lajos rendezőnek kitűnő segítői voltak: Iglódi István művészeti tanácsadó, Devecseri Veronika koreográfus, Szűcs István zenei vezető, Jánoskuti Márta és Boček Zsuzsa jelmeztervezők, és Fehér Miklós díszlettervező személyében. A produkció sikerén fáradoznak még a szereplők: Boráros Imre, Boldoghy Olivér, Kovács Ildikó, Varsányi Mari, Házi Tánya m.v., Bajcsi Lajos, Skronka Tibor, Holocsy István, Németh Ica, Pőthe István, Kukola József, Borsányi László, Bugár Béla, Bandor Éva, Vörös Lajos, Benes Ildikó, Bugár Gáspár, Lőrincz Margit, Németh István, Csontos Róbert, Szentpétery Ari, Szabó Nóra, Borsányi László, Tóth Andrea és Jóba István. SZ. E. látok benne, mainak is érzem, hiszen témájánál fogva a mi életünket is érinti. Szó van benne ugyanis részvénytársaság-alapításról, utazásról, szavazásról, tranzakcióról. — Hogyan összegezhetnénk röviden a darab tartalmát? — A történet egy hírhedten szerencsétlen fiatalemberről, Fekete Péterről szól, aki bármit csinál, bárhová megy, baj jár a nyomában. Ezt a képességét használja ki egy gaz-